Dragan Velikic
A dunai régió identitásai
1.
Kevés földrajzi fogalom fog át annyi nemzetet és kultúrát, nyelvet
és vallást, mint Közép-Európáé. Annyi történelmet. Annyi eleven múltat.
Múltat, amely az irodalomban lélegzik.
Kevés olyan térség van a földgolyón, amelyiknek ilyen hosszú életű
a mítosza. Közép-Európa népszerűségének és aktualitásának talán az a magyarázata,
hogy léte áttevődött az irodalomba. Az irodalmi művek az egyedüli olyan
térségek, amelyekbe mindig visszatérhetünk. Az irodalom hosszú távon ezért
erősebb minden napi politikánál. És Közép-Európa ezért élte túl a háborúkat,
békekonferenciákat és vasfüggönyöket.
A „vasfüggöny” korszakában Közép-Európa mítosza az irodalomban élt.
Nemzetei a keleti blokk fennállása idején egy másik földrajz száműzöttei
voltak. Csak vendégként tartózkodtak a politikai Keleten, amely a második
világháború végén rájuk tette a kezét.
Európa megosztottságának időszakában Közé-Európa fogalma Keleten –
akárhol és akárhogy gondolták is el – szubverzív mozzanatot hordozott.
Magyar és szlovén, horvát és cseh, szerb és szlovák egyaránt az elégedetlenségét
írta bele azzal a világgal szemben, amelyben élt.
A Habsburg-monarchia földrajz is volt. Egy olyan tarkabarka világ közös
nevezője, amelyben tizenkét nemzet élt. Mindegyiknek le kellett mondania
valamiről az egész nevében. A bürokrácia volt az operációs rendszer, amelyen
ez a világ nyugodott.
A Duna nem csupán Közép-Európa artériája. A Duna ma egy hatalmas királyi
ház, amely ezt a sokidentitású térséget egyesíti. Azt a koronát, amelyet
a Duna visel, nem lehet elveszíteni. A Duna partjai megint közelebb kerültek
egymáshoz.
2.
A dunai régió évszázadok óta nemzetek gyűjtőhelye. Egymás mellett élnek
akkor is, amikor a Duna határ, akkor is, amikor híd. Itt tehát sokan vannak
a Mások. Évtizedekig éltek együtt. Néha akár egy évszázadon át is ugyanazokban
az államokban. Ugyanazokat a hétköznapokat élték. Elsajátították és eltanulták
egymás szokásait.
A dunai régió minden nemzete rendelkezik többségi és kisebbségi tapasztalattal
is. Történelmi körülmények határozták meg sorsukat. Háborúk emeltek sáncokat.
Példa: a vajdasági szerbek mint kisebbség a monarchia idején. A vajdasági
németek mint kisebbség Jugoszlávia idején.
Bármilyen veszélyes szűkületet okoztak is a dunai régió érrendszerében
bizonyos időszakokban a történelmi körülmények, bármilyen közel jártunk
ahhoz, hogy egyes részek elhaljanak, a véráramlás sohasem szűnt meg teljesen.
A tömbök Európájának megszűnése óta gyorsabban folyik a Duna.
Kedvező körülmények között felsőbb politikai utasításra előbb-utóbb
felemelik, és később el is távolítják a határsorompókat. Franciaország
és Németország évszázados ellenségeskedéséből az Európai Unió tengelye
lett. Amíg léteznek bizonyos rezsimek, amelyekben az egyéni szabadság nem
számít konvertibilis valutának, ahol a Másikat nem gazdagságként, hanem
a saját identitás elleni támadásként élik meg, addig a kozmopolitizmus
vak utas a fedélközben. De ne becsüljük le a fedélköz hatalmát. Mindig
eljön az a pillanat, amikor a vak utasok megjelennek a fedélzeten.
Bergson szerint nem létezik abszolút felejtés. Ha a jelszót elfelejtjük
is, nem vész el örökre a tartalom, amelyet védett. Egy kor, egy térség
a hétköznapok látszólag banális szokásaiban él tovább. A fedélzet emlékezete
megőrződik a fedélközben. A békés együttélés jó időszakainak emlékezete
mítosszá növekszik. A mítosz mindenekelőtt az irodalomba kódolva marad
fenn.
Az irodalmi művek az egyedüli olyan térségek, amelyekbe mindig visszatérhetünk.
Lehetővé teszik, hogy emlékezzünk olyan időkre és terekre, amelyekben nem
éltünk, ám ezáltal nincsenek kizárva tapasztalatunkból. Nekem, aki Tito
szocialista Jugoszláviájában születtem, honnan vannak emlékeim Italo Svevo
Triesztjének, Kosztolányi Dezső Szabadkájának, Elias Canetti Bécsének hétköznapjairól?
Honnan ismerek rájuk? Mitől olyan közeli számomra Joseph Roth, mintha kortársak
volnánk? Miért érzem azonosnak magam a Galíciától az Adriáig és a Duna
mentén a Fekete-tengerig terjedő térségben szétszórt hőseivel? A magyarázat
valószínűleg nem a K. u. K. monarchiának azokban az építészeti töredékeiben
keresendő, amelyek még fellelhetőek voltak a múlt század ötvenes éveinek
szocialista Pulájában. Hihetőbb, hogy azoknak a más nemzetiségű személyeknek
a jelenléte, kultúrája és szokásai határozták meg világképemet, akiknek
a körében éltem.
A másik felismerésének és megélésének programját az a biotóp írja belénk,
amelyben felnövünk. Nagyon fontos támpont, hogy nemzetiségünk szerint a
többséghez vagy a kisebbséghez tartozunk-e abban a társadalomban, amelyben
élünk. A kisebbségi tapasztalat toleranciára tanít, mert ez a viszonyok
rendezésének feltétele, ez nyújt módot arra, hogy árnyaltabb képet alkossunk
a Másikról, és lassan szert tegyünk a kettős ügynök tapasztalatára. Mivel
két oldal van bennünk, lojalitásunk sokkal bonyolultabb. Saját pozíciónk
megtalálásának sokrétű követelményei nem engedik, hogy megpihenjünk, hogy
leegyszerűsített képet alkossunk a világról.
3.
Az identitás mindig ötvözet. Mert nem egyszer és mindenkorra megalkotott
struktúra, hanem folyamat, amelynek, akárcsak a világegyetemnek, nincs
kezdete és nincs vége. Az élet növekedés, a növekedés pedig csere, a test
és a lélek fiziológiai tevékenysége. A csere csak a másikkal lehetséges.
A másik csinál minket. Mi is másik vagyunk valakinek.
Azt hiszem, a dunai régió akarva-akaratlanul más európai régióknál
előbb gyakorolta az együttélést. Ennek pedig jó és rossz következményei
is voltak. A tartózkodás és bezárkózás a négy fal közé, az ablakok, amelyek
szinte sohasem nyílnak az utca felé, a fallal körülvett paloták, amelyek
eredetileg mintha kaszárnyának épültek volna, csak valamilyen ismeretlen
okból menet közben megváltoztatták funkciójukat és rendeltetésüket, mindez
talán annak a ténynek a következménye, hogy a Másikat, keserűen összeszorított
szájjal, el kellett fogadni. Másfelől talán az is tolerancia, hogy nem
avatkozunk a Másik dolgába. De a legfontosabb az, hogy a dunai régió nemzeteiben
elevenebben él ez a megszokás és hagyomány, mint másokban, akkor is, amikor
nem tetszenek egymásnak, akkor is, ha vallásaik és történelmi előzményeik
teljesen különbözőek, hozzászoktak ahhoz, hogy együtt éljenek.
Csak Bécsben vannak irigylésreméltó mennyiségben olyan kávéházak, ahol
egy sor asztalka mellett csak egy-egy szék áll. A nézői létmód kísérlete
ez, vagy csak a kikapcsolódásé, a magunkba nézésé, saját mágneses mezőnk
körülhatárolásáé? Az sem véletlen, hogy éppen Bécs, a dunai régió nemhivatalos
fővárosa hozta létre a „bécsi kávéház” sajátos intézményét. Alfred Polgar
lucidus és találó meghatározását adja ennek az intézménynek: „Kávéházba
azok járnak, akik szeretnének egyedül lenni, de társaságban.”
Ez a dunai régió topográfiája: sok nemzet, mindegyik a maga asztalánál,
de együtt ugyanabban a kávéházban.
Csordás Gábor fordítása
Lettre, 81. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|