|
Michel Foucault Michel Foucault a hatvanas évek elején robbant be a szellemi életbe Folie et déraison[1] című könyvével, amely az őrültség nyugati tapasztalatának történetét meséli el cseppet sem szokványos, de azért viszonylag felismerhető módon. Az azóta eltelt években[2] Foucault afféle soha nem látott madár lett: történelmietlen történész, antihumanisztikus humán tudós és strukturalizmusellenes strukturalista. Ha mindehhez még hozzávesszük feszes, tömör prózanyelvét, amely egyszerre ellentmondást nem tűrő és kétségekkel teli, és a módszerét, amelyben a sommás általánosításokat meghökkentő részletek támasztják alá, teljes a hasonlóság Foucault művei és egy Escher-rajz között, amelyen a lépcsők náluk alacsonyabban fekvő lépcsőfordulókhoz érkeznek, a kifelé vezető ajtók pedig visszavezetnek az épületbe. „Ne kérdezzék, ki vagyok, és ne mondják nekem, hogy maradjak ugyanaz” – írja egyetlen tisztán módszertani könyvének, A tudás archeológiájának (L’archéologie du savoir) bevezetésében, amely olyan nézetek tagadásának a gyűjteménye, amelyeket ő maga nem vall, de amelyekkel szerinte a szellemi élet „bohócai és zsonglőrjei” feltehetően vádolják őt. „Ez az anyakönyvek morálja; ez készíti hivatalos papírjainkat – mondja. –Hagyjon bennünket békén ez a morál, ha írni kezdünk.”[3] Bárki vagy bármi legyen is Foucault, biztosan eleget tesz annak az alapkövetelménynek, ami manapság – úgy tűnik – minden francia savant számára kötelező: megfoghatatlan. Azonban (és ebben már jelentősen különbözik mindattól, ami a strukturalizmus beköszöntése óta Párizsban történik) Foucault műveinek nehézsége nem szerzőjük nagyképűségéből ered, vagy abból a vágyából, hogy szellemi szektát alapítson, amelyhez csak a beavatottak csatlakozhatnak, hanem magával ragadó és igazán eredeti gondolkodásából. Mivel nem kevesebbre törekszik, mint a humán tudományok Nagy Restaurációjára, nem meglepő, hogy az írásai gyakran homályosak, s ha épp sikerül világosan fogalmaznia, akkor is eléggé meghökkentő, amit mond. Foucault alapgondolatai önmagukban nem annyira bonyolultak, inkább csak szokatlanul nehéz elhitetnie őket az olvasókkal. A legtöbb visszhangot kiváltott elképzelése szerint a történelem nem folytonos, vagyis nem úgy kell elképzelni, hogy az egyik dologból szervesen kinő a következő és így tovább, mint egy 19. századi regény fejezetei, hanem radikális törések, szakítások sorozata, amelyek mindegyike az emberi megfigyelés, gondolkodás és cselekvés lehetőségeinek teljesen új mutációját hozza létre. Az „örökkévalóság bizonytalan szilánkjait”, amelyeket ezek a mutációk létrehoznak, Foucault először episztéméknek nevezte (vagyis „episztemológiai mezőknek”), később történelmi a prioriknak, majd diszkurzív formációknak. De bárhogy nevezzük is őket, „archeológiai” módszerrel kell hozzájuk közelítenünk. Vagyis először jellemeznünk kell őket, méghozzá azok szerint a szabályok szerint, amelyek meghatározzák, hogy milyen fajta érzékelés és tapasztalás lehetséges a határaikon belül, mit lehet látni, mondani, tenni és gondolni az általuk meghatározott fogalmi mezőn belül. Ha ez megtörtént, akkor egy tiszta sorozatban kell elhelyeznünk őket, egy genealógiai szekvenciában, amely nem azt mutatja meg, hogy milyen ok-okozati kapcsolat van a kettő között, hanem azt, hogy hogyan alakult ki az egyik a másik által üresen hagyott térben, és hogyan fedte el végül új realitásokkal az elődjét. A múlt nem előhang; mint Schliemann lelőhelyének különálló rétegei, csupán eltemetett jelenek egymásutánja. Ebben a szellemben Foucault úgy látja az európai történelmet, mint amit három nagy törésvonal szel át. Ami ezeken a törésvonalakon innen és túl található, azt „puszta távolságok” választják el egymástól, amelyeket egyszerűen kronológiai felsorolással – az események üres, külsődleges sorozatával – léphetünk át. Az első ilyen törés valahol a 17. század közepén keletkezett, és a mágikus kort választja el a klasszifikáció korától. Az első időszakban – Paracelsus és Campanella korában – a dolgok viszonya belső szimpátiákon és antipátiákon alapult – bor és dió, halál és rózsák –, amelyeket Isten az arcukra vésett, ahonnan bárki leolvashatta őket. A másodikban, Linné és Condillac korában a dolgok viszonyát típusok és taxonómiák – növényfajok és állatfajták, szófajok és nyelvtanok – határozták meg, amelyek a természet elrendezésében közvetlenül felfedezhetők. A második törés a 19. század eleje körül keletkezik, amikor a valóság felépítésének táblázatszerű, osztályozáson alapuló, linnéi elképzelését, amelyben mindennek megvan a maga sora és oszlopa, Marx és Comte egészen más koncepciója váltja fel, amelyben a dolgok narratív viszonyban állnak egymással – előrevetülések és kimenetelek, okok és következmények. A „Hasonlóság”, illetve a „Rend” helyett a „Történelem” lesz a tapasztalás, a megértés és az ábrázolás legfőbb kategóriája. A harmadik törés pedig, amelyet Nietzsche, Freud és Mallarmé jósolt meg, és amelyet most próbálunk valahogy túlélni, ennek az ideiglenes tudatnak a végét jelzi, amelyet egy új, ismeretlen, eddig még nem teljesen körvonalazódott létforma fog felváltani. Foucault olyasféle, gyakran homályos kifejezésekkel utal rá, mint „az idő mélységes folyamának szétszóródása”, „az ember abszolút feloldódása” vagy „a maszkok visszatérése”. Az egyik keretből a másikba radikális ugrásokkal történő változás koncepciójához Foucault egy másik szokatlan fogalmat ad még hozzá, amely a kezdetektől fogva nyomokban megvolt az írásaiban, de az idők során egyre nyomatékosabbá vált. Nevezetesen azt, hogy mindezek az „episztémék” vagy „diszkurzív mezők” vagy bárminek is nevezi őket, nem csupán a gondolkodás keretei, hanem hatalmi struktúrák. Akár az őrültségről alkotott képről, akár pedagógiai elméletekről, a szexualitás definíciójáról, orvosi gyakorlatról, katonai fegyelemről, irodalmi stílusokról, kutatási módszerekről, a nyelvről alkotott nézetekről vagy munkaszervezési eljárásokról van szó, azok a fogalomrendszerek, amelyekbe egy adott kor be van zárva, meghatározzák a hatalmi sémáit. Az elnyomás tárgyai nem nagy általánosságban kifejezett csoportok, mint a „proletariátus”, hanem az őrültek, a bűnözők, az újoncok, a gyerekek, a gépkezelők, a nők, a kórházi betegek vagy a tudatlanok. Az elnyomók pedig nem az arctalan „uralkodó osztály”, hanem a pszichiáterek, a jogászok, a katonatisztek, a gyárigazgatók, a férfiak, az orvosok és a műveltek – vagyis azok, akiket a történelmi a priori felhatalmaz arra, hogy más emberek élete fölött rendelkezzenek. Az „elzárás” minden sajátos, egymással nem összefüggő formája lett Foucault műveinek a rögeszméje. Minden (vehemens, abszolút) radikalizmusa ellenére Foucault történelme nem az osztályharcok és nem is a termelési módok története, hanem a korlátozásé: a szellemi, orvosi, erkölcsi, politikai, esztétikai és episztemológiai kényszeré. Itt tárgyalt művében a jogi korlátozásról értekezik hosszasan. Surveiller et punir[4] című munkájában rátalált a számára kijelölt témára, és megírta eddigi legerősebb könyvét. II A börtön keletkezéstörténetének feltárását, a rendszer jelenlegi formája alatt rejlő rétegek felszínre hozását Foucault a talán legdrámaibb változást hozó törésvonalnál kezdi. Ez a törésvonal 1760 és 1840 között keletkezett, és a hasonlóság korából (âge de ressemblance), amelyben a bűnözők kínzása és kivégzése kedvelt látványosság volt, a klasszikus korba (âge classique) vezetett át, amelyben a módszeresen kialakított intézményekben tartott bűnözők életét szigorú időbeosztás szabályozta.[1] Az első kor illusztrálására Robert Damiens vallási őrült példáját választotta, aki 1757-ben késsel támadt XV. Lajosra, és könnyebben megsebesítette. Tettének jutalmául izzó harapófogóval szaggatták a húsát, olvasztott ólommal és égő kénnel kenegették a sebeit, majd lovakkal szaggatták négyfelé és segítőkész hentesek közreműködésével darabolták fel a testét. Ami megmaradt belőle (egyes jelenlevők úgy vélték, hogy még mindig él), azt elégették, hamvait pedig szétszórták a szélrózsa minden irányába – s mindezt az Église de Paris előtti köztéren. A klasszikus kor illusztrálására Foucault egy 1838-as házirendet választott ki, amelyet egy párizsi „fiatal rabok háza” számára állítottak össze. Ezek a szabályok a maguk nemében alig humánusabbak, mint a Damiens idejében kiszabott büntetések. Az 1838-as házirend a rabok életét percről percre beosztotta – a csoportokban végzett munka, ima, étkezések, tanulás, pihenés és alvás váltakozását dobszó jelezte, és minden teljes csendben folyt: „[A kivégzést és az 1838-as házirendet] kevesebb mint egy évszázad választja el egymástól. Ezalatt… történt meg a büntetés egész ökonómiájának az újraelosztása. A hagyományos igazságszolgáltatás nagy »botrányainak« és számtalan reformtervezetnek a kora volt ez. Megszületik a törvény és a bűn új elmélete, a büntetés jogának új morális vagy politikai igazolása; a régi törvényeket eltörölték, a régi szokások kihaltak. »Modern« törvénykönyveket terveztek és szövegeztek meg: Oroszországban 1769-ben, Poroszországban 1780-ban, Pennsylvaniában és Toscanában 1786-ban, Ausztriában 1788-ban, Franciaországban 1791-ben, a IV. esztendőben, 1808-ban és 1810-ben. Beköszöntött a büntetőjog új korszaka.”
Ezután Foucault nyomon követi a nagy átalakulás különféle aspektusait. Először is: a büntetés megszűnt mint nyilvános látványosság. Ez lényegében azt jelenti, hogy leáldozott a testnek mint annak a szövegnek, amelyre a büntetést írták, amelyre az ítéletet, mint szegény Damiens esetében, szó szerint rávésték. A nyilvános kínzás – franciául supplice, ami olyasmit jelent, mint liturgikus kínzás, szertartásos fájdalom – „a bűnös embert saját elítélésének hírnökévé tette”. A király hatalmát, s így a jogait is, kínpaddal és kénnel tették jól olvashatóvá. Mivel minden bűn valamilyen mértékben felségsértésnek, miniatűr királygyilkosságnak számított, a „pokol színháza” a monarchikus despotizmus egyik alapvető jellegzetessége volt, s amikor a királyok és a nyilvános kínzás elhagyták a történelem színpadát, egyszerre hagyták el. A hercegek bosszúja helyett a társadalom védelme lépett a színre; a vérpad izgalma helyett a börtön csendje; a testre írás helyett a test szabályozása. Foucault könyve nagyrészt a büntetés rendszerezésének, általánosításának és spiritualizálásának, valamint a büntetést megtestesítő büntetőintézet szürke tömegének – a „kőbe vésett fegyelem intelligenciájának” – az elemzéséből áll. A változásokat kiváltó társadalmi erők – az urbanizálódó, polgáriasuló és parlamentarizálódó Európa fokozódó aggodalma a politikai bűnök helyett a vagyon elleni bűncselekmények miatt, vagy a születőben levő ipari társadalom munkafegyelmi problémái – alig kerülnek említésre. Foucault-t nem nagyon érdeklik az okok és a meghatározottságok. Az ő kifejezésével élve, a büntető hatalom „új ökonómiájára” koncentrál, amelynek a célja nem az, hogy „kevésbé büntessen, hanem hogy megfelelőbben büntessen”. Látszólagos humanitárius indíttatásuk ellenére – ami Foucault szerint csupán háttérzene volt – a büntetőjog nagy reformerei a 18. század második felében – Beccaria, Marat, Bentham, stb. – szerinte elsősorban arra törekedtek, hogy „a büntető hatalmat minél mélyebbre nyomják a társadalom testébe”. A francia forradalom után a „Társadalom” foglalta el a „Király” helyét mint az a legitim hatalom, amellyel a bűncselekmény szembeszegül (és a királygyilkosság helyett az apagyilkosság lett a végső bűn, amelynek minden más bűncselekmény a kisméretű változata). A társadalom teste készséggel tudomásul vette ezt a váltást, amelynek következtében a formális törvénykönyv lett a behatolás fő eszköze. A büntető hatalmat törvénycikkelyekre osztották, és szakaszokra bontott szövegek formájában kinyomtatták, miáltal kevésbé önhatalmúnak, világosabban körvonalazottnak és koherensebbnek tűnt fel. A büntetés így kiterjedtebb lett („egyetlen bűn sem kerülheti el azoknak a tekintetét, akikre az igazságszolgáltatás feladata hárult”), empirikusabb („a bűncselekmény bizonyításának meg kell felelnie az igazság általános kritériumainak”), praktikusabb („ahhoz, hogy a büntetés elérje a kívánt hatást [írja Beccaria], elég, ha többet árt a bűnözőnek, mint amennyi hasznot nyert a bűncselekményből”) és konkrétabb („minden vétket [és büntetést] definiálni kell[…], besorolni és fajokra osztani, amelyekből egyetlenegy sem maradhat ki[…], a bűn és bűnhődés linnéi rendszerét kell létrehozni”). S ami a legbaljóslatúbb: a büntetés didaktikus célzatúvá vált: „A testi fenyítés esetében a példamutatás a félelmen alapult: a testileg átélt félelmen, a kollektív rettegésen, a képeken, amelyek belevésődtek a nézők emlékezetébe, mint a bélyeg az elítélt arcán vagy vállán. Mostantól a példa a tanulságon, a beszéden alapult[…] a közerkölcs képviseletén. A büntetés szertartását többé nem az uralkodó rettegett restaurációja tartja fenn, hanem a törvénykönyv működésbe lépése, a bűn és a bűnhődés fogalmának kollektív megerősítése. A kiszabott büntetésből nem az uralkodó jelenléte, hanem maguk a törvények olvashatók ki. A törvények egy bizonyos bűnt egy bizonyos büntetéssel kötnek össze. Az elkövetett bűnt azonnal követi a büntetés, amely életbe lépteti a törvény szavát, és megmutatja, hogy a törvénykönyv, amely fogalmakat köt össze, valóságos dolgokat is összeköt[…] Ezt az elolvasható leckét, ezt a rituális újrakódolást minél gyakrabban kell megismételni; a bűnhődés inkább legyen iskola, mint fesztivál, inkább örökké nyitott könyv, mint szertartás.” Foucault ezután két kérdést tesz fel, amelyek tanulmánya központi kérdésfeltevését alkotják. Először is: ha elfogadjuk, hogy a váltás következtében a bűn fogalma táblázatszerűvé, taxonomikussá vált, amely szerint a bűncselekmények a társadalom természetes rendjével szembeni ellenállás különféle változatai – a bűn mint a társadalmi perverziók katalógusa –, akkor hogyan lett a börtön a büntetés lényegében egyetlen formája? Másodszor: mivel tehát a börtön lett a büntetés-végrehajtó intézmény, mi lett vele a történelemközpontú episztémé 19. századi megjelenése után? Mit kezdett a modern hit, amellyel ma többé-kevésbé együtt élünk vagy amely ellen harcolunk, a börtön intézményével? Az első kérdés már csak azért is nagyon izgalmas, mert a klasszikus reformereknek nem az volt a szándékuk, hogy a börtön szinte univerzális büntetés legyen a nagyobb bűnökért. Épp ellenkezőleg, azt akarták, hogy a bűnök sokféleségének a büntetések sokfélesége feleljen meg. A száműzetés és a deportálás, a kényszermunka, a megbélyegzés, a házi vagy városi őrizet, a kárpótlás, a bírság, a besorozás, a különféle polgárjogok megvonása, a nyilvános megszégyenítés különféle formái – „a látványos büntetések egész új arzenálja” –, az ismerősebb kínzással és kivégzéssel együtt szándékuk szerint a bűnök táblázatához kapcsolódó büntetések táblázatának részeit kellett volna képezniük, a természetes igazságszolgáltatás egzakt és jól látható logikája alapján. Azonban néhány rövid évtizeden belül a bebörtönzés (amely azelőtt nem számított a hosszú távú büntetés bevett formájának, s amely – lásd Bastille – a zsarnoksághoz és a királyokhoz kötődött) olyannyira a helyébe lépett az összes többi büntetési formának, hogy egy elkeseredett reformer így panaszkodott az alkotmányozó nemzetgyűlésnek: „Ha hazaárulást követek el, börtönbe zárnak; ha megölöm az apámat, börtönbe zárnak – minden elképzelhető vétséget egyöntetű módon büntetnek meg. Ez olyan, mintha egy orvos minden nyavalyát ugyanazzal a gyógyszerrel kúrálna.” Az új rendszernek ezt az előre nem látott következményét Foucault a didaktikus erejére vezeti vissza: az új törvénykönyvekben, ezekben az örökké nyitott tankönyvekben olvasható leckéknek már maga a léte felkeltette az igényt a tanterem (és a tanító) iránt, amely (és aki) biztosítja, hogy a tanulók rendesen megtanulják a leckét. Az agyakat kellett átalakítani, s a börtön lett az átalakító gépezet. A börtönök, amelyek egykor föld alatti tömlöcök voltak, ahol a gonosztevők a perükre várakoztak (némelyikük egész addig, amíg végül ott nem rohadt), most javítóintézetekké váltak, ahol a lelkeket formálták át, s a bűnözőkből állampolgárokat faragtak. A Walnut Street-i börtön, amelyet a philadelphiai kvéker közösség (ki más?) hozott létre 1790-ben, az egyik első, legátgondoltabb és legnagyobb hatású példája a hamarosan uralkodóvá váló modellnek, a „javítóháznak”, amelyben a fegyelmezett termelőmunka, a szigorúan szervezett élet – alvás, mise, étkezés, vissza – és a folyamatos erkölcsi nevelés azt a célt szolgálta, hogy „teljes valójában átalakítsa az egyént – a testét és a szokásait a napi rendszerességgel végzett munka révén, a szellemét és az akaratát az állandó lelki tanítások révén.” Az az elképzelés, hogy a pontos időbeosztás szerint folyó élet erényt szül, a kolostori élet ideáljára vezethető vissza, de Foucault szerint a 18–19. században nemcsak a protestantizmus haladóbb irányzatai, hanem a jól kiképzett hadseregek, a racionalizált műhelyek, a szigorú szabályokra épülő iskolák és a rutinosan működő kórházak – mind „komplett, zord intézmények” – is ehhez az ideálhoz nyúltak vissza. Mindegyikük mögött az a törekvés állt, hogy az embereket rendben tartsák, s így rendszeretővé tegyék, ami állandó, a részletekre is kiterjedő, agresszív felügyeletet igényelt, fáradhatatlan tekinteteket, amelyek a legkisebb szabálytalanságra is felfigyelnek. A megfigyelés, a vizsgálat, a kérdőív, a napló, a jelentés, a dosszié vált az uralkodás fő eszközévé, hiszen ezek a legfontosabb eszközök, amelyek révén azok, akik fegyelmet tartanak, megfigyelik azokat, akiknek ez – állítólag – a hasznukra válik. Ami a börtönt illeti, ezek a tendenciák – a rend táblázatszerű elképzelése, a büntetés mint a javítás eszköze és a hatalom mint felügyelet – együtt láthatók a 18. századi képzelet leghátborzongatóbb termékében: Jeremy Bentham Panopticonjában. Ez a „kegyetlen, ötletes ketrec”, amelynek minden lakóját, akik egyedül vannak egy-egy cellában, a többiek számára láthatatlanul, folyamatosan meg lehet figyelni egy központi toronyból – a rab tökéletesen látható, de ő sohasem lát, az őre tökéletesen lát, de őt sohasem látják –, Foucault szerint nem álom-épület. Hanem „az ideális formájára redukált hatalmi mechanizmus ábrája[…] a politikai technológia illusztrációja”. Noha rabok nevelésére tervezték, alkalmas volt „betegek gyógyítására, diákok tanítására, őrültek bezárására, munkások felügyeletére, koldusok és naplopók munkára kényszerítésére” is. S ami még szörnyűbb: míg a klasszikus kornak végül is nem sikerült megépítenie, a modern kor – a bűnözésről alkotott másfajta felfogásával és az emberi viselkedés kifürkészésére fordítható egyre bővülő forrásaival – nagyon közel került ahhoz, hogy megépítse. Ha a linnéi episztémé a rabot úgy határozta meg, mint egy megismerendő személyt, a soron következő episztémé – amelyet Comte nevéhez szoktunk kötni – megalkotta az eszközt a megismeréséhez: a „humán tudományokat”. A bűnöző delikvenssé válik – nem pusztán egy szerencsétlen gazfickó, aki történetesen elkövetett egy jól besorolható bűncselekményt, hanem egy történelmi személy, akinek az egész életútja félresiklott. Az élettörténete, a pszichéje, a szociológiai háttere, még a testi adottságai – pl. a fejformája – is fontosak, ha meg akarjuk ismerni őt, illetve megállapítani a viselkedése okait; így a 19. század második felében beköszöntött az esettörténetek és a kriminológia kora. Innentől kezdve már nem a bűn állt a középpontban, sőt tulajdonképpen még csak nem is a bűnöző, hanem azoknak az erőknek a rendszere, amelyek az idők során összeesküdtek arra, hogy létrehozzanak egy „veszélyes embert”. A bűnözés mostantól nem valami szabálytalan dologra utal, amit az egyén követett el (mint pl. a rablás), hanem – mint a perverzió – valami elfogadhatatlanra, amivé ő maga vált. A börtön, amely valaha az a hely volt, ahol a fogva tartott a kínzást várta, majd később az erkölcsi tornagyakorlatok terepe lett, most olyan intézménnyé válik, amelyben a tönkrement életekre tudományos módszerekkel rákényszerítik a normalitást. Vagy inkább ez a funkció is hozzáadódik az előbbiekhez, mert – mint az „archeológiák” egyéb válfajainál – a későbbi rétegek itt sem pusztítják el a korábbiakat, hanem rájuk rakódnak. A végső építmény – amelyet Foucault, hogy megkülönböztesse a várbörtöntől és a javítóintézettől, „karcernek” nevez[5] – olyan, mint azok a katedrálisok, amelyeket egy szentély alaprajza köré építettek, amely maga is egy áldozati hely köveire épült. A „kriminológia”, ez a pszichiátriából, szociológiából, orvostudományból, pedagógiából, politikatudományból és társadalmi munkából összetevődő hibrid szülemény alakítja a jogi diskurzus mezőjét, s ezzel a büntető hatalom újabb „ökonómiáját” vezeti be, amely egy lényegileg technokrata, szakértők által művelt diskurzuson alapul. A törvény mint parancs vagy rendelet fogalmát a törvény mint norma váltja fel. A bírókat, akik „mintha szégyellnének ítélkezni”, „dühödt vágy keríti hatalmába […] hogy megítéljék, leltározzák, diagnosztizálják, felismerjék a normálist és az abnormálist, és maguknak követeljék a gyógyítás tisztességét[…] hogy »terapeutikus« ítéleteket hozzanak, és »rehabilitációs« célból hosszabb-rövidebb bebörtönzést javasoljanak”. S mivel ez a „hatalmas gyógyítási étvágy” és a „kriminológiai fecsegés” mindenkire kiterjed, a szabadlábra helyezettekkel foglalkozó tiszttől a börtönőrig, a „diszciplína” szó tudományos és büntető jelentése vészjósló módon összeolvad: „[Azt látjuk, hogy a humán tudományok] diszciplináris hálózatai egyre szaporodnak, egyre többször kerülnek kapcsolatba a büntető apparátussal, egyre fontosabb területeken jutnak hatalomhoz, egyre nagyobb mértékben kerülnek hozzájuk a jogszolgáltató funkciók; így most, hogy az orvostudomány, a pszichológia, a neveléstudomány, a segélyezés, a »szociális munka« egyre nagyobb részt kap a felügyelő és felmérő hatalomból, a büntető apparátus orvosi, pszichológusi és nevelői vonásokkal ruházódik fel.” De ez csak a dolog egyik fele. Létrejötte után a „karcer” típusú büntetés lett a „legjelentősebb támogatója” annak, hogy ez a normalizáló hatalom az egész társadalomra kiterjedjen, s így létrejöjjön az, amit Foucault, egyre izgatottabban „karcer-szigetvilágnak” nevez. Itt Foucault egy olyan képet használ, amelyet valójában nem indokol meg kellőképpen, és egy olyan egyenletet állít fel, amelynek a két oldalán nem azonos mennyiségek állnak. „A normalitás bírái mindenhol jelen vannak – kiáltja. –A tanár-bíró, az orvos-bíró, a nevelő-bíró, a »szociális munkás«-bíró társadalmában élünk; őrajtuk alapul a norma univerzális hatalma.” Ebben az újfajta „panoptikon-társadalomban” – amelyben a sok jól képzett megfigyelő sok kiválóan felszerelt őrtoronyból figyeli a számtalan fajta állítólagos bűnözőt – „az alattomos engedmények, a bevallhatatlan kicsinyes kegyetlenkedések, a kis ravaszkodások, a jól kitervelt módszerek, technikák, »tudományok« kialakulása[…] azt eredményezi, hogy az egyénre mint fegyelmezendő alanyra lehet tekinteni.” Messze járunk már a „kerékkel, bitófával és pellengérrel tarkított kínzások világától”. De a Walnut Street-i börtön szűzies fegyelmezési módszereitől is. Ez itt már a „karcer-város” – Foucault hangja itt keserűvé és dühössé válik –, ahol „a börtönök gyárakhoz, iskolákhoz, kaszárnyákhoz, kórházakhoz hasonlítanak, amelyek pedig mind a börtönökhöz hasonlítanak.” III Lehetséges. De a jelenhez közelítve fokozatosan egyre élesedő retorika azt a kérdést veti fel, hogy vajon Foucault és olvasója bizonyosan fenn tudja-e tartani az „archeológiai” szemléletet egy olyan episztémé esetében, amely még nincs a föld alá temetve, különösen akkor, ha ilyen szenvedélyesen eltökélte magát, hogy eltemesse. Mivel Foucault politikailag elkötelezte magát a folyamatos gerillaháborúra a „karcer-szigetvilág” különféle szigetei ellen („Minden fronton fel kell vennünk a harcot – az egyetemen, a börtönben, a pszichiátria területén –, de egyiken a másik után, hiszen nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy egyszerre támadjunk”), [2] nem úgy közelít azokhoz a börtönökhöz – iskolákhoz, gyárakhoz, elmegyógyintézetekhez, kaszárnyákhoz, kórházakhoz –, amelyek között él, mint azokhoz, amelyeket a múltból kell előásnia. Azokat a börtönöket, amelyek között él, egyenként a földdel tenné egyenlővé, ami vagy jó ötlet vagy nem. De mindenesetre a romok létrehozása egészen más vállalkozás – másfajta érzelmeket tételez fel és másfajta észleléseket eredményez –, mint a romok kiásása. „Szilárd falakba ütközünk – folytatódik a frontharcra buzdító bekezdés –, aztán a rendszer egy ponton repedezni kezd; és mi rendületlenül kitartunk. Már úgy tűnik, mintha győznénk, de ekkor az intézmény újra felépül, és elölről kell kezdenünk. Hosszú harc áll előttünk; ismétlődő és látszólag minden összefüggést nélkülöző harc. De a rendszer, amely ellen fellépünk, és a hatalom, amelyet a rendszeren keresztül gyakorolnak, biztosítja az egységét.” Aggasztó, hogy az effajta írásmód ma kevésbé tűnik kávéházi fecsegésnek, mint még akár hat évvel ezelőtt is. És kezdünk gyanakodni, hogy valójában nem pusztán a börtön leíró genealógiájával állunk szemben, amely végigtekint a különféle diskurzusokon, Robert Damiens-től a New Yorkot 1976-77-ben rettegésben tartó „44 kaliberes gyilkosig”. A sok régészeti feltárás és az egymást követő szekvenciák rögzítése után mintha valamiféle „fordított liberális” történelmet kapnánk, amely – szándéka ellenére – lényegében az egyre csökkenő szabadság története. A modern élet korlátozó mechanizmusait megszállottan kutató Foucault egy olyan szörnyű metaforává emelte ezeket a mechanizmusokat, amelyek az egészet jelképezik – panoptikon-társadalom, karcer-város –, majd kutatni kezdte, hogy vajon mi rejlik egy ilyen csodás szörnyeteg alatt. S ha így nézzük, a múlt szakaszokból álló, „humanizált”, de egyre gonoszabb hatalomkoncentrációk emelkedő spiráljaként tűnik fel – „mikro-fasizmusokként”, ahogy valaki nevezte ezeket –, amely végül azt a borzalmat eredményezte, amelyet mi is jól ismerünk. Ez a borzalom az az állapot, amelyhez a múlt – amely pedig Foucault szerint elvileg nem képes létrehozni semmit, csak önmagát, és azt is csak véletlenszerűen – valahogy mégiscsak vezetett. Mint az alkotmányos liberalizmus híve, aki a modern szabadság első halvány jeleit a német erdőkben vagy a római jogban véli felfedezni, Foucault a modern korlátozások első, cseppet sem halvány jeleit az ancien régime látványos kínzásaiban és a klasszikus kor didaktikus fegyelmezésében találja meg. Ez persze azt mutatja, hogy Foucault nem szabadult meg annyira a historicizmus általa is támadott episztéméjétől, mint hinné vagy mint szeretné. A most születő episztémé, amelyet ő „új metafizikai hiányként” jellemez – „pantomimszínház, párhuzamosan futó, elillanó, rögtönzött jelenetekkel, amelyekben vak gesztusok jeleznek egymásnak” –, még nem érkezett el teljesen.[3] De talán, ahogy a fél-forradalmakkal, úgy a fél-szabadulásokkal is beérhetjük. Bármi volt is Foucault szándéka, ettől a fél-szabadulástól válik a Felügyelet és büntetés ilyen lenyűgöző olvasmánnyá. Mert noha Foucault a múltat úgy ábrázolja, mint ami már réges-rég tovatűnt és a saját diskurzusának a foglya, közben, ha a saját érvelése úgy kívánja, azért ki is sajátítja a múltat. Ahogy ez a rabokra általában igaz (bárminek legyenek is a rabjai), nem a szabadulás, hanem a szabadulás vágya táplálja Foucault különös, sajátos látásmódját. ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA
Jegyzetek [1] Foucault itt kb. száz évvel későbbre teszi a törést, mint A szavak és a dolgok című alapművében felvázolt, ennél általánosabb sémában. De végül is ő tagadja, hogy a történelmi korszakokon bármiféle mindenek fölötti, egységes korszellem uralkodna, vagy hogy a törések feltétlenül egy időben történnének. Ehelyett inkább az általa konkrétan felfedezett archeológiai kapcsolódásokra és elválásokra koncentrál, amelyek a tárgytól függően nagyon különbözőek lehetnek. A különféle szekvenciák közötti korreláció hiánya nem mond ellent Foucault megközelítésének, hanem inkább egy azon belül felmerülő problémát jelent, amellyel még szembe kell néznie, túl azon, hogy homályos utalásokat tesz az „episztemikus területek szétszóródására”. Egyébként az általa eddig „kiásott” „lelőhelyek” – őrültség, orvosi észlelés, nyelvészet, biológia, közgazdaságtan, büntetés, szexualitás – „rétegei” csak nagyjából felelnek meg egymásnak időben, éppúgy, mint az „igazi” régészetben (ahol ez a kérdés úgy merül fel, mint a „horizontok”, nem pedig „fázisok” idejének megállapítása). [2] Az idézet Foucault egyik politikai művéből származik: „Forradalmi cselekvés: mostanáig” (egy 1968 utáni beszélgetés szélsőbaloldali gimnazistákkal). [3] „Theatrum Philosophicum.”
|
|
Lettre, 82. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|
[1] Magyarul: A bolondság története a klasszicizmus korában. Budapest: Atlantisz, 2004. Ford. Sujtó László.
[2] Geertz cikke 1978-ban íródott.
[3] Michel Foucault: A tudás archeológiája. Budapest: Atlantisz, 2001, p. 27. Ford. Perczel István.
[4] Felügyelet és büntetés. A börtön története. Budapest: Gondolat, 1990. Ford. Fázsy Anikó és Csűrös Klára.