Kovai Cecília
Kié itt a tér?
A fenti kérdés általában olyankor merül fel, amikor bizonyos terek átalakulni
látszanak, a természetesség, amivel mozogni szoktunk bennük, valahogyan
elvész. Ilyenkor a közterek használóinak újra kell gondolni azt, ki és
hogyan veheti birtokba a nyilvános tereket, ez a folyamat pedig legtöbbször
nem feszültség mentes.
Az úgy nevezett telepfelszámolási program pontosan ilyen helyzeteket
produkálhat. Talán mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a felszámolásra
ítélt cigánytelepek nem a falu központjához a közel, a bolt, kocsma, templom
„szentháromságának” kényelmében találhatóak, hanem valamilyen értelemben
mindig a falu szélén. A cigánytelep mindig egyfajta „benthez” képest „kívülre”
kerül, ez a „bent”, pedig a „magyarokhoz” kapcsolódik, akik domináns jelenlétükkel
bizonyos típusú kényszert képviselnek a falu térhasználatát illetően, amihez
egy „cigánynak” viszonyulnia kell valahogy, nem tévesztheti szem elöl.
Csak egy egyszerű példával élve, ha valaki csupán elmegy a boltba,
szatyorral a kezében, egyedül, rövid útja során számos olyan helyzettel
találkozhat, amelyben „cigányként” lesz jelen. Például másvalaki átkiabál
neki az utca másik oldaláról, hogy „Cső! Hova mész?”, ha visszakiabál,
hogy „a boltba”, akkor, mint „hangos”, „ordítozós” kerül a „cigány” kategóriájába,
ha pedig alig hallhatóan felel, akkor az a „cigány” lesz, aki megtagadja
„cigányságát”: „Na már magyarnak teszi magát, válaszolni sem tud!”- vádolja
kérdezője.
Egy olyan falu utcái, amelyek valamiképpen a „cigány”, „magyar” kategóriák
mentén rendeződnek el, hemzsegnek az ehhez hasonló helyzetektől, amikor
az utcai jelenlét módja „cigányokat” és „magyarokat” csinál.
A telep-felszámolási programba bekerült falvak nyilvánvalóan olyan
helyek, ahol a tér felosztását a „cigány”, „magyar” kategóriák irányítják.
„Bent” a faluban laknak a „magyarok”, „kint” pedig a „cigányok”. Következésképpen
egy ilyen típusú térszerkezet egyrészt mindig magában hordozza azt a veszélyt,
hogy „bent” a faluban sétáló „cigányból” „betolakodó” legyen, másrészt
megnehezíti annak a lehetőségét, hogy a „cigánykérdés” irrelevánssá váljon
az együttélés szempontjából, vagy a falu egy közös „cigány”, magyar” térként
működjön.
A telep-felszámolási program azonban kikezdi ezt a több évtizede bejáratott,
sőt még annál is mélyebbre nyúló térkezelési gyakorlatot, ez pedig természetesen
nehézségekkel járhat.
Az általunk több mint nyolc éve ismert falu cigánytelepei közül kettő
szintén bekerült a programba, az elkövetkezendő pár hónapban a „kint” a
cigánytelepen élők „be” költöznek majd a faluba. Ahhoz, hogy átláthassuk,
ez az új helyzet milyen problémákat szülhet, érdemes szemügyre venni, hogy
a fent említett, „jól bejáratott” gyakorlat, hogyan teremtett újra és újra
feszültséggel teli helyzeteket. A cigánytelepekre és a „falura” felosztott
tér sokszor két falut eredményez, a „cigányokét” és a „magyarokét”, miközben
az egész település mégiscsak egy egységet képvisel.
Ebben a borsod-megyei faluban négy cigánytelep van, körülbelül 50-50
ember él itt, a teljes lakosság nagyjából 15-20%-a. Egy-egy telep lakosait
rokoni szálak is fűzik egymáshoz, sőt bizonyos telepek egy kiterjedt család
terrénumának számítanak. Míg a „rózsadombnak” nevezett, újabb építésű házakból
álló cigánysort a Farkas család lakja, addig az igencsak régi vályogházas
telepet az Oláh família uralja, a másik két cigány telepen, pedig főként
a Balogh család tagjai élnek. Bár a rokoni kapcsolatok elég képlékenyek,
hiszen helyzettől függ, hogy ki melyik rokoni szálat aktiválja éppen, mégis
egészen a legutóbbi időkig a telepek és a családok elkülönülése elég meghatározó
volt.
A cigánytelepek közti átjáráshoz a „cigány”, mint azonosság nem mindig
elegendő, alig találni valakit, aki például „Rózsadombról” átjárna az Oláh
telepre vagy fordítva, a különbségtevés mindkét oldalról sokkal fontosabb,
mint az esetleges hasonlóságok hangsúlyozása. „Bent” a faluban viszont
létezik egy domináns szempont, a „magyarok” szempontja, ahonnan nézve a
„cigány” lesz az azonosság, és azok a különbségek, amelyeket esetleg a
Balogh, Oláh és a „rózsadombi” telep lakói teremtettek egymás között többé-kevésbé
észrevétlenek maradhatnak.
Az egyik fő különbség pont az utcán való megjelenés körül szerveződik,
a főként Balogh-család lakta telepen szinte mindenki nagy figyelmet fordít
arra, hogy, ha „bemegy” a faluba, nehogy összekeverjék az Oláhokkal: „ne
legyek má’ retkes, tiszta retek, akár az Oláhok”. A játék hevében összepiszkolódott
gyerekeket is így korholják, mikor hazatér: „és így voltál befele! Így
csavarogtál a faluba!, retkesen, akár egy oláh gyerek!”. A falu utcáin
megjelenni nagy téttel bírhat, sokszor ott dől el, ki milyen „cigánynak”
számít, még akkor is, ha a faluban lakók számára ez a törekvés egyáltalán
nem nyilvánvaló. Nekik inkább az lehet szembetűnő, hogy a cigánytelepekről
érkezők, akárhogy is vannak öltözve, másképp lakják be a köztereket, mint
ahogy az náluk megszokott.
A faluban az utca eleve más jellegű fórum, mint a cigánytelepeken.
A faluban a magán és köztér élesen elhatárolódik egymástól, az ott élő
„magyarok” kerítéssel és kulcsra zárt kapukkal választják el az utca és
az otthon világát. A cigánytelepeken azonban e kettő összefolyik, ha van
is egy-két helyen kerítés, a kulcsra zárt kapu annyira nem megszokott,
hogy megjelenése markáns jelentéssel bír. Legtöbbször azt a vádat hívja
elő, hogy a házigazda valahogy demonstrálni akarja, „többre tartja magát”
a többieknél, azaz „gizda”. A cigánytelepeken a házak ajtai nyitva állnak,
nem szükséges kopogni vagy csengetni, ha nem vagyunk valakinél megszokott
látogatók, elég csak óvatosan benézni, hogy szabad-e. Legtöbbször azonban
testvérek, sógorok, távolabbi rokonok, barátok, szomszédok mindenféle gátlás
nélkül járnak át egymáshoz, akár naponta többször is. Az utca sem
válik megkülönböztetett térré, amely az otthonokon kívül fekszik, hiszen
az a közös otthonlét helye, ahová jó időben kiülhetnek, beszélgetnek, viccelődnek.
A ház, a kert, az utca, az egész cigánytelep bizonyos szempontból valakiknek
az otthona, a „cigányoké”, ahol nincs jelen az a méregető „magyar” tekintet,
ami a faluban ítélkezik szinte minden pillanatban. „Itt nem kell úriaskodni,
a cigánytelepen vagy!”– szokták mondani félig ironikusan, és valóban a
telepig úgy tűnik, nem lát el az a figyelő szempár, itt az „olyan lehetsz,
amilyen vagy” elve uralkodik. Teri órákig hagyta magát kínozni egy magas
sarkú cipőtől a falunapon, csak a cigánytelepre befordulva vetette le,
mondván „Na végre, a cigánytelepen vagyunk!”. Pityuka Miskolctól hazáig
éhezett, csak akkor vette elő a táskájából a kenyeret, mikor a cigánytelepre
ért, ott mohón letört egy darabot, beleharapott, miközben nevetve azt mondta
magának „Ne szégyelld magad, cigányok közt vagy!”.
A falu utcái másképpen jelenthetnek otthont az ott lakóknak, mint a
cigánytelep a telepieknek. Az „otthont” inkább egy olyan fajta rend teremti
meg, amely más viselkedést vár el a kerítésen belül és a házakban, mint
azokon kívül. Például senki sem éli, úgymond a „családi életét” az utcán,
míg a cigánytelepen a családi ügyek megvitatása folyhat a házban vagy azon
kívül, a helyszínnek nincs különösebb jelentősége. Így könnyen előállhat
az a képlet, hogy ami otthonos egy cigánytelepen élőnek, az idegen és zavaró
a faluban lakónak. Ha egy telepi bemegy a faluba, és ott az utca egyik
feléről a másikra átkiabálva teremti meg magának az otthonos légkört, félő
hogy a faluban élők pont annak a pillanatnyi elvesztését élik meg. Ráadásul
ezt a vesztesség-élményt megterhelik az olykor kíméletlen etnikai kategóriák,
ami megnehezíti annak a lehetőségét, hogy a felszabadultan társalgókat
esetleg „jókedvűnek”, vagy „lazának” tartsák, és nem egyszerűen csak „cigánynak”,
aki mivel „cigány, nem tud viselkedni”.
Ezek a kis jelenetek a legritkább esetben vezetnek valamiféle összeütközéshez,
a falu „cigány” és „magyar” kategóriák szerint felosztott térképe nyújt
annyi biztonságot, hogy a pillanatnyi feszültségek a falu utcáin elüljenek.
Azonban pont ez a „biztonság” gondoskodik arról, hogy a jelenlét a faluban
mindig egy lehetséges provokációként tűnhessen fel.
Már a fentiekben is említett köszönés szituációja gyakran magában hordozza
a kihívás lehetőségét. Ki, kinek köszön és hogyan, ki köszön előre, és
ki nem köszön vissza elég hangosan és miért, ezek mind olyan kérdések,
amelyekre a válasz valahogy így hangzik, „azért, mert magyar, azért, mert
cigány”. Számtalanszor fordul elő, hogy telepi barátaimmal sétálgatva egyikük
hangosan ráköszön egy járókelőre, aki bár nem ugyanolyan erélyesen, de
visszaköszön. A kezdeményező azonban kevesli a gesztust: „a rák egye ki
a szívét a magyaroknak, még köszönni sem tudnak!”- mondja, lehetőleg úgy,
hogy a másik is meghallja, akinek szintén a „cigányokról” lesz meg a véleménye
az eset után.
Az utca telis-tele van ilyen jelenetekkel, apró összekoccanásokkal,
amelyek se nem simulnak el, se nem robbannak ki, hiszen mindenki megy haza
a saját otthonába. A telepek felszámolása viszont átrajzolja a falu térképét,
és az addigi „kint” élőkből a „benti” falu lakosai lesznek.
A médiában elhangzott nyilatkozatok alapján, a „benti” falu félelemmel,
de nem teljes elutasítással készül erre a sokak számára nem éppen kívánatos
változásra. A félelem érthető, hiszen annyi biztos, hogy, mind a telepekről
beköltözőknek, mind a falubelieknek át kell majd rendezni magukban a falu
térképét, az otthonról alkotott fogalmaikat, az utca viszonyát az otthonhoz,
a köztér és „magánterület” közti különbségeket. Hogy ez a folyamat egy
nagyjából zökkenőmentes átalakulással megy-e végbe, vagy átcsap a faluért
folytatott küzdelembe, esetleg nehézkes egyeztetések sorozata lesz-e? Ezt
még nem tudhatjuk.
Idén húsvétkor a négy telepről összeverődött fiatalok cigánydalokat
előadva vonultak végig a falu utcáin. Egyikük gitározott, míg a többiek
összehangoltan énekeltek, látszott, hogy ez most egy produkció, húsvéti
műsorszám a falunak a „cigányoktól”. Nyolcan-tízen lehettek, menetükkel
betöltötték a kisebb utcákat, hangjukkal, pedig talán az egész falut. Pár
házból kikönyököltek az ablakon, hogy megnézzék, mi folyik itt, mások csak
a függöny mögül lestek ki, de sok ház teljesen mozdulatlan maradt, mintha
bent senki se hallaná, hogy odakint történik valami. A főútra érve azonban
ez a lassan hömpölygő kis kórus különös közönségbe ütközött. Német turisták
tartottak pihenőt éppen, mint akik alig hiszik el szerencséjüket, lelkesen
szaladtak fel a buszba fényképezőgépükért, hogy hazavigyék ezt a magyar
falut benne az éneklő cigányokkal. Talán ez lehetett akkor az egyetlen
a nézőpont, ahonnan nézve a főutcán cigánydalokat éneklő fiatalok pontosan
a helyükön voltak, és nem keltettek zavart senkiben, legalábbis egy tökéletes
turista fotó erejéig.
Lettre, 81. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|