Két, két és fél évtizeddel ezelőtt, a rendszerváltozás éveiben, sokan hittük, hogy megszűnt a képzőművészet politikai szerepvállalása. Alig telt el néhány év, és a balkáni háborúk, azok nemzetközi művészeti reflexiója jelezték, hogy ez az elképzelésünk ugyanolyan naiv volt, mint abban bízni, hogy a köztereket képesek leszünk megóvni a politikumtól, az ízléstelenségtől és a nemzeti intoleranciától. Megközelítőleg egy évtizede a közép-európai régióban is egyre markánsabban van jelen egy új politikai művészet (ami elkülönítendő az újfent megjelent állami megrendelésre készülő politikai kurzusművektől), amely aktuális társadalmi, politikai témákat vet fel országonként eltérő mérséklettel és hatékonysággal. A valós felvetések mindenütt kiváltják a hatalom ellenválaszát, a tiltást, a be- és elzárást. Nem egyszer a szakma és a média elmarasztalását is. Ez jelenünk egyik meghatározó képzőművészeti irányzata, ami leggyakrabban a public art műfajában a köztéren jelenik meg. Igaza van András Editnek „Integrálódni, csatlakozni, kimaradni?” címen a Műértő, 2011. 6. számában publikált cikkében, amikor azt írja, hogy a modernizmus után a mikronarratívák ideje jött el, s igencsak kívánatos és keresett a sajátosság és a lokális tartalmi elem, amihez azonban az egyetemesen olvasható képzőművészeti nyelv elengedhetetlen. Mi is tudunk egyedit, sajátos témát, élményanyagot kínálni, és ami nem elhanyagolható, tőlünk nyugatra van „fogadókészség a posztszocialista állapot feltérképezésére – a szocialista maradványok, a populista nacionalizmus és rasszizmus elegyének elemzésére”. Közvetlen szomszédságunkban ez közel egy évtizede valós művészeti platform: a cseheknél a Rafani és a Bode Bal csoport, a szlovákoknál a Kassa Boys, Michal Moravčík és Martin Piaček, illetve Tomáš Raffa az idei év felfedezettje, aki Az új nacionalizmusok Európa szívében c. videójával elnyerte a legjobb fiatal szlovákiai képzőművésznek járó Oskár Čepan díjat. A cseh – szlovák – magyar művészeti kontextusban egyedi pozíció illeti meg Németh Ilonát, a szlovákiai Dunaszerdahelyen élő és a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán műteremvezető képzőművészt, akinek kritikai szemlélete kiterjed e régió teljes egészére. Tudatosan reagál azokra a jelenségekre, amelyek a közép-európai létünk minőségét határozzák meg, és elsősorban az érintettek önreflexióját veszi célkeresztbe. Fő témái a nacionalizmus, az intolerancia és a hatalom önkénye, ami hol kultiváltabb, hol alpáribb reakciókat vált ki. Szóban forgó műveinek többsége a köztérre készült, így pl. a Donaumonarchie – Európa közepe c. projektje (2006-tól napjainkig), amely az öreg kontinens nemzeteinek és országainak azon meggyőződését konfrontálja, hogy Európa közepe csakis az ő területükön határozható meg. Így történhetett meg, hogy vagy egy tucat Európa közepe emléktábla és emlékmű létezik. (A szobor ideális helyének megkeresése, 2010). A terek önmagukban, fizikailag is nehezen kelnek új életre, főképpen olyan intenzív ideológiai kiszolgáltatottságot követően, mint ami az egykori Gottwald térnek (a mai Béke térnek) rendeltetett Pozsony és Szlovákia történelmében. Ezt hivatott a felszín alatt lappangó erők felszabadításával, azaz robbantás, köd, stb. effektekkel kommentálni a Béke tér (2011) c. koncept. A kollektív emlékezetet azonban érdemes felfrissíteni –különösképpen, ha ideológiai, urbanisztikai és üzleti megfontolásokból helyeztek át, fordítottak el történelmi monumentumokat, mint pl. Győrött vagy Pécsett. Németh Ilona hatalmas nagy tükörfelülettel fordítja vissza eredeti, egykori pozíciójába a turulmadarat vagy éppen Kossuth emlékművét, mintegy tükröt állítva a manipulást elvégző, ill. elrendelő helyi hatalmasságoknak (Tükör – Győr, 2009; Tükör – Pécs, 2010). A public art nem kockázatmentes vállalkozás, ezt bizonyították a Public Art projekt dunaszerdahelyi (2006), budapesti (2007) és érsekújvári (2010) kivitelezései (Németh Szilvia szociológussal közösen). Az előítéletesség és intolerancia szociológiai mérésére alkalmazott Bogardus-skála köztéri és képzőművészeti használata tiltakozást, felháborodást és kemény ellen-médiakampányt  eredményezett főképpen Budapesten. E reakciók közös nevezője abban a meggyőződésben fogalmazható meg, hogy sem a magyar főváros két kerülete, sem a két multietnikus szlovákiai kisváros vezetősége és lakosainak nagy része nem kíván szembesülni a multietnikusságból eredő problémákkal, sem az adott terület egykori etnikai összetételét erőszakosan és tragikus következményekkel megváltoztató történelmi tényekkel.  Elutasítják az etnikai konfliktusokra figyelmeztető bármilyen utalásokat, ezt csak másoknál, a szomszédoknál identifikálják, az ő nemzetük, városuk, kerületük ettől mentes. Az önreflexió teljes hiányát fedte fel ez a projekt mind a három helyszínen – főképpen a magyar lakosság körében. A többnemzetiségű és -kultúrájú településeken végzett szonda logikusan vezette el Németh Ilonát a szlovák-magyar államközi kapcsolatok, és a szlovák és magyar politikai elit között éveken át tapasztalt csatározások kommentálásához. Ebből eredt az Iszapbirkózás (2010) c. mű, amely a szórakoztató ipar egyik iróniától sem mentes termékét kisajátítva, két csinos hölgy birkózása, sárdobálása formájában jelenítette meg a szlovák és magyar politikai elitet (Pozsony, 2010; Prága, 2011). Ez a fél évtizedes folyamat most a magyar-magyar viszony témájához ért el, mégpedig egy dilemma vagy lábjegyzet formájában. Arról, amit ma sokan megélnek Magyarországon, nevezetesen hogy hogyan kell vagy kellene viselkedni ebben a történelmi helyzetben, amikor mind a társadalmi, mind a szakmai életben két évtizede nem tapasztalt döntéseknek vannak kitéve az emberek a politikai hatalom önkénye miatt. Lehet-e ma Magyarországon kiállítani, a kiállítás üzenete ugyanaz-e a művész és közeg számára, ugyanez-e Magyarországon, mint pl. a V4-ek többi országában? Milyen intézményi és egyéni játszmák részévé válik a képzőművész, döntésétől függetlenül? Ezek az őszinte, emberi kérdések uralják a Dilemma (2011)című kiállításon bemutatott videót, amely a nők társadalmi pozícióját taglaló kiállítás helyett született a budapesti  Ernst Múzeum számára. A tárlat központi installációjában Heller Ágnes filozófus nagymamájának, a császárváros, azaz Bécs első női egyetemi hallgatójának története szerepelt volna. A közel egy éve politikai megrendelésre kreált filozófus-ügy és Heller Ágnes denunciálása, illetve a magyar kulturális kormányzat intézményekkel és intézményvezetőkkel szembeni és az ezen tisztségek betöltésére irányuló új gyakorlata váltották ki azt a reakciót, hogy a tervbe vett installáció és kiállítás a mai Magyarországon nem bemutatható. Erkölcsi és politikai kérdésről van szó, egy nagy dilemmáról, hogy egy művész lemondjon-e egy installáció kivitelezéséről, egy egyéni kiállítása maradéktalan megvalósításáról olyan társadalmi helyzetben, amely kritikai értelmiségi állásfoglalást kíván? Németh Ilona válasza egyértelmű, az installáció a szlovákiai Kassán és a morvaországi Brnóban kerül bemutatásra.