„Minden elbeszélés út saját magunkhoz.”

Egy kis földrajz a név.
Kohot. A szlovák Kohut vagy a cseh Kohout elfajzásaként keletkezett, a valahai Pannon-tenger térségében. 
Emil. Lelőhelye jóval tágabb, az Alpoktól a Kárpátokig, a Baltikumtól az Adriáig, az európai kikötőktől az amerikaiakig terjed.  
Emil Kohot. Ilyen bejegyzés előfordul Szabadka, Pozsony, Graz, Belgrád, Újvidék, Budapest, Bécs, Rijeka, Prága, Trieszt, Bukarest telefonkönyveiben… És ez a családi és utónév, amely valahány (ez esetben csaknem kilenc) évtizeden át nem egy, hanem ki tudja, hány személyt fed szerteszét az európai földrész területén, meg még ki tudja, merre, időlegesen betokosodva az idő alveoláiba, ez a név döntötte el, hogy a mi Emil Kohotunk mindazon helyeken, amelyeken élete nyolcvankilenc évén át leledzett, otthon érezte magát, éppen azért, mert valójában sehol sem volt otthon.
Különösen alakult Emil Kohot sorsa; nem mintha viharos életet élt volna. Ellenkezőleg, egész életében nem váltott szakmát, rendezetten folyt az élete, pontosan beosztott időrenddel: reggeli torna, napi tíz szál cigaretta, ebéd után két pohár vörösbor, vacsorára joghurt és kifli. Emil Kohot életének valamelyes kiegyensúlyozatlanságát az az adat jelzi, hogy rendezett élete öt országban folyt, s hogy négy nyelven beszélt, és háromszor nősült. Persze ilyen jellemzők sem elegendők ahhoz, hogy valakinek az életét viharosnak ítéljük, még kevésbé, hogy rendkívülinek, amennyiben a fordulatosság eleve nem rendkívüli. Hogyha azonban tekintetbe vesszük, hogy a sínpárok, amelyeken Emil Kohot a járművét vezette, olyan ingatag területen húzódtak, ahol a felfordulások, háborúk és forradalmak a történelmi helyzet rendes alakulását képviselik, ha figyelembe vesszük továbbá, hogy a különböző rezsimek átvészelése közben sohasem övezte a disszidensekre vetülő elnéző dicsfény, hogy életútján elkerülték a börtönök, üldöztetések, perek, hogy arcképe sohasem jelent meg a sajtóban, és hogy neve csakis a közlekedési vállalat fizetési jegyzékén szerepelt Szabadkán, Prágában, Budapesten, Bécsben és Belgrádban, akkor Emil Kohot élete éppen annak köszönhetően minősül rendkívülinek, hogy oly mértékben túlteng benne a mindennapok közönségessége, ami a konduktor nyolcvankilenc esztendejét betöltötte. Emil Kohot életét rendkívülivé éppen az a következetesség tette, amellyel kitartott minden kaland elutasításának kalandja mellett, hiába környékezte meg a kísértés, ahányszor csak várost, országot, nyelvet és asszonyt cserélt.
Életrajza kilökte magából az általánosságokat, amelyekből a kalandorok élete összetevődik. Mert ő, Emil Kohot, egész életében utasokat fuvarozott: Szabadkáról a Palicsi-tóhoz, Ziskovból Smíchovba, a Széll Kálmán térről a Horthy Miklós körtérre, a bécsi Westbanhofról a Práterhez, a Kalemegdanról a Vuk-emlékműig. Négy évtized alatt különböző járművek műszerfalánál ülve forgatta a karokat, nyomogatta a gombokat, a vezetőfülke üvegén át jártatta a szemét a Palicsi-tó látképén, a Vltava jeges vizén, a pesti Nagykörút hosszán, a bécsi kerületek sivár épületein, a Kalemegdan lejtőin. Hosszú, csontos ujjaival havonta átszámolta a pénzjegyeket: koronát, pengőt, schillinget, dinárt. A turnusból hazatért Evához, Kamillához, Teodorához. 
Töredékekből, semmiségekből tevődik össze a világ, s olyan borostyánkövekből, melyek beérik a bennük foglalt végtelenséggel. Amikor eltelt az élet, egyszer csak ezek a töredékek, semmiségek és borostyánkövek építménnyé állnak össze, melyet évtizedeken át laktunk, de amelynek körvonalait teljes egészében sohasem sikerült átlátnunk.
A Duna a park fáit ködpamacsokkal aggatta tele a Purkyne námesti környékén, amikor az ifjú villamosvezető, Emil Kohot lassított és balra fordult szerelvényével, a Vltava-part felé, s aztán a hídon át Smíchov felé gurult. Egy szép napon tehát, amikor az utolsó járattal a remízbe vezette a 2-est a Kalemegdan alatt, Emil Kohot pontot tett a villamosvonalakon bejárt útjaira, amelyeken négy évtizeden át fonogatta össze állomástól állomásig utasai útirányait. Hazafelé menet a Dorćolon egy utcában újságot vett. Az érdekességek rovatában azt olvasta, hogy egy ostravai ember, bizonyos Michal Svoboda, beállította a gépkocsiban tartózkodás világcsúcsát, minthogy a Rudé právo írása szerint egyvégtében százkét napot töltött a Škodájában.
Lakása felé tartva Emil megpróbálta kiszámítani, hány esztendőt ücsörgött át villamoson. Szeme előtt leperegtek az éjszaka képei az utolsó járatokon, a gyér leszállók belevesznek a sötétségbe, elsuhantak előtte részegek tántorgó sziluettje, egy-egy prostituált a sarki lámpa fénykörében, kétes hírű lokálok neonreklámjai. Összeszorított szájjal mintha meg akarta volna fékezni e gondolatfonál minden akaratától, szándékától független legombolyodását. Természetesen nem ez volt az első eset, amikor Emil saját magát kísérti meg, visszatekint a megtett útra az első sorompóig, amelynek túloldalán más a zászló, más a köszönés, a pénznem, másfélék az űrlapok, a postabélyegek, más a társadalombiztosítás rendszere, mások a szokások, a szavak, az ételek, a ruházkodás, a humorérzék, más az időbeosztás, más íze van a sörnek.
E napon utoljára kapcsolta le a vezérlőtáblán a fő tápvezetéket, és miután lelépett a járműről, levonta az áramszedőt. Lekapcsolódott a hálózatról. Szórakozottan lépdelt. Fülében a szikra sercenése visszhangzott, a hang, amelyet az áramszedő és a villamos vezeték érintkezésének megszakítása idéz elő. Most, hogy megszakadt a csatlakozás, bármilyen irányba elindulhat, a sínpár többé nem szab neki kijelölt útvonalat. Mintha egyszeriben szabaddá válna akármiféle rend.    
Ámde csak néhány hét, és új rituálék rögzülnek, s Emil Kohot nyugalmazott villamosvezető még negyed századon át járkál a belgrádi utcákban a láthatatlan sínpárok mentén. Éppen csak évek múltán egy másik bejárt pálya, amit életútnak szokás nevezni, rögzül, kikristályosodván, mintha valamilyen erő az emlékezetében egybevegyítené a városok utcáit, amelyekben valaha élt, minden megállóhelyet egyetlen fonalra fűzve, s lehetővé tenné számára, hogy a járművet el nem hagyva tegye meg mindezeket a távokat térben és időben, megdöntve ily módon Svoboda úr rekordját, és a nagy kavarodásban a Kalemegdani park egyik padján ülve felidézze egyik-másik történetét azok közül, amelyeket Ivannak mondott el. Némi kis különbséggel: a mindennapos kalemegdani séták alatt a beszélgetőtársak egyike sem fog, Ivan módjára, menedéket építeni ezekben a történetekben, senki sem kíséreli meg újra azt, hogy belakja e térségeket. Ezért tehát néhanapján, amikor végzett a napi sétával a Kalemegdanon, leereszkedett a Karadjordjeva utca felé, hogy a Bristol szálló recepcióján szót váltson Ivannal. 
Ezt a végső negyed századot Emil Kohot jó egészségben tölti el. Öregedésének egyetlen jele, hogy fokozatosan tompul benne a friss események megjegyzésének képessége, miközben megélénkülnek a rég múlt idők emlékei. Aprólékosan fel tudja idézni a prágai Foch utcai lakás fürdőszobáját, visszaemlékszik a húszas években forgatott napilapok fejlécére, a bécsi trafikos arcvonásaira a Taborstrassén, ahol minden másnap cigarettát vett, elvonulnak előtte a házfalak a pesti Nagykörúton, vitézek szobrai a falmélyedésben, és persze a bágyadt fényű lámpák a crikvenicai Terapija szálló teraszán, ahol először pillantotta meg meg Teodorát.
Talán ennyiből áll Emil Kohot egész története. És itt talán vége is van egy életnek, amely a huszadik század első napján, egy nemsokára széthulló ország déli részén kezdődött, így hát Emil Kohot szülőhelye közben északi csücskébe került egy másik országnak, amely ugyancsak szétesik majd, ő pedig ezekben a darabolódó országokban a lecsatolt részeken éli le életét, éjjel-nappal a sínpárokon, néma tanújaként a divatok, telefonkészülékek, vízvezetékek, zászlók, államszerveződések váltakozásának. Peremvidéken jár-kel, amelyből központ lesz, központokban, amelyek a peremre szorulnak, s noha nem képezi magát, Emil Kohot gyarapítja tudását, miközben egyik országból a másikba csöppen, szokásokat elsajátítva, amelyek több nyelven átszűrve különleges tudássá érlelődnek a mindennapok szavakba nem foglalható alakformáiba hüvelyeződve.
És itt a vég, akárhány évig ismételné Emil Kohot nyugdíjas kori sétáit a Kalemegdanon, akármennyit kalandozna el gondolatban a Dunán felfelé, bármeddig időzne letűnt évek ködgomolygásában, a papírcímkék különböző nyelveken írt szavait böngészgetve az üvegedények rendezgetése közben, amelyekből hosszú élete során tejet, joghurtot, kefirt, savót iszogatott.
Itt a vég már csak azért is, mert Emil Kohot nem is oly fontos történetünkben, hacsak nem mint olyan pannó, amelyről egy másik hős rekvizitumokat gyűjt a maga utazásaihoz. Emil Kohot szerepe a festett faliképé, egyike ő a négy képmásnak, amelyek elbeszélésünk főszereplője, Ivan Bazarov világát határolták.

             BOGNÁR ANTAL FORDÍTÁSA