KALI KINGA Gecekondu-szindróma
- A városba tévedt török falu Törökország az utóbbi években egyre nagyobb lendülettel
sürgeti saját Európai Unióba való felvételét: a majd’ minden területre
kiterjedő modernizációs törekvések részét képezi jó néhány urbanisztikai
projekt is, területátrendezés címen. De ennek a lobbinak része például az is,
amire mi magyarok talán jobban rálátunk, hogy 2010-ben, Pécs és Essen
mellett, Isztambul Európa kulturális fővárosává lett. A török kormánynak
azonban, e zengzetes cím ellenére is, jó néhány súlyos megoldandó problémával
kell szembenéznie, melyeket nem lehet egyszerűen szőnyeg alá söpörni,
eltüntetni, hiszen a modern török állam kialakulásának történelmi
következményei. Mialatt Törökország a mindenáron való modernizációt szorgalmazza,
eme törekvéseknek igencsak nagy hátráltatója a Törökország-szerte általános gecekondu[1]-negyedek
megléte: és a továbbiakban erről a leginkább urbanisztikai-szociológiai
jelenségről lesz szó (mivel architektúrainak nevezni talán cinizmus is lenne)
– valamint a gecekondu-fenomén egyéb társadalmi „szövődményeiről”. A
gecekondu-jelenség A gecekondu
terminussal nagy általánosságban azokat a sebtében felépített házakat,
építményeket illetik Törökország-szerte, amelyek illegálisan emeltek – akár
illegálisan foglalt területen építkezve, mit sem törődve a telek tulajdonjogi
viszonyaival; – a szedett-vedett anyagból felépített, földrengés esetén
omlásveszélyes, általában minden komfort nélküli viskókat. A definíció
legfontosabb pillérei – mint abban a szociológusok, urbanisták és építészek
egyaránt megegyeznek – az illegalitás
aktusa, a házszerű, ugyanakkor a lakóház biztonságát nyújtani képtelen, szinte minden komfortot nélkülöző, tákolt
építmény hamarjában való felépítése.
Általában ez teszi a gecekondut (kisebb-nagyobb eltérések lehetnek, mivel sok
ilyen építménybe bevezették a vizet, elektromosságot – megjegyzendő, hogy
olykor generációk nőnek fel ezekben az építményekben, olyan régen lakják
őket); és mindezt a terminus is tükrözi a maga poétikus mivoltában. Ugyanis a
kifejezés a török gece (éjszaka) és
kondu (lerakott) szavakból tevődik
össze, azaz egy éjszaka alatt felhúzottat, sebtében összeütött,
gyorsan felépített házat jelent. Ez a török nyelv inventivitását remekül
tükröző terminus éppen annyira előítéletes színezetű és politikailag
legkevésbé sem korrekt, mint például a francia bidonville kifejezés, ugyanakkor kulturálisan nem tud annak
szinonimája lenni. Természetesen a viskóvárosnak
sem, amely poétikailag ugyan lehet jól működő szóösszetétel, de egészen más
entitást deszignál magyarul, mint eredetileg – tekintve csupán azt a tényt
is, hogy ezek a közösségek szociológiailag inkább a faluk társadalmához
hasonlatosak, mintsem a városéhoz. (A
nyomornegyed szóösszetétel pedig a negatív értéktartományban délibábos,
úgyszintén.) Az utóbbi félszázadban megjelenő gecekondu-jelenség
tehát fokozatosan a modern török állam egyik legsúlyosabb problémájává vált,
az egyre sürgetőbb modernizációs teendők „kerékkötőjévé”. Dokumentálásával
nem csak antropológusok, urbanisták, szociológusok, jogvédők és dokumentumfilmesek,
de még a képzőművészeknek és fotósoknak is egész raja foglalkozik napjainkban
– akárcsak a körülötte lévő megoldandókkal, nem kevésbé a megoldások
kivitelezésének (politikai) korrektségével. Számos kutató dolgozik a
gecekondu-negyed mint társadalmi jelenség leírásával, értelmezésével, sőt
magával a terminus definíciójával, finomításával is, a probléma általánossága
miatt; hiszen a török nagyvárosok mindegyikét jellemzik ilyen lakónegyedek –
Isztambult, Ankarát, Izmirt és Bursát is. Kikerülhetetlenül török
jellegzetesség, és aki olvasott már kortárs török irodalmat, máris
találkozhatott a gecekondu-negyedek hithű leírásával: Orhan Pamuk írásaiban
(pl. a Hó című regényében, ami Kars
városában játszódik), vagy akár Elif Şafak műveiben (pl. Az isztambuli fattyúban) egyaránt visszaköszönnek ezeknek a
szegénytelepeknek a (néha túlontúl) hosszadalmas és kimerítő részletekig menő
ismertetései: mintha csak a városi szegénység kiterjedt rétegének adóznának,
s szándékoznának emléket állítani egyben – és amelyek a magyar fordításokban
leggyakrabban viskóvárosokként vagy nyomornegyedekként, nyomortanyákként
emlegettetnek. A gecekonduk megléte, illetve robbanásszerű
elszaporodása így értethető módon óriási gondokat okoz a lokális
városvezetéseknek: csupán maga Isztambul egymillió gecekonduval számol az
urbanisták szerint, ami az itteni építményeknek legalább felét teszi ki – így
a városi önkormányzatok kétségbeesettségükben arra törekednek, hogy a kunyhók
lakóit meggyőzzék, adják el az államnak házaikat, hogy az szabadon
rendelkezhessen aztán felettük. Ugyanis napjaink modern török törvénye
kimondja, hogy ha egy építménynek négy fala és teteje van, azt nem lehet
önkényesen lebontani – még ha illegálisan, építési engedély nélkül, és/vagy
nem saját tulajdont képező telken épült is. Ugyanakkor fontos részlet, hogy
ezek a „papírkunyhók” az éjszaka leple alatt épülnek fel minden esetben, mint
ahogy nevük is mutatja, amíg mások alszanak (különösen tekintettel a
hatóságokra), hiszen minden ilyen építmény szigorúan illegális, napvilág és
ráérősen tehát nem lehetne őket építgetni. És ha már felépült, valakinek a
háztulajdonát – legyen az akár földrengésveszélyes vagy hullámpalával fedett,
vagy akár karton- és bádogfalú is, – csupán az illető belegyezésével lehet
lebontani, amit a hatóságok nyilván csupán ezen ingatag ingatlanoknak
felvásárlása árán tudnak kicsikarni. A városba tévedt
falu A téma kutatói a gecekondu-jelenséget a késő oszmán
periódusban bekövetkezett belső migrációs folyamatok, illetve a modern török
állam urbanizációs törekvéseinek számlájára írják. A modernizációval együtt
járt a társadalmi struktúra megbomlása, átalakulása, az élhetetlenül
elszegényedett falvak népének városra költözése, illetve az 1950-es évektől
bizonyos falvak lakóinak tömeges beköltöz(tet)ése a városokba, olykor a
struktúra által szervezett, céltudatos migrációs folyamatok keretében. Mivel
az állam által beígért javakat végül is nem kapták meg, a jövevények, más
választásuk nem lévén, viskókat húztak fel, és viskóvárosokat, nyomornegyedeket,
úgynevezett zónákat hoztak létre:
törökül ez a varoş – szinte
érinthetetlen terminus, a modern török kormány a betiltásán, a zóna-jelenség
gyökerestől való felszámolásán fáradozik, és úgy egyáltalán, az oszmán-török
múlt kevésbé dicsőséges fejezeteinek, netán fekete foltjainak lehetőleg
nyomtalan kitörlésén. Némely kutatók szerint a migráns csoportok viszont
úgynevezett „városfalukba” tömörültek: a gecekondu-telepek másik, leíró
jellegű kifejezése a nemzetközi szakirodalomban a urban village szókapcsolat. A gecekonduk titkos építése most,
napjainkban, sőt ebben a pillanatban is, amíg én ezt az írást írom, vagy
mialatt az olvasó olvassa, majdhogynem zavartalanul folytatódik – bár
bizonyos török történészek gyakran tagadják e tényt, mivel a viskóvárosok
épülését egy adott történelmi korszak következményének látják, melyről
manapság szívesebben megfeledkeznének. Maga a gecekondu terminus 1947-ben bukkant fel először,
írja Jean-François Pérouse,[2] a téma egyik fő
kutatója, a gecekondu építészeti értelmezésével kapcsolatosan pedig
leszögezi: „a gecekondu-lakónegyed a
városban rosszul elhelyezett rurális konstrukció”. Azaz, a migráns elemek
magukkal hozott „rurális tudásukat” plántálják bele a város társadalmának
másfajta szövetébe, falusi társadalmakhoz hasonlatos településsejteket
létrehozva benne: és logikus módon saját mentális térképeiket örökítik át
utódaikra is. Ugyanis a gecekondu-negyedek olyan minifalvakhoz hasonlítanak
társadalmuk szerkezetében is, életmódjukban is (teheneket, kecskét, tyúkokat
tartanak például), melyek, metaforikusan szólva, a nagyváros üres sejtjeibe
„vándoroltak”, tévedtek valahogy bele, aztán ott ragadtak,
kimozdíthatatlanul, és az idővel mit sem törődve. Eltévedtek, térben és
időben egyaránt: mivel egy többmilliós metropolisz nem viseli könnyen ezt a
fajta diakróniát – és ezt a tézist a városatyák is kellőképpen meglovagolják.
A
gecekonduk, bár a belső migrációs folyamatokhoz kapcsolódó történelmi
szükségességük megkérdőjelezhetetlen, mégiscsak „rosszul időzített” falvak
tehát, amelyek gyakran a nagyvárosok belsejében bukkannak fel, tönkretéve a
városképet (meg a modernizmus illúzióját), ellenpontozva a jólétet és a
fejlődést – talán a rosszul tájolt faluféle kifejezés lenne a
legmegközelítőbb a jelenség láttatására, kihangsúlyozandó a szóban forgó
urbanisztikai egységek városfalu jellegét.[3] Természetesen
vitatható a tény, hogy ilyen egyszerű-e az urbán-rurál oppozíció a
gecekondu-negyedekkel kapcsolatosan. Többször elhangzik a gecekondu-definíció
kötelező elemeként emlegetett migrációs csoport, valamint a városi szegénység
kategóriája is – mivel e gazdasági tény szinte automatikusan maga után von
bizonyos illegális aktusokat is. Homogenizáció vagy
modernizáció? Fontos hangsúlyozni, hogy a gecekondu-negyedek nem
kizárólag etnikai jellegű gettók, bár vannak ilyen részeik: meglétük általánosságban
a városi szegénységhez asszociálható, de nem feltétlenül bizonyos etnikumhoz,
egyaránt lakják törökök, kurdok, cigányok, stb. Azonban a cigányok is a
városi szegénység részét képezik, szinte kötelező módon. Isztambul esetében
például két olyan cigánynegyedről is szólhatunk, ahol a
gecekondu-problematika a modernizáció mellett a homogenizáció gyanújával
fonódik össze: az egyik a Kağıthane
negyed (talán már egykori jelzővel illethető) cigánysora, másik a mára
jobbára már kiürített ledózerolt Sulukule,
a bizánci időkig visszavezethető cigány település. Habár a gecekondu-negyedek életének már a ’60-as évektől
nagy filmográfiája (is) van, ez a megállapítás főleg játékfilmes tekintetben
érvényes, és leginkább ábrázoló jellegű: a filmes szem inkább az egzotikumot,
a „vadromantikát” látja és láttatja általa. Azonban az utóbbi néhány évben
több olyan dokumentumfilm is készült a jelenségről, melyek (több-kevesebb)
hitelességgel képesek dokumentálni az említett cigánynegyedek valódi
problémáját, s melyek ugyancsak kifogásolják a hatóságoknak a gecekondukkal
kapcsolatos rendeleteit, valamint a mindenáron való modernizáció mellett a
homogenizáció-gyanús eljárások kérdését feszegetik. A Papírház
című antropológiai dokumentumfilm például az Isztambul európai oldalán levő Kağıthane negyedbeli
gecekonduk cigány lakosságának recens helyzetéről ad számot.[4]
A továbbiakban – a jelenségtől túlságosan távol – a szakirodalom mellett
ennek a filmes dokumentumnak a tudósítására, interjúira támaszkodom
megállapításaimban: ennek példáján próbálok rámutatni a modern török
homogenizációs törekvésekre. Isztambul egykori kertvárosában, a Kağıthane
nevű városrészben több mint 60 éve létezik egy immár modern tömbházak által
körülölelt cigánynegyed, amely napjainkban a modern török városépítés égisze
alatt ítéltetett felszámolásra – tulajdonképpen ennek a közösségnek a sorsát
követ nyomon a Papírház.[5]
A helyi önkormányzat vezetői itt mindenáron egy állítólagos modern
sportkomplexumot építtetnének, pontosan erre a területre. Városrendezés címen
bontanák le a település gecekondukból álló részét, holott a törvény nem
hatalmazza fel őket erre, hacsak a házak tulajdonosai bele nem egyeznek. A
török hatóságok lakásokat ígérnek a lebontott házakért cserébe, de a
gyakorlat azt mutatja, hogy aki belemegy az üzletbe, és eladja a házát az
államnak potomért, végül semmit sem kap, vagy legfeljebb annyit, amiből
háromhavi lakbért sem tudna kifizetni egy panelben – a film egyik feldúlt
interjúalanyának beszámolója szerint. A rendelkezés ezért vélhetően egyfajta
új nomádizmus kezdetét jelentené, mint ahogy erre a tényre az itt lakó
cigányok çeribaşıja[6]
okosan rá is lát, hangot adván véleményének a filmben. A település történetéről megjegyzendő, hogy a bizánci
időkre vezethető vissza: már akkor is papírmanufaktúrák voltak itt, az
Aranyszarv-öböl partján lévő bizánci falucskában. Feltehetőleg ezért nevezték
el a területet az oszmán időkben Kağıthanénak,
azaz papírgyárnak. A papírgyárak egészen a 15. század közepéig működtek itt,
II. Bajazid szultán uralkodásáig – a 17. századtól tulipánokat kezdtek el
termeszteni a vidéken, majd a tulipánüzlet fellendülésével kedvelt pihenőhely
lett az oszmán méltóságok körében: számos nyári rezidencia épült itt, és a
szultánok is előszeretettel vadásztak a környező erdőkben. Az 1730-as évben
azonban parasztlázadás tört ki Isztambulban, és az elszegényedett parasztság
azt követelte a szultántól, hogy bontassa le a Kağıthanéban
található megannyi nyári rezidenciát, udvarházat: a szultán pedig nem ellenkezett.
Később már tulipánmezők sem voltak: a 20. században áramfejlesztő üzemek
épültek ezen a területen – és, különösen az 1950-es évektől, az addig tiszta
vizű patakjairól, flórájáról és faunájáról híres Kağıthane
eliparosodott, egyre szennyezettebbé vált, s egyre-másra épültek ide a
gecekonduk. A dokumentumfilmben elhangzottak tanúsága szerint
ekkortájt telepítették le itt a nomád cigányokat is, Adnan Menderes
miniszterelnök rendeletének megfelelően, s adtak nekik földet egy rendelet
által 1946-ban. Generációk látták meg itt a napvilágot, és éltek, ahogy
tudtak: előbb hevenyészett sátrakban, majd hullámpalával fedett
gecekondukban, később már inkább a ház-fogalomhoz közelálló építményekben,
amelyekbe többnyire bevezették a vizet, csatornázást, elektromosságot is. A
film részletesen beszámol a Kağıthane negyedben az utóbbi években
folyamatosan végbemenő, illetve az itteni lakosok életére árnyékot vető
leendő lebontatási műveletekről. Átfogó képet nyújt arról a harcról is,
amelyet az itt élő cigányok nem csupán a napi megélhetésükért vívnak, hanem a
hatóságokkal szemben is, hogy bebizonyítsák, ez a terület jogosan és az
egykori kormányfő által adományozottan az övék, s nem önkényesen foglalt, és
hogy, bár olyanok a házaik, amilyenek, ők továbbra is itt akarnak élni. Mint a képsorok is alátámasztják, a cigánysor lakói
valóban úgy élnek, mintha egy Isztambul közepén levő faluközösségben
laknának. Az előbbiekben emlegetett „városfalu”-jelleg tetten érhető például
abban is, ahogyan a kisebb gyerekek anyaszült meztelenül
szaladgálnak-játszadoznak az utcán, vagy ahogyan az itt lakók esténként
feketekagylót sütnek a házuk előtti kicsi tűzön. A cigánynegyed lakói
mindennap kimennek a közeli szeméttelepre guberálni, már a reggeli ezánnal –
ami bizony hajnali óra táján hangzik fel, – és 10-11 órára már végeznek is a
szelektálással, s már a közeli lakótelepek szemetes konténereit is
végigjárták. A Kağıthane-i cigányok szüleiktől örökölték a
mesterséget: rendszerint már egész korán, még az elemiben kimaradtak az iskolából. Mivel az itt lakók konokul kitartanak házaik mellett
(többnyire a çeribaşı agitáló tevékenységének eredményeképpen),
hajnalonként razziarendőrséggel is zargatják őket – minek következtében
viszont egyre többen adják fel félelmükben, és állnak kötélnek, hogy eladják
lebontásra váró ingatlanjukat. Mivel az így kapott pénz nyilván semmire sem
elég, végül csak utcára kerülnek, jobbára visszaköltözve a gecekondu
negyedbe, de immár nejlon-sátrakba. Vagy útnak indulnak, ki tudja hova
költöznek, ismerőseikhez, esetleg vissza falura – ez maga a kényszerített
nomádizmus, nem csak az antropológusok, szociológusok, de az itt lakók
szerint is. A hatóságok akciója azonban nem csupán megfosztja ezeket a
családokat a fedéltől, hanem gyakorta szét is szakítja őket: az addig együtt
élő nagycsaládok (olykor 6-7 család is együtt lakik a gecekondukban)
atomizálódnak; mindenki megy, amerre lát, boldogulást keresve.[7]
A cigánynegyedet eközben meg egyre inkább az a veszély
fenyegeti, hogy teljesen lerombolják, a papírházakat a modern várostervezés
okán lebontják. (Talán amíg én ezeket a sorokat írom, az olvasó meg olvassa,
mindez már meg is történt.) A cigányok çeribaşıja még azt is
megkérdőjelezi, hogy mindez a modernizáció jegyében történne. Hiszen, mint
meséli, tud lennebb a negyedben egy olyan török emberről, aki szintén
gecekonduban lakik, és akit emiatt szintén zargattak a háza eladatásával és
lebontásával, el is kezdték lebontani, de aztán, amikor megtudták, hogy nem
cigány, hanem török, bocsánatot kértek tőle, és a továbbiakban békén hagyták,
s visszaépíthette a lebontott részt. A çeribaşı színtiszta
diszkriminációnak tartja mindezt, amivel szerinte a cigányok helyzetét
próbálják ellehetetleníteni – hiszen a török hatóságok nem akarják, hogy új
negyedet építsenek maguknak máshol, hanem inkább szétszóródjanak, sorsukra
maradjanak. A cigányok çeribaşıja, akárcsak a török állampolgárok
javarésze, az időt 1923-tól kezdi számolni, azaz a modern török állam
megalakulásától, mintha az azt megelőző idők történelmi tapasztalata mit sem
jelentene a kontinuitás szempontjából – emlegeti is, hogy az oszmán idők óta
nem volt példa ilyen diszkriminációra a cigányok ellen. Feltétlenül idekívánkozik, hogy a Sulukule-negyed
problematikájáról is szóljunk, noha csupán érintőlegesen: a 2005-2010 között itt
végrehajtott rendelkezések már eleve is homogenizáció-gyanúsak, hiszen az
említett negyedben nem is kimondottan gecekondu-telepekről van szó, hanem egy
legalább 600 éve cigányok által lakott településről; az isztambuli Theodosius
fal lábánál fekvő cigánynegyedről (ez a bizánci fal veszi körül a Boszporusz
európai oldalán elterülő óvárost), ahol ugyan rossz állapotban levő, de mégis
rendesen felépített házak voltak főként.[8]
Nos, ezt a világ egyik legősibb cigány településeként ismert, egyszersmind az
UNESCO Világörökség listáján is szereplő cigánynegyedet tették nemrégiben a
földdel egyenlővé. A közösség itteni életének utolsó napjairól szintén több
dokumentumfilm tudósít:[9]
a település helyére, mely évszázadokon át a cigányzenészek közösségének adott
otthont, egy modernizációs tervnek megfelelően ottomán stílusú luxusvillákat
terveznek építeni, amelyek a koncepció szerint harmonikusabban illeszkednének
a település történelmi szövetébe, mint a lepusztult cigánynegyed. Régebben
szórakoztató negyed volt itt, közel 40 tradicionális cigányzenés-táncos
szórakoztató egységgel (eglence evi),
egészen 1990-’92 közötti fokozatos bezárásukig; a rendelet által legalább 300
családot fosztottak meg rendszeres keresetétől. A 2005-től elkezdődött
átépítési-modernizálási folyamatok ezt a tradicionális cigány közösséget
szüntették meg teljesen, a lakosok egy részét kitelepítve 40-50
kilométernyire a várostól, Taşokluba, más részét pedig szélnek eresztve, mit
sem törődve az emberi jogokkal.[10]
Mindezek fényében jogos a kérdés, hogy vajon valóban csupán modernizációs törekvések ezek,
amellyel az említett közösségek, a pár százas lélekszámú települések cigány
származású lakosai szétszórattattak – vagy sokkal inkább homogenizácós gesztus, mely nem számol a kulturális mássággal,
sem a kisebbségi kultúrával; és amire volt már hangsúlyos történelmi példa
Törökországban. Lettre, 81. szám Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu |
[1] ejtsd: gedzsekondu
[2] Vö. Jean-François
Pérouse:
Les tribulations du terme gecekondu
(1947-2004): une lente pert de substance. Pour une clarification
terminologique. European
Journal of Turkish Studies, Thematic Issue N°1(2004) – Gecekondu
(klikk: http://www.ejts.org/document117.html)
[3] Ha kissé eljátszunk a fenti definícióval:
kronológiailag értelmezve a dolgot, a rosszul
elhelyezett, azaz a tévesen tájolt
szókapcsolat leginkább a rosszul
időzített térbeli párja lehetne – a magyarban nincsen eléggé szofisztikált
kifejezés arra (hacsak nem írjuk körbe-körbe rejtélyes metaforákkal), hogy ez a behelyezkedés igenis spontán módon
alakult, ellenőrizhetetlenül, régi foghíjtelkeken, lakóhelynyi szabad
felületeken, egy idő után kötelezően vertikálisan terjeszkedve.
[4] A Kağıt Hane (Papírház), Belgin Cengiz és Oğuz
Karabeli 2008-as dokumentumfilmje,
amely többek közt az isztambuli a 2009-es Dokumentarist
filmfesztiválon volt látható.
[5] Érdemes kiemelni, ha már a
jelenséggel kapcsolatos terminológiát is taglaljuk, hogy a film alkotói, nyelvi
leleménnyel élve, a gecekondu terminus előítéletességét kívánják áthidalni
feltehetőleg, amikor filmjüknek egy hasonló értelmű, metaforikus mivoltában
költői címet adnak. A Papírház mint
cím találóan jelöli azt a valóságszeletet, amelyről a film szinte egy órája
alatt szó lehet, ezen felül költőiségében utal a szóban forgó építmények
biztonságnélküli voltára – valamint a helyzet okozta létbizonytalanságra is. A Kağıt Hane az efemer
metaforája tehát, mely adva van, csupán fel kell ismerni: a negyed nevéből
deriválódik.
[6] ejtsd: cseribasi: helyi közösségi
vezetőt jelent itt (eredetileg az oszmán hadseregben sereghajtó; a cseri
–’sereg’ és basi – ’vezető’ szavakból)
[7] Azokban a családokban például,
akik a tél ellenére is sátrakba kényszerültek, a film tanúsága szerint egy
kisgyerek fagy halálra – a gecekondu-negyed idősebb lakosai közül pedig sokan
kapnak szívinfarktust tehetetlenségükben, dühvel vegyes félelmükben, beleértve
a çeribaşıt is; azonban az interjúalanyok nem egy olyan idősebb embert is
felemlegetnek, akik nem élték túl a megaláztatásokat.
[8] Egy török építész tollából való
tudósítás ezt a cigánytelepülést egyenesen 1054-ig vezeti vissza. Vö.: Melek Kurt: A jövő lerombolja a múltat? Az
isztambuli roma negyed felszámolási tervei. (Ford.: Dudich Ákos) In: Amaro Drom, 2008. május; 10-12. old.
[9] Astrid Heubrandtner 2010-es dokumentumfilmje a témáról, a Mein Haus stand in Sulukule (Sulukulén volt a házam), mely a bécsi 2010-es
Viennálén volt látható például – már a cím is érzékelteti a múltidejűséget;
valamint szintén a 2010-es isztambuli Dokumentarist
filmfesztiválon vetített, 2009-es
készítésű Canım Sulukule... (Szeretett
Sulukulém), Nelja Osseiran filmje az
egykori cigányzenész-negyed utolsó napjairól.
[10] Vö.: Melek Kurt: A jövő lerombolja a múltat? Az isztambuli roma negyed
felszámolási tervei. (Ford.: Dudich Ákos) In: Amaro Drom, 2008. május; 10-12. old.