Indiai cigányok, avagy életre kelt európai „cigány mítoszok”[1] Indiában

 

„Az antropológia egyik alapvető tanítása szerint minden kultúra egyenértékű és önmagában vizsgálandó, és nem az a feladata, hogy a specifikust elítélje, vagy beavatkozzon a kultúra működésébe”

                                                                                                          

Boglár Lajos (2001)

 

Bevezetés

 

2004 tavaszán, majd 2005 őszén néhány hónapra Indiába utaztunk[2]. Célunk a nyelvtanulás mellett az volt, hogy a magyarországi cigányokkal rokonnak vélt törzsekről[3] szakirodalmat gyűjtsünk, s hogy terepszemlét végezzünk. Szerettük volna megtudni, vajon van-e reális esély arra, hogy valamikor hosszabb kutatást végezzünk indiai törzsek között, hogyan fogadnak minket ők, s hogyan birkózunk meg mi a terepen adódó nehézségekkel. A terepszemle során igyekeztünk minél hosszabb időt eltölteni egy adott településen. Szálláshelyeink általában turisták által is gyakran látogatott településeken voltak, ahonnan bérelt kerékpárral, busszal, tempo[4]-val jártuk a környéket, hogy a vidéken élő emberek hétköznapjaiba is belepillanthassunk.  Az, hogy a vidéket kerékpárral, vagy különféle közlekedési eszközökkel jártuk be, annak oka az volt, hogy a falvakban élő emberek körében is ezek a legáltalánosabban elterjedt közlekedési eszközök. Erről, ennek hatásairól ír Vidék és város összehasonlítása c. tanulmányában Dr. R.N. Sharma is: „A városok hatására a transzportáláshoz való viszony radikálisan megváltozott a falvakban. Korábban az emberek gondolkodás nélkül megtettek gyalog húsz mérföldet is, manapság azonban egyre gyakoribb, hogy akár órákat is várnak a buszra, ahelyett, hogy gyalog tennék meg az utat. A kerékpár egyre népszerűbbé és elterjedtebbé válik a falvakban. A földtulajdonosok és a tehetősebb kereskedők autóval járnak. Az utakat rendbe hozták. Sokan vasúttal is utaznak.” (Sharma, 2002:23) Saját tapasztalatom is az volt, hogy a motorkerékpár, az autó – akár bérelt, akár saját – vagy a gazdagabb kereskedő, földbirtokos réteg körében elterjedt, vagy a turisták közlekedési eszköze. Úgy gondoltuk, hogy ily módon talán csökken a társadalmi szakadék közöttünk és a falvakban élő emberek között. A kerékpárral való közlekedésnek e mellett volt egy nem várt következménye is, mégpedig az, hogy – főként én, nő létemre – érezhetően kivívtam sokak megbecsülését, hiszen Rajasthan-nak az a része, amit bejártunk erősen tagolt, néhol komolyabb hegyekkel is meg kellett küzdenünk nem éppen korszerű kerékpárjainkkal. A falvakban élő embereknek ez tetszett, érezhetően jóleső érzéssel töltötte el őket, hogy ilyen hosszú utat tettünk meg értük, hogy találkozzunk velük. Főként, ha vissza is tértünk hozzájuk egy újabb találkozás kedvéért. Sokszor hívtak be, állítottak meg minket meglepődve érkezésünkkor, vagy megszánva minket, hogy egy kis időre pihenjünk meg náluk. Ezek az alkalmak nagyon jók voltak arra, hogy egy kis tea iszogatása közben elbeszélgessünk velük, mindennapjaikról.

Először egy útinapló részlettel kezdem. Az alábbi történet az „indiai cigányokkal” – akik magukat általában Gypsy[5]-nek nevezték - való találkozásunk rövid története.

 

Pushkar, Rajasthan állam, 2005 ősze

            Pushkar települést, mely egy szent tó partján fekvő kis zarándokhely, a Pushkar-i tevevásár tette híressé. Ehhez hasonló vásárok decembertől februárig, márciusig több felé kerülnek megrendezésre Rajasthan szerte, de a Pushkar-i különösen híres, számos turistát, fotóst és filmeseket vonz minden évben. E rövid egy hét alatt a várost ellepik a látogatók, a vásárra özönlő vidéki lakosság, az őket szórakoztató mutatványosok, körhintások, árusok, zenészek, és tevék, ameddig csak a szem ellát e kopár hegyekkel övezett sivatagi tájon. Év közben csendesebb hely. Festői környezet, békés hangulat jellemzi, amit a helyiek csak úgy mondanak „Shanti, shanti!”. A parton szent emberek ülnek, és hasisit szívnak, beszélgetnek a külföldiekkel, zarándokokkal egyaránt. A központi rész a bazársor és a tóparti gátak, ahol sok zenész, táncos, mutatványos, kígyóbűvölő, árus és tenyérjós asszony szórakoztatja a vendégeket. Mi elsősorban azért látogattunk el ide, mert a turisták és néhány indiai ember által Gypsy-nek nevezett embereket keresve mindenki Rajasthan, főként Pushkar felé terelgetett minket. Kíváncsiak voltunk kik azok az emberek, akiknek ilyen híre van, s vajon hogyan vélekednek ők magukról? Esténként alkalmunk volt arra, hogy elbeszélgessünk e színes forgatagban néhány emberrel. Mivel hosszabb ideig maradtunk és nem kértünk a különféle szolgáltatásokból, de beszélgetni mindig szívesen leültünk velük, s mert néhány hónap elteltével vissza is tértünk Pushkarba, valamiféle speciális statust vívtunk ki magunknak.

 Egy nap hozzánk lépett egy hotel alkalmazottja, és próbált minket, fényképeket mutogatva az esti műsorra csalogatni, ahol a mutatványosok mellett, elmondása szerint, „Gypsy”zenészek is felléptek. Kérdeztem tőle, kik is azok a Gypsy-k? Meglepődve nézett rám, talán én voltam az első külföldi, aki erre visszakérdezett, hiszen mindenki számára egyértelmű, hogy mit is jelent: „Tonight, in my hotel, Gypsy music and dance”. Némi zavart csend után körbemutatott a tóparton, ahol üldögéltünk, hogy hát itt vannak a zenészek, az árusok és koldusok, például ők is Gypsy-k.

Később leült mellénk zenész ismerősünk, egyike azoknak a Bhopa[6]-knak, akik a parton mulattatták a látogatókat. Vele is elbeszélgettem az esti rendezvényről, s kérdeztem, ők valóban Gypsy-k-e? Erre ő határozott nemmel felelt, viszont az akkor éppen hennafestéssel foglalatoskodó Kalbelia lányokra azt mondta, ők Gypsy-k. Amikor arról kérdeztem, mit is jelent ez, válasza zavarossá lett, nem igazán tudta megfogalmazni. „Tudod, vannak különféle kasztok. És vannak, akiknek ilyen szokásaik vannak, vannak, akiknek más. Azok a kasztok, akik Gypsy-k, azoknak bizonyos dolgokban mások a szokásaik.”

Az említett fiatal lányok, és „kisvezérük”, egy alig 12 éves fiú valóban azok közé tartoztak, akik Gypsy-nek is vallották magukat. A „kisvezér” első alkalommal egyenesen Gypsy-nek mutatkozott be. Mikor kérdeztem tőle, kik is azok a Gypsy-k, ő felemelte a kezét, és éppen olyan mozdulatokkal kezdett táncolni, ahogyan itthon a cigány zenére szoktak a férfiak. Ahogy folytattuk a beszélgetést, már minden fiatal mást mondott. Volt, aki vállalta, hogy ő is Gypsy, volt, aki tagadta, hogy bárki is az lenne. A Kalbelia kislányok csak mosolyogtak rám és mondták, hogy a fiú bohóckodik, ne vegyem komolyan. A fiú válasza azért is volt meglepő, mert mozdulataival egy olyan magyarázatot adott, a Gypsy szóra, mely utunk során sehol nem volt ilyen egyértelműen párhuzamba állítható az Európában élő romantikus cigányképpel. A későbbiekben nem esett szó többé közöttünk a Gypsy-kről.  Ha volt egy kis idejük, főként nap vége felé, körénk ültek, beszélgettek, ugratták egymást és minket, komolytalanul nyaggattak még egy-két külföldit. Saját történeteiket mesélték inkább, elmondták ki, milyen kasztból[7] származik, mivel foglalkozik, hol él, honnan jött?

A Kalbelia-k, a Nat-ok és a többi vándor kaszt a város menti sátortáborok valamelyikében lakott. Sokféle mesterséget űző emberek és különféle kasztok vándorolnak Pushkar-ba is a környező falvakból, vagy távolabbról. Vannak közöttük mutatványosok, jósnők, koldusok, énekesek stb. Persze az is igaz, hogy nem minden henna festő és előadó lakik itt, mégis ezt mondják, hogy több pénzt kapjanak. A valóban sátrakban élő családokból csak a kisebb, kolduló sorban lévő gyerekek és azok a nagyobbak vannak a városban, akik valamihez értenek, pl. kis ékszereket tudnak eladni a gátakon, vagy a bazár soron. Meglepően tájékozott gyerekek vannak közöttük. Az utcán élnek egészen kiskoruktól fogva, iskolába nem járnak, mégis volt köztük nem is egy fiatal, 15-16 éves fiú vagy lány, aki az utcán, koldulás, árulás, munka közben szépen lassan megtanult angolul is, s folyékonyan beszélte a nyelvet. Elmondásuk szerint, amíg lehet, koldulnak, de egy idő után, mikor kinőttek már a korból, akkor valami mást is kell csinálni. Árulnak, énekelnek, hennát festenek, ami éppen jobban megy. Az asszonyok egy része a sátrak körül tesz-vesz egész nap, vigyáznak a legkisebbekre. Néhányan közülük gyerekestül bejönnek a városba, hogy a csecsemővel együtt kolduljanak, fotóztassák magukat. Egy kiló lisztért, egy teáért, egy csapátiért. Gyakran láttunk olyan fiatal, turista nőket, akik a kicsinyeket a karjukba vették és szaladtak az asszonyokkal együtt a közeli boltba. A férfiak is a városban dolgoznak. Például, ha van egy kis négykerekű kiskocsija valakinek, akkor azon szállíthat bármit egyik helyről a másikra egy kis pénzért. Mivel Pushkar-ban nincsen se riksa, se autó riksa, így a jól megpakolt hátizsákkal érkező turisták szállítására is ezt használják. De sok más lehetőség is adódik, építkezéseken, vendéglátásban, a bazársoron stb.

A Bhopa-k részben abból élnek, hogy régi dalokat adnak elő a parton üldögélő látogatóknak, de mellette saját készítésű cd-jüket is árulták, saját zenéjükkel, amit elmondásuk szerint egy turista készített a falujukban, ahol élnek. Minden Bhopa zsákjában van egy kis fénymásolt szöveg is, ahol a Bhopa-k története van leírva. Hogy hagyományosan a maharaja-knak adták elő dalaikat, hogy milyen énekeket szoktak énekelni, mi a dalok alaptörténete, stb. Aztán arra is van lehetőség, hogy zenélni tanítanak, vagy hangszert készítenek eladásra.  Egy másik fontos bevételi forrás, hogy az érdeklődő külföldi barátaikat el is viszik a néhány km-re lévő kis településre, ahol élnek, s ott bemutatják, hogyan telnek a hétköznapok, milyenek házaik, mivel telik egy este. Ez egy speciális formája az indiai „faluturizmusnak”, mellyel több helyen is találkoztunk már (pl. Kajuraho, Radhakund). Itt Pushkar-ban is több ember hívott volna be minket magához, még a sátorlakók kisgyerekei is integettek néha, hogy térjünk be hozzájuk. Megkérdeztem az egyik Bhopa-t, hogy náluk körülbelül mennyibe kerül egy ilyen látogatás. „Ha valaki eljön, és jól érzi magát, látja hogyan élünk, akkor esetleg azt gondolja, segít. És akkor adhat néhány ezer Rs-t.” ez indiai viszonylatban, főleg vidéken, rengeteg pénz. Persze sok külföldi számára ez semmiség.

Ilyen és ehhez hasonló tapasztalatokkal tér és térhet haza sok Indiába látogató utazó. Pushkar csak egy példa, de, ahol sok külföldi fordul meg Indiában, ott gyakran hallani ilyen történetekről. Talán ehhez hasonló élmények mondatják sokakkal, hogy mintha „Ciganisztánban” járna az ember[8]. További tapasztalataink azonban - az, hogy mindez csak bizonyos, jól lokalizálható helyeken, a turizmus mentén visszavezethető szituációkban tűnt ilyen egyértelműnek - minket egészen másról győztek meg.

 

Az európai cigányok eredetének nyomában

 

            Először is érdemes áttekinteni röviden, honnan is ered az európai cigányság indiai eredetének elmélete, hogyan kezdődött tehát ez a történet.

            A cigányok indiai eredetének felfedezése Vályi István nevéhez fűződik, aki hollandiai tanulmányai során malabári diáktársai beszédében számára a cigány nyelvből ismerős szavakat fedezett fel. Ezt követte H. Grellman A cigányok c. munkájának megjelenése (Grellman, 1787:349-50), s ettől kezdve a cigányok indiai eredete több munkában is előfordult. Az indiai eredettel kapcsolatban máig jelennek meg különféle tanulmányok[9], de ez sokkal inkább történeti, nyelvészeti kérdés, semmint antropológiai. Ami jelen esetben érdekes az az, hogy Európában és az európai cigányság körében mit is jelent, jelentett az elmúlt időszakban az indiai származás tudata.

Az eredetkutatások, a nemzettudat kialakulása, a nemzeti identitás keresése nem önmagában áll, hanem európai környezetébe ágyazódik. Ezt fontosnak tartom külön is hangsúlyozni, mielőtt bárki úgy vélhetné, az európai cigányság vagy a cigány kultúrával foglalkozó kutatók a 18-19. században hirtelen ráébredtek, hogy a cigányoknak még nincsen nemzeti identitásuk, s ezért keresni kell nekik.   Eric Hobsbawm Tömeges kultúra és hagyományteremtés c. tanulmányában (Hoffer-Niedermüller, 1987:127–197) arról ír, hogy Európában a 17-18.sz. folyamán gyors és mély társadalmi változások mentek végbe. A társadalmi csoportoknak új eszközökre volt szükségük ahhoz, hogy biztosítsák és kifejezzék a társadalmi kohéziót, identitást, strukturálják a társadalmi kapcsolatokat. Mivel a hagyományos (rendi, feudális) hierarchia már nem volt megfelelő erre a célra, új eszméket, új rendszert kellett találni, valamit, aminek mentén a fenti kohézió újra megteremthetővé válik. Az állam fokozatosan országok állampolgáraivá avatta az embereket. Így lettek például „parasztból franciákká”. Miután az 1870-es évektől szinte mindenhol megtörtént a szavazati jog kiterjesztése, felmerült a fő kérdés e rendszer működését tekintve, hogy hogyan mozgósíthatja az állam a polgárokat. Hobsbawm szerint ekkor történik meg az „irracionális elemek” újrafelfedezése. Ez véleménye szerint azt jelentette, hogy a polgároknak egy „polgári vallást” kellett teremteni. Az ügy érdekében mindenféle eszköz mozgósítható volt: építészet, történelem-értelmezés, mítosz teremtés, ceremóniák, rituálék, esetleg ellenségkép gyártása stb. Az hogy melyik országban hogyan és miért jön létre a nemzeti egység, az állami hagyományok kialakítása, az országonként nagyon változó lehet. Végkövetkeztetésében pedig azt írja: „Lényegében a nacionalizmus lett a társadalmi kohéziót erősítő erő, a nemzeti színház, a királyi család vagy más összetartó hagyományok és kollektív csoportreprezentációk helyett – egy új világi vallás, és erre az új kohézióra éppen a növekvő középosztály szorult rá, vagy inkább az a nagy köztes tömeg, amely oly feltűnően nélkülözte a kohézió egyéb formáit.”. Mindezt azért tartom fontosnak leírni, mert ebben az időben komoly lendületet vett több európai népcsoport, így pl. a magyar nép eredetkutatása is. Ez politikai, társadalmi szempontból éppen a fentiek miatt volt fontos, támogatott ügy. Ugyanebben az időben születnek meg az európai cigányság eredetéről is az első elméletek, elemző munkák. Ami elgondolkodtató, hogy ebben az időben a cigány eredettörténet kutatói között egyetlen cigány származású kutató sem volt. Ezt azért is tartom fontosnak megjegyezni, mert úgy gondolom, az európai cigányok eredetkutatása a kezdetektől magán viseli ezt a sajátságot, és szorosan összefonódik azzal a helyzettel, amivel Indiában találkoztunk.

Törzsök Judit Kik az „igazi cigányok”? c. tanulmányának (Törzsök, 1998:31-39)  első részében részletesen tárgyalja, mik voltak azok az alapvető sarkkövek, melyek mentén a cigány nemzettudat, s benne az indiai eredet is formálódni kezdett Európában. „A cigányok és a cigányok eredete meghatározásának eszközei nagyrészt az európai nemzetek önmeghatározó eszközeivel azonosak. Így a cigányok számára - ’találni kellett’ saját nyelvet, történelmet és földet. Ezek a definíciós elemek természetesen az európai nemzetek számára sem álltak mindig készen tökéletes formában: az önálló nyelvet például nyelvújító/nyelvtisztító mozgalmak révén kellett függetlenebbé és nemzetibbé tenni, és az önálló történelem keresése is megszakadt a múlt egy-egy pontjától visszamenőleg.” A továbbiakban arról ír, hogy sem az egységes nyelv, sem a közös történelem sem pedig a közös föld nem volt egyértelmű és adott a cigányság formálódó nemzetkoncepciója számára. „Mindennek ellenére a nyelv-történelem-föld nemzet-meghatározó hármas egysége erős volt ahhoz, hogy a cigányokkal kapcsolatban is ezt a sémát próbálják meg alkalmazni. Ki kellett tehát nevezni a romanit a cigányok közös és egységes nyelvének, fel kellett tárni „történelmüket” – az egyes országokban található cigányokat megemlítő első dokumentumoktól kezdve. (…) Valamint, ha már igazi hazájuk nem volt, kellett keresni nekik egyet Indiában. (…) Bár a cigányok magukat nem határozzák meg a fenti módon a nyelv, történelem és föld közösségével, mégis néha előfordul, hogy ezt az elismertnek tekintett nemzetmodellt elfogadva maguk is a gyökerek kutatásával kísérlik meg megoldani az identifikáció/identitás problémáját. Mint Michael Stewart írja a magyarországi cigányokkal kapcsolatban, a ’nemzeti önmegismerés idiómáját nem [a romák], hanem a magyar nacionalizmus fogalmazta meg’. Az a tény, hogy ezt az idiómát néha a cigányok is átveszik, egyfajta természetes ’szellemi asszimiláció’ következménye.” Hozzáteszi továbbá azt is, hogy ez a fajta nemzeti öntudat és annak modellje sokkal inkább Közép-Kelet Európára és az itteni ciganológiára jellemző, semmint a nyugat-európaira.

            A környező társadalomtól átvett nemzeti identitás modell, az indiai származás Törzsök Judit szerint „arra is szolgált és szolgál, hogy megteremtse, illetve alátámassza azt a mindenkori mítoszt, hogy az ’igazi cigányok’ nem itt vannak. Mint Acton nyomán Stewart rámutat ’az igazi cigányok, - nem mint az a koszos népség a park mélyén, akik már megint randalíroznak -, azok mindig máshol vannak.” Ugyanakkor véleményem szerint nem csak erről van itt szó. Azt gondolom, hogy mindez – legalábbis manapság – a nem cigányok, „gádzsók” számára részévé lett a romantikus cigányképnek is[10]. Az indiai származás egy újabb különös, egzotikus vonást tesz a sokakban még ma is élő muzikális, színes ruhás, eleven és furfangos cigányképhez. Emellett pedig azt is gondolom, hogy mindez csak a történet egyik oldala.

  A másik oldal, a ’70-es, ’80-as évektől követhető nyomon, amikorra megerősödött a cigány értelmiségi réteg. Ekkor születik  Péli Tamás Eredetünk Triptichonja  vagy Rostás-Farkas György A cigányság hagyomány és hiedelemvilága c munkája. Ugyanebben az időszakban nemzetközi szinten is fontos események történtek. 1971-ben az I. Romani Világkongresszuson a zászlóra rákerült az indiai 16 küllős ashoka-kerék. 1978-ban, Genfben a II. Romani Világkongresszuson a megnyitón átadták az Indiából hozott vizet és földet. Ugyanezen a kongresszuson a nyelvi bizottság megszavazta, hogy ösztönözzék az indiai szavak használatát az európai romani dialektusokból hiányzó egyes szavak helyén. Később a negyedik kongresszus inkább a latin és görög eredetű nemzetközi szavak átvételére hajlott, de megerősítették, hogy az irodalomban lehet indiai jövevényszavakat használni.

Ennek nyomán az európai cigány értelmiség körében egyre fontosabb lett India, az „őshaza”, hogy írjanak róla, hogy utaljanak rá, s sokak számára az is, hogy eljussanak oda. Azt gondolom, hogy az ő tapasztalataik egy egészen más képet festenek Indiáról és az „indiai cigányokról”.

            Eddigi tapasztalataim szerint az Indiába utazó európai cigányokat India egésze ragadja magával[11]. Nem csak bizonyos törzsek iránt érdeklődnek, hanem a kezdetektől sokan otthonosan érzik magukat. Nem bizonyos népcsoportok jelentik számukra az ősöket, hanem egész India, mert számukra India jelenti „Ciganisztánt” és nem a Banjara[12]-k, Gaduliya Lohar[13]-ok, vagy más népcsoportok által lakott föld. Az érdekes az, hogy tekintve, mennyire nem tudunk semmit arról, kik is lehettek az „ősök”, és látva mekkora a bizonytalanság, esetlegesség ebben a kérdésben a kutatók között, azt gondolom, ez a szemléletmód valahol közelebb van az igazsághoz. Arról nem is beszélve, hogy az európai cigányság számára talán nem az a lényeg, hogy pontosan rámutassunk egy népcsoportra – ami adott esetben közelebb áll a nem cigányok által kreált cigány mítoszhoz és képhez, mint, ahogyan ők gondolkodnak magukról – hanem, az, hogy megcsókolhatják a földet. Talán nem annyira a nyelvi hasonlóság a lényeg, hiszen az európai cigányság a mai napig megosztott nyelvében, talán nem is a szokások, az életforma, vagy a különféle foglalkozások közötti párhuzam, hiszen itt is annyi, de annyi a különbség, hanem sokkal inkább a hely, hogy legyen egy hely, ahonnan egyszer valamikor elindultak… 

 

Cigányok Indiában?

 

            Először is, a fenti idézet szellemében arról szeretnék beszélni, miért is fontos és tanulságos egy „kultúrát önmagában vizsgálni”(Boglár:2001). Esetemben ezt a kérdés föltevése kapcsán tudnám a legjobban bemutatni. Amikor indai utamra készülődtem, már itthon próbáltam arról tájékozódni, hogyan gondolkodnak Indiában a kérdéses népcsoportokról, illetőleg a cigány kérdésről? Létezik-e cigányság Indiában egyáltalán? Vajon ők kapcsolatba hozzák egymással az európai cigányokat és az indiai törzsek bármelyikét? Vagyis mennyi létjogosultsága van kérdésünknek Indiában?

            Egyes szótárak[14], néhány az indiai vándor törzsekkel foglalkozó szakirodalom[15], filmek[16], egyéb itthon elérhető források[17] és Magyarországon tanuló fiatal indiaiak elmondásai alapján úgy tűnt igen, a szóhasználat szintjén él a „Banjara”, a „Kanjar” és a „Gypsy” szó is a köztudatban, s úgy tűnt ez alatt néprajzi párhuzamok és nyelvtörténeti összehasonlító vizsgálatok alapján az európai cigányokkal rokonítható népcsoportokat értik Indiában. Ezzel azonban Indiában hamar kudarcot vallottunk, mert, kint hamarosan kiderült a Kanjar és a Banjara egy-egy meghatározott törzs neve, tehát nem köznév még, legalábbis általánosan nem elterjedten az, a Gypsy alatt pedig mindenki mást ért. Pl. egy gyakori félreértés miatt dzsip-et, vagy egy másik szélsőségként vándor-t értenek alatta (ebbe a kategóriába a turistákat is beleértve), vagy a legáltalánosabban élő értelmezés: „Olyan személyek, akik nehéz munkából élnek, nincs hol lakniuk csak a napi betevőt tudják megtermelni”.

            Így tehát úgy tűnt, elsőként a kutatott közösség óva intett minket attól, hogy saját kultúránk felől kérdezzünk, és a későbbiekben törzseket kerestünk, és róluk igyekeztünk minél többet megtudni, hiszen minket az érdekelt innentől kezdve, hogy a saját maguk által meghatározott társadalmi keretek között hogyan gondolkodnak pl. a Gaduliya Loharok-ról. Ugyanakkor nem csak arról volt itt szó, hogy rosszul fogalmaztunk, levonjuk a tanulságot, máshogy kell kérdezni. Mert mindamellett, hogy a keresett népcsoportok szempontjából természetesen ennél nem több a tanulság, a válaszok mentén lassan azt láttuk, hogy mégis van néhány kérdés, amit érdemes lenne tisztázni. Miért használják néhányan a Khanjar és a Banjara szót „cigány” értelemben? Hogy szerepelhet ez még szótárakban is? Miért vert gyökeret az angol Gypsy szó? Mit is jelent ez a szó Indiában? Hogy lehetséges, hogy bizonyos, a hagyományos cigány mesterségeket űző népcsoportok között, turisták által látogatott helyeken magukat a vándorok is Gypsy-nek nevezik?

Íme a válaszok, melyek mindegyike egy-egy adaptációs lehetőséget mutat be, miközben még mindig Indián keresztül közelítjük meg a kérdést:

Annak hátterében, hogy a Kanjarok törzsét egyesek (vagy európaiak, vagy olyan személyek, akiknek több fogalmuk van arról, mit is jelenthet a Gypsy pl. Magyarországon) azonosítják a cigányokkal, úgy tűnt, a cigányokkal szembeni európai előítéletek átvétele áll, mivel ez a törzs az indiai leírások és közfelfogás szerint lopásból, gyilkolásból, prostitúcióból él Indiában. További adalék ehhez, hogy Udaipurban megtudtuk a “kanjar” Rajasthanban él a köznyelvben is. Olyan emberre mondják, aki tisztességtelen, nem illemtudó módon viselkedik, erkölcstelen, szélhámos, hazug, stb. Talán fontos megemlíteni itt azt is, hogy azok a fiatalok, akik ezt elmesélték nekünk, mikor megkérdeztük, hogy vannak-e Gypsy-k Udaipurban és környékén, és tisztáztuk, hogy nem a dzsipre, hanem egy bizonyos népcsoportra gondolunk, határozottan azt felelték, hogy nincsenek, egész Indiában sehol nincsenek. Aki tehát ismeri ezt a népcsoportot és egészen keveset tud, vagy hallott már az európai „Gypsy”-kről, az se feltétlenül azonosítja őket a cigányokkal[18].

Hasonló a helyzet a Banjara szó használatával kapcsolatban is. Az egyik oldalon a Banjara egy meghatározott törzs neve. Az általam ismert legteljesebbnek tűnő monográfiát Dr. S.G. Deogaonkar és Dr. Shailaja S. Deogaonkar The Banjara c. munkája (1992). Ez a tanulmánykötet részletes leírást ad a Banjara-k múltjáról és jelenéről, mítoszaikról, szokásaikról, ünnepeikről és rítusaikról, stb. A teljesség igénye nélkül hadd idézzek itt egy rövidebb leírást Stephen Fuchs könyvéből, aki a The Aboriginal Tribes of India c. munkájában (1991:128-130) rövid leírást ad minden egyes általa ismert és megismert indiai törzsről. E szerint a Banjara-k „…egy nagyobb, nomád foglalkozása mentén megkülönböztethető etnikai csoport, mely India középső és déli részein (Andhra Pradesh, Maharastra, Madhya Pradesh) él. Eredetileg a Rajasthan-i Charan – okhoz tartoztak, ők voltak a Rajputok énekmondói, majd később a Moghul hadsereg szállítóivá lettek.” Fuchs arról ír, hogy a folyamatos vándorlás a hadsereggel végül oda vezetett, hogy a Banjara-k nomádokká lettek. A gyarmatosítás ideje alatt, „mikor beköszöntött a Pax Britannica” a Banjara-k elveszítették addig jól jövedelmező munkájukat, megélhetésüket. Néhányan továbbra is foglalkozhattak szállítással, kereskedők alkalmazták őket, hogy különféle árukat, mezőgazdasági terményeket szállítsanak egyik helyről a másikra. Mások megpróbáltak földhöz jutni, letelepedni és gazdálkodni, vagy kereskedőkké, házaló kereskedőkké lettek. Sokuk bérmunkából kényszerült megélni, bambusszal, fával kezdtek dolgozni. Mikor a szállítás vasúttal, teherautókkal is lehetségessé vált, a Banjara-k egyre kevésbe találhattak munkát. Szokásaikban egyre jobban hasonlítanak a kaszt hindukra. Fuchs ugyan még említi Banjara Devi, saját istenségük tiszteletét a hindu istenségek mellett és, hogy szokás az esküvőt monszun idején tartani, - mely szokásnak gyökerei a Moghul időkre nyúlnak vissza, amikor a Banjara- k túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy az esküvőt a száraz évszakban tartsák - de ő is megjegyzi, hogy a szokások nagyrészt eltűnő félben vannak, s gyorsan változnak. Megemlíti még, hogy az utóbbi időben elterjedt, hogy a Banjara-k lopnak, házakat törnek fel, állatokat lopnak, de ez véleménye szerint nem igaz, a Banjara-k többsége törvénytisztelő, ártalmatlan állampolgára Indiának.

            Az érdekes az, hogy saját tapasztalataim szerint is vannak Indiában olyan, hagyományos foglalkozásukat tekintve nem Banjara népcsoportok – pl. mutatványosok -, akik néha maguk is Banjara[19]-ként mutatkoznak be. A szakirodalom egy része is hajlik arra, hogy őket nem vándorkereskedőkként, szállítókként mutassa be, hanem zenészként, kovácsként vagy mutatványosként is, tehát a Banjara törzs nevét mintegy összefoglaló névként használja több vándor törzzsel kapcsolatban. Kis utazó szótáramban a „Gypsy” szócikknél ez áll: „A Banjara kasztok valamelyike”(Collins Gem Hindi English-Hindi Dictionary: 2003). Azaz a szótár készítői a Banjara szót a „Gypsy” szinonimájaként említik.  Ez a szemléletmód áll F.M. Bhuriya meglátása mögött is. Bhuriya Bhil[20]származású pap, aki az Indiában élő nomádok lelki pásztori szolgálatáért felelt, s erről tartott előadást a Vatikánban, 2002-ben. Véleménye szerint a történeti okai annak, hogy a Banjara-kat a „Gypsy”-kel kezdték azonosítani, az lehet, hogy amikor az angolok megérkeztek Indiába, és látták, hogy ezek az emberek sátrakban laknak és vándorolnak helyről helyre, mint az angliai Gypsy-k, akkor egyértelmű volt számukra, hogy a kettő azonosítható is. A Gypsy és érdekes módon a Banjara szóhasználattal kapcsolatos leírásai pedig arra utalnak, hogy e két szó vándort jelent Indiában. A legtágabb értelemben, hiszen azt írja, a Bhil-ekre, Rabari[21]-kra, Kanjar-okra és Lohar-okra egyaránt mondják, Gypsy-k vagy Banjara-k. Pedig ezek a félnomád, nomád, adivasi kasztok egészen más társadalmi statusban élő emberek, ők maguk közös eredetükről, hagyományokról nem tudnak. Viseletük, nyelvük, szerepük a történelemben, életmódjuk nagyon különböző volt, és az maradt a mai napig is. A Gypsy Lore Society 2006-os éves konferenciáján Bhuriya azonban gondolkodás nélkül használja – fenti meglátása ellenére – a Banjara szót a Gypsy szinonimájaként, feltehetően azért, mert abban a közegben mindenki tágabban értelmezte ennek a törzsnek a nevét.

            Nem az azonban a célom, hogy Bhuriya szövegeit értelmezzem, elemezzem. Csupán azt akartam bemutatni, hogy felszínes ismeretek és hasonlóságok mentén elindult egy folyamat, miszerint egy sajátos történetű, kultúrájú népcsoport nevét kiterjesztették egészen más, tőlük kultúrájukban, nyelvükben nagyon különböző népcsoportokra is. Ha beszélhetnénk arról, hogy e különböző nomád, félnomád és letelepedett népcsoportok maguk is felléptek az egységesülés szándékával, hogy ily módon (is) képviselhessék érdekeiket, akkor ez a történet nagyon hasonlíthatna az európai cigányság nemzeti egységesülési folyamataira, a „Roma”[22] szó használatának terjedésére és terjesztésére. De Indiában, saját társadalmán belül a helyzet egészen más. A Banjara szó használata abban az általános értelemben, ahogyan a szótárban találtam, egyáltalán nem jellemző. Azt gondolom, hogy ahol mégis előfordul, ott nem saját társadalmán belül, hanem külső hatásra, általában az európai szakirodalom félreértései mentén gondolkodva fordulhat elő. Ha jól megfigyeljük, akkor általában olyan foglalkozásokat űző törzsekkel kapcsolatban használják ezeket az összefoglaló-gyűjtő szavakat, neveket, melyekkel az Európában élő cigányokat is előszeretettel veszik egy kalap alá.

 

Ez az észrevétel tovább is vezet egyben, a „Gypsy” szó indiai használatához.  

 

 

 

Lettre, 81. szám

 

 

Kérjük küldje el véleményüket címünkre: lettre@c3.hu

 

 

 

 



[1] „Cigány mítoszok” alatt értek különféle, a nem cigányok által konstruált, előítéleteken és félreértéseken alapuló, felszínes ismeretek mentén kialakult „vélekedéseket” az európai cigányokról. Értem ez alatt a muzsikus, virtuóz cigány és a szabad, vándor cigány mítoszát, vagy a koszos, lusta, bűnöző cigány mítoszát.

[2] A kutatás során munkatársam Hamar Gábor volt, aki a vizuális anyaggyűjtésért volt felelős.

[3] A szövegben többször használom a törzs szót, ugyanakkor itt szeretnék utalni arra, hogy az angol szakirodalomból illetőleg a törvényhozásból átvett „tribe” szó használata a különféle indiai népcsoportokkal kapcsolatban igen vitatott (ld. erről bővebben Adityendra Rao Tribal Social Stratification c. munkáját, Udaipur, 1988, 7-13p). Talán még annyit erről, hogy eddigi tapasztalataim szerint a hindit beszélő emberek - függetlenül attól, hogy kaszthinduk, vagy a hagyományos  kasztrendszeren kívül álló népcsoport tagjai – a saját környezetükben élő különféle „törzs”-ekkel kapcsolatban ugyanúgy a hindi „kaszt” „dzsati” szót használják a hétköznapi szinten, mint az egyértelműen kaszthindu kasztneveknél, pl. egy brahmin varnába tartozó család esetében..

[4] Az autoriksánál valamivel nagyobb, de ahhoz hasonló jármű.

[5] E szó használatának hátterét, azt, hogy miért kezdtem el Indiában magam is használni a Gypsy szót ld. majd később.

[6] Saját elmondásuk szerint, hagyományosan zenéléssel foglalkozó kaszt. Magukat kaszthinduknak, időnként adivasinak (jelentése: „őslakó”, s az árja invázió előtt is már a mai India területén élő népcsoportokkal összefüggésben használt kifejezés) vallották, de ezt a kifejezést a nők többsége nem is értette.

[7] Sokszor azért indokolt a „kaszt” szó használata a hagyományos kasztrendszeren kívül élő emberekkel – érinthetetlenek, törzsek – kapcsolatban is, mert a kasztosodás jelensége közöttük is megfigyelhető. Ez részben annak is köszönhető, hogy ily módon, szokásaikban hasonlítani akarnak a kaszthinduk előttük hagyományosan zárt világával. További érdekesség az is, hogy noha vallásuk elméletileg tagadja szükségességét, a kasztosodás a muszlimokra is jellemző Indiában.

[8] Kapcsolódó anyag: Kőszegi Edit – Szuhay Péter Kései születés c. dokumentumfilmje, 65 perc, Néprajzi Múzeum. Ebben a filmben Choli Daróczy József fogalmaz így: „De ahogy leültek az asszonyok, ahogy megfordultak, ahogy mentek az utcán, szóval mit mondjak, megint Ciganisztánba vagyok? Már megint Ciganisztánba?” Hozzáteszem, nem kifejezetten a vándor törzsekkel, a fentebb is említett népcsoportokkal kapcsolatban érezte úgy, hogy „Ciganisztánban” jár. India egésze ragadta magával, nem egy-egy népcsoport.

[9] Az eredetkutatásnak két nagy vonulata létezik egyrészt az egyiptomi eredet, a másik az indiai. Az utóbbi időben a kutatók többsége összehasonlító nyelvészeti kutatások eredményeire és különféle forrásokra támaszkodva többségében az indiai eredet mellett teszi le a voksát. Az, hogy Indiából mikor jöttek el az európai cigányok, hogy egy kivándorlásról beszélhetünk-e vagy többről, hogy milyen társadalmi statusú népek voltak az elvándorló ősök, a mai napig vita tárgya. (pl. Ld erről a témáról Fraser A cigányok c. munkája (1996),  Judith Okely véleményét (1998).

[10] Legalábbis az, amit mi a turisták által gyakran látogatott helyeken találtunk, s amit egyes útleírásokban időnként olvasni lehet, ezt látszanak bizonyítani.

[11] Ld erről bővebben Rostás Farkas György műveit – A cigányok története (1990) vagy A cigányok hiedelemvilága (1990) – vagy pl. a korábban már említett dokumentumfilmet: Kőszegi Edit – Szuhay Péter Kései születés, 65 perc, Néprajzi Múzeum

[12] Egy indiai, hagyományosan vándor népcsoport neve. Ld. alább részletesebb leírásukat. Gyakran hozzák kapcsolatba az európai cigányokkal.

[13] Indiai népcsoport, vándor kovácsok. Ld. alább részletes leírást róluk. Gyakran hozzák kapcsolatba az európai cigányokkal.

[14] Pl. az egyetlen eddig kiadott magyar-hindi szótárban. (Kós Péter, Bp. 1973, Akadémiai Kiadó)

[15] Magyar nyelven az ebben a témában elérhető szakirodalom igen szegényes. Az egyetlen összefoglaló munka az európai cigányokkal gyakran kapcsolatba hozott két indiai vándor törzsről, a Banjara-król és a Gaduliya Lohar-okról Törzsök Judit rövid tanulmánya, mely a Cigányfúróban jelent meg (Törzsök:1995). Angol nyelven már gazdagabb a szakirodalom. Részben kifejezetten a történeti kutatások eredményeinek nyomdokain járó kutatások születtek  (pl. Paul Polansky kutatásai - www.paulpolansky.nstemp.com) vagy ettől teljesen függetlenül egy-egy törzs, vagy az indiai törzsek problémáival foglalkozó művek, mint Ruhela, aki a Gaduliya Lohar-okat kutatta (Ruhela:1999), vagy ide sorolható Christoph von Fürer-Haimendorf munkássága is, aki több, az indiai törzsekre általánosságban vonatkozó fontos problémát és kérdést tárgyal Tribes of India c. könyvében (1982).

 

[16] Pl. Jaisalmer Ayo – The Gateway of the Gypsies, Pepe Ozan - Melitta Tchaicovsky, dokumentumfilm, 54 perc, a filmet a Mediawave és az Antropolis jóvoltából volt alkalmam megnézni, akik a filmet több alkalommal is bemutatták, kutatásomat a filmmel segítették.

[17] Magyar nyelven az elérhető források többsége vagy történeti munkák egy-egy az etnikai párhuzamokat tárgyaló rövid fejezete (pl. Frazer (1996), D. Kenrick (2004)), vagy népszerű-ismeretterjesztő munkák (pl. Rostás Farkas György munkái (1990)), Halmos Antal útikönyve (ww.amrita-it.com).

[18] Ismét egy fontos és érdekes kérdés, hogy az indiai törzsek életét hogyan változtatta meg az ún. Criminal Tribes Act(1871), melyet a brit törvényhozásnak „köszönhetett” India. E szerint bizonyos népcsoportokat, kasztokat – és a nem kaszthindu törzsek, minden erőben élő és vándor törzs érintettek voltak, összességében több, mint 60 millió ember, 160 különféle népcsoport – ez a törvény eleve bűnözőkként állított be.  Nehru e törvényt a civilizált társadalom szégyenének nevezte. Bizonyos törzsek a mai napig nem, vagy alig tudták levetkőzni az e törvény által róluk bűnözőkként kialakuló képet. Egy későbbi kutatás tárgya lehet majd talán az, hogy a Khanjarok esetében erről van-e szó? Vajon valóban egy bűnözésből és prostitúcióból élő törzsről van szó vagy arról, hogy ez a népcsoport máig viseli ennek a törvénynek a következményeit. 

[19] Egy Magyarországról indított kutatás nyomán mi is eljutottunk pl. Radhakund-ba (Uttar Pradesh állam), ahol egy saját elmondása szerint hagyományosan mutatványos nagycsaláddal találkoztunk, akik magukat Banjara-nak illetőleg Gypsy-nek mondták.  A tanulmányúton a Pécsi Tudományegyetem szociológia, történelem, földrajz és politológia szakos hallgatói vettek részt Gyurok János vezetésével. A tanulmányúttal kapcsolatban készült interjú szövege megtalálható a következő linken: http://www.easteam.net/india/archiv.htm

[20] Főként Rajasthan, Madhya Pradesh és Gujarat területén élő törzs, adivasi (azaz „őslakó, az árja bevándorlás előtt is már Indiában élő) népcsoport. Az egyik legnépesebb törzs Indiában. Régen az erdős vidékeken, a hegyekben éltek, mára többségük fölműves, letelepedett életformát folytat. Viseletük, sajátos hagyományaik alapján máig megkülönböztethető és elkülönülő népcsoport.

[21] Egyes államokban szintén a bejegyzett törzsek közé tartozó népcsoport. Hagyományosan teve tartással foglalkoznak. Indiai terepszemlénk során mi is összeismerkedtünk egy Rabari (egyes forrásokban Rebari) családdal. A többi, később letelepedett, vagy letelepített törzshöz hasonlóan a falu különálló részében éltek. A férfiak többsége a városban hotelekben, saját vállakozásában dolgozott, az asszonyok kivétel nélkül még a hagyományos viseletben jártak. Tevtartással inkább csak az idősek foglalkoztak. Ezt a népcsoportot is hozták már összefüggésbe az európai cigányokkal. Többek között Magyarországon is, egy Rabari-król szóló fotókiállításon. (forrás: http://www.amarodrom.hu/archivum/99/8/11.html)

[22] A „roma” jelentése lovári cigány nyelven „ember, férfi”. A média és politika hatására azonban manapság  már nem csak a lovári cigány nyelvet beszélő cigányokat nevezik romának, s a másik oldalról: nem is csak lovári cigány nyelvet beszélő cigányok nevezik magukat romának. Ez a szó lett azoknak az embereknek a szava, akik még a „cigányozás” árnyékától is menekülni akarnak, s a másik oldalról: kezd elterjedni cigány emnerek szóhasználatában is, bár ez tapasztalataim szerint még mindig nem annyira elterjedt, mint a „gádzsók” oldaláról. Talán éppen azért is, mert egy cigány emberről senki nem feltételezi, hogy negatív értelemben „cigányozna”, ha a „cigány” sót használja.