Pavel Brycz
Terra nova
(Pátriárkák)
A döntés, hogy olajra lép, akkor ért meg a fejében, amikor elbocsátották
az iskolából, mivel a hitlerjugendes múltjával nem volt alkalmas a kiemelkedő
csehszlovák iskolában folytatott tanulmányokra. Az üzleti akadémiáról két
hétre egy építkezésre ment dolgozni, majd egy hétre textilüzembe, míg végül
Roubíček órásmesternél kötött ki tanoncként Děčín kikötővárosban.
Ott Roland, a korábban visszahúzódó, introvertált fiú, bevetette
magát a társasági életbe. Mintha a Roubíček úr műhelyében mindenféle fajtájú
és méretű kronométerekkel eltöltött idő megmutatta volna neki, hogy milyen
kevés ideje van az embernek a boldogságra, mindenféle szerelmi kalandokba
vetette magát, bohém életet élt, és végigjárt minden lokált, ahol csak
jazzt játszottak. A vidám ifjak és lányok csapata éjfél után gyakran a
folyó fölötti nagy hídhoz ment, a fiúk a félkör alakú acélszerkezeten magasan
a Moldva fölött mindenféle kunsztokat mutattak be, a korlát fölötti acélíveken
keltek át és kézenállásban igyekeztek túltenni egymáson.
Roland válltöméses zakót, fekete garbót és élre vasalt jampecnadrágot
viselt. Kalapja alól szemébe lógtak szőke fürtjei, és lezser hanglejtéssel
ilyen és ehhez hasonló mondatokat mondott: – Ladies and gentlemen, az „Ahol
a rókák jó éjt kívánnak” éjjeli lokálba érkezünk, ettől a pillanattól fogva
kövessék az utasításaimat, és ne szakadjanak le egy pillanatra se a mi
society-nktól. Sürgető szükség esetén a ladyk a hölgyek feliratú, a gentlemanek
az urak feliratú ajtót használják. Ha nem így történne, legközelebb a ladyket
nem hívják majd hölgyeknek, az urakat pedig gentlemaneknek.
A jazz iránti lelkesedés azonban Roland számára nem csupán múló
divat volt, lehetőséget teremtett számára, hogy folyamatosan az angol nyelvvel
foglalkozzon. Egyedül tanult, fejlesztette az üzleti akadémián megtanult
alapokat, és szilárd elhatározása volt, hogy olyan nyelvtudással lép le
az országból, ami álmai eléréséhez feltétlenül szükséges. Az órás mesterség
elsajátítását eleinte csak ímmel-ámmal végezte, sokszor késett, de aztán
Paddy, azaz Jiří Padevět, az Elba kávéház tenorszaxofonosa elmondta neki,
hogy Amerikában csak az marad fenn, akinek van mestersége, így aztán Roubíček
örömére Roland egyre jobb lett.
Mihelyt bekövetkezett az elkerülhetetlen kommunista puccs, az
államosítás, és megkezdődött a kommunisták általános leszámolása az ellenzékkel,
Roland zsebében már ott volt a felszabadító levél, tisztességesen tudott
angolul, és folyton a maga amerikai álma járt a fejében. Élvhajhász barátai
közül mindegyiknek felajánlotta, hogy tartson vele, de erről a děčíni híd
vagány hazardőrjeinek egyike sem akart hallani.
– Hát akkor csak üljetek itt, és várjátok karba tett kézzel,
hogy majd egyszer jobb lesz! – búcsúzott tőlük Roland, dühösen intett nekik,
és otthagyta őket a kávéházban dekkolni, hadd tépjék csak a szájukat a
megvalósíthatatlan álmaikról.
– Good bye, jazzmanek a mauzóleumban!
Egyetlen fiú társaságában utazott České Budějovicéig, a szemüveges
és ragyás Richard Krajíčekkel, akivel a legényszálláson lakott, ezzel a
hihetetlenül frusztrált szűzzel, aki csak egy kicsivel félt kevésbé a nőktől,
mint a kommunistáktól, és aki minden létező gyengeséget a magáénak tudhatott:
a tisztátalan bőrtől az ejaculatio praecoxon át a korabeli fiúkra jellemző
naivitásig.
Richard Krajíček, Roland Berezinko.
Hosszasan gyalogoltak a nedves páfrányban, a nyirkos hideg beszivárgott
a ruhájuk alá, vacogott a foguk, és a sötétben rémeket láttak. Talán jobb
lett volna a füstös jazzkávéházban maradni, és Gottwaldról viccelődni,
végtelenül kellemesebb lett volna összehasonlítgatni az ismert lányokat
az elérhetetlen hollywoodi csillagokkal, talán a legjobb lett volna meg
sem születni, amikor az áldatlan sötétben a ąumavai növényzettel összefogva
rettenetes rémeket teremtettek az összes háború csontvázai Biztosan
akadt volna valami jobban járható út Roland és Richard, a két rossz időben
rossz helyre született fiú számára, de most már minden mérlegeléshez késő
volt. Egyszer s mindenkorra döntöttek, most gyalogoltak a sűrű erdőben,
mint két férfi, visszahúzódva férfiasságuk magányába.
– Roland! – kiáltott fel Richard. – A kurva életbe, Roland!
– Psssssssssssssssssssssszt! – pisszegett szigorúan Roland, és
suttogva hozzátette: – Fogd be a pofád, mert meghallanak!
A hang irányában azonban odatapogatódzott Richardhoz.
– Roland – suttogta Richard –, én mindjárt elsírom magam örömömben.
Kövek, a határkövek.
És Roland lehajolt a kőhöz, amelyet Richard mutatott, gyufát
gyújtott, és meglátta a követ, amelybe a kétfarkú oroszlánt és a rajta
lévő pajzsot faragták. A várva várt kő.
– Rúgjál bele! – szólította fel Roland Richardot.
– Miért? – csodálkozott Richard.
– Csak úgy. Szerencsét hoz – válaszolt Roland, és maga is olyan
erővel rúgott a kőbe, hogy az ujjai fájdalmától véresre harapta az ajkát.
– Várj, minek szenvedjünk – mosolyodott el Richard, lehúzta a
nadrágját, és rácsinált meg rávizelt a határkőre.
– Nahát, milyen vicces, leszarni ezt a rohadt határkövet, próbáld
ki te is! – javasolta a barátjának.
Roland letolta a nadrágját, és odacsoszogott a kőhöz.
– Ez az ország eddig szart miránk, hát most visszaadjuk neki
– nevetett Roland.
A két fiú, miután eleget tett testi szükségleteinek, derűs hangulatban
folytatta az útját a határon túl Ausztria felé. Bármelyik pillanatban beleütközhettek
a túloldal határőreibe vagy egy osztrák parasztba, és úgy érezték magukat,
mint a hajótöröttek az óceánon, akik egy nyomorúságos tutajon közelítenek
megmentőik hajójához.
Még egy órát haladtak a szabadsághoz vezető úton, amikor pirkadni
kezdett. A sötét fenyők kiemelkedtek a rémisztő sötétből, és barátságosan
rázták rájuk a reggeli harmat cseppjeit. A mezők felcsillantak a napfényben,
és minden borzalmasat maguk mögött hagytak, beleértve az állami címeres
leszart határkövet is.
– Richard! – rikkantotta Roland.
– Roland! – felelt neki Richard.
– Megcsináltuk!! A miénk lesz Amerikaaaaaaa! Babaribá csucsu
bugi – pengette a gitárt az örvendező Roland.
Levetették magukat a fűbe, és az eget nézték. Ragyogó kék volt,
és végtelen, akár az óceán. A levegőben kamilla illata lengett, és a magasan
fölöttük trillázó pacsirta szabadesésben ereszkedett lefelé, hogy egy pillanatra
megpihenjen a kék ragyogásban, csapjon néhányat a szárnyaival, és ismét
meredeken emelkedjen.
– Nem megmondtam, Ricsi? Nem megmondtam, öregem? Heaven!
Fegyver a holnapnak
– Megszöktünk, de hülyén szöktünk – hangzottak Roland első magyarázó
szavai, miután az orosz Kalasnyikovokkal felszerelt katonák megállították
őket a senki földjén egy tisztáson. Amikor meghallották, hogy a határőrök
csehül kiáltják: – Állj, vagy lövök! –, már késő volt megbánni, hogy megbecstelenítették
a határkövet, ami segítségül hívta az erdei szellemeket, azok pedig összezavarták
a menekülők lépteit, és egy kanyarral visszavezették őket cseh területre.
A fővárosban álltak bíróság elé. Illegális határátlépésért és
az állami szimbólumok megbecstelenítéséért kilenc év börtönt és közügyektől
való eltiltást kaptak.
Az ítélet jogerős, fellebbezésnek helye nincs.
Nem rossz álom volt ez, amelyből Roland majd felébred.
Ez volt a múlt, a jelen, és a jövő visszavonhatatlanul összeomlik.
Ez az arab a tevével a romániai tengerparton, Hugo Haas arcképe a kihallgatáskor
az asztalon, az emberek a munkatáborba való transzport alatt, ereszkedés
a bányaaknába a ketrecben, hosszú utazás Amerikába a föld középpontján
át. Ez lesz hát az elkövetkező kilenc évben Roland elkeseredett igyekezete,
hogy átássa magát Hollywoodba az uránbányák sok milliárd köbméter meddőkőzetén
át.
Egy nap Jehovának
Roland Berezinkónak a Nikolaj lágerben eltöltött egy év után végre
lehetősége volt anyjával és öccsével találkozni. Kurt aranyművesnek tanult,
és anyja azt írta, hogy a mestere nem győzi dicsérni. Levelében azt is
közölte, hogy Jefim nagypapa ketrecbe zárt, izgatott ragadozóként járkál
fel-alá a határ mentén, és várja, hogy a szigorú bolsevikok végre átengedik
hozzájuk.
Roland csodálkozott, hogy ez a mondat megkurtítás nélkül ért
el hozzá, úgy látszik a cenzor kezében elfáradt a ceruza. Azt is tudta,
hogy Jefimet még anyja meghívására sem engedik majd be.
Roland éjjeli műszak után volt, de eszébe sem jutott a fáradtság.
Nagyon várta anyját és öccsét. Most, a reggeli után, amely olajból, olajos
kávéból állt, amelyet azért ittak, hogy úgy működjenek, mint a szovjet
traktorok, még ideológiai oktatáson kell részt vennie a Papnál, a vallási
ambíciókkal megáldott politruknál, aki elmagyarázza a politikai foglyoknak,
hogy a munkásosztálynak nem Istenre, hanem Gott-waldra van szüksége.
A kultúrház helyiségében, ebben a fabarakkban közvetlenül a fogda
mellett már teltház volt, úgyhogy a hátsó sorokat elfoglaló szerencsések
gúnyos tekinteteket lövelltek a késők felé, kinevették őket, és figyelték,
ahogy helyet foglalnak elől, a Pap, vagy – ahogy a politikai elítéltek
a kövér politrukot gyakran nevezték – Mao bácsi szigorú tekintete előtt.
Ma a Pap kiváltképp formában volt, mert a tárnában a Jehova Tanúinak
egy csoportja visszautasította, hogy uránércet fejtsen a szovjet atomerőművek
számára, így tehát igazán keményen kezdte.
– Mondjátok meg nekem, elítéltek: Hogy néz ki a fehérek Istene?
Fehér. És a sárgák Istene? Sárga! És milyen a jehovisták Istene? Lusta,
mint ők maguk!
A Pap tekintete villámokat szórt, és úgy vonult föl-alá a kémerik
előtt, mint a kakas a tyúkjai előtt.
– Van valakinek kérdése? – kérdezte a közönségtől. – Nos? – jelentőségteljesen
nézett az első sorban ülő Rolandra.
– Nem, kérem, nekem már korábban minden világos volt – válaszolta
Roland.
Aznap Emilie és Kurt hiába várt Rolandra. A fogdában végezte.
Ellington blues
Újévre az őrök esztrádműsort engedélyeztek. A doktor Červinka pszichiáter,
embercsempész, dobos és trombitás valamint páter Kuklík zongorista által
alapított néger zenekar repertoárját Duke Ellington, R. A. Dvorský leghíresebb
darabjaiból, a kiváló tenorszaxofonos Matyáąek, jelenleg nikolajbeli fésűvirtuóz
közreműködésével és saját műveikből alakították ki. Matyáąek darabjainak
olyan címeket adott, mint „Randevú a Geiger-Müller számlálóval”, „Norma
blues”, és „Fogi-fogoly”.
Ugyanakkor az ígéretes nevek ellenére az összes szám instrumentális
volt, mert ugyan Červinka, Kuklík és Matyáąek elítéltek jól elboldogultak
a kottákkal, a szavak már nehezebben mentek.
Az egész Nikolaj táborban nem akadt az elítéltek között egyetlen
olyan sem, aki legalább egy kicsit költő lett volna. Nem mintha a múzsák
nem csókolgatták volna a Nikolajban lévő pasasokat éppen úgy, ahogy máshol,
voltak itt festők, szobrászok, színészek, sőt még egy hasbeszélő is, de
a dalok szövegezéséhez egyetlen költő sem akadt.
De ha volt is, hát nyilvánosan nem jelentkezett, és hagyta, hogy
Červinka doktor, páter Kuklík és Matyáą, a profi zenész efféle sületlen
rímekkel blamálja magát:
Drágám, kutya ez a lét,
Lajka száll fel az égbe
Topless iszod a kávét
Én meg nézek a légbe.
A Rendes nevű őr, aki becenevének megfelelően tényleg tisztességes
fickó volt, elárulta a jazzmaneknek, hogy a környező táborokban hemzsegnek
a költők meg az írók, de Červinka, Kuklík és Matyáąek visszautasította
a külsős szerzőket. Azon a véleményen voltak, hogy a tisztességes song
csak úgy jöhet létre, ha a zenész és a szövegíró naponta találkozik egymással
még a latrinán is.
Erre páter Kuklík a képzőművészeti avantgárd két kibékíthetetlen
ellenpólusáról Josef Čapek és Emil Filla festőkről kezdett el beszélni,
ahogyan ők Bergen-Belsenben az appelplatzon egyetértőn marhaságokat hordtak
össze arról, hogy vajon a következő választásokon az agrárpárt kerül-e
túlsúlyba vagy esetleg a Baráček egylet győz, mert az embernek mégiscsak
emberi módon kell élnie, akár halálfejek közé vetik, akár uránt kell kiásnia
a moszkvai marsallok atombombájához.
– Igaza van, Kuklík úr – vélekedett a pszichoanalitikus Červinka.
– Tudják, uraim, én a praxisomban gyakran kezeltem olyan betegeket, akik
kukorékoltak vagy egy nap huszonnégy órát táncoltak megállás nélkül. Címkéket
adtam nekik, diagnózist állítottam fel, és igyekeztem normális embert faragni
belőlük. Akkor érthető módon nem voltam zárkózott, rezignált, dühös és
gonosz. Ma? Éppen úgy viselkednék, mint ők.
Matyáąek, a tenorszaxofonos elmosolyodott: – Én aztán nem tudok
úgy beszélni, mint maguk, uraim, de azért mondok valamit. Tegyük a szavaikat
a hangjegyek alá, és már nem is kell költőt keresnünk. Én azt gondoltam,
hogy nem is tudom, milyen nagyokos vagyok, fogom a szaxofonomat, aztán
uzsgyi a szomszédokhoz, jódlit játszani az Alpok alatt. De a határon utánam
küldtek egy sorozatot gépfegyverből, mint akiknek elment az eszük, mert
azt hitték, fegyverem van. Pedig csak a szaxofonom volt az. És majdnem
játszottam nekik egyet. És most, hogy csak a fésűt hagyták meg nekem, nincs
gondom az ansatzcal, éppen úgy, mint a mennyei Satchmónak, megnőtt a tüdőm
kapacitása, és olyan erővel fújom, mint a hurrikán.
– Jó napot – lépett a kultúrhelyiségbe a rémült Roland, és egyik
lábáról a másikra állt.
A jazzmanek kérdőn néztek az újonnan érkezett felé.
– Azt hallottam, hogy keresnek valakit, aki szöveget írna a jazzszámaikhoz
– mondta Roland halkan.
A férfiak bizalmatlanul néztek a csinos szőke, kék szemű fiatalemberre.
– Valamit már írtam – jegyezte meg Roland, és kék, filcből készült
melegítőjéből előhúzott egy gondosan összehajtogatott levélpapírt.
– Itt van – mutatta, és a szaxofonos Matyáąek kezébe nyomta.
– Olvasd hangosan – kérte Kuklík és Červinka.
– Naná – mondta a szaxofonos. – De már most látom, hogy végre
megtaláltuk a költőnket. […]
Entertainer
Rolandból a lágerben jazz-entertainer lett. Mindehhez elegendő volt
néhány átszövegezett örökzöld és saját dal, elég volt rekedtes hangon bluest,
swinget és boogie-t énekelni, kellett még hozzá egy doboz fekete cipőkrém,
amelyet a „Nikolaji négerek” együttes minden fellépése előtt az arcára
és a kezére kent.
Karácsony, Szilveszter, a Győzedelmes Február, a Munka Ünnepe,
Húsvét, az őrök születés- és névnapja vagy éppen Zátopek újabb világrekordja
tette őt sztárrá.
Valamennyi ünnep, amit a lágervezető a foglyok általános örömére
engedélyezett a kultúrhelyiségben, csak növelte a túléléshez, mi több az
újabb amerikai úthoz, Hollywoodhoz, az ottani nők öleléséhez fűzött reményeit,
akik talán nem lesznek olyan tapasztaltak az orális szexben, mint az itteni
perverz rajongói, hiszen az USA csaknem minden államában tiltott a szájon
át történő közösülés, így hát nem gyakorolják olyan intenzíven, mint a
szexuális elhajlások miatt bezárt itteni foglyok, de az amerikai szépségeknek
száz százalékosan valódi női alsóneműjük lesz, azok alatt pedig valódi
mellek, és sosem kell többé megtévesztenie magát a táborbeli transzvesztiták
kitömött melltartói által, örökké elfelejti a lesütött szemet, miközben
egy férfi dolgozik rajta, hogy a szemhéja alól egy fényes ajkú, törékeny,
platinaszőke szépséget lásson.
Roland ragyás barátja, Richard évekkel ezelőtt a Moldvába akarta
vetni magát három raccsoló szépség után. Roland barátja a korai magömléstől
szenvedett, így a spermáját a folyó sodrására bízhatta, akár egy szűzlány
a koszorúját, azután pedig várhatta, hogy a három közül melyikükhöz úszik
a szépiaszerűen szétterült fehér virága. Ma már azonban egyetlen lány ölébe
sem jut, még ha éveken át várakozna is meztelenül a hideg vízben. Roland
ragyás barátja az Egyenlőség bányában vesztette életét.
A vájárok egy csapata mesélte, akik egy transzporttal érkeztek
a Nikolajba.
Amikor valami baj történt a föld alatt, a tanúkat mindig máshová
szállították, hogy a foglyok között ne törjön ki pánik.
Az Egyenlőségből érkezett egyik bányász elmesélte, hogy a vájárok
öt doboz donaritot helyeztek el a homlokfalnál, robbantásra készültek,
és amikor mindenki fedezékbe vonult, észrevették, hogy az a ragyás fiú
eltűnt.
A robbanás után az elővájáshoz veszélyesen közel a karbidlámpa
fényénél megtalálták Richardot. Még élt. Félrebeszélt. Valamilyen leszart
kőről dadogott, amely folyton a nyomában járt. Ezek voltak az utolsó szavai,
utána már csak vonyított és nyöszörgött.
Megnézték, mit okozott neki a robbanás. A nemi szervét roncsolta
szét a kő.
A szerencsétlen fiú azt vesztette el, amit egész életében csak
vizelésre, semmi másra nem használt.
Nője nem volt, a foglyoknak meg nem tetszett.
Szűzen halt meg.
– Öngyilkosság volt, befuccsolt a psziché – magyarázta Červinka
doktor Richard halálát. – Szó sincs a bosszúálló, lekakált kő üldözéséről.
Ezért, akármit csinálsz itt a lágerben, Roland, felejtsd ezt el, ne kínozd
magad bűntudattal. Egyszerűen tedd azt, ami segít túlélni!
Így a táborban eltöltött utolsó évét Roland entertainerként csinálta
végig. Kabarécsillag volt. Titokban az őröktől vásárolt alkoholt ivott,
a rajongóiból pedig amerikai nejlonharisnyát és halcsontos melltartót viselő
lányok illúzióját vetítette maga elé. Tarasz Bulba márkájú dohányból csavart
magának cigarettát. Mindezt a pihenőidőben. Ez volt az ő második műszakja.
Az első műszak másmilyen volt.
Reggel ébresztő, torna, tisztálkodás, appelplatz és indulás a
mélybe, be a kasba a brigáddal, aztán irány lefelé, kitermelni tizenkét
tonna ércet a csillék végtelen körjáratába, úszni az izzadságban, a meghallgatni
újra meg újra ugyanazokat a vicceket a brigádvezetőtől, a szlovák romák
szitkozódása, lyukas gumicsizmában lépkedni a mindenütt jelen lévő vízben,
önsajnálat, gyűlölet, félelem attól, hogy a számító a norma be nem tartása
miatt tizenhatórára fogja az egész csapatot. Rettenetes érzés látni, ahogy
a váltás a kasban felfelé emelkedik, és maga mögött hagyja a szerecsenek
egy csapatát, akiknek megcsillan a szemük fehérje, és a megaláztatás miatt
kicsordul a könnyük.
Roland félt az elzárástól is. A foglyok ezt Koreának nevezték.
Magánzárka étel és alvás nélkül, az ember egyedül van a gondolataival,
amelyek annyira nyomasztóak, hogy az őrület az égtől kiimádkozott ajándék,
a halál pedig kegyes morfiuminjekció.
A Nikolaji négerek nevű együttes lett Roland fényessége a hosszú
lidércnyomásban, elbódította a taps, a végtelenségig játszott volna reprízként
jazzé átalakított hagyományos darabokat, megszakadt volna a bűnözőkért,
akikhez ő közelebb volt, mint az Isten, és szexuálisan vonzóbb volt, mint
a messze lévő feleségük, de mindegyik esztrádműsor véget ért egyszer, és
az arca már nem a cipőkrémtől volt fekete, hanem a bányaakna ragacsos kormától.
Másnap már a bányában volt néger, aki a megrakott csilléket tolja, nem
a tömeg kedvence, hanem az uránbányászok brigádjának fékje, mert a testi
felépítése nem volt megfelelő ehhez az embertelen fizikai megterheléshez,
bármennyire igyekezett is.
(részlet A patriarchák letűnt dicsősége c. regényből)
BEKE MÁRTON FORDÍTÁSA
Lettre, 83. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|