Kovai Cecília
Az otthon szakadatlan keresése
(A vándor)
A vándor toposza elválaszthatatlanul a cigányhoz kapcsolódik, annak
ellenére, hogy Magyarországon már több mint ötven éve – többek között az
erőteljes asszimilációs politika következményeképpen – a cigány és a vándor
fogalma a valóságban eltávolodott egymástól. Elmondhatjuk tehát, hogy összekapcsolásuk
leginkább már csak a fejünkben létezik, mégis olyan erőteljes asszociáció
ez, hogy nagy valószínűséggel egyéb jelenségekre is kihat. Ha alaposan
szemügyre vesszük azokat a pontokat, ahol a vándor és a cigány jelentése
összeérhet, láthatjuk, hogy ez az erős kulturális beágyazottsággal rendelkező
asszociáció milyen irányokat adhat a cigány jelentéseinek, például milyen
kapcsolatban lehet a cigány az otthon fogalmával.
Bár nyilván nehéz nyomon követni vagy konkrétan kimutatni, hogy
ez a társítás pontosan hogyan működik, és az is nyilvánvaló, hogy vannak
manapság ennél veszélyesebb asszociációk (mint például a cigányság és a
bűnözés összeboronálása), annyi bizonyos, hogy két – a reprezentáció szempontjából
kiemelt – helyen szerepel a vándorlás mint a cigány sajátja. Az egyik az
úgynevezett roma zászló, amelyet 1971-ben fogadott el Londonban az Első
Roma Világkongresszus. Ellentétben az ezt megelőző kísérletekkel, ez a
zászló bekerült a hétköznapok forgalmába, az újdonsága éppen az a közepén
található kerék lett, amely egyértelműen a vándorlásra utal. A roma nemzeti
zászló eleve létrehozza az otthontalanságot, a „nem létező nemzetnek” állít
emléket, abban találja meg a közös alapot.
A másik az úgynevezett cigány himnusz, amely Magyarországon különbözik
a nemzetközi változattól, de a vándorlás motívuma mindkettőben igen erős.
A nemzetközi cigány himnusz már címében is utal erre: Gelem, gelem (azaz
’Mentem, mentem’). A Magyarországon inkább elfogadottá vált változat, a
„Zöld az erdő…” kezdetű dal szintén megjeleníti a vándorlás motívumát,
amely itt inkább a kitaszítottságról szól: „Isten könyörülj meg nékünk,
ne szenvedjen tovább népünk, megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá
tettél.”
Mind a himnusz, mind a zászló olyan törekvést tükröz, amely éppen
ennek az otthontalanságnak szeretne véget vetni, a „cigányságot” otthonná
formálni, akár egy nemzeti közösséget – miközben a közös alap pont a saját
ország hiánya lesz, ez a nemzet tehát nemlétével reprezentálja önmagát.
Így a vándorlás ebben az esetben már nem a lakóhelyek állandó változtatását
jelenti, hanem annak a fájdalmát, hogy a lakóhely nem jár együtt az otthonléttel,
e kettő közelről sem fedi egymást: idegenként, nem befogadottként élni
a hontalanság egy formája.
Talán egészen a legutóbbi időkig a magyar faluhoz szinte automatikusan
hozzátartozott egy cigánysor vagy cigánytelep, tehát ezeknek a faluszéli
utcáknak vagy telepeknek a látványa legtöbbünk számára valamelyest otthonos
lehet. Ám míg maga a látvány talán ismerős vagy megszokott, számtalan olyan
falusi embert ismerünk, aki életében sosem járt falujának cigányok lakta
utcáin. Tehát miközben a falu részei ezek a helyek, a többség szempontjából
mégis a velünk élő idegenség terei, ahová az átlagos falusi ember nem teszi
be a lábát, a hétköznapi életben pedig erre nincs is szüksége.
Amikor először jártunk egy borsod megyei faluban, egy bizonyos
Balogh Rudolfot keresve, a helyi kocsmáros így figyelmeztetett: „Ó, hát
a Balogh Rudi, az fenn lakik a cigánytelepen, de oda ne menjetek, ott még
tán meg is szurkálnak titeket!”. Nem ez volt az első, s nem is az utolsó
ilyen jellegű figyelmezetés, amely fölösleges aggodalmakat fejezett ki,
bár sem akkor, sem később semmiféle bántódásunk nem esett ezeken a helyeken.
A falu „cigány részei”, úgy tűnik, nagyobb teret hagynak a fantáziának.
Már csak azért is lehet ez így, mert a legtöbben, akik nem ott élnek, soha
nem is járnak arra, ezért aztán az sem lehetséges, hogy tapasztalataikkal
valamelyest felülírják az ilyen elképzeléseket. Így ezek az utcák bőven
kívül esnek az otthonosság terrénumán, sőt leginkább a távoli, csak a képzelet
által megközelíthető vidékekhez lesznek hasonlatosak. A cigánytelepen élők
tehát ilyen messzeségekből járnak be mindennap a faluba.
A cigánytelepi fiatalok próbálják belakni ezt az idegenséget,
amely nekik az otthonuk, hiszen ebben nőttek fel, ebben élnek, szakadatlanul
keresik azokat a jelentéseket, amelyek erőt adnak a velük kapcsolatos félelmeknek.
Leginkább az afroamerikai filmekből kölcsönvett gettó fogalmával játszanak.
„Ez itt a leggettósabb cigánytelep” – mondogatják büszkén.
Úgy tűnik, olykor könnyebb otthonosan mozogni a messzi Egyesült
Államok feketenegyedeiben, mint a magyar faluban, amelynek elvileg ők is
lakói. Sőt nemcsak elvileg, hiszen a falusi cigánysoron élő ismerőseim
nagy része erősen kötődik falujához, az jelenti számára a legkiszámíthatóbb
életteret. Míg például a helyi nem cigány fiatalok közül legtöbben felnőttkorukra
elhagyják falujukat, addig a cigányok maradnak (vagy nagyon más típusú
pályán mozognak). Míg a nem cigányok a tanulás útján szakadnak el falujuktól,
addig a cigányok leginkább a házasodás, a munka vagy a rokonság révén –
e két utóbbi szempont gyakran összemosódik. Mindebből arra következtethetünk,
hogy ez a társadalmi közeg más lehetőségeket nyújt azoknak, akik cigányként,
és mást azoknak, akik nem cigányként vannak jelen benne.
Az oktatási rendszer, az egyik legfőbb mobilizációs csatorna
például messze nem ugyanazokat a lehetőségeket nyitja meg számukra. Korábban
a cigány gyerekek nagy része kisegítő iskolába járt, ahol legjobb esetben
is gyakorlatilag csak írni-olvasni tanították meg őket. A máskülönben éles
eszű gyerekek többségét ez az iskola alkalmatlanná tette a továbbtanulásra,
legtöbbjük a szakképző iskola első osztályaiban kibukott vagy kimaradozott.
Jelenleg annak a falunak az iskolájába, ahol kutatásainkat végeztük, már
csak cigány diákok járnak, hiszen a nem cigány szülők elvitték gyermekeiket
más, színvonalasabbnak gondolt közeli iskolába. Így aztán előállt az a
helyzet, hogy ezek a gyerekek 14-15 éves korukig nem találkoznak más közeggel,
mint amelyben felnőnek: testvéreikkel, unokatestvéreikkel járnak egy iskolába,
amely legtöbbször a családi, rokoni viszonyaik lejátszásának újabb terepe
lesz. Az iskola ilyen módon nem nyit meg számukra új utakat, hanem bezárja
őket a már meglévő viszonyaikba, vagyis a rokonság hálózataiba, amely így
egyetlen mozgástérként tűnhet fel.
Egy falusi közegben cigánynak lenni szinte egyet jelent azzal,
hogy az illető egy kiterjedtebb rokoni hálózatban él. Ez a rokoni hálózat
túlnyúlik a falu határain, ugyanakkor a falu határai között is több egymást
átfedő rokoni hálózat működik. Ezért aztán a rokonság egyszerre jelent
kiutat a faluból és lehetőséget az otthonlétre. Rokonság nélkül cigánynak
lenni ezekben a közegekben szinte teljesen lehetetlen állapot, és szinte
nem is láttam még olyat, hogy valaki egyedül, család nélkül érkezzen meg
cigányként egy faluba. Mintha a rokonságon kívül nem léteznének kapaszkodók,
s így rokoni kapcsolatok híján a teljes kiszolgáltatottság fenyegetne.
Olyan azonban többször előfordul, hogy egy egész család érkezik
a faluba, és esetleg őket követi népesebb rokonságuk is. Őket hívják bevándorló
cigányoknak, akik nem már meglévő rokonaikhoz érkeznek, hanem a semmiből
tűnnek fel, s a faluban nem kapcsolódnak senkihez. Általában olyan családok,
amelyek előző lakhelyükön valamilyen okból teljesen ellehetetlenültek,
esetleg valamely ingatlanspekuláció áldozatai, vagy kifizethetetlen tartozásokat
halmoztak fel. Felbukkanásuk azon kevés események egyike lehet, amely hasonló
intenzitással borzolja a kedélyeket a falu cigány és nem cigány lakossága
körében. A nem cigányok újabb cigányinváziótól kezdenek tartani. Ez már
csak azért is veszélyesnek tűnik számukra, mert a legtöbb faluban kialakul
a „mi cigányaink” képe, ami a „cigány” egyfajta domesztikálása. A „miénk”
egyszerre feltételez egy alá-fölérendeltségi viszonyt és elfogadást, és
azt, hogy a cigány az otthon része. A bevándorló cigányok azonban megzavarják
ezt a nyugalmat.
A senkihez sem tartozás, ami jelen esetben egy elemi család tágabb
rokoni körtől való leválasztottságát jelenti, felkelti a nagycsaládokba
tagozódók érdeklődését is, az ezzel járó kiszolgáltatottság pedig nehéz
helyzeteket szül, hiszen a nem cigányok eleve cigányként fogadják az érkezőket,
s ez nem szerencsés pozíció, viszont cigányként, de rokonság nélkül a falubeli
cigányok között is védtelennek érezhetik magukat. A rokonság védett területére
házasság útján lehet belépni, úgyhogy ezekben az esetekben a bevándorló
család fiatalabb tagjai hamar beházasodnak a faluban működő kiterjedtebb
családok valamelyikébe.
Az úgynevezett bevándorló családok érkezése eseményszámba megy,
nem fordul elő túl gyakran, már csak azért sem, mert az érintettek tisztában
vannak vele, hogy cigányként „egyedül”, nem rokonok közé menni milyen védtelen
helyzetet jelent. A rokoni szálak azonban kivezetnek a faluból, ezek azok
az utak, amelyeken a legtöbben mozognak, elmennek testvéreikhez, unokatestvéreikhez,
de általában mindenki úgy jön haza, hogy semmi pénzért nem élne ott, nem
hagyná el a faluját. Bár jó időről időre meglátogatni a rokonokat, az alapvető
tapasztalat mégis az, hogy más települések idegen világot jelentenek.
Ennek ellenére sokaknak, talán főként a lányoknak, ezeken az
idegen helyeken kell majd otthon érezniük magukat, hiszen, amikor megházasodnak,
férjeik családjához költöznek. A fiatal pároknak szinte alig áll rendelkezésükre
saját, családjuktól független tér. Sem anyagi, sem lelki erőforrásuk nincs
arra, hogy családjuktól többé-kevésbé független életteret alakítsanak ki,
már csak azért sem, mert szinte egyenesen a gyermekkorból lépnek be a házasságba:
18-20 évesen költöznek össze, ekkor vállalnak gyereket. Eddig az életkorig
nem sok tapasztalatot gyűjtenek a rokonságon kívüli világról, hiszen mint
láttuk, az iskolában is testvéreik, unokatestvéreik veszik körül őket,
a középiskola pedig ehhez képest olyan idegen világ, ahonnan legtöbben
kihátrálnak, méghozzá vissza a rokonság biztonságot adó kötelékébe. A rokonsági
hálózaton belül keresnek kivezető utat a gyerekkorból, s ez a kiút nem
más, mint a házasság.
A cigányok többsége tehát házasodás útján válik meg falujától,
ilyenkor többnyire a szomszédos vagy közeli falvak, városok cigánysoraira
kerülnek, tehát bizonyos perspektívából hasonló közegbe, mint ahonnan eljöttek.
Ez a hasonlóság azonban valóban csak bizonyos perspektívából áll fenn,
egyébként a beházasodó olyan környezetbe kerül, ahol ismer ugyan embereket,
talán rokoni viszonyban is áll velük, de alapvetően házastársa rokonságában
kell megtalálnia a helyét. A sógorság szintén a rokoni viszonyok
egyike, de olyanfajta rokonság, amelyet fel kell építeni. A férj vagy feleség
rokonai beléphetnek a testvér szerepébe, jó sógorokká válhatnak, de ehhez
idő és energia kell. Legtöbben nehezen bírják ezt, és időről időre szakítanak,
hazaköltöznek saját családjukhoz, vagy ezt megelőzendő a pár ide-oda költözik,
így egyiküknek sem túl megterhelő a váltás.
Ebből a perspektívából nézve már tényleg nem létezik más mozgástér
a rokonságon kívül, egy időre legalábbis végképp ez lesz minden viszonyítási
pont, ahol otthonra lehet lelni. Minden más, ami azon kívül van, veszélyessé
válik. Akinek kiterjedt és összetartó rokonsága van, az messze eljuthat,
akár Pestre vagy Kanadába is, de bizonyos értelemben mindig egy helyben
marad, hiszen ahol mozog, az mindig a rokonság hálózata.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a rokoni viszonyokon kívülre nem
merészkedik senki, csupán azt, hogy a családi viszonyok kiterjesztése által
lesz egy élettér a legkönnyebben otthonossá, minden más társadalmi formáció
bizonytalan, veszélyes, és nem nyújt elég kapaszkodót ahhoz, hogy legalább
az otthon illúzióját adja. A rokoni viszonyok efféle használata egyszerre
teszi könnyedén átléphetővé a térbeli távolságokat és növeli majdhogynem
áthatolhatatlanná azokat. Kanada lehet két lépésre, míg a falu másik fele
a messzi távolban. Mint látjuk a „cigány” az otthon, és a tér viszonya
ezekben a társadalmi viszonyokban továbbra is problematikus.
Lettre, 81. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|