Bojtár Endre
Czesław Miłosz útja a magyar olvasóhoz, avagy egyeztetett kultúrpolitika
a szocializmusban
Miłosz nevét először 1964-ben hallottam, amikor varsói ösztöndíjasként
sok-sok lengyel irodalomtörténésznek, kritikusnak, irodalmárnak tettem
föl az ifjontian-naivul otromba kérdést:” Ki a tíz legnagyobb élő írójuk?”,
hogy aztán a válaszokból kialakuló lista alapján olvashassak, s később
esetleg fölvázolhassam a mai lengyel irodalom körképét. Kezdve Kazimierz
Wyka (1910-1975) professzorral, aki nem csak mint irodalomtörténész, hanem
mint tévedhetetlen ítéletű kritikus is egyik mesterem volt, egészen a velem
egykorú költő-barát Michał Sprusińskiig (1940-1981), a költők közül mindenki
egyöntetűen Miłoszt, a prózaírók közül pedig majdnem mindenki Jerzy Andrzejewskit
tette az első helyre.
Miłosz szigorúan tiltott szerző volt az akkori Lengyelországban. Párizsban,
a legendás Jerzy Giedroyc vezette Instytut Literacki kiadásában megjelent
verseihez csak kalandos utakon lehetett hozzájutni, azok otthon csupán
szamizdatban terjedtek. Az egyetlen legális, 1962-ben megjelent antológiában1
is csak azért szerepelhetett hat verssel (mindegyik a költő első, 1933-ban
még Vilnában napvilágot látott kötetéből származott), mert az antológia
1939-cel lezárult. A hivatalos állami kiadók csak a Nobel-díj hatására
voltak kénytelenek kihúzni fejüket a homokból: először Miłosz közvetlen
politizálástól mentes összes versét jelentették meg, többször is, majd
1986-tól szókimondó történetfilozófiai esszéit is. De egészen 1980-ig érvényes
volt a már említett M. Sprusiński megállapítása: „a hiányzásra ítélt, s
csupán a Nobel-díj miatt kegyelemben részesített Miłosz itthon majdhogynem
ismeretlen költő”.2 (M. prawie nieznany, skazany na nieobecnosc
i ulaskawiony dopiero przez Nobla.)
A Lengyelországban a lengyel irodalom olvasásával töltött év belőlem
mondhatni Miłosz-rajongót csinált. Úgyhogy amikor 1966-ban megbízást kaptam
a Móra Kiadótól egy lengyel költészeti antológia összeállítására, természetes
volt, hogy a katasztrofista Miłosztól hét verset beválogattam, mint ahogy
az is, hogy a fordításra a legnagyobb magyar katasztrofista költőt, Weöres
Sándort kértem fel, aki konzseniálisan el is végezte a munkát. Evvel egy
időben készült az Európa Kiadó számára egy másik, a legújabb kortárs lengyel
lírát bemutató antológia is, Kerényi Grácia (1925-1985) munkája, aki kellemes
auschwitzi élményei hatására lett klasszika-filológusból fanatikus polonofil-polonista.
Összedolgoztunk: segítettük egymást a válogatásban, sőt, szerencsémre Grácia
elvállalta az én kötetem verseinek a nyersfordítását is. Abban is egyet
értettünk, hogy Miłosztól friss verseket nehézkes lenne beszerezni, meg
neki a korábbi versei is közlendők, ezért őt hagyjuk az én antológiámra.
Grácia lázas munkájának köszönhetően 1967 végén meg is jelent A föld fényei
címen a 30 költő verseit tartalmazó kötet. Az én antológiám is készült,
olyannyira, hogy a kiadó már csak az Előszót várta, amelynek írását én
1968 augusztus 20-án este egy Duna-parti szállodai szobában fejeztem be
– Pozsonyban, ahol a prágai szlavista kongresszusról hazatérőben megálltam.
A jól végzett munka tudatával nyugovóra tértem, majd másnap reggel a szovjet
tankok dübörgésére ébredtem. Hazavergődve leadtam az írást, s kezdtem várni
a korrektúrát. Vártam, vártam, a kiadó ötölt-hatolt, míg végre 1969 augusztusra
kiderült, hogy csak akkor mehet a nyomdába a kötet, ha kiveszünk belőle
négy költőt: az emigráns Miłoszt („egymás emigránsait nem adjuk ki”), s
három olyat, akik pedig A föld fényeiben szerepeltek: az 1968 márciusi
gyalázatos antiszemita kampány ellen élesen tiltakozó Witold Wirpszát (1918-1985)
és Wiktor Woroszylskit (1927-1996 – az utóbbi ráadásul még a magyar ’56-os
forradalomról is könyvet írt) és a „zsidó származású” Arnold Słuckit (1920-1972),
akit épp e kampány során üldöztek ki az országból, kényszerítettek emigrációba.
Hosszas alkudozások során – amelyek a kiadó közvetítésével zajlottak, s
az utasítást megfogalmazó felsőbb szerv végig láthatatlan maradt, hiszen
hazánkban hivatalosan nem létezett cenzúra – Wirpszát és Woroszylskit sikerült
visszaimádkozni a kötetbe, a két emigránst azonban nem. Hiányukat az Előszóban
némi eufémizmussal csak jelezhettem: „kötetünkben – lengyel barátaink kérésére
– nem szerepel senki a mai sokmilliós lengyel emigráció költői közül, akik
között pedig olyan hatalmas egyéniség van, mint Czesław Miłosz (sz. 1911)”.
Telt-múlt az idő, ami köztudomásúlag tapasztalatokkal gazdagítja az
embert. Engem is gazdagított. A hetvenes évek végén a Litván költők antológiájába
beválogattam 12 külföldön élőt is. A válogatást Moszkvában (mert hol máshol
intézhették volna a litván irodalom ügyeit) röpke két év alatt „felülvizsgálták”,
s az emigránsok felét –élükön persze Tomas Venclovával - kihagyásra „javasolták”.
(Az efféle javaslatot kötelező volt elfogadni. Ellenkező esetben meghiúsul
az egész kötet. A szovjet – lengyel, csehszlovák stb. – szerzői jogvédő
hivatalnak az emigránsok műveihez természetesen semmi köze nem volt. Ő
nem is ezeknek, hanem az otthoni litván – lengyel, csehszlovák stb. – írók
műveinek a kiadására nem adott volna jogot, ha méltatlan emigránsokkal
egy kötetben kéne szerepelniük...) Az antológia aztán így, 6 emigráns litván
költővel jelent meg 1980-ban. Félsiker. A dolog pikantériájához tartozik,
hogy az Európa Kiadót igen magas helyen dicsérték meg érte, mondván, hogy
hazaiak és külföldiek együtt szerepeltetésével Helsinki szellemében jártunk
el.
Gondoltam hát, semmi nem állhat Miłosz verseinek magyar kiadása útjába,
hisz a szerzői jogot akkor már Varsóból kellett kérni. 1984 nyarán a kötet
már ment volna a nyomdába, mikor telefon jött a Kiadói Főigazgatóságtól,
amely a külügyminisztériumból, az meg a lengyel külügyminisztériumból érkezett
„kérést” közvetített: a kötetet tegye félre a kiadó.
Mint magánember levelet írtam a művelődésügyi miniszternek, aki akkor
Köpeczi Béla volt, pontosabban Köpeczi Bélának, aki akkor épp művelődésügyi
miniszter volt.3
„Tisztelt
Miniszter Ur,
sürgős segítségét kérem.
Tudomásomra jutott, hogy a Minisztérium kivetette az Európa Kiadó 1985-ös
tervéből a most frissen elkészült Czesław Miłosz-verseskötetet.
Miłosz-sal nincs szerencsénk. 1968-ben a lengyel Külügyminisztérium
egy telefonja akadályozta meg, hogy a költő már lefordított versei megjelenjenek
a Lengyel Költők Antológiájában. Szeretném azt hinni, tartunk már ott,
hogy legalább a kultúra ügyeit nem a külügyminisztériumok intézik (el).
Ha lengyel részről indult ki a dolog, akkor az nem sportszerű a magyar
olvasókkal szemben: Lengyelországban kiadták Miłosz összes versét, s nem
lenne szabad minket büntetni e versek megvonásával, pusztán azért, mert
az új soros cenzornak épp ez jutott az eszébe, Ha pedig magyar agyban született
a tiltás ötlete (amire gondolni sem merek), akkor még furcsább, mert magát
a kötetet ez az agy nem ismerheti.
Kérem, hogy vizsgálja felül ezt a kultúraellenes intézkedést. Ne fosszuk
meg magunkat a legnagyobb XX. századi lengyel költőtől, hisz cenzorok jönnek-mennek,
Miłosz marad.
Segítségét remélem és előre is köszönöm.
Bp., 1984. VI. 5.
Tisztelettel üdvözli”
A miniszter persze nem válaszolt. Ellenben kiadta helyettesének az ügyet,
aki megdorgálta – a kiadót. (Engem nem lehetett, nem voltam a kiadó dolgozója.)
Ettől kezdve ment minden a szokásos forgatókönyv szerint. Az Európa Kiadó
igazgatója, Domokos János (1921-1987), egy éles eszű, művelt, jó szándékú
(de mégis csak) elvtárs az alábbi enyhe kritikát „gyakorolta felém”:
„Tisztelt Barátom!
Egy kellemetlen ügyről kaptam hírt, arról nevezetesen, hogy Czeslaw
Milosz kötete kiadásának elhalasztása miatt Köpeczi Béla művelődési miniszterhez
fordultál.
Engedd meg, hogy eljárásodat rossz néven vegyem és kifejezetten barátságtalan
gesztusnak könyveljem el azzal a kiadóval szemben, amellyel több évtizede
állsz munkakapcsolatban, s amely mindig előzékenyen és készségesen fogadta
javaslataidat. Különösen érthetetlen számomra a magatartásod, ha arra gondolok,
hogy hozzám is fordulhattál volna amennyiben a főszerkesztő válasza nem
elégített ki, hisz az utóbbi hónapokban egy hét kivételével csaknem minden
nap bent voltam a kiadóban.
A Czeslaw Milosz kötet kapcsán álláspontom az, hogy 1985-ben a kötet
a kiadónál, különféle itt nem részletezhető okok és megfontolások miatt,
nem jelenhet meg. Ez az én személyes döntésem.
Szeretném szíves figyelmedbe ajánlani, hogy külső munkatárs és kiadó
zavartalan viszonya mindkét fél korrektségét tételezi fel, - előzékenységet,
megértést, nyiltságot a kiadó részéről, de lojalitást s az érdekek szélesebb
körü figyelembevételét a külső munkatárstól. Nem kivánlak lebeszélni arról,
hogy jogos sérelmeddel bárhová fordulj, magam is mindig biztattam sérelmet
szenvedett munkatársaimat, hogy ne hagyják igazukat, de a vélt sérelmek
felnagyitása s az egyéni érdek tuldimenzionálása nem szokott jó tanácsadó
lenni.
Remélve, hogy zavartalanabb együttdolgozásra is alkalmunk nyilik a
jövőben,
üdvözöl
1984. jul. 17.
Domokos János
Igazgató”
Mivel mindketten tudtuk, hogy a levél nem elsősorban nekem szól, hanem
az elvtársaknak – „lám, megszidtuk a bűnöst”-, ezért én már csak az illendőség
és a becsület kedvéért válaszoltam:
„Kedves János,
Nem értem szemrehányó leveled. Azt írod, hogy nem vagyok lojális a
kiadóval szemben, s túldimenziálom egyéni és ráadásul vélt sérelmeimet.
Ezzel szemben a tények a következők: Szappanos Balázs főszerkesztő közölte
velem, hogy a minisztérium kivetette a tervből a Miłosz-kötetet, mire én
írtam egy levelet Köpeczinek, akit régóta személyesen ismerek. A levelet
mellékelem. Láthatod belőle, hogy semmiféle személyes sérelmemről szó sincs
(miféléről is lehetne?), s eszem ágában sincs a kiadót hibáztatni. Éppenséggel
az volt a szándékom, hogy a kiadónak próbáljak segíteni. Úgy gondoltam,
hogy mint nem kiadói dolgozónak, ám ugyanakkor a Miłosz-kötetben elkötelezettnek,
nekem sikerülhet a hivatalos út megkerülésével valamit tennem. Tévedtem.
Ahelyett, hogy intézkedtek volna, mindössze annyi történt, hogy igyekeznek
a kiadó előtt befeketíteni.
Remélem, az elmondottak után sikertelenül.
Barátsággal üdvözöl
1984. július 24.
Bojtár Endre”
Azután vártunk. Közben, ahol tehettem, szóvá tettem a dolgot, egyszer
még, mikor mint turista Londonban jártam, a BBC magyar nyelvű adásában
is.
Majd – ki tudja milyen újabb titkos telefonok nyomán — 1986-ban váratlanul
elő lehetett venni a megszerkesztett kötetet, s az 1987-ben hamarosan meg
is jelent Múzsáim palotája címen. Itt a vége, fuss el véle.
A Miłosz-ügy és a többi hasonló ügy kapcsán mindig azon tűnődtem: mi
lett volna, ha – például a jugoszlávokhoz hasonlóan – fütyültünk volna
barátaink érzékenységére, a külügyi telefonokon közvetített kérésekre?
Persze aztán rögtön rájöttem, hogy ez csak egy széplélek ábrándozása. A
telefon mindkét végén hasonszőrűek ültek, olyanok, akiknek létérdekük volt
a baráti érzékenységek látszatának a fenntartása.
Jegyzetek
1 Matuszewski, Ryszard – Pollak, Seweryn (szerk.): Poezja polska
1914-1939 (A lengyel költészet). Warszawa, 1962, Czytelnik. 880 pp.
2 Sprusiński, Michał: Ze struny..w układy (Húrról…sémákba). „Twórczo¶ć”,
1981/:128.
3 Azért a megkülönböztetés, mert Köpeczi Béla (1921-2010), ez
az óriási műveltségű, nagy tudású, de a kreativitásnak még a morzsáját
is nélkülöző ember volt, akiről egy tanítványa találóan írta, hogy „vonalasan
tartózkodó szürkeség” (Rózsa T. Endre: Honszeretet, politika, erkölcs.
„Holmi”, 2010/6:760-767), aki 1953-tól végig a rendszer fő cenzora maradt.
Lettre, 83. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|