Hogyan lettél azzá, aki vagy?
Amikor megszülettem, kései gyermeknek számítottam: apám 40 volt, édesanyám is elmúlt 36 éves. Az iskolákban, ahová jártam, általában mindenkinek sokkal fiatalabbak voltak a szülei. Apámat például gyakran hitték a nagyapámnak, nagyapámat meg a dédapámnak. Miksa nagyapám, apám apja életem első tíz évében, ami a legdöntőbb korszak, összes rokonom közül, szüleimet is beleértve, a legtöbbet volt velem. Neki még a tizenkilencedik századból is voltak emlékei, millennium előttről szóló pletykákat is hallottam tőle, amikor délelőttönként befeküdtem mellé az ágyba. Mert ő már kiskoromban is sokszor az ágyban feküdt, elég komor, beteg ember volt. De engem szeretett, és sokat mesélt.
A családtól kapott emlékezeti kincsem
A családtól kapott emlékörökségem száz esztendőt fog át. Ebben egyben van az elképzelt és a valóságos világ – mármint a fejemben. A békeidők. Amire jött a háború, azután Horthy, és még egy háború… A szüleim már nem is hittek benne, hogy nekik még gyermekük lehet. Apám ifjúkorában nőfaló agglegény volt, anyám viszont ’45 után sokáig az imádott első férjét gyászolta. (…) Édesapám különben jóképű férfi volt, jó humorú, gáláns, gyöngéd, nagyvonalú. Csak hát más világ, mint az anyám. A mamám megítélése szerint az ő világánál alacsonyabb intellektuális szinten állt. (…)
Apa, amíg meg nem nősült, mindennél jobban szerelmes szeretett lenni, éjszakázni, csajozni és danszolni, dőzsölni szeretett, legalábbis ilyeneket mondott. De a bárokban nem ivott, hanem lébuskázott. Ez a nőzés. Imádott jassznyelven beszélni, száguldozni a lehúzható tetejű kocsijaival – 1945 és 1948 között egy röpke pillanatra újra volt kocsija, sűrűn cserélgette. Az éjszaka császárának képzelte magát, de csak egy kedves, ártatlan lump volt. Édesanyámat megpillantva egyszer s mindenkorra lemondott az éjszakázásról. Anya lett a mindene. 
Édesanyám három idegen nyelven beszélt, ötön olvasott, portugálul is tudott, az iskolából hozott valamennyi görög és latin tudást, úgyhogy ő nemigen használta az Idegen Szavak Szótárát. A felsőkereskedelmiben Barta János volt a magyartanára. Imádta. Roppant könnyen tanult, nagyon jó feje volt, a színjátszáson kívül jól énekelt, zongorázott, gitározott, kasztanyettán is kísérte magát, ha kellett. Értett hozzá. Kiskoromban megtaláltam a kasztanyettáját a szekrénye alján, akkor megmutatta, hogy mi mindent lehet csinálni vele. Közben sírva fakadt. Erős tehetségű színésznőnek indult. Alt hangú, elementáris erejű szépség. Góth Sándor és felesége – ezek híres vígszínházi színészek voltak – magán színiiskolájának elvégzése után először a Belvárosi Színházban játszott…
Kornis Kató. Az ő nevét vetted fel írói nevedül?
Igen. És azt hallottam mindig, nem csak az apámtól, hogy 1935 és ’45 között nem volt nála csinosabb nő Budapesten. Persze minden fiú ezt mondja. De a róla maradt fényképeken ez tényleg nagyon látszik. Nem egyszerűen szép volt, hanem sugárzóan tehetséges. Te azt nem tudod elképzelni…! – így kezdték róla a beszédet mindig, akik a háború előttről ismerték. És hogy egy épeszű világban bizonyára komoly színészi karriert futhatott volna be. De hát neki a színészi pálya szempontjából sorsdöntő éveiben a nácizmus fenyegetésével kellett szembenéznie. Az ő története az, hogy kamaszkorától készült rá, hogy tündököljön, de aztán jött Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Hitler Adolf és Szálasi Ferenc… Elvették a kedvét a tündökléstől. A második világháború után meg Sztálin és a Rákosi-terror. Az ki is tekerte a karrierje nyakát. Nem tudta folytatni a színésznői pályát. A Nemzetiben is hamarosan szó szerint burzsoá szépségnek nyilvánította Major, ez így le is van írva az őt elbocsátó határozat indoklásában. Burzsuj férj burzsoá szépségű feleségére nincs szükség a Nemzeti Színház művészeti munkájában. Világos, nem? Valahol még megvan.
A Mamából – ebbe belesápadt az egész élete – adminisztrátor lett, naponta megalázott tisztviselőnő. Terves-statisztikus, Zuglóban és Erzsébeten, igencsak szerény helyeken. Kulizott. Anya nyelvén ezt így hívják. (…) A munkahelyein mint ember, hallatlanul népszerű volt. Nem egyszerűen gyönyörű, hanem szuggesztív, jó társalgó, művelt. De plebejus lélek, a legegyszerűbb emberekkel értett szót. Apu is beszédvirtuóz volt. Sármos. Mindenki így mondta. Szerették őket. (…)
Anyai nagymamám – aki ’50-ben elhunyt – harcos szociáldemokrata volt. Ő még az első világháború alatt lépett be, és a szocdem nőtagozatában harcos szüfrazsettként tevékenykedett. Kemény, nagy állú nő volt. Boldogan és tudatlanul, rajongó imádsággal várta a két munkáspárt egyesülését. Anyám nem nagyon értett a politikai dolgokhoz, romeltakarítás közben jelentkezett színésznek a Népszava Kabaréba, mielőtt a Nemzeti szerződtette volna. (…) Úgy tekintett az oroszokra, mint felszabadító csapatokra, akik megmentették az életét. Ezért azt várta a kommunistáktól – bizakodva remélte –, hogy megteremtik a demokráciát. Valamiféle szociáldemokráciát honosítanak meg, a helyi baloldali hagyományoknak megfelelőt. Apám ennél rögtön józanabb volt, de azt azért nem képzelte volna, hogy miután verejtékes munkával újra megkeresi magának az autóra és üzletre valót, nyomban elveszik tőle mind a kettőt. Újra. Pont, mint a németek. Csak most az oroszok.
Azt mondtad, apád már ’46-ban rájött, hogy sürgősen ott kell hagynia a kommunista pártot. Ők nem beszélgettek egymással erről?
Dehogynem, de nem értettek egyet! És ilyen téren nálunk mindig szabadság volt. Meg rengeteg röhögés… Azért a politikát egyikük sem vette komolyan. A nagyobb baj az volt, hogy apám Hitler miatt megsértődött az Örökkévalóra. És bár addig se foglalkozott sokat vele, attól kezdve hallani sem akart nemhogy Istenről, de még arról sem, hogy ő zsidó, vagy egyáltalán eszmékről… Ezt a szót ő mindig idézőjelbe téve mondta ki, gúnyolódva. Eszmék. Szülik vagy izzadják? Az eszmék jegyében mindig pont azt vették el tőle, amivel magát identifikálni tudta: a hivatását meg a szórakozását. Ez volt a traumája. Koldusszegény családba született, a Nagymamának egy lerobbant fehérnemű-kiegészítő kellékeket áruló pici üzlete volt a Kazár utcában, a Nagypapa pedig kávéházakba járt kártyázni meg nőzni, és nem törődött sokat az üzlettel. Apám elhatározta, ha felnő, kimenti a nyomortól a mamáját, szorgalmas lesz és pénzt fog keresni.
Először a szűcsmesterséget tanulta ki, de már fiatalon olyan ügyes volt, hogy amit megvarrt, nyomban el is tudta adni. Összeszedte a műhelyekben a hulladékokat, és csinált belőlük egy ugyanolyan jó bundát, mint mások az egész szőrmékből. Ez stikli, de roppant nehéz, bravúros szabászi feladat. Bement egy szűcshöz, ezt nézze meg, hogy van ez megcsinálva! Az észrevette ugyan, hogy darabokból van összerakva, de annyira jól volt megvarrva, hogy aki nem szakértő szemmel nézett rá, nem vehette észre. Megvette tőle. Apu úgy okoskodott – most a számokat hasból mondom –: ezt a bundát nem ezer pengőért adom, odaadom ötszázért. A szűcskereskedő majd eladja nyolcszázért. Apám keresett ezen négyszáz pengőt. A hulladékot százért vette talán, vagy százötvenért. A két kezével csinált belőle ötszázat. Hamarosan rájött: miért ne ő legyen a kereskedő? Nyitott egy kis üzletet. Nyitott egy nagyobbat… 1930-tól ’39-ig boldog és elégedett ember volt. Sportkocsival. Imádta a mamáját a Nagycsarnokba szállítani szombat hajnalonta, és megvenni neki, amit az csak akar. És hazafuvarozni utána…
Szegényből lett módos.
Viszonylag. Self-made man voltam, mondogatta, de még azt se hagyták. 

Diktatúrából diktatúrába
Kezdetben úgy állt a helyzet, hogy anyám sehogy sem akart férjhez menni, de a két jövendő nagymama összebarátkozott és megbeszélték, hogy ők összefognak s vállvetve mindent elkövetnek, hogy a két ember az utolsó pillanatban – ez már 1948-ban volt – házasodjék csak össze: legyen gyermekük. Mindkét nagymamám unokára vágyott. Az a mulatságos helyzet állt elő, hogy a mamám anyja szinte bele volt zúgva a papámba, és a papám anyja is rajongott a mamámért. Az első nő, aki megérdemelné a fiamat! De anyukámnak apámban csak a férfi tetszett, az ember számára kevés volt, azt hiszem, a gyászától függetlenül így érezte, őszintén. Apa szőrmekereskedő volt, mestersége szerint szűcs, nem művész. Mégis mindkét nagymama ideálisnak találta a fiatalokat egymásnak. Talán igazuk is volt. Úgy gondolták, hogy Pistának most már abba kellene hagynia a csajozást, a mamámnak meg abba kell hagynia a gyászolást. Heltai Jenő: A néma levente cselekménye ez, vagy Plautus Hetvenkedő katonájáé, a nagy emberi tapasztalaté, hogy egy vigasztalhatatlan özvegyet csakis földi szerelemmel lehet és kell is kimenteni gyászából, az önpusztításból.
Vagyis hogy tovább kell lépni.
Apu meg úgy gondolta, nem kell kivándorolni Izraelbe, mert ahhoz nem elég fiatalok, meg már el is késtek, hát épp leesett a vasfüggöny, amikor ’48 májusában összeházasodtak, nekik már el kell tudniuk viselni a kommunizmust. Akkor is, ha az koldusbotra juttatja őket, vagyis az apámat. De a kommunistáké a jövő. Mert a kommunizmus meg fogja szüntetni a zsidókérdést. Izrael pedig egy anakronizmus. Annyi zsidó lesz, ahány odament. Ezt az anyám is hitte, akarta hinni. Sokan hitték ezt errefelé. Másfelől az apám azért már 1946-ban elfelejtette befizetni a tagsági bélyeget a Kommunista Pártba. Mire sebesen kivágták onnan. Anyámat sokkal később. Apám viszont elég hamar rájött, hogy itt valami egész más kezdődik, mint azt sokan képzelni szeretnék. Csak már öregnek érezte magát, hogy egy másik országban új életet kezdjen. Nem is volt elég pénze, a munkaszolgálat megviselte, fáradt volt a háborús stressztől, a bujkálásoktól. Lakásra még telt az utolsó pillanatban, erre költötte minden megmaradt pénzét, hogy ez lehessen az eljegyzési ajándéka anyámnak, megírtam a Napkönyvben, egy kivándorló nagykapitalista, mielőtt 1948 áprilisában a családjával, irtózatos pénzért vásárolt kivándorló útlevéllel sietve elhagyta az országot, nem kis pénzért apám nevére játszotta át a lakását. (…) 1948 augusztusában, amikor utoljára meg lehetett volna lógnunk nekünk is, helyette én fogantam meg. Ezzel aztán eldőlt, hogy mi maradunk. Végigcsináljuk. (…)
 A szüleim egész életét a nürnbergi törvények árnyékolták be. Ezt később osztálykülönbségnek hívták. Diktatúrából diktatúrába csöppentek. A zsidóságuk mindvégig a szégyenük kellett, hogy legyen. A kommunizmusban egyenesen kimondhatatlan. Erről szól a Kérvény című novellám. Most kaptam egy friss New York-i kelet-európai irodalmi antológiát, amiben már megint a Kérvény szerepel. Mindig ezt, valamint a Dunasirató című művemet választják be a külföldi antológiákba. Ebben a világban mi csak kérvényezhetünk.
Apa a Kérvényben azt kéri Istentől, a Legfelső Szervtől, amiről tudja, hogy úgyis meg fogják adni, azt pedig meg is kell adniuk, mert szenvedésnek ítélik az életét, a szégyentelit. Ezért kapja meg. Saját ügyességének köszönheti, hogy él. Elboldogul. Apámnak csibészes viszonya volt az élethez. Imádta a pesti szlenget, azon a nyelven beszélt. Anyám, a Baudelaire-en és Apollinaire-en, Shakespeare-en, József Attilán nevelkedő intellektusával nehezen tűrte ezt. Ha el is nevette magát, dühítette. De ők nem veszekedtek azon, hogy egyikük ilyen, a másikuk olyan. Ezt élvezték. Én meg sokat tanultam a kétféle világból. És azért megértették egymást. 
Hét éves voltál ’56-ban. Hogy emlékezhetsz rá?!
 Az ’56-os, ’57-es élményben volt valami tanítás jellegű is, kisgyereknek feltétlenül. Kiderült, hogy ennek az evilágnak nem is kéne evilágnak lennie. A világ lehetne egészen más is. 
Még kijárási tilalom volt érvényben, amikor egy este egymás közt arról beszélgettek a szüleim, hogy vajon mi lesz az emberek véleménye minderről úgy harminc, negyven év múlva. Mikor lehet majd nyíltan beszélni arról, ami történt? Épp azt játszottam, hogy csak a szőnyeg mintáinak bizonyos ösvényein járok, máshol nem szabad (…) Járkáltam előttük a szőnyeg csíkjain, majd anélkül, hogy megkérdeztek volna, azt mondtam, hogy úgy fognak beszélni róla, ahogy szabad, mindig ahogy az éppen uralkodó Kádár engedi.
Ugye nem akarod velem elhitetni, hogy Te hét vagy nyolc éves korodban ezt mondtad?!
De. Nagy sztori lett a családi legendáriumban, rengetegszer emlegették azután. Nem nekik mondtam, csak úgy magam elé. A szüleim elcsendesedtek. Gyere ide, kapsz egy puszit. Én is adok. Ide is gyere. Ez a gyerek hármas tanuló? Kérlek, mondd már, zakson. A szüleim legédesebb tulajdonsága volt ez. Ha intőt hoztam az iskolából, vagy egyeseket, azokat alá kellett íratni, azt mondták, jaj, nehogy törődj vele, hol kell aláírni. Kikaptam viszont, ha átrohantam az úttesten, vagy felálltam a hokedlire. Ne adj’ isten felmásztam a létrára! (…)
A szüleim számára én az ő érthetetlenül élő gyermekük voltam. Apámtól sokszor kérdeztem az első években, mikor rossz tanuló voltam: Papa, miért gondolod, hogy bármi lehet belőlem, ha egyszer az iskolában rossz tanulónak tartanak? Hát én vagyok a legügyetlenebb. Számtanból is bukásra állok. Mire az apám: „Az nem számít. Te még nagyon sokra viszed.” – „Honnan veszed ezt?!” – „Tudom, fiam.” – Csak néztem rá, láttam az arcán, hogy meg van győződve róla. Ezt kaptam az apámtól. Nem kételkedett bennem. Feltétel nélkül imádott. De ha késve jöttem haza, idegességében lehúzott egy pofont.
Ez a gyerek hármas tanuló?
A való életben, az erdőben, akár a mesében, jobbnál jobb segítőkkel találkoztam egész életem során végig, akik egyre-másra segítettek rajtam. Állást szereztek, vagy csak mellém álltak, megtapsoltak és látni akartak. Megvédtek, mint a futóolimpikon iskolaigazgató, aki aztán a hatodik osztály első napján átirányított egy másik iskolába, ahol éppen egy pedagógiai kísérlet indult, nem átlagos gyermekek számára. Csak egy osztálynyi. Az Irányi utcai általános iskolában, amit később Molnár utcai általános iskolának hívtak, az is ötödik kerületi suli volt, és én két éven belül kiemelkedően jó tanuló lettem, több tantárgyból iskolaelső egy évben, az önképzőkör elnöke. Imádtam az osztályt és a tanáraimat. Nem bántott ott senki.
Az Irányi utcában 1960-tól ’63-ig az először létrehozott Problematikus Gyermekek Osztályából néhány pedagógus kiemelkedő tanulmányi átlagú, valami fantasztikusan kellemes hangulatú osztályt csinált. Kiderült, hogy a legjobb fajta gyerek az, aki nem fér bele a sablonba. Kreatív, önálló, mozgékony agyú. Órákat bonyolítottunk le tanárok nélkül, mikor azok valamiért nem tudtak bejönni. Irtó tehetséges fiú volt például Radnai Jancsi, az akkori tévéműsorokból ismert Radnai Béla pszichológus fia. Kipenderült az osztály elé és azt mondta, lepjük meg a tanárokat, mire beküldik a helyettesítőt, hadd lássák, itt már elkezdődött az óra, nem kell ide helyettesítő. Tanárok nélkül tartottunk órákat. Mindenféle furcsákat csináltunk. Az iskolában hamar híre szaladt, a tanárok egymás közt tárgyalták: a hírhedt gyermekek osztályában öröm tanítani.
Nem kellett fegyelmezni. Igaz, nem is tűrjük, de mondom, tanár nélkül is haladunk az anyaggal. Mondjuk, nem volt nagy kunszt. Csak fel kellett csapni a könyvet, mindig volt köztünk, aki többet tudott, mint a tankönyv soros fejezete. Ki miben jó, én irodalomban, más kémiában vagy akármiben. Nem kényszerített bennünket senki erre… Élveztük: azt csinálunk, amit akarunk. És fel sem merült az osztályban a faji kérdés, s semmi ilyen ócskaság. Még a balhésok is tiszta fejű srácok voltak, az öreg belvárosból. A Varga Zoli focista is arrafele lakott, pár évvel volt csak idősebb minálunk. Máig az egyik legkedvesebb osztálytársam mamája nyáron virágárus volt, télen gesztenyét sütött a Ferenciek terén. A fia még az utcán lógva kezdte, nyolcadikra jeles volt. Ma komoly üzletember. Ilyen hely volt.
Olyan is volt az osztályban, hogy filmmesélés. Mikor a tanár késett, valaki kiállt, és azt mondta: A kétéltű ember. Első kép: Halember a víz alatt, halsrác. Úszik, mint a csík. Nem látod, hogy tüdővel vagy kopoltyúval. Színes. Eldúdolta a ruszki kísérőzenét, és akkor, azt mondja, hallatszik egy bugyborékoló hang… És így tovább. Nem bomlott föl a rend. Imádtuk hallgatni. Ez volt az egyetlen közösség életemben, ahol én is jól éreztem magam. Két fiatal, okos tanárnő volt az egész mögött. Az irodalomtanárnő volt az igazgatóhelyettes is, Fazekas Lászlóné. Neki köszönhetem, hogy két év múlva már jeles tanuló voltam. Zseniálisan tanított. 
De hogy boldogok voltunk, azt az osztályfőnökünknek köszönhettük, egy szigorú tekintetű, de gyönyörű fiatalasszonynak. Úgy hívták, Bodóné. Azt hittem, az életben nincsen ilyen tanár. Szerelmes lettem belé első pillantásra, tizenegy évesen. Szerintem az egész osztály. Első nap csak bejött a nagyszünetben, üljetek le, mondta, nézzetek meg. Én leszek az osztályfőnökötök. Néztük. Mukkanni nem mertünk. Nézni kell. Ilyen nőt az életben nem láttunk. És néztük. Egy idő után valaki az újak közül, a problémás gyerekek közül, akiket más iskolákból küldtek, mert az osztály fele azelőtt is ide járt – ez is milyen helyes, okos meglátás volt, összekeverni a kitűnőeket a problémásokkal –, feltette a kezét, azt kérdezte – pimaszkodásnak lett szánva, de udvarlásnak jött ki : „na és mit tetszik majd tanítani? Tanítani tetszik?” A nő hátradobta a rengeteg haját. „Én kemény dió vagyok: földrajzot és rajzot.” Nevetett az osztály. Visszanevetett ránk.
Az első osztályfőnöki óra elején kiállt elénk. Volt benne valami vibrálás, szigorúan is akarta mondani, talán ő se volt még biztos benne, hogy működik-e, amit kitalált, izgatott volt, lámpalázas, nem láttam még lámpalázas tanárt. Olyan volt, mint a mesebeli ló, aki emberhangon szólal meg. „Idefigyeljetek. Ha ebben az osztályban bárkit igazságtalanság ér, írja le egy levélben, és dobja abba a postaládába, amit holnap fel fogok tenni a falra. Nem árulkodhattok, azt nem fogadom el. De akit bántanak, akár tanár, akár szülő, akár gyerek, azt megvédem. Az is írhat, akit vernek. Vagy azért nem tudta megírni a leckéjét, mert éhes. Sose árulom el, kitől mit tudtam meg. Amit leírtok, titok marad. A ti oldalatokon akarok állni. Világos? Csak tudjam, hogy kit kell védenem és miért.” Úgy néztünk rá, mint egy őrült látomásra. Lehet, hogy ez ma már nem olyan különös, de akkor olyan volt, mintha a forradalom folytatása lenne. A ládához, mondja, nekem lesz csak kulcsom. Kihívathat a tanáriból is bármelyikőtök, két óra közben is, ha személyes és fontos közlendője van… Hallatlan volt! Leveleket írhatunk egy csodaszép nőnek, és… beszélgethetünk vele, amikor csak tetszik. Fenékig ért a sötétvörös haja. Harminckilenc darab tizenegy éves problémás férfinak akart segíteni. Hát, ez sikerült… A problémás kisfiúk beszédesek lettek. Ebben az osztályban mindenki túl akart dobni a másikon összetartásban, önállóságban, felnőtté válásban. Ki hallott már olyat, hogy egy osztály alig várja az osztályfőnöki órát? Kedvenc tantárgyunk volt. Mert együtt lehettünk az osztályfőnöknővel. Na, hallod!

Itt normalitás volt
A másik csoda a magyartanárnő volt. Nekem még a Bodóné közösségteremtő képességénél is hatalmasabb csoda. Fazekasné volt életem legjobb magyartanára. Nem azzal nyűgözött le, amit mondott, hanem azzal, ahogy minden szava mögött ott állt ő is, teljes személyében. Elgondolkodtató volt, mennyire hajlandó gondolkodni, komolyan, és előttünk: gyermekek előtt. Szenvedélyesen tanított. Felült az első padra. Egyébként az osztályfőnöknőnk is. A köpenyükön átsütött a nap. Ezt is nagyon bírtuk. Egyszer nyolcadikban, egy gyönyörű, május végi délben, ragyogó napfényben – mikor már tudtuk, ez az osztály elmúlik, a gyermekkornak vége, búcsúzkodás volt a tanárnőkkel minden pillanatunk… –, Afrika állat- és növényvilága volt a téma. Érted? Még most is ott ülök. Miért ilyen jó élni?
Három évig voltam felhőtlenül boldog az Irányi utcában. Akkoriban másztam meg a Gellérthegyet, szemből, a kopasz oldalról. Hetedikben jeles volt a tanulmányi átlagom, nyolcadikban az évzárón, az iskolai tanulmányi verseny díjkiosztásakor valósággal szégyelltem magam: öt kategóriában kaptam az eredményeimért kitüntetést. A szüleim sírdogálva álltak a fal mellett a meghívott szülők között. Az a csoda történt meg, amiben ők hittek. Megnyertem az irodalmi műre kiírt pályázatot, verssel és elbeszéléssel, a szakpályázatot a József Attila-tanulmányommal, az iskolai szavalóversenyt, a Ki tud többet a magyar történelemről? „kvízben” is helyezést értem el. (…) Nem is akartam elhinni, hogy én is jeles lettem. Elvileg nem lehettem volna. Egy csomó tanár – számtan, torna, szolfézs – jóindulata kellett ehhez. Biztatás volt. 
Abban különbözött az Irányi utcai az előzőtől, hogy az ó-belváros többségében szegény, de tisztességes iparos vagy alsó középpolgár gyermekeinek iskolája volt. Szegénység és becsület. Hagyomány. Belvárosi hangulat. A hely szelleme jó volt. Itt normalitás volt. Volt szertár, igazi, kitömött állatokkal! Volt vegyi labor a kémiaórákhoz. Megkérdezték a gyerekeket, hogy a menzán milyen ételeket főzzenek hetente. Volt valamilyen közlekedés az iskola vezetése meg köztünk, amit én addig és azután se tapasztaltam a társadalomban. Az Eötvös Gimnázium már csalódás volt. Nem konkrétan a hely, hanem az, hogy a legtöbb tanár mennyire nem tanított. Lehet, hogy csak az előző, általános iskolai tanáraimhoz képest? De a tankönyveink is csapnivalóak voltak a gimnáziumban. És a tanárok többsége öreg és fásult, vagy „odahelyezett”, ifjú és képzetlen káder.

Ha nem tudnád, Budapest a világ közepe
Lassan fedeztem fel a várost. A Kossuth Lajos utca–Rákóczi út–a mai Erzsébet körút és Teréz körút–Oktogon–Bajcsy-Zsilinszky út–Deák tér–Duna-part által határolt területet úgy ismerem, mint a tenyeremet. Ez még Budára is igaz, de csak a legszélére. A Gellért tér, a rakpart, a Fő utca, az alagút, az Attila út, a Vár, a Bem rakpart és a Batthyány tér által körülzárt területet hetvenhárom és nyolcvanhét között hódítottam meg. Robinsonnak ez a sziget belseje, az ötödik, hatodik, hetedik kerület pedig a partja. E két helyszínen szinte minden ház, minden utcakő történetét tudom. Sokat olvastam is hozzá, ez az egyik hobbim, most a régi nyóckerben lakom, azt kutatom. Sűrűn eszembe jut, mikor megyek a városban, hogyan nézett ki ez vagy az gyermekkoromban, vagy akármikor, még előbb a múltban.
Nem gondolom komolyan, de szeretek arról álmodozni, hogy többször is éltem már errefelé. Egyszer a török időkben a Várban, egyszer a múlt század végén, nagyon keveset a harmincas-negyvenes években is… Ott van ez a két könyvespolc tele Budapest-témájú könyvekkel. Úgy szeretem ezt a várost, pontosabban azokat a részeit, ahol az életemet leéltem, mint Bodor Ádám a maga erdélyi álomvilágát.  Ha nem tudnád, szerintem Budapest a világ közepe, Európa fenekén a lyuk, ahogy az Üveges a Mennyországban-ban írtam. A legérdekesebb ország, bizonyos szempontból.
Nocsak.
Itt születik az európai civilizáció sivár jövője. Az egész világon először Magyarországon lett politikai módszer a fasiszta terror, 1919 augusztusától, őszétől. Mivel az orosz birodalom nem mondható tipikus európai államnak, elmondhatjuk, Európában nálunk volt először hatalmon a leninista kommunizmus is, ami aztán a sztalinizmusban erősödött meg s vált világtörténelemmé. Végül a bolsevizmus az 1956-os forradalomban szenvedett ki, bár még vagy harminc évig megpróbálták letagadni, hogy vége van. Nem véletlen, hogy nálunk is bontották le elsőként a vasfüggönyt, 1989-ben. Most megint mi vagyunk a világválság egyik legkritikusabb pontja, politikai szempontból.
És számodra mi ebben a szeretetre méltó?
Ami Kertész Imrének a táborban. Ezért hívják az alteregómat Tábori Pálnak. Az én sorstalanságom itt, Magyarországon bontakozott ki és itt is teljesül be. Negatív beteljesülés. Itt voltam szerelmes, itt voltam átejtett, itt voltam boldog. Magyarország, pontosabban Budapest igazán figyelemre méltó helye a titoknak. Ha egyszer a birodalmi történetírások helyét valóságos történetírás váltja fel, a magyar valóság elemzése az európai történettudomány kiemelt témája lesz. Magyarország modernizációjának megfeneklése tanulságos történet. Közmondásosan keverékvérű lakosság: magyarok, kunok, törökök, szlovákok, románok, horvátok, svábok, cigányok, zsidók lakta hely jó ezer éve. Az egyetlen kelet-európai ország, ahol a zsidók, mire az ország elérte a függetlenségét, magyarrá lettek, lelkes szabadságharcosai voltak 1848-nak, majd az emancipációs törvény lehetővé tette, hogy kijöjjenek a gettóból, és az 1867-es kiegyezés után meghatározó szerepet játsszanak a Monarchia második fővárosának kapitalizálódásában. Elsöprő eredménnyel – fővárosunk 1900 körül Európa egyik legszebb, legdinamikusabban fejlődő metropolisza volt.
Ha az első világháború után a magyar vidék is a pesti város mintájára modernizálódhatott volna gazdasági, közigazgatási és kulturális értelemben – mint a győztes hatalmakhoz csatlakozott csehek –, Magyarország jövője másképp alakult volna. És nem csak a második világháborúban, de ma és holnap is jobb lenne a helyzet.