Végel László író, aki magyarként él Újvidéken, a szerbiai Vajdaásgban, a nyugat-európai szemlélő számára értékes kifejezője a különböző kelet-közép- és dél-európai sajátosságoknak. Íróként egyszerre kritikus megfigyelője és elkötelezett résztvevője az őt környező társadalomnak. Ha többnyire elfogadják, hogy a Magyarországon élő magyarok, főleg az értelmiségiek, úgy vélik, hogy aggódniuk kell hazájukon kívül került, expatriált, határon túli honfitársaikért és sajnálniuk kell őket, meglepve értesülhetünk a magyarországi és a kisebbségiként Magyarországon kívül élő magyarok közötti mentális feszültségről. 
 Végel László 1941-ben Szenttamáson, a jugoszláviai Srboranban születetett, irodalmat és filozófiát tanult az újvidéki és belgrádi egyetemen. 1965-től különböző lapokat szerkesztett Újvidéken, ahol azóta is él,  köztük az Új Symposion és a Képes Ifjúság  c. folyóiratokat,  Akkoriban kezdte írói pályáját is, dolgozott közben dramaturgként a rádióban és színházban is. 1967-ben jelent meg első nagyobb regénye, a „Makró”.

EMK:
Hogyan ment végbe Szerbia renacionalizálódása? 

VL: Szerintem a probléma mélyebben fekvő. Azt kell mondanunk, hogy Európa két részből áll, van egy keleti és egy nyugati fele.  A keleti felén az államok később jöttek létre, mint a nemzetek, tehát előbb voltak meg a nemzetek, és csak ezután alakultak ki az államhatárok.  Európa nyugati felén ezek a dolgok párhuzamosan történtek. A megkésett államalakulást keleten nagyon is tragikusnak lehet nevezni. Ezzel függ össze, hogy a határok nagyon bizonytalanok, nem is lehet jól meghúzni a határokat. Ezzel hatalmas konfliktuspotenciál keletkezett Kelet-Közép-Európában és a Balkánon. 
 A Balkán ráadásul még azért is különösen súlyos eset, mert ott nem volt felvilágosodás és polgári fejlődés. Ráadásul a vallások, különösen az ortodoxia nagyon fontos szerepet játszottak. Az ortodox egyház nemzeti egyház volt, , és ma is az, tehát államvallás. Így aztán különböző módokon táplálták a nacionalizmust. Másrészt a balkáni emberek semmivel sem rosszabbak a nyugatiaknál. Csak mindig inkább hangsúlyozták azt, ami elválasztja őket, nem pedig azt, ami összeköt.

***
EMK: Szeretnék egy másik aspektusra rátérni. Exterritórium c. könyvében többször említi Márai Sándor magyar írót. Mindenesetre utal arra, bármennyire is ő a par excellence hontalan író ő az ön szemében, mégiscsak egy másik társadalmi rétegből való.  Ő egy igazi polgári rétegből származott Kassán (a mai Szlovákiában), és ez egy olyan réteg, amely ön szerint nem létezik a mai Vajdaságban, és nem létezett 1941 körül sem. Hogy áll akkor a helyzet a regényírással, tehát egy kimondottan polgári tevékenységgel az olyan környezetben, ahol hiányzik a polgárság?

VL: Márai nekem valóban különösen fontos magyar író, fontosabb, mint a magyarországiak számára. Kassa annak idején egy multikulturális város volt. Később ott is kisebbséggé váltak a magyarok, és Márai tudta ezt. Amikor írt, mindig a kassai kisebbségi élet lebegett a szeme előtt. Budapesten egyébként rosszabb könyveket írt. Amikor később elhagyta az országot, és Olaszországban meg Amerikában élet, megint nagyon jó prózát írt, regényeket és naplókat, amiket még mindig nem ismernek eléggé Magyarországon. Számomra azért olyan érdekes eset, mert Magyarországtól távol élt, és másmilyen nyelvi vereséget szenvedett. 

EMK: Hogyan hat a szövegeire az a körülmény, hogy olyan író, akinek nem polgárok az olvasói?

VL: Különbözőképpen. Művészként például sokszor jobban megfigyeltem a világot, mint értelmiségiként. Értelmiségiként sokszor tévedtem, ez talán az utópikus gondolkodáshoz való ragaszkodásommal magyarázható. Amikor azonban regényt írok, ott vannak olyan alakok, akik eleven lények, és ezért ott nincs helye az utópiáknak. Ezért tudtam igazabb módon ábrázolni a magam összetett világát regényekben vagy esszékben. Írok olyan nem tudományos szövegeket, amelyek félig irodalmiak, félig esszéisztikusak. Ez modern irodalom. Ebben sokszor előfordulnak olyan történetek, amelyeket aztán kommentálok. Ez mégis egyfajta irodalom, és nekem az irodalom a legfontosabb. A 80-as évek végéi, a 90-es évek elejéig nem voltam olyan elkötelezett író, mint mostanában. Nem akartam diktátorokról írni, azoktól természetesen távoltartottam magam. A problémáim majdnem mindig kizárólag irodalmi jellegű problémák voltak. 
 Csak a 90-es évek elején, amikor Milosevics hatalomra került, akkor váltam közvetlenül politikailag elkötelezetté. Akkor kezdtem civil szervezetekben aktív szerepet vállalni, NGO-kal petíciókat aláírni és hasonló dolgokat csinálni. 

EMK: Tudna beszélni nagy művei, a regények, színdarabok, esszék fogadtatásáról?  Hogy hogyan fogadták a környezetében? Van sok szerb, horvát, szlovén, boszniai és macedón kritikus és olvasó, aki reagál a műveire, foglalkozik velük, és akikről el lehet mondani, hogy általuk a gondolatai eljutottak szélesebb társadalmi körökhöz?

VL: Vannak ilyenek, de kisebbségben, és most kisebbségként is nehéz helyzetben vannak.  Jelenleg inkább a szerb társadalmat ismerem. Ennek nagyrésze még mindig a nacionalista irányba tart. De még mindig van ennek a társadalomnak egy kis része, amelyik európai módon gondolkodik, és amelyikkel nagyon jól együtt tudok gondolkodni. Velük szoros barátságban állok. Ezek az emberek bátrabbak nálam. Előfordul, hogy együtt írunk valamit, egy petíciót például. Erre aztán a nemzeti újságok olyan cikkekben reagálnak, ahol így írnak: „Végel László ilyen kritikusan nyilvánul meg. Ezt megértjük, mert ő magyar. De ha saját szerb íróink is kritikát gyakorolnak, az sokkal nagyobb, az valódi veszély.” Jól együtt tudok dolgozni egy belgrádi kiadóval, az Exterritórium ott is megjelent. 

EMK: Mit tud nekünk mesélni a többi fontosabb művének anyagáról? Az Exterritóriumot leszámítva csak újságcikkek és esszék jelentek meg öntől német fordításban.

VL: Második fontos regényem az Áttüntetések. Ez búcsú az 1968-as generációtól, mégpedig sajátos módon. Egy filmről van szó, amelyik az 1941-es évvel foglalkozik, és a fiatalabb nemzedékhez tartozók készítik. Amikor a 60-as évek elején ezt a könyvet írtam, úgy képzeltem, hogy jobban vissza kell menni az időben ahhoz, hogy jobban megértsük a 60-as évek aktuális problémáit, a legjobb egészen az 1941-es háborús évhez visszamenni. Egyszerűen még nem beszéltek róla eleget, és egy nagy titoknak érezték a második világháborút. De a fiatal emberek a könyvemben elégedetlenek a filmjükkel, bár a voltaképpen jó, mert ismerik az igazságot. De az igazság újból elveszett. 
 Íróként mindig az igazság foglalkoztat, és állandóan az az érzésem, hogy elveszítem. Sok író él elszigeteltségben, légüres térben. Én küzdök ez ellen a vákuum ellen, de benne maradok, afféle splended isolation ez, amit nem szeretek. Ez egy nagy ellentmondás is. Mot egy balzac-i korszakot élünk. Az új, mocskos kapitalizmus most olyan nálunk, mint Franciaországban volt Balzac korában. Az irodalmunk nagyon hermetikus, és én küzdök ez ellen a hermetizmus ellen is. A Makró, az első regényem esetében is így volt. Akkor is úgy éreztem, hogy elvesztettem az igazságot. Az Áttüntetések ezért aztán egy ironikus fordulattal végződik.
 1985-ben írtam egy regényt Parainézis címmel. Ez egy érdekes szöveg a kommunizmus utolsó éveiről. Értelmiségiként nem sejtettem, hogy ezek valóban az utolsó napjai a kommunizmusnak, és korabeli esszéimben azon sajnálkoztam, milyen kár, hogy ez a rendszer nálunk örökre fennmarad.  A regényben azonban másféle választ adtam, nevezetesen azt, hogy itt ez a rendszer a végnapjait éli.  A regényben a kommunisták örömünnepet tartanak, amelynek során kiderül, hogy ők valójában régi nacionalisták. 

EMK: Akkor a művész jóval előbbre járt, mint a gondolkodó!

VL: Igen, valóban. Ez az az ösztön, ami szépprózaírás közben bennem működik.

***
EMK: Hogyan működtek a trianoni szerződés előtt a vallások a Balkánon?

VL: Az Osztrák-Magyar Monarchiában nem volt hivatalos államvallás. Volt katolicizmus, protestantizmus, de ezen kívül még az iszlám és az ortodox egyház is, de egyik sem élvezett elsőbbséget a többivel szemben. Ezt nevezem az osztrák slamperájnak. Újvidéken volt például egy ortodox és egy katolikus templom, közöttük pedig a piactér. Ott lehetett venni és eladni, és ott vásároltak és árultak a katolikusok és az ortodoxok egyaránt. Megvoltak egymással. A vallás csak akkor kezd el negatív szerepet játszani, amikor van egy államvallás. És most van ilyen Szerbiában. Szerbia mostani elnöke nagyon vallásos ember, ortodox. 

EMK: Lehet azt mondani, hogy a hazája most éppen azon van. hogy elfelejtsen valamit, amit valamikor másoknál is jobban tudott, a tolerancia és az alternatívák érvényesítését?

VL: Igen. Az emberek érzik ezt, és elmondják magánbeszélgetésekben, hogy annak idején jobban éltek, barátságosabb volt a légkör, és magasabb volt az életszínvonal. De ezt csak magánbeszélgetésekben mondják ki, a nyilvánosságban valami egészen más van, egy kommunista antikommunizmus. Ma ugyanúgy beszélnek a kommunistákról, ahogy annak idején a kommunisták beszéltek a burzsujokról. Sok egykori kommunista ma a legnagyobb antikommunista. Olyan ez, mint egy másik bőr a fejükön, és ez irreális helyzetet teremt. Ezért nem lehet ma ott reális megítélést hallani a múltról, különösen nem a Tito-korszakról. Tito valójában „puha” diktátor volt. Ő volt az utolsó osztrák császár, csak bolsevik volt a szíve. Bevezette az egypártrendszert, és különben is rengeteg hibát követett el, és erősen korlátozta a szabadságot. De a szocialista rendszert és a pártot nagyon is lehetett kritizálni, csak három dolgot nem: őt magát, a hadsereget és a titkosszolgálatot. Ezek tabuk voltak, de más nem. 
 A fiatalabb nemzedék azonban mindezt nem élte át, Milosevics idején nőtt fel, semmit nem ismer Európából, mert az országunk azóta elszigetelődött. Az iskolában azt mesélik nekik, hogy fasiszták és antifasiszták az egykutya. Ezáltal egyre erősebb jobboldali szcéna alakul ki Szerbiában.  Ha Európában valamit betiltanak, azt Szerbiában a belügyminiszter félig betiltja, félig megengedi. Az iskoláskönyvekben az áll, hogy a csetnikek és a partizánok ugyanolyanok. De mindazzal a sok rosszal együtt, amit a partizánok, akiknek mindig a kommunistákhoz húzott a szívük, műveltek, egészen a német és a magyar tömegsírokig, mégsem működtek együtt a fasisztákkal, és az nagyon fontos volt abban az időben. Szerbia az egyetlen ország, ahol a parlament úgy foglal állást, hogy fasizmus és antifasizmus között nincs különbség. Nem csoda, hogy a fiatalok a jobboldali radikalizmus felé fordulnak.