Indiai
cigányok, avagy életre kelt európai „cigány mítoszok”[1]
Indiában „Az
antropológia egyik alapvető tanítása szerint minden kultúra egyenértékű és
önmagában vizsgálandó, és nem az a feladata, hogy a specifikust elítélje,
vagy beavatkozzon a kultúra működésébe” Boglár Lajos
(2001) Bevezetés 2004 tavaszán, majd 2005 őszén
néhány hónapra Indiába utaztunk[2].
Célunk a nyelvtanulás mellett az volt, hogy a magyarországi cigányokkal
rokonnak vélt törzsekről[3]
szakirodalmat gyűjtsünk, s hogy terepszemlét végezzünk. Szerettük volna
megtudni, vajon van-e reális esély arra, hogy valamikor hosszabb kutatást
végezzünk indiai törzsek között, hogyan fogadnak minket ők, s hogyan
birkózunk meg mi a terepen adódó nehézségekkel. A terepszemle során
igyekeztünk minél hosszabb időt eltölteni egy adott településen.
Szálláshelyeink általában turisták által is gyakran látogatott településeken
voltak, ahonnan bérelt kerékpárral, busszal, tempo[4]-val
jártuk a környéket, hogy a vidéken élő emberek hétköznapjaiba is
belepillanthassunk. Az, hogy a vidéket
kerékpárral, vagy különféle közlekedési eszközökkel jártuk be, annak oka az
volt, hogy a falvakban élő emberek körében is ezek a legáltalánosabban
elterjedt közlekedési eszközök. Erről, ennek hatásairól ír Vidék és város összehasonlítása c. tanulmányában Dr. R.N.
Sharma is: „A városok hatására a transzportáláshoz való viszony
radikálisan megváltozott a falvakban. Korábban az emberek gondolkodás nélkül
megtettek gyalog húsz mérföldet is, manapság azonban egyre gyakoribb, hogy
akár órákat is várnak a buszra, ahelyett, hogy gyalog tennék meg az utat. A
kerékpár egyre népszerűbbé és elterjedtebbé válik a falvakban. A
földtulajdonosok és a tehetősebb kereskedők autóval járnak. Az utakat rendbe
hozták. Sokan vasúttal is utaznak.” (Sharma, 2002:23)
Saját tapasztalatom is az volt, hogy a motorkerékpár, az autó – akár bérelt,
akár saját – vagy a gazdagabb kereskedő, földbirtokos réteg körében
elterjedt, vagy a turisták közlekedési eszköze. Úgy gondoltuk, hogy ily módon
talán csökken a társadalmi szakadék közöttünk és a falvakban élő emberek
között. A kerékpárral való közlekedésnek e mellett volt egy nem várt
következménye is, mégpedig az, hogy – főként én, nő létemre – érezhetően
kivívtam sokak megbecsülését, hiszen Rajasthan-nak az a része, amit bejártunk
erősen tagolt, néhol komolyabb hegyekkel is meg kellett küzdenünk nem éppen
korszerű kerékpárjainkkal. A falvakban élő embereknek ez tetszett, érezhetően
jóleső érzéssel töltötte el őket, hogy ilyen hosszú utat tettünk meg értük,
hogy találkozzunk velük. Főként, ha vissza is tértünk hozzájuk egy újabb
találkozás kedvéért. Sokszor hívtak be, állítottak meg minket meglepődve
érkezésünkkor, vagy megszánva minket, hogy egy kis időre pihenjünk meg náluk.
Ezek az alkalmak nagyon jók voltak arra, hogy egy kis tea iszogatása közben
elbeszélgessünk velük, mindennapjaikról. Először egy
útinapló részlettel kezdem. Az alábbi történet az „indiai cigányokkal” – akik
magukat általában Gypsy[5]-nek
nevezték - való találkozásunk rövid története. Pushkar, Rajasthan állam, 2005
ősze Pushkar
települést, mely egy szent tó partján fekvő kis zarándokhely, a Pushkar-i
tevevásár tette híressé. Ehhez hasonló vásárok decembertől februárig,
márciusig több felé kerülnek megrendezésre Rajasthan szerte, de a Pushkar-i
különösen híres, számos turistát, fotóst és filmeseket vonz minden évben. E
rövid egy hét alatt a várost ellepik a látogatók, a vásárra özönlő vidéki
lakosság, az őket szórakoztató mutatványosok, körhintások, árusok, zenészek,
és tevék, ameddig csak a szem ellát e kopár hegyekkel övezett sivatagi tájon.
Év közben csendesebb hely. Festői környezet, békés hangulat jellemzi, amit a
helyiek csak úgy mondanak „Shanti, shanti!”. A parton szent emberek ülnek, és
hasisit szívnak, beszélgetnek a külföldiekkel, zarándokokkal egyaránt. A
központi rész a bazársor és a tóparti gátak, ahol sok zenész, táncos,
mutatványos, kígyóbűvölő, árus és tenyérjós asszony szórakoztatja a
vendégeket. Mi elsősorban azért látogattunk el ide, mert a turisták és néhány
indiai ember által Gypsy-nek
nevezett embereket keresve mindenki Rajasthan, főként Pushkar felé
terelgetett minket. Kíváncsiak voltunk kik azok az emberek, akiknek ilyen
híre van, s vajon hogyan vélekednek ők magukról? Esténként alkalmunk volt
arra, hogy elbeszélgessünk e színes forgatagban néhány emberrel. Mivel
hosszabb ideig maradtunk és nem kértünk a különféle szolgáltatásokból, de
beszélgetni mindig szívesen leültünk velük, s mert néhány hónap elteltével
vissza is tértünk Pushkarba, valamiféle speciális statust vívtunk ki magunknak.
Egy nap hozzánk lépett egy hotel
alkalmazottja, és próbált minket, fényképeket mutogatva az esti műsorra
csalogatni, ahol a mutatványosok mellett, elmondása szerint, „Gypsy”zenészek is felléptek. Kérdeztem
tőle, kik is azok a Gypsy-k?
Meglepődve nézett rám, talán én voltam az első külföldi, aki erre
visszakérdezett, hiszen mindenki számára egyértelmű, hogy mit is jelent: „Tonight, in my hotel, Gypsy music and
dance”. Némi zavart csend után körbemutatott a tóparton, ahol
üldögéltünk, hogy hát itt vannak a zenészek, az árusok és koldusok, például
ők is Gypsy-k. Később leült
mellénk zenész ismerősünk, egyike azoknak a Bhopa[6]-knak,
akik a parton mulattatták a látogatókat. Vele is elbeszélgettem az esti
rendezvényről, s kérdeztem, ők valóban Gypsy-k-e?
Erre ő határozott nemmel felelt, viszont az akkor éppen hennafestéssel
foglalatoskodó Kalbelia lányokra
azt mondta, ők Gypsy-k. Amikor
arról kérdeztem, mit is jelent ez, válasza zavarossá lett, nem igazán tudta
megfogalmazni. „Tudod, vannak különféle
kasztok. És vannak, akiknek ilyen szokásaik vannak, vannak, akiknek más. Azok
a kasztok, akik Gypsy-k, azoknak bizonyos dolgokban mások a szokásaik.” Az említett
fiatal lányok, és „kisvezérük”, egy alig 12 éves fiú valóban azok közé
tartoztak, akik Gypsy-nek is
vallották magukat. A „kisvezér” első alkalommal egyenesen Gypsy-nek mutatkozott be. Mikor
kérdeztem tőle, kik is azok a Gypsy-k,
ő felemelte a kezét, és éppen olyan mozdulatokkal kezdett táncolni, ahogyan
itthon a cigány zenére szoktak a férfiak. Ahogy folytattuk a beszélgetést,
már minden fiatal mást mondott. Volt, aki vállalta, hogy ő is Gypsy, volt, aki tagadta, hogy bárki
is az lenne. A Kalbelia kislányok
csak mosolyogtak rám és mondták, hogy a fiú bohóckodik, ne vegyem komolyan. A
fiú válasza azért is volt meglepő, mert mozdulataival egy olyan magyarázatot
adott, a Gypsy szóra, mely utunk
során sehol nem volt ilyen egyértelműen párhuzamba állítható az Európában élő
romantikus cigányképpel. A későbbiekben nem esett szó többé közöttünk a Gypsy-kről. Ha volt egy kis idejük, főként nap vége
felé, körénk ültek, beszélgettek, ugratták egymást és minket, komolytalanul
nyaggattak még egy-két külföldit. Saját történeteiket mesélték inkább,
elmondták ki, milyen kasztból[7]
származik, mivel foglalkozik, hol él, honnan jött? A Kalbelia-k, a Nat-ok és a többi vándor kaszt a város menti sátortáborok
valamelyikében lakott. Sokféle mesterséget űző emberek és különféle kasztok
vándorolnak Pushkar-ba is a környező falvakból, vagy távolabbról. Vannak
közöttük mutatványosok, jósnők, koldusok, énekesek stb. Persze az is igaz,
hogy nem minden henna festő és előadó lakik itt, mégis ezt mondják, hogy több
pénzt kapjanak. A valóban sátrakban élő családokból csak a kisebb, kolduló
sorban lévő gyerekek és azok a nagyobbak vannak a városban, akik valamihez
értenek, pl. kis ékszereket tudnak eladni a gátakon, vagy a bazár soron.
Meglepően tájékozott gyerekek vannak közöttük. Az utcán élnek egészen
kiskoruktól fogva, iskolába nem járnak, mégis volt köztük nem is egy fiatal,
15-16 éves fiú vagy lány, aki az utcán, koldulás, árulás, munka közben szépen
lassan megtanult angolul is, s folyékonyan beszélte a nyelvet. Elmondásuk
szerint, amíg lehet, koldulnak, de egy idő után, mikor kinőttek már a korból,
akkor valami mást is kell csinálni. Árulnak, énekelnek, hennát festenek, ami
éppen jobban megy. Az asszonyok egy része a sátrak körül tesz-vesz egész nap,
vigyáznak a legkisebbekre. Néhányan közülük gyerekestül bejönnek a városba,
hogy a csecsemővel együtt kolduljanak, fotóztassák magukat. Egy kiló lisztért,
egy teáért, egy csapátiért. Gyakran láttunk olyan fiatal, turista nőket, akik
a kicsinyeket a karjukba vették és szaladtak az asszonyokkal együtt a közeli
boltba. A férfiak is a városban dolgoznak. Például, ha van egy kis négykerekű
kiskocsija valakinek, akkor azon szállíthat bármit egyik helyről a másikra
egy kis pénzért. Mivel Pushkar-ban nincsen se riksa, se autó riksa, így a jól
megpakolt hátizsákkal érkező turisták szállítására is ezt használják. De sok
más lehetőség is adódik, építkezéseken, vendéglátásban, a bazársoron stb. A Bhopa-k részben abból élnek, hogy régi
dalokat adnak elő a parton üldögélő látogatóknak, de mellette saját készítésű
cd-jüket is árulták, saját zenéjükkel, amit elmondásuk szerint egy turista
készített a falujukban, ahol élnek. Minden Bhopa zsákjában van egy kis fénymásolt szöveg is, ahol a Bhopa-k története van leírva. Hogy
hagyományosan a maharaja-knak adták elő dalaikat, hogy milyen énekeket
szoktak énekelni, mi a dalok alaptörténete, stb. Aztán arra is van lehetőség,
hogy zenélni tanítanak, vagy hangszert készítenek eladásra. Egy másik fontos bevételi forrás, hogy az
érdeklődő külföldi barátaikat el is viszik a néhány km-re lévő kis
településre, ahol élnek, s ott bemutatják, hogyan telnek a hétköznapok,
milyenek házaik, mivel telik egy este. Ez egy speciális formája az indiai
„faluturizmusnak”, mellyel több helyen is találkoztunk már (pl. Kajuraho,
Radhakund). Itt Pushkar-ban is több ember hívott volna be minket magához, még
a sátorlakók kisgyerekei is integettek néha, hogy térjünk be hozzájuk.
Megkérdeztem az egyik Bhopa-t, hogy
náluk körülbelül mennyibe kerül egy ilyen látogatás. „Ha valaki eljön, és jól érzi magát, látja hogyan élünk, akkor esetleg
azt gondolja, segít. És akkor adhat néhány ezer Rs-t.” ez indiai viszonylatban,
főleg vidéken, rengeteg pénz. Persze sok külföldi számára ez semmiség. Ilyen és
ehhez hasonló tapasztalatokkal tér és térhet haza sok Indiába látogató utazó.
Pushkar csak egy példa, de, ahol sok külföldi fordul meg Indiában, ott
gyakran hallani ilyen történetekről. Talán ehhez hasonló élmények mondatják
sokakkal, hogy mintha „Ciganisztánban”
járna az ember[8].
További tapasztalataink azonban - az, hogy mindez csak bizonyos, jól
lokalizálható helyeken, a turizmus mentén visszavezethető szituációkban tűnt
ilyen egyértelműnek - minket egészen másról győztek meg. Az európai cigányok eredetének
nyomában Először is érdemes áttekinteni röviden, honnan is ered
az európai cigányság indiai eredetének elmélete, hogyan kezdődött tehát ez a
történet. A cigányok indiai eredetének felfedezése Vályi István
nevéhez fűződik, aki hollandiai tanulmányai során malabári diáktársai
beszédében számára a cigány nyelvből ismerős szavakat fedezett fel. Ezt
követte H. Grellman A cigányok c. munkájának megjelenése (Grellman, 1787:349-50), s ettől kezdve a cigányok indiai eredete több munkában
is előfordult. Az indiai eredettel kapcsolatban máig jelennek meg különféle
tanulmányok[9],
de ez sokkal inkább történeti, nyelvészeti kérdés, semmint antropológiai. Ami
jelen esetben érdekes az az, hogy Európában és az európai cigányság körében
mit is jelent, jelentett az elmúlt időszakban az indiai származás tudata. Az eredetkutatások, a nemzettudat kialakulása, a nemzeti identitás
keresése nem önmagában áll, hanem európai környezetébe ágyazódik. Ezt
fontosnak tartom külön is hangsúlyozni, mielőtt bárki úgy vélhetné, az
európai cigányság vagy a cigány kultúrával foglalkozó kutatók a 18-19.
században hirtelen ráébredtek, hogy a cigányoknak még nincsen nemzeti
identitásuk, s ezért keresni kell nekik.
Eric Hobsbawm Tömeges kultúra és hagyományteremtés c.
tanulmányában (Hoffer-Niedermüller, 1987:127–197)
arról ír, hogy Európában a 17-18.sz. folyamán gyors és mély társadalmi
változások mentek végbe. A társadalmi csoportoknak új eszközökre volt szükségük
ahhoz, hogy biztosítsák és kifejezzék a társadalmi kohéziót, identitást,
strukturálják a társadalmi kapcsolatokat. Mivel a hagyományos (rendi,
feudális) hierarchia már nem volt megfelelő erre a célra, új eszméket, új
rendszert kellett találni, valamit, aminek mentén a fenti kohézió újra
megteremthetővé válik. Az állam fokozatosan országok állampolgáraivá avatta
az embereket. Így lettek például „parasztból franciákká”. Miután az 1870-es
évektől szinte mindenhol megtörtént a szavazati jog kiterjesztése, felmerült
a fő kérdés e rendszer működését tekintve, hogy hogyan mozgósíthatja az állam
a polgárokat. Hobsbawm szerint ekkor történik meg az „irracionális elemek”
újrafelfedezése. Ez véleménye szerint azt jelentette, hogy a polgároknak egy
„polgári vallást” kellett teremteni. Az ügy érdekében mindenféle eszköz
mozgósítható volt: építészet, történelem-értelmezés, mítosz teremtés,
ceremóniák, rituálék, esetleg ellenségkép gyártása stb. Az hogy melyik
országban hogyan és miért jön létre a nemzeti egység, az állami hagyományok
kialakítása, az országonként nagyon változó lehet. Végkövetkeztetésében pedig
azt írja: „Lényegében a nacionalizmus lett a társadalmi kohéziót erősítő erő,
a nemzeti színház, a királyi család vagy más összetartó hagyományok és kollektív
csoportreprezentációk helyett – egy új világi vallás, és erre az új kohézióra
éppen a növekvő középosztály szorult rá, vagy inkább az a nagy köztes tömeg,
amely oly feltűnően nélkülözte a kohézió egyéb formáit.”. Mindezt azért
tartom fontosnak leírni, mert ebben az időben komoly lendületet vett több
európai népcsoport, így pl. a magyar nép eredetkutatása is. Ez politikai,
társadalmi szempontból éppen a fentiek miatt volt fontos, támogatott ügy.
Ugyanebben az időben születnek meg az európai cigányság eredetéről is az első
elméletek, elemző munkák. Ami elgondolkodtató, hogy ebben
az időben a cigány eredettörténet kutatói között egyetlen cigány származású
kutató sem volt. Ezt azért is tartom fontosnak megjegyezni, mert úgy
gondolom, az európai cigányok eredetkutatása a kezdetektől magán viseli ezt a
sajátságot, és szorosan összefonódik azzal a helyzettel, amivel Indiában
találkoztunk. Törzsök Judit Kik az „igazi
cigányok”? c. tanulmányának (Törzsök, 1998:31-39) első részében részletesen tárgyalja, mik
voltak azok az alapvető sarkkövek, melyek mentén a cigány nemzettudat, s
benne az indiai eredet is formálódni kezdett Európában. „A cigányok és a
cigányok eredete meghatározásának eszközei nagyrészt az európai nemzetek
önmeghatározó eszközeivel azonosak. Így a cigányok számára - ’találni
kellett’ saját nyelvet, történelmet és
földet. Ezek a definíciós elemek természetesen az európai nemzetek
számára sem álltak mindig készen tökéletes formában: az önálló nyelvet
például nyelvújító/nyelvtisztító mozgalmak révén kellett függetlenebbé és
nemzetibbé tenni, és az önálló történelem keresése is megszakadt a múlt
egy-egy pontjától visszamenőleg.” A továbbiakban arról ír, hogy sem az
egységes nyelv, sem a közös történelem sem pedig a közös föld nem volt
egyértelmű és adott a cigányság formálódó nemzetkoncepciója számára.
„Mindennek ellenére a nyelv-történelem-föld nemzet-meghatározó hármas egysége
erős volt ahhoz, hogy a cigányokkal kapcsolatban is ezt a sémát próbálják meg
alkalmazni. Ki kellett tehát nevezni a romanit a cigányok közös és egységes
nyelvének, fel kellett tárni „történelmüket” – az egyes országokban található
cigányokat megemlítő első dokumentumoktól kezdve. (…) Valamint, ha már igazi
hazájuk nem volt, kellett keresni nekik egyet Indiában. (…) Bár a cigányok magukat
nem határozzák meg a fenti módon a nyelv, történelem és föld közösségével,
mégis néha előfordul, hogy ezt az elismertnek tekintett nemzetmodellt
elfogadva maguk is a gyökerek kutatásával kísérlik meg megoldani az
identifikáció/identitás problémáját. Mint Michael Stewart írja a
magyarországi cigányokkal kapcsolatban, a ’nemzeti önmegismerés idiómáját nem
[a romák], hanem a magyar nacionalizmus fogalmazta meg’. Az a tény, hogy ezt
az idiómát néha a cigányok is átveszik, egyfajta természetes ’szellemi asszimiláció’
következménye.” Hozzáteszi továbbá azt is, hogy ez a fajta nemzeti öntudat és
annak modellje sokkal inkább Közép-Kelet Európára és az itteni ciganológiára
jellemző, semmint a nyugat-európaira. A környező társadalomtól átvett nemzeti identitás
modell, az indiai származás Törzsök Judit szerint „arra is szolgált és
szolgál, hogy megteremtse, illetve alátámassza azt a mindenkori mítoszt, hogy
az ’igazi cigányok’ nem itt vannak. Mint Acton nyomán Stewart rámutat ’az
igazi cigányok, - nem mint az a koszos népség a park mélyén, akik már megint
randalíroznak -, azok mindig máshol vannak.” Ugyanakkor véleményem szerint
nem csak erről van itt szó. Azt gondolom, hogy mindez – legalábbis manapság –
a nem cigányok, „gádzsók” számára részévé lett a romantikus cigányképnek is[10]. Az indiai származás
egy újabb különös, egzotikus vonást tesz a sokakban még ma is élő muzikális,
színes ruhás, eleven és furfangos cigányképhez. Emellett pedig azt is
gondolom, hogy mindez csak a történet egyik oldala. A másik oldal, a ’70-es, ’80-as
évektől követhető nyomon, amikorra megerősödött a cigány értelmiségi réteg.
Ekkor születik Péli Tamás Eredetünk Triptichonja vagy Rostás-Farkas György A cigányság hagyomány és hiedelemvilága c
munkája. Ugyanebben az időszakban nemzetközi szinten is fontos események
történtek. 1971-ben az I. Romani Világkongresszuson a zászlóra rákerült az
indiai 16 küllős ashoka-kerék. 1978-ban, Genfben a II. Romani
Világkongresszuson a megnyitón átadták az Indiából hozott vizet és földet.
Ugyanezen a kongresszuson a nyelvi bizottság megszavazta, hogy ösztönözzék az
indiai szavak használatát az európai romani dialektusokból hiányzó egyes
szavak helyén. Később a negyedik kongresszus inkább a latin és görög eredetű
nemzetközi szavak átvételére hajlott, de megerősítették, hogy az irodalomban
lehet indiai jövevényszavakat használni. Ennek nyomán az európai cigány értelmiség körében egyre fontosabb lett
India, az „őshaza”, hogy írjanak róla, hogy utaljanak rá, s sokak számára az
is, hogy eljussanak oda. Azt gondolom, hogy az ő tapasztalataik egy egészen
más képet festenek Indiáról és az „indiai cigányokról”. Eddigi
tapasztalataim szerint az Indiába utazó európai cigányokat
India egésze ragadja magával[11]. Nem csak
bizonyos törzsek iránt érdeklődnek, hanem a kezdetektől sokan otthonosan
érzik magukat. Nem bizonyos népcsoportok jelentik számukra az ősöket, hanem
egész India, mert számukra India jelenti „Ciganisztánt”
és nem a Banjara[12]-k,
Gaduliya Lohar[13]-ok,
vagy más népcsoportok által lakott föld. Az érdekes az, hogy tekintve,
mennyire nem tudunk semmit arról, kik is lehettek az „ősök”, és látva mekkora
a bizonytalanság, esetlegesség ebben a kérdésben a kutatók között, azt
gondolom, ez a szemléletmód valahol közelebb van az igazsághoz. Arról nem is
beszélve, hogy az európai cigányság számára talán nem az a lényeg, hogy
pontosan rámutassunk egy népcsoportra – ami adott esetben közelebb áll a nem
cigányok által kreált cigány mítoszhoz és képhez, mint, ahogyan ők
gondolkodnak magukról – hanem, az, hogy megcsókolhatják a földet. Talán nem
annyira a nyelvi hasonlóság a lényeg, hiszen az európai cigányság a mai napig
megosztott nyelvében, talán nem is a szokások, az életforma, vagy a különféle
foglalkozások közötti párhuzam, hiszen itt is annyi, de annyi a különbség,
hanem sokkal inkább a hely, hogy legyen egy hely, ahonnan egyszer valamikor
elindultak… Cigányok Indiában? Először is, a fenti idézet szellemében arról szeretnék beszélni, miért is
fontos és tanulságos egy „kultúrát önmagában vizsgálni”(Boglár:2001). Esetemben
ezt a kérdés föltevése kapcsán tudnám a legjobban bemutatni. Amikor indai
utamra készülődtem, már itthon próbáltam arról tájékozódni, hogyan
gondolkodnak Indiában a kérdéses népcsoportokról, illetőleg a cigány
kérdésről? Létezik-e cigányság Indiában egyáltalán? Vajon ők kapcsolatba
hozzák egymással az európai cigányokat és az indiai törzsek bármelyikét?
Vagyis mennyi létjogosultsága van kérdésünknek Indiában? Egyes szótárak[14], néhány az indiai
vándor törzsekkel foglalkozó szakirodalom[15], filmek[16], egyéb itthon elérhető
források[17]
és Magyarországon tanuló fiatal indiaiak elmondásai alapján úgy tűnt igen, a
szóhasználat szintjén él a „Banjara”,
a „Kanjar” és a „Gypsy” szó is a köztudatban, s úgy
tűnt ez alatt néprajzi párhuzamok és nyelvtörténeti összehasonlító
vizsgálatok alapján az európai cigányokkal rokonítható népcsoportokat értik
Indiában. Ezzel azonban Indiában hamar kudarcot vallottunk, mert, kint
hamarosan kiderült a Kanjar és a
Banjara egy-egy meghatározott törzs neve, tehát nem köznév még, legalábbis
általánosan nem elterjedten az, a Gypsy
alatt pedig mindenki mást ért. Pl. egy gyakori félreértés miatt dzsip-et, vagy egy másik szélsőségként
vándor-t értenek alatta (ebbe a
kategóriába a turistákat is beleértve), vagy a legáltalánosabban élő
értelmezés: „Olyan személyek, akik
nehéz munkából élnek, nincs hol lakniuk csak a napi betevőt tudják
megtermelni”. Így tehát úgy tűnt, elsőként a kutatott közösség óva
intett minket attól, hogy saját kultúránk felől kérdezzünk, és a későbbiekben
törzseket kerestünk, és róluk igyekeztünk minél többet megtudni, hiszen
minket az érdekelt innentől kezdve, hogy a saját maguk által meghatározott
társadalmi keretek között hogyan gondolkodnak pl. a Gaduliya Loharok-ról.
Ugyanakkor nem csak arról volt itt szó, hogy rosszul fogalmaztunk, levonjuk a
tanulságot, máshogy kell kérdezni. Mert mindamellett, hogy a keresett
népcsoportok szempontjából természetesen ennél nem több a tanulság, a
válaszok mentén lassan azt láttuk, hogy mégis van néhány kérdés, amit érdemes
lenne tisztázni. Miért használják néhányan a Khanjar és a Banjara
szót „cigány” értelemben? Hogy szerepelhet ez még szótárakban is? Miért vert
gyökeret az angol Gypsy szó? Mit is
jelent ez a szó Indiában? Hogy lehetséges, hogy bizonyos, a hagyományos
cigány mesterségeket űző népcsoportok között, turisták által látogatott
helyeken magukat a vándorok is Gypsy-nek
nevezik? Íme a válaszok, melyek mindegyike egy-egy adaptációs lehetőséget mutat
be, miközben még mindig Indián keresztül közelítjük meg a kérdést: Annak hátterében, hogy a Kanjarok
törzsét egyesek (vagy európaiak, vagy olyan személyek, akiknek több fogalmuk
van arról, mit is jelenthet a Gypsy
pl. Magyarországon) azonosítják a cigányokkal, úgy tűnt, a cigányokkal
szembeni európai előítéletek átvétele áll, mivel ez a törzs az indiai
leírások és közfelfogás szerint lopásból, gyilkolásból, prostitúcióból él
Indiában. További adalék ehhez, hogy Udaipurban megtudtuk a “kanjar” Rajasthanban él a köznyelvben
is. Olyan emberre mondják, aki tisztességtelen, nem illemtudó módon
viselkedik, erkölcstelen, szélhámos, hazug, stb. Talán fontos megemlíteni itt
azt is, hogy azok a fiatalok, akik ezt elmesélték nekünk, mikor megkérdeztük,
hogy vannak-e Gypsy-k Udaipurban és
környékén, és tisztáztuk, hogy nem a dzsipre, hanem egy bizonyos népcsoportra
gondolunk, határozottan azt felelték, hogy nincsenek, egész Indiában sehol
nincsenek. Aki tehát ismeri ezt a népcsoportot és egészen keveset tud, vagy
hallott már az európai „Gypsy”-kről,
az se feltétlenül azonosítja őket a cigányokkal[18]. Hasonló a
helyzet a Banjara szó használatával
kapcsolatban is. Az egyik oldalon a Banjara
egy meghatározott törzs neve. Az általam ismert legteljesebbnek tűnő monográfiát Dr. S.G. Deogaonkar és Dr. Shailaja S.
Deogaonkar The Banjara c. munkája (1992). Ez a tanulmánykötet részletes
leírást ad a Banjara-k múltjáról és jelenéről, mítoszaikról, szokásaikról,
ünnepeikről és rítusaikról, stb. A teljesség igénye nélkül hadd idézzek itt
egy rövidebb leírást Stephen Fuchs könyvéből, aki a The Aboriginal Tribes of India
c. munkájában (1991:128-130) rövid leírást ad minden egyes általa ismert és
megismert indiai törzsről. E szerint a Banjara-k
„…egy nagyobb, nomád foglalkozása mentén megkülönböztethető etnikai csoport,
mely India középső és déli részein (Andhra Pradesh, Maharastra, Madhya
Pradesh) él. Eredetileg a Rajasthan-i Charan – okhoz tartoztak, ők voltak a
Rajputok énekmondói, majd később a Moghul hadsereg szállítóivá lettek.” Fuchs
arról ír, hogy a folyamatos vándorlás a hadsereggel végül oda vezetett, hogy
a Banjara-k nomádokká lettek. A gyarmatosítás ideje alatt, „mikor
beköszöntött a Pax Britannica” a
Banjara-k elveszítették addig jól jövedelmező munkájukat, megélhetésüket.
Néhányan továbbra is foglalkozhattak szállítással, kereskedők alkalmazták
őket, hogy különféle árukat, mezőgazdasági terményeket szállítsanak egyik
helyről a másikra. Mások megpróbáltak földhöz jutni, letelepedni és
gazdálkodni, vagy kereskedőkké, házaló kereskedőkké lettek. Sokuk bérmunkából
kényszerült megélni, bambusszal, fával kezdtek dolgozni. Mikor a szállítás
vasúttal, teherautókkal is lehetségessé vált, a Banjara-k egyre kevésbe találhattak munkát. Szokásaikban egyre
jobban hasonlítanak a kaszt hindukra. Fuchs ugyan még említi Banjara Devi,
saját istenségük tiszteletét a hindu istenségek mellett és, hogy szokás az
esküvőt monszun idején tartani, - mely szokásnak gyökerei a Moghul időkre
nyúlnak vissza, amikor a Banjara- k
túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy az esküvőt a száraz évszakban tartsák - de
ő is megjegyzi, hogy a szokások nagyrészt eltűnő félben vannak, s gyorsan
változnak. Megemlíti még, hogy az utóbbi időben elterjedt, hogy a Banjara-k lopnak, házakat törnek fel,
állatokat lopnak, de ez véleménye szerint nem igaz, a Banjara-k többsége törvénytisztelő, ártalmatlan állampolgára Indiának. Az érdekes az, hogy saját tapasztalataim szerint is
vannak Indiában olyan, hagyományos foglalkozásukat tekintve nem Banjara népcsoportok – pl.
mutatványosok -, akik néha maguk is Banjara[19]-ként
mutatkoznak be. A szakirodalom egy része is hajlik arra, hogy őket nem
vándorkereskedőkként, szállítókként mutassa be, hanem zenészként, kovácsként
vagy mutatványosként is, tehát a Banjara
törzs nevét mintegy összefoglaló névként használja több vándor törzzsel
kapcsolatban. Kis utazó szótáramban a „Gypsy” szócikknél ez áll: „A Banjara
kasztok valamelyike”(Collins Gem Hindi English-Hindi Dictionary: 2003). Azaz
a szótár készítői a Banjara szót a
„Gypsy” szinonimájaként
említik. Ez a szemléletmód áll F.M.
Bhuriya meglátása mögött is. Bhuriya Bhil[20]származású
pap, aki az Indiában élő nomádok lelki pásztori szolgálatáért felelt, s erről
tartott előadást a Vatikánban, 2002-ben. Véleménye szerint a történeti okai
annak, hogy a Banjara-kat a „Gypsy”-kel kezdték azonosítani, az
lehet, hogy amikor az angolok megérkeztek Indiába, és látták, hogy ezek az
emberek sátrakban laknak és vándorolnak helyről helyre, mint az angliai Gypsy-k, akkor egyértelmű volt
számukra, hogy a kettő azonosítható is. A Gypsy
és érdekes módon a Banjara
szóhasználattal kapcsolatos leírásai pedig arra utalnak, hogy e két szó
vándort jelent Indiában. A legtágabb értelemben, hiszen azt írja, a Bhil-ekre, Rabari[21]-kra, Kanjar-okra és Lohar-okra egyaránt mondják, Gypsy-k
vagy Banjara-k. Pedig ezek a
félnomád, nomád, adivasi kasztok egészen más társadalmi statusban élő
emberek, ők maguk közös eredetükről, hagyományokról nem tudnak. Viseletük,
nyelvük, szerepük a történelemben, életmódjuk nagyon különböző volt, és az
maradt a mai napig is. A Gypsy Lore Society 2006-os éves konferenciáján
Bhuriya azonban gondolkodás nélkül használja – fenti meglátása ellenére – a Banjara szót a Gypsy szinonimájaként, feltehetően azért, mert abban a közegben
mindenki tágabban értelmezte ennek a törzsnek a nevét. Nem az azonban a célom, hogy Bhuriya szövegeit
értelmezzem, elemezzem. Csupán azt akartam bemutatni, hogy felszínes
ismeretek és hasonlóságok mentén elindult egy folyamat, miszerint egy sajátos
történetű, kultúrájú népcsoport nevét kiterjesztették egészen más, tőlük
kultúrájukban, nyelvükben nagyon különböző népcsoportokra is. Ha
beszélhetnénk arról, hogy e különböző nomád, félnomád és letelepedett
népcsoportok maguk is felléptek az egységesülés szándékával, hogy ily módon
(is) képviselhessék érdekeiket, akkor ez a történet nagyon hasonlíthatna az
európai cigányság nemzeti egységesülési folyamataira, a „Roma”[22] szó használatának
terjedésére és terjesztésére. De Indiában, saját társadalmán belül a helyzet
egészen más. A Banjara szó
használata abban az általános értelemben, ahogyan a szótárban találtam,
egyáltalán nem jellemző. Azt gondolom, hogy ahol mégis előfordul, ott nem
saját társadalmán belül, hanem külső hatásra, általában az európai
szakirodalom félreértései mentén gondolkodva fordulhat elő. Ha jól
megfigyeljük, akkor általában olyan foglalkozásokat űző törzsekkel
kapcsolatban használják ezeket az összefoglaló-gyűjtő szavakat, neveket,
melyekkel az Európában élő cigányokat is előszeretettel veszik egy kalap alá.
Ez az észrevétel tovább
is vezet egyben, a „Gypsy” szó
indiai használatához. |
Lettre, 81. szám Kérjük küldje el véleményüket címünkre: lettre@c3.hu |
[1] „Cigány mítoszok” alatt értek
különféle, a nem cigányok által konstruált, előítéleteken és félreértéseken
alapuló, felszínes ismeretek mentén kialakult „vélekedéseket” az európai
cigányokról. Értem ez alatt a muzsikus, virtuóz cigány és a szabad, vándor
cigány mítoszát, vagy a koszos, lusta, bűnöző cigány mítoszát.
[2] A kutatás során munkatársam Hamar
Gábor volt, aki a vizuális anyaggyűjtésért volt felelős.
[3] A szövegben többször
használom a törzs szót, ugyanakkor itt szeretnék utalni arra, hogy az angol
szakirodalomból illetőleg a törvényhozásból átvett „tribe” szó használata a
különféle indiai népcsoportokkal kapcsolatban igen vitatott (ld. erről bővebben
Adityendra Rao Tribal Social
Stratification c. munkáját, Udaipur, 1988, 7-13p). Talán még annyit erről,
hogy eddigi tapasztalataim szerint a hindit beszélő emberek - függetlenül
attól, hogy kaszthinduk, vagy a hagyományos
kasztrendszeren kívül álló népcsoport tagjai – a saját környezetükben
élő különféle „törzs”-ekkel kapcsolatban ugyanúgy a hindi „kaszt” „dzsati” szót
használják a hétköznapi szinten, mint az egyértelműen kaszthindu kasztneveknél,
pl. egy brahmin varnába tartozó család esetében..
[4] Az autoriksánál valamivel nagyobb,
de ahhoz hasonló jármű.
[5] E szó használatának hátterét, azt,
hogy miért kezdtem el Indiában magam is használni a Gypsy szót ld. majd később.
[6] Saját elmondásuk
szerint, hagyományosan zenéléssel foglalkozó kaszt. Magukat kaszthinduknak,
időnként adivasinak (jelentése: „őslakó”, s az árja invázió előtt is már a
[7] Sokszor azért indokolt
a „kaszt” szó használata a hagyományos kasztrendszeren kívül élő emberekkel –
érinthetetlenek, törzsek – kapcsolatban is, mert a kasztosodás jelensége
közöttük is megfigyelhető. Ez részben annak is köszönhető, hogy ily módon,
szokásaikban hasonlítani akarnak a kaszthinduk előttük hagyományosan zárt
világával. További érdekesség az is, hogy noha vallásuk elméletileg tagadja
szükségességét, a kasztosodás a muszlimokra is jellemző Indiában.
[8] Kapcsolódó anyag: Kőszegi Edit –
Szuhay Péter Kései születés c.
dokumentumfilmje, 65 perc, Néprajzi Múzeum. Ebben a filmben Choli Daróczy
József fogalmaz így: „De ahogy leültek az
asszonyok, ahogy megfordultak, ahogy mentek az utcán, szóval mit mondjak,
megint Ciganisztánba vagyok? Már megint Ciganisztánba?” Hozzáteszem, nem
kifejezetten a vándor törzsekkel, a fentebb is említett népcsoportokkal
kapcsolatban érezte úgy, hogy „Ciganisztánban” jár. India egésze ragadta
magával, nem egy-egy népcsoport.
[9] Az eredetkutatásnak
két nagy vonulata létezik egyrészt az egyiptomi eredet, a másik az indiai. Az
utóbbi időben a kutatók többsége összehasonlító nyelvészeti kutatások
eredményeire és különféle forrásokra támaszkodva többségében az indiai eredet
mellett teszi le a voksát. Az, hogy Indiából mikor jöttek el az európai
cigányok, hogy egy kivándorlásról beszélhetünk-e vagy többről, hogy milyen
társadalmi statusú népek voltak az elvándorló ősök, a mai napig vita tárgya.
(pl. Ld erről a témáról Fraser A cigányok c. munkája (1996), Judith Okely véleményét (1998).
[10] Legalábbis az, amit mi
a turisták által gyakran látogatott helyeken találtunk, s amit egyes
útleírásokban időnként olvasni lehet, ezt látszanak bizonyítani.
[11] Ld erről bővebben Rostás Farkas
György műveit – A cigányok története
(1990) vagy A cigányok hiedelemvilága
(1990) – vagy pl. a korábban már említett dokumentumfilmet: Kőszegi Edit –
Szuhay Péter Kései születés, 65 perc, Néprajzi Múzeum
[12] Egy indiai, hagyományosan vándor
népcsoport neve. Ld. alább részletesebb leírásukat. Gyakran hozzák kapcsolatba
az európai cigányokkal.
[13] Indiai népcsoport, vándor
kovácsok. Ld. alább részletes leírást róluk. Gyakran hozzák kapcsolatba az
európai cigányokkal.
[14] Pl. az egyetlen eddig kiadott
magyar-hindi szótárban. (Kós Péter, Bp. 1973, Akadémiai Kiadó)
[15] Magyar nyelven az ebben a témában
elérhető szakirodalom igen szegényes. Az egyetlen összefoglaló munka az európai
cigányokkal gyakran kapcsolatba hozott két indiai vándor törzsről, a
Banjara-król és a Gaduliya Lohar-okról Törzsök Judit rövid tanulmánya, mely a
Cigányfúróban jelent meg (Törzsök:1995). Angol nyelven már gazdagabb a
szakirodalom. Részben kifejezetten a történeti kutatások eredményeinek
nyomdokain járó kutatások születtek (pl.
Paul Polansky kutatásai - www.paulpolansky.nstemp.com)
vagy ettől teljesen függetlenül egy-egy törzs, vagy az indiai törzsek
problémáival foglalkozó művek, mint Ruhela, aki a Gaduliya Lohar-okat kutatta
(Ruhela:1999), vagy ide sorolható Christoph von Fürer-Haimendorf munkássága is,
aki több, az indiai törzsekre általánosságban vonatkozó fontos problémát és
kérdést tárgyal Tribes of India c.
könyvében (1982).
[16] Pl. Jaisalmer Ayo – The Gateway of
the Gypsies, Pepe Ozan - Melitta Tchaicovsky, dokumentumfilm, 54
perc, a filmet a Mediawave és az Antropolis jóvoltából volt alkalmam megnézni,
akik a filmet több alkalommal is bemutatták, kutatásomat a filmmel segítették.
[17] Magyar nyelven az elérhető
források többsége vagy történeti munkák egy-egy az etnikai párhuzamokat
tárgyaló rövid fejezete (pl. Frazer (1996), D. Kenrick (2004)), vagy
népszerű-ismeretterjesztő munkák (pl. Rostás Farkas György munkái (1990)),
Halmos Antal útikönyve (ww.amrita-it.com).
[18] Ismét egy fontos és
érdekes kérdés, hogy az indiai törzsek életét hogyan változtatta meg az ún. Criminal Tribes Act(1871), melyet a brit
törvényhozásnak „köszönhetett” India. E szerint bizonyos népcsoportokat,
kasztokat – és a nem kaszthindu törzsek, minden erőben élő és vándor törzs
érintettek voltak, összességében több, mint 60 millió ember, 160 különféle
népcsoport – ez a törvény eleve bűnözőkként állított be. Nehru e törvényt a civilizált társadalom
szégyenének nevezte. Bizonyos törzsek a mai napig nem, vagy alig tudták
levetkőzni az e törvény által róluk bűnözőkként kialakuló képet. Egy későbbi
kutatás tárgya lehet majd talán az, hogy a Khanjarok esetében erről van-e szó?
Vajon valóban egy bűnözésből és prostitúcióból élő törzsről van szó vagy arról,
hogy ez a népcsoport máig viseli ennek a törvénynek a következményeit.
[19] Egy Magyarországról indított
kutatás nyomán mi is eljutottunk pl. Radhakund-ba (Uttar Pradesh állam), ahol
egy saját elmondása szerint hagyományosan mutatványos nagycsaláddal
találkoztunk, akik magukat Banjara-nak
illetőleg Gypsy-nek mondták. A tanulmányúton a Pécsi Tudományegyetem
szociológia, történelem, földrajz és politológia szakos hallgatói vettek részt
Gyurok János vezetésével. A tanulmányúttal kapcsolatban készült interjú szövege
megtalálható a következő linken: http://www.easteam.net/india/archiv.htm
[20]
Főként Rajasthan, Madhya Pradesh és Gujarat területén élő törzs, adivasi (azaz
„őslakó, az árja bevándorlás előtt is már Indiában élő) népcsoport. Az egyik
legnépesebb törzs Indiában. Régen az erdős vidékeken, a hegyekben éltek, mára
többségük fölműves, letelepedett életformát folytat. Viseletük, sajátos
hagyományaik alapján máig megkülönböztethető és elkülönülő népcsoport.
[21] Egyes államokban szintén a
bejegyzett törzsek közé tartozó népcsoport. Hagyományosan teve tartással
foglalkoznak. Indiai terepszemlénk során mi is összeismerkedtünk egy Rabari
(egyes forrásokban Rebari) családdal. A többi, később letelepedett, vagy
letelepített törzshöz hasonlóan a falu különálló részében éltek. A férfiak
többsége a városban hotelekben, saját vállakozásában dolgozott, az asszonyok
kivétel nélkül még a hagyományos viseletben jártak. Tevtartással inkább csak az
idősek foglalkoztak. Ezt a népcsoportot is hozták már összefüggésbe az európai
cigányokkal. Többek között Magyarországon is, egy Rabari-król szóló
fotókiállításon. (forrás: http://www.amarodrom.hu/archivum/99/8/11.html)
[22] A „roma” jelentése lovári cigány nyelven
„ember, férfi”. A média és politika hatására azonban manapság már nem csak a lovári cigány nyelvet beszélő
cigányokat nevezik romának, s a másik oldalról: nem is csak lovári cigány
nyelvet beszélő cigányok nevezik magukat romának. Ez a szó lett azoknak az
embereknek a szava, akik még a „cigányozás” árnyékától is menekülni akarnak, s
a másik oldalról: kezd elterjedni cigány emnerek szóhasználatában is, bár ez
tapasztalataim szerint még mindig nem annyira elterjedt, mint a „gádzsók”
oldaláról. Talán éppen azért is, mert egy cigány emberről senki nem
feltételezi, hogy negatív értelemben „cigányozna”, ha a „cigány” sót használja.