Pavel Brycz 
Terra nova
 (Pátriárkák)

A döntés, hogy olajra lép, akkor ért meg a fejében, amikor elbocsátották az iskolából, mivel a hitlerjugendes múltjával nem volt alkalmas a kiemelkedő csehszlovák iskolában folytatott tanulmányokra. Az üzleti akadémiáról két hétre egy építkezésre ment dolgozni, majd egy hétre textilüzembe, míg végül Roubíček órásmesternél kötött ki tanoncként Děčín kikötővárosban. 
 Ott Roland, a korábban visszahúzódó, introvertált fiú, bevetette magát a társasági életbe. Mintha a Roubíček úr műhelyében mindenféle fajtájú és méretű kronométerekkel eltöltött idő megmutatta volna neki, hogy milyen kevés ideje van az embernek a boldogságra, mindenféle szerelmi kalandokba vetette magát, bohém életet élt, és végigjárt minden lokált, ahol csak jazzt játszottak. A vidám ifjak és lányok csapata éjfél után gyakran a folyó fölötti nagy hídhoz ment, a fiúk a félkör alakú acélszerkezeten magasan a Moldva fölött mindenféle kunsztokat mutattak be, a korlát fölötti acélíveken keltek át és kézenállásban igyekeztek túltenni egymáson. 
 Roland válltöméses zakót, fekete garbót és élre vasalt jampecnadrágot viselt. Kalapja alól szemébe lógtak szőke fürtjei, és lezser hanglejtéssel ilyen és ehhez hasonló mondatokat mondott: – Ladies and gentlemen, az „Ahol a rókák jó éjt kívánnak” éjjeli lokálba érkezünk, ettől a pillanattól fogva kövessék az utasításaimat, és ne szakadjanak le egy pillanatra se a mi society-nktól. Sürgető szükség esetén a ladyk a hölgyek feliratú, a gentlemanek az urak feliratú ajtót használják. Ha nem így történne, legközelebb a ladyket nem hívják majd hölgyeknek, az urakat pedig gentlemaneknek. 
 A jazz iránti lelkesedés azonban Roland számára nem csupán múló divat volt, lehetőséget teremtett számára, hogy folyamatosan az angol nyelvvel foglalkozzon. Egyedül tanult, fejlesztette az üzleti akadémián megtanult alapokat, és szilárd elhatározása volt, hogy olyan nyelvtudással lép le az országból, ami álmai eléréséhez feltétlenül szükséges. Az órás mesterség elsajátítását eleinte csak ímmel-ámmal végezte, sokszor késett, de aztán Paddy, azaz Jiří Padevět, az Elba kávéház tenorszaxofonosa elmondta neki, hogy Amerikában csak az marad fenn, akinek van mestersége, így aztán Roubíček örömére Roland egyre jobb lett. 
 Mihelyt bekövetkezett az elkerülhetetlen kommunista puccs, az államosítás, és megkezdődött a kommunisták általános leszámolása az ellenzékkel, Roland zsebében már ott volt a felszabadító levél, tisztességesen tudott angolul, és folyton a maga amerikai álma járt a fejében. Élvhajhász barátai közül mindegyiknek felajánlotta, hogy tartson vele, de erről a děčíni híd vagány hazardőrjeinek egyike sem akart hallani. 
 – Hát akkor csak üljetek itt, és várjátok karba tett kézzel, hogy majd egyszer jobb lesz! – búcsúzott tőlük Roland, dühösen intett nekik, és otthagyta őket a kávéházban dekkolni, hadd tépjék csak a szájukat a megvalósíthatatlan álmaikról. 
 – Good bye, jazzmanek a mauzóleumban!
 Egyetlen fiú társaságában utazott České Budějovicéig, a szemüveges és ragyás Richard Krajíčekkel, akivel a legényszálláson lakott, ezzel a hihetetlenül frusztrált szűzzel, aki csak egy kicsivel félt kevésbé a nőktől, mint a kommunistáktól, és aki minden létező gyengeséget a magáénak tudhatott: a tisztátalan bőrtől az ejaculatio praecoxon át a korabeli fiúkra jellemző naivitásig.
 Richard Krajíček, Roland Berezinko. 
 Hosszasan gyalogoltak a nedves páfrányban, a nyirkos hideg beszivárgott a ruhájuk alá, vacogott a foguk, és a sötétben rémeket láttak. Talán jobb lett volna a füstös jazzkávéházban maradni, és Gottwaldról viccelődni, végtelenül kellemesebb lett volna összehasonlítgatni az ismert lányokat az elérhetetlen hollywoodi csillagokkal, talán a legjobb lett volna meg sem születni, amikor az áldatlan sötétben a ąumavai növényzettel összefogva rettenetes rémeket teremtettek az összes háború csontvázai  Biztosan akadt volna valami jobban járható út Roland és Richard, a két rossz időben rossz helyre született fiú számára, de most már minden mérlegeléshez késő volt. Egyszer s mindenkorra döntöttek, most gyalogoltak a sűrű erdőben, mint két férfi, visszahúzódva férfiasságuk magányába.
 – Roland! – kiáltott fel Richard. – A kurva életbe, Roland!
 – Psssssssssssssssssssssszt! – pisszegett szigorúan Roland, és suttogva hozzátette: – Fogd be a pofád, mert meghallanak!
 A hang irányában azonban odatapogatódzott Richardhoz. 
 – Roland – suttogta Richard –, én mindjárt elsírom magam örömömben. Kövek, a határkövek. 
 És Roland lehajolt a kőhöz, amelyet Richard mutatott, gyufát gyújtott, és meglátta a követ, amelybe a kétfarkú oroszlánt és a rajta lévő pajzsot faragták. A várva várt kő. 
 – Rúgjál bele! – szólította fel Roland Richardot. 
 – Miért? – csodálkozott Richard.
 – Csak úgy. Szerencsét hoz – válaszolt Roland, és maga is olyan erővel rúgott a kőbe, hogy az ujjai fájdalmától véresre harapta az ajkát. 
 – Várj, minek szenvedjünk – mosolyodott el Richard, lehúzta a nadrágját, és rácsinált meg rávizelt a határkőre. 
 – Nahát, milyen vicces, leszarni ezt a rohadt határkövet, próbáld ki te is! – javasolta a barátjának. 
 Roland letolta a nadrágját, és odacsoszogott a kőhöz. 
 – Ez az ország eddig szart miránk, hát most visszaadjuk neki – nevetett Roland. 
 A két fiú, miután eleget tett testi szükségleteinek, derűs hangulatban folytatta az útját a határon túl Ausztria felé. Bármelyik pillanatban beleütközhettek a túloldal határőreibe vagy egy osztrák parasztba, és úgy érezték magukat, mint a hajótöröttek az óceánon, akik egy nyomorúságos tutajon közelítenek megmentőik hajójához. 
 Még egy órát haladtak a szabadsághoz vezető úton, amikor pirkadni kezdett. A sötét fenyők kiemelkedtek a rémisztő sötétből, és barátságosan rázták rájuk a reggeli harmat cseppjeit. A mezők felcsillantak a napfényben, és minden borzalmasat maguk mögött hagytak, beleértve az állami címeres leszart határkövet is. 
 – Richard! – rikkantotta Roland.
 – Roland! – felelt neki Richard. 
 – Megcsináltuk!! A miénk lesz Amerikaaaaaaa! Babaribá csucsu bugi – pengette a gitárt az örvendező Roland. 
 Levetették magukat a fűbe, és az eget nézték. Ragyogó kék volt, és végtelen, akár az óceán. A levegőben kamilla illata lengett, és a magasan fölöttük trillázó pacsirta szabadesésben ereszkedett lefelé, hogy egy pillanatra megpihenjen a kék ragyogásban, csapjon néhányat a szárnyaival, és ismét meredeken emelkedjen. 
 – Nem megmondtam, Ricsi? Nem megmondtam, öregem? Heaven!

 Fegyver a holnapnak
– Megszöktünk, de hülyén szöktünk – hangzottak Roland első magyarázó szavai, miután az orosz Kalasnyikovokkal felszerelt katonák megállították őket a senki földjén egy tisztáson. Amikor meghallották, hogy a határőrök csehül kiáltják: – Állj, vagy lövök! –, már késő volt megbánni, hogy megbecstelenítették a határkövet, ami segítségül hívta az erdei szellemeket, azok pedig összezavarták a menekülők lépteit, és egy kanyarral visszavezették őket cseh területre. 
 A fővárosban álltak bíróság elé. Illegális határátlépésért és az állami szimbólumok megbecstelenítéséért kilenc év börtönt és közügyektől való eltiltást kaptak. 
 Az ítélet jogerős, fellebbezésnek helye nincs. 
 Nem rossz álom volt ez, amelyből Roland majd felébred. 
 Ez volt a múlt, a jelen, és a jövő visszavonhatatlanul összeomlik. Ez az arab a tevével a romániai tengerparton, Hugo Haas arcképe a kihallgatáskor az asztalon, az emberek a munkatáborba való transzport alatt, ereszkedés a bányaaknába a ketrecben, hosszú utazás Amerikába a föld középpontján át. Ez lesz hát az elkövetkező kilenc évben Roland elkeseredett igyekezete, hogy átássa magát Hollywoodba az uránbányák sok milliárd köbméter meddőkőzetén át. 

 Egy nap Jehovának
Roland Berezinkónak a Nikolaj lágerben eltöltött egy év után végre lehetősége volt anyjával és öccsével találkozni. Kurt aranyművesnek tanult, és anyja azt írta, hogy a mestere nem győzi dicsérni. Levelében azt is közölte, hogy Jefim nagypapa ketrecbe zárt, izgatott ragadozóként járkál fel-alá a határ mentén, és várja, hogy a szigorú bolsevikok végre átengedik hozzájuk. 
 Roland csodálkozott, hogy ez a mondat megkurtítás nélkül ért el hozzá, úgy látszik a cenzor kezében elfáradt a ceruza. Azt is tudta, hogy Jefimet még anyja meghívására sem engedik majd be. 
 Roland éjjeli műszak után volt, de eszébe sem jutott a fáradtság. Nagyon várta anyját és öccsét. Most, a reggeli után, amely olajból, olajos kávéból állt, amelyet azért ittak, hogy úgy működjenek, mint a szovjet traktorok, még ideológiai oktatáson kell részt vennie a Papnál, a vallási ambíciókkal megáldott politruknál, aki elmagyarázza a politikai foglyoknak, hogy a munkásosztálynak nem Istenre, hanem Gott-waldra van szüksége. 
 A kultúrház helyiségében, ebben a fabarakkban közvetlenül a fogda mellett már teltház volt, úgyhogy a hátsó sorokat elfoglaló szerencsések gúnyos tekinteteket lövelltek a késők felé, kinevették őket, és figyelték, ahogy helyet foglalnak elől, a Pap, vagy – ahogy a politikai elítéltek a kövér politrukot gyakran nevezték – Mao bácsi szigorú tekintete előtt. 
 Ma a Pap kiváltképp formában volt, mert a tárnában a Jehova Tanúinak egy csoportja visszautasította, hogy uránércet fejtsen a szovjet atomerőművek számára, így tehát igazán keményen kezdte. 
 – Mondjátok meg nekem, elítéltek: Hogy néz ki a fehérek Istene? Fehér. És a sárgák Istene? Sárga! És milyen a jehovisták Istene? Lusta, mint ők maguk!
 A Pap tekintete villámokat szórt, és úgy vonult föl-alá a kémerik előtt, mint a kakas a tyúkjai előtt. 
 – Van valakinek kérdése? – kérdezte a közönségtől. – Nos? – jelentőségteljesen nézett az első sorban ülő Rolandra. 
 – Nem, kérem, nekem már korábban minden világos volt – válaszolta Roland.
 Aznap Emilie és Kurt hiába várt Rolandra. A fogdában végezte. 

 Ellington blues
Újévre az őrök esztrádműsort engedélyeztek. A doktor Červinka pszichiáter, embercsempész, dobos és trombitás valamint páter Kuklík zongorista által alapított néger zenekar repertoárját Duke Ellington, R. A. Dvorský leghíresebb darabjaiból, a kiváló tenorszaxofonos Matyáąek, jelenleg nikolajbeli fésűvirtuóz közreműködésével és saját műveikből alakították ki. Matyáąek darabjainak olyan címeket adott, mint „Randevú a Geiger-Müller számlálóval”, „Norma blues”, és „Fogi-fogoly”. 
 Ugyanakkor az ígéretes nevek ellenére az összes szám instrumentális volt, mert ugyan Červinka, Kuklík és Matyáąek elítéltek jól elboldogultak a kottákkal, a szavak már nehezebben mentek. 
 Az egész Nikolaj táborban nem akadt az elítéltek között egyetlen olyan sem, aki legalább egy kicsit költő lett volna. Nem mintha a múzsák nem csókolgatták volna a Nikolajban lévő pasasokat éppen úgy, ahogy máshol, voltak itt festők, szobrászok, színészek, sőt még egy hasbeszélő is, de a dalok szövegezéséhez egyetlen költő sem akadt. 
 De ha volt is, hát nyilvánosan nem jelentkezett, és hagyta, hogy Červinka doktor, páter Kuklík és Matyáą, a profi zenész efféle sületlen rímekkel blamálja magát:

 Drágám, kutya ez a lét,
 Lajka száll fel az égbe
 Topless iszod a kávét 
 Én meg nézek a légbe.

 A Rendes nevű őr, aki becenevének megfelelően tényleg tisztességes fickó volt, elárulta a jazzmaneknek, hogy a környező táborokban hemzsegnek a költők meg az írók, de Červinka, Kuklík és Matyáąek visszautasította a külsős szerzőket. Azon a véleményen voltak, hogy a tisztességes song csak úgy jöhet létre, ha a zenész és a szövegíró naponta találkozik egymással még a latrinán is. 
 Erre páter Kuklík a képzőművészeti avantgárd két kibékíthetetlen ellenpólusáról Josef Čapek és Emil Filla festőkről kezdett el beszélni, ahogyan ők Bergen-Belsenben az appelplatzon egyetértőn marhaságokat hordtak össze arról, hogy vajon a következő választásokon az agrárpárt kerül-e túlsúlyba vagy esetleg a Baráček egylet győz, mert az embernek mégiscsak emberi módon kell élnie, akár halálfejek közé vetik, akár uránt kell kiásnia a moszkvai marsallok atombombájához. 
 – Igaza van, Kuklík úr – vélekedett a pszichoanalitikus Červinka. – Tudják, uraim, én a praxisomban gyakran kezeltem olyan betegeket, akik kukorékoltak vagy egy nap huszonnégy órát táncoltak megállás nélkül. Címkéket adtam nekik, diagnózist állítottam fel, és igyekeztem normális embert faragni belőlük. Akkor érthető módon nem voltam zárkózott, rezignált, dühös és gonosz. Ma? Éppen úgy viselkednék, mint ők. 
 Matyáąek, a tenorszaxofonos elmosolyodott: – Én aztán nem tudok úgy beszélni, mint maguk, uraim, de azért mondok valamit. Tegyük a szavaikat a hangjegyek alá, és már nem is kell költőt keresnünk. Én azt gondoltam, hogy nem is tudom, milyen nagyokos vagyok, fogom a szaxofonomat, aztán uzsgyi a szomszédokhoz, jódlit játszani az Alpok alatt. De a határon utánam küldtek egy sorozatot gépfegyverből, mint akiknek elment az eszük, mert azt hitték, fegyverem van. Pedig csak a szaxofonom volt az. És majdnem játszottam nekik egyet. És most, hogy csak a fésűt hagyták meg nekem, nincs gondom az ansatzcal, éppen úgy, mint a mennyei Satchmónak, megnőtt a tüdőm kapacitása, és olyan erővel fújom, mint a hurrikán. 
 – Jó napot – lépett a kultúrhelyiségbe a rémült Roland, és egyik lábáról a másikra állt. 
 A jazzmanek kérdőn néztek az újonnan érkezett felé. 
 – Azt hallottam, hogy keresnek valakit, aki szöveget írna a jazzszámaikhoz – mondta Roland halkan. 
 A férfiak bizalmatlanul néztek a csinos szőke, kék szemű fiatalemberre. 
 – Valamit már írtam – jegyezte meg Roland, és kék, filcből készült melegítőjéből előhúzott egy gondosan összehajtogatott levélpapírt. 
 – Itt van – mutatta, és a szaxofonos Matyáąek kezébe nyomta. 
 – Olvasd hangosan – kérte Kuklík és Červinka.
 – Naná – mondta a szaxofonos. – De már most látom, hogy végre megtaláltuk a költőnket.  […]

 Entertainer
Rolandból a lágerben jazz-entertainer lett. Mindehhez elegendő volt néhány átszövegezett örökzöld és saját dal, elég volt rekedtes hangon bluest, swinget és boogie-t énekelni, kellett még hozzá egy doboz fekete cipőkrém, amelyet a „Nikolaji négerek” együttes minden fellépése előtt az arcára és a kezére kent. 
 Karácsony, Szilveszter, a Győzedelmes Február, a Munka Ünnepe, Húsvét, az őrök születés- és névnapja vagy éppen Zátopek újabb világrekordja tette őt sztárrá. 
 Valamennyi ünnep, amit a lágervezető a foglyok általános örömére engedélyezett a kultúrhelyiségben, csak növelte a túléléshez, mi több az újabb amerikai úthoz, Hollywoodhoz, az ottani nők öleléséhez fűzött reményeit, akik talán nem lesznek olyan tapasztaltak az orális szexben, mint az itteni perverz rajongói, hiszen az USA csaknem minden államában tiltott a szájon át történő közösülés, így hát nem gyakorolják olyan intenzíven, mint a szexuális elhajlások miatt bezárt itteni foglyok, de az amerikai szépségeknek száz százalékosan valódi női alsóneműjük lesz, azok alatt pedig valódi mellek, és sosem kell többé megtévesztenie magát a táborbeli transzvesztiták kitömött melltartói által, örökké elfelejti a lesütött szemet, miközben egy férfi dolgozik rajta, hogy a szemhéja alól egy fényes ajkú, törékeny, platinaszőke szépséget lásson. 
 Roland ragyás barátja, Richard évekkel ezelőtt a Moldvába akarta vetni magát három raccsoló szépség után. Roland barátja a korai magömléstől szenvedett, így a spermáját a folyó sodrására bízhatta, akár egy szűzlány a koszorúját, azután pedig várhatta, hogy a három közül melyikükhöz úszik a szépiaszerűen szétterült fehér virága. Ma már azonban egyetlen lány ölébe sem jut, még ha éveken át várakozna is meztelenül a hideg vízben. Roland ragyás barátja az Egyenlőség bányában vesztette életét. 
 A vájárok egy csapata mesélte, akik egy transzporttal érkeztek a Nikolajba.
 Amikor valami baj történt a föld alatt, a tanúkat mindig máshová szállították, hogy a foglyok között ne törjön ki pánik. 
 Az Egyenlőségből érkezett egyik bányász elmesélte, hogy a vájárok öt doboz donaritot helyeztek el a homlokfalnál, robbantásra készültek, és amikor mindenki fedezékbe vonult, észrevették, hogy az a ragyás fiú eltűnt. 
 A robbanás után az elővájáshoz veszélyesen közel a karbidlámpa fényénél megtalálták Richardot. Még élt. Félrebeszélt. Valamilyen leszart kőről dadogott, amely folyton a nyomában járt. Ezek voltak az utolsó szavai, utána már csak vonyított és nyöszörgött. 
 Megnézték, mit okozott neki a robbanás. A nemi szervét roncsolta szét a kő. 
 A szerencsétlen fiú azt vesztette el, amit egész életében csak vizelésre, semmi másra nem használt. 
 Nője nem volt, a foglyoknak meg nem tetszett. 
 Szűzen halt meg. 
 – Öngyilkosság volt, befuccsolt a psziché – magyarázta Červinka doktor Richard halálát. – Szó sincs a bosszúálló, lekakált kő üldözéséről. Ezért, akármit csinálsz itt a lágerben, Roland, felejtsd ezt el, ne kínozd magad bűntudattal. Egyszerűen tedd azt, ami segít túlélni!
 Így a táborban eltöltött utolsó évét Roland entertainerként csinálta végig. Kabarécsillag volt. Titokban az őröktől vásárolt alkoholt ivott, a rajongóiból pedig amerikai nejlonharisnyát és halcsontos melltartót viselő lányok illúzióját vetítette maga elé. Tarasz Bulba márkájú dohányból csavart magának cigarettát. Mindezt a pihenőidőben. Ez volt az ő második műszakja. 
 Az első műszak másmilyen volt. 
 Reggel ébresztő, torna, tisztálkodás, appelplatz és indulás a mélybe, be a kasba a brigáddal, aztán irány lefelé, kitermelni tizenkét tonna ércet a csillék végtelen körjáratába, úszni az izzadságban, a meghallgatni újra meg újra ugyanazokat a vicceket a brigádvezetőtől, a szlovák romák szitkozódása, lyukas gumicsizmában lépkedni a mindenütt jelen lévő vízben, önsajnálat, gyűlölet, félelem attól, hogy a számító a norma be nem tartása miatt tizenhatórára fogja az egész csapatot. Rettenetes érzés látni, ahogy a váltás a kasban felfelé emelkedik, és maga mögött hagyja a szerecsenek egy csapatát, akiknek megcsillan a szemük fehérje, és a megaláztatás miatt kicsordul a könnyük. 
 Roland félt az elzárástól is. A foglyok ezt Koreának nevezték. Magánzárka étel és alvás nélkül, az ember egyedül van a gondolataival, amelyek annyira nyomasztóak, hogy az őrület az égtől kiimádkozott ajándék, a halál pedig kegyes morfiuminjekció. 
 A Nikolaji négerek nevű együttes lett Roland fényessége a hosszú lidércnyomásban, elbódította a taps, a végtelenségig játszott volna reprízként jazzé átalakított hagyományos darabokat, megszakadt volna a bűnözőkért, akikhez ő közelebb volt, mint az Isten, és szexuálisan vonzóbb volt, mint a messze lévő feleségük, de mindegyik esztrádműsor véget ért egyszer, és az arca már nem a cipőkrémtől volt fekete, hanem a bányaakna ragacsos kormától. Másnap már a bányában volt néger, aki a megrakott csilléket tolja, nem a tömeg kedvence, hanem az uránbányászok brigádjának fékje, mert a testi felépítése nem volt megfelelő ehhez az embertelen fizikai megterheléshez, bármennyire igyekezett is. 
(részlet A patriarchák letűnt dicsősége c. regényből)

     BEKE MÁRTON FORDÍTÁSA



Lettre, 83. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu