Esther Kinsky
21 Grad Blau
(egy dunai hajóútról)

XII
Évekkel az első budapesti tartózkodásom után ismét ott laktam, ezúttal egy hatodik kerületi ház utcára néző felében, a második emeleten. Minden emeleten négy lakás volt, ahova a belsőudvart körülölelő széles gangról lehetett belépni. Néha megjelent egy Ildikó nevű fodrásznő, hogy a szomszédasszonyokat ellássa egy új frizurával. Ameddig az időjárás engedte, kint ültek alsószoknyában a kempingasztalaiknál, süteményt ettek, és végtelen csevegés közepette daueroltatták és festették a hajukat, miközben a szívbeteg Julika néni becsavart hajjal, ujjatlan, virágos köpenyben a korlátnak dőlve állt és egyik cigarettát szívta a másik után. Ha a szomszédasszonyoknak valami mondanivalójuk volt számomra, Ildikót küldték, ő tudott németül. Ildikóval üzenték meg, hogy mikor olvassák le a villany- vagy gázórát, hogy a lépcsőház és a gang közötti ajtót éjjel-nappal duplán kell bezárni és, hogy a gangon lévő virágaim tetvesek. Azt is elmesélte Ildikó, hogy a szomszédasszonyokkal való fodrásztalálkái közötti időben egy Bécs és a Dunadelta között közlekedő gőzhajón dolgozik, és hogy németül is ott tanult meg. 
 Egyszer meghívott a hajójára, amikor az néhány napra kikötött Budapesten. Nagyon meleg nap volt, sehol egy kapitány, egy matróz, egy dauerolt utas. Ildikó megmutatta a közös helyiségeket, a fodrászszalonját és a recepció melletti kis trafikot, amit szintén ő üzemeltetett, egyik kedvenc kifejezésével élve vérmes üzletasszonynak nevezte magát, akinek a fodrászat csak egy epizód volt az életében. Felvitt a fedélzetre, ahonnan a város vakítókék nyári egével furcsamód egészen másképpen festett, mint Pestről vagy Budáról, vagy valamelyik hídról nézve. Még soha nem voltam olyan hajón, ami nagyobb lett volna egy kis rajnai sétahajónál és hirtelen a Dunai Exodus című filmre kellett gondolnom, ez némi szorongást váltott ki bennem. A végén Ildikó bemutatott a vőlegényének, aki a hajón pincérkedett és éppen szalvétákat hajtott süveggé későbbi alkalmakra. A vőlegényét Ilijának hívták és bolgár volt. Magas, göndör, fekete hajú férfi, arcából el nem tűnő, széles mosollyal. Hozott nekem egy kávét és áradozott a hajópincéri életről. Legjobban Pozsonyt szerette, legkevésbé Belgrádot. Egy Vidin nevű, valahol a Duna partján fekvő városból származott és egészen különlegesnek találta, hogy egyetlenegy folyó ennyi fővároson képes keresztül folyni. Szerette a hazáját, de szívesebben beszélt Üzbegisztánról, ahol az apja a magasabb fizetés miatt buszsofőrként dolgozott, és ahol nyáron annyira meleg volt, hogy a busz néha beleragadt az aszfaltba. Gyere szeretettel Bulgáriába, mondta és mintha ő lenne a kapitány kezét göndör, fekete fürtjeihez emelve szalutált. 
 A Duna sokáig nem érdekelt. Beszabályozott, kavics és töltés nélküli folyónak ismertem, egy kis vízsáv Buda és Pest között vagy Bécs külkerületeiben, amely csak zajláskor lett valószerűtlenül szép, vagy amikor befagyott és sétálni lehetett a csikorgó jégen. De amikor Belgrádban megpillantottam azt a helyet, ahol egybefolyt a Szávával, egy más Dunává vált számomra. Egy folyó, amely a földben meghatározott vonalaktól eltérő érvényességű határokat húzott meg Délkelet-Európában, különösen, amikor többszáz kilométeren keresztül nem volt híd. 
 Elszántam magam egy dunai hajóútra, ami Golubacban kezdődött, a szerb oldalon, ahol a Duna leginkább egy tóra hasonlít. A folyó sokáig egy hegyvidéken folyik keresztül, amely a felhők árnyékától és a magas, tiszta, tengertől távoli tavaszkék égfoszlányok alatt komoran hatott. Az utat keresztek szegélyezték, erre járó utasok haltak itt meg, helyenként pirosas sárga kövek és szikladarabok hevertek az úton, a halálesetek lehetséges magyarázataként. A folyó másik oldalán Románia volt. Ott egyenletesen hidegszürkék voltak a sziklák, nem voltak hegek és kődarabok letöréséből keletkezett különböző színű hasadások. Ha a szorosokban jobban odafigyelt az ember, láthatta a fák széléig felkent betont. A sziklák szélén lévő fák és bokrok borzas hajként meredtek ki ebből a megdermedt pépből. Néma és sötét volt a folyó ezen a napon, sehol egy csónak, ez volt az a bizonyos elnemértékegymástsoha a királylányról és királyfiról szóló dalban, amit a nagymamám énekelt gyerekkoromban. 
 A Vaskapu-szoros mögött megnyílt a völgy. A hegyek távolabb kerültek, a folyó vize ártéri tavakat képzett, a fény forróbb és déliesebb lett. A Negotin mögötti bolgár határon egy végtelen lápvidéken érezte magát az ember, az út két oldalán zirregő és zümmögő nádas. 
 Vidin a határ mögötti első város. Az út néhány falun vezet át, ahol ezen a késő délutánon a családok kint ültek a házak előtti padokon és nézték a ritkán elhaladó autókat. A falvakat összekötő utakat nyírfák szegélyezték, úgy álltak ebben a tájban, mint sokat szenvedett bevándorlók, akik azt sem tudják, hogyan kerültek oda, mert ebben az országban semmi dolguk nem volt. Vidin egy lapos lápvidéken terül el, ahonnan a messzi távolban magas hegyeket látni, amelyek csúcsát még májusban is hó fedte.
 A vidini hajópincért már majdnem elfelejtettem. Valamikor kaptam egy képeslapot Ruszéból, amelyiken Ildikó azt írta, hogy egy szép, Giurgiura néző panelházban laknak. A férje kamionosként ingázik Isztanbul és Ulm között. „Nemsokára lesz egy házunk a Fekete tengernél”, írta. Vidinről egy szó sem esett. Mégis Üzbegisztánra gondoltam, amikor egy feketefürtös bolgár az autómat javította, amelyben némi kárt tettek a szerb utakon heverő szikladarabkák. 
 Eszembe jutott Fél-Ázsia, az a név, amit Karl Emil Franzos a galíciai hazájának adott, ugyan kissé északabbra, de körülbelül ugyanezen a hosszúsági fokon. Franzost a habsburgi rend hiánya, az ennyire sokféle világ surlódása okozta állandó szétfoszlás és káosz állapota ihlette erre a névre. Itt a második világháború előtti polgári jólét csonka relikviái jutatták eszembe ezt a nevet, együtt a szocialista évtizedek sérült, lassan minden funkciótól megfosztott jelképeivel, a lakótelepekkel és Sofia vagy Bulgaria nevű szállodákkal, a szétnyűtt utakkal, a buszmegállóvázakkal és az elhagyatott városligettel, amelyekkel szemben ott állt az Új Világ csálé, éles, vakító rendje – csillogó autók, mintaházak, bárok. Akkora volt ez az ellentét, hogy ebből ép helység már nem állhatott össze. Talán a Fél-Balkán volt ez.
 Ezen az estén egy könyvből ismert helyeket és nyomokat keresve sétáltam az utcákon. Vladimir Zarev Bitieto című regényéből maradtak meg bennem képek, amelyek alapján Vidin egy lustán melankolikus hely egy óriási, az életet és minden reményt meghatározó folyó partján. Eltekintve egy borbélyüzlettől, amely, úgy tűnt, egy évszázadot túlélt minden változtatás nélkül, alig leltem valamire, ami a Weltschev család balkánosan vegyes piacok és sötét fogadók által meghatározott, a kellemetlen és kiszámíthatatlan éghajlatnak és a történelem kegyetlenségeinek kiszolgáltatott életére emlékeztetett volna. Kiüresedettnek tűnt a város, a járókelők mintha csak véletlenül érintették volna, csak az utcákon kis, békés falkákban kóborló kutyák keltették az odavalósiak benyomását, ők otthon voltak az öreg házak, az akácfák és a behajtott kapuk mögött meghúzódó kis udvarok között. A Dunát egy magas fallal távol tartották a várostól, a hajókat nem lehetett látni. A folyó menti fal mellett volt egy park, elárvult játszóterekkel. Románia felé tekinthetett az ember. Egy kis negyedben, ahol egy régi mecset köré ragyogóan felújított templomok gyűltek, volt egy pirosan kivilágított bár, ahol cigánypop dallamaira tombolt az élet. A semmiből mezítlábas cigánygyerekek bukkantak elő, akik utánam gázoltak a pocsolyákba és pénzt kéregettek. Elképzeltem, ahogy a bárban egy asztal alatt kuksoltak, és ha arra tévedt valaki, kiküldték őket, hogy elmondják a mondókájukat. 
 Megeredt az eső, úgyhogy elmentem az egyetlen étterembe, amit útközben láttam, egy folyóparti népies díszítésű, óriási, főként kirándulók ellátására szolgáló hely, amely úgy nézett ki, mint egy westernfilm kulisszájának és egy karavánszerájnak a keveréke. Majdnem az összes asztal foglalt volt, a férfiak öltönyt viseltek, a fiatalabb nők miniszoknyát és fehér magassarkú csizmát, az idősebb, dauerolt hajú nők pedig elegáns ruhákat. Két előadóművész váltotta egymást a mikrofonnál, slágerekkel és népdalokkal szórakoztatták a közönséget. A nő nagyon ideges volt és állandóan igazgatta a félrecsúszó dekoltázsát, a férfi a fellépései közötti szünetekben lázasan dohányzott, ami miatt többször is késve lépett be; hallani lehetett, hogy csak egy felvételhez mozgatja a száját. Volt angol nyelvű étlap is. Az ételeknél különböző testrészekről volt szó, amelyeket mind hagyományos bolgár módon készítettek el. Az első oldalon mottóként ez állt: A szomszédaink rémálma vagyunk.
 Másnap reggel a műhelynél kellett az autómra várnom. Csillogó, nagy kocsikkal fiatal férfiak jöttek és dudáltak, ha volt valami fontos, amit járó motor mellett meg akartak beszélni az autószerelővel. Eközben kitérdesedett nadrágban egy öregember állt a műhely bejárata mellett és fogta a biciklijét, amelynek mindkét kereke lapos volt, ez is az autószerelő hatáskörébe tartozott. Az öregember türelmesen és mozdulatlanul várt egy akácfa árnyékában. Én beültem a műhellyel szemben lévő büfébe. Még korán volt és a két kövér nő még csak most töltötte fel a pultot különböző hideg salátákkal, szószokkal, krémekkel és színes süteményekkel. Unalmas kuncsaft voltam, mert nem hagytam magam elragadtatni a pompás kínálat által. A nők óriási tányérokra mindenből kóstolót pakoltak, leültek a mellettem lévő asztalhoz és nyalakodtak és kanalaztak és teli szájjal dicsérték egymást.

Vidinből komppal mentem át Calafatba. Sokáig kellett várnom. A bolgár kamionosok morogtak, mert a következő komp a román, nem a bolgár volt. Autók jöttek, emberek szálltak ki, sofőrök ládákat és zacskókat pakoltak ki, amelyek tartalmát a felügyeletük alatt a nőknek akkora csomagokba kellett kötözniük, amekkorákat cipelni bírtak vagy kis, összecsukható kocsikkal maguk után tudtak húzni. Ezt a jelenetet Délkelet-Európa összes határáról ismertem. Ugyanezek a nők ültek Magyarország, Horvátország, Szerbia, Románia, Ukrajna és Szlovákia közötti határok kis vonat- vagy buszállomásain, mindig nők, mindig férfiak felügyelete alatt, akik hozták-vitték az árut, és valószínűleg a pénzt számolták. Ezek voltak a fáradt, mindig kimerült tekintetű mosószer-, csokoládé- és kávébrigádok, amelyek a legkapósabb áruk közötti árkülönbségekből éltek. Ezek az áruk a nyugatot jelentették. Németországot. Vagy Ausztriát. Vagy akár Olaszországot, mint a Romániában népszerű, csillogó, cukros instant tejszín. Giá zuccherato! tudatták a cirkalmas betűk. Már cukrozott!
 A kompról láttam, ahogy Vidin egyre kisebb és kisebb lett. Az erődítmény maradványai, a templomtornyok, a minaret és az emeletes házak.  Egy lapos panoráma, mintha össze lehetne csukni és zsebre tenni. Talán előtűnne mögüle egy másik. A folyóról nézve semmit nem lehetett látni a hófedte hegyekből messze város a mögött. 
 Calafatban rögtön a kikötőben állt egy nagy esküvői szálloda. Egy ragyogó fehér épület nagy parkolóval és egy polírozott rózsaszín műkővel burkolt sétánnyal, rajta három szökőkút. A vállalkozó valószínűleg úgy tervezte, hogy a kikötőre és a távoli Vidinre néző palotájában minden hétvégén egyszerre több esküvő kerül majd megrendezésre, és ezért építetett rögtön három szökőkutat a boldog párok számára. A messzi északon élő máramarosi lányokra gondolhatott, akik magas, hófödte hegyek árnyékában meghúzódó kis falusi templomok és faragott faoromzatok között valószínűleg semmire nem vágytak jobban, mint egy esküvőre egy hófehér szállodában, kilátással a folyóra és a mögötte felsejlő Délre. Ezen a napon csak egy széltépázta esküvői társaság mosolygott a gyéren csobogó szökőkút előtt a fényképészre, a hangszórókból esküvői slágerzene folyt és nem túl nagy távolságból cigánygyerekek seregei figyelték az eseményeket.
 Egyébként szép város volt Calafat, kis, burkolatlan utcákkal, szőlővel befutatott házakkal és virágos kertekkel. A hegyoldalban terült el, a városon túl egy a Duna menti nagy lápvidékre, Szerbia, Bulgária és Románia, e három Balkáni ország találkozási pontjára néző fennsík kezdődött. Kis villák és kertházak matt tetői és az utolsó esőtől megviselt hársfa- és gesztenyefakoronák között tündökölt a szálloda. Ugyan borús volt az idő, de a szálloda felett ennek ellenére a ragyogó délkék ég egy kis foszlánya lebegett. Maga a szálloda innen, a távolból egy süteményre hasonlított. Nem volt annyira csalogató, mint egy baklava, de akkor is: egy fehér, ragyogó, émelyítően édes balkánsütemény, amely a Duna felett trónolt, és integetése talán Vidinig is ellátszott.   

      TANKÓ TIMEA FORDÍTÁSA



Lettre, 81. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu