KALI KINGA

Gecekondu-szindróma -

A városba tévedt török falu

 

 

Törökország az utóbbi években egyre nagyobb lendülettel sürgeti saját Európai Unióba való felvételét: a majd’ minden területre kiterjedő modernizációs törekvések részét képezi jó néhány urbanisztikai projekt is, területátrendezés címen. De ennek a lobbinak része például az is, amire mi magyarok talán jobban rálátunk, hogy 2010-ben, Pécs és Essen mellett, Isztambul Európa kulturális fővárosává lett. A török kormánynak azonban, e zengzetes cím ellenére is, jó néhány súlyos megoldandó problémával kell szembenéznie, melyeket nem lehet egyszerűen szőnyeg alá söpörni, eltüntetni, hiszen a modern török állam kialakulásának történelmi következményei. Mialatt Törökország a mindenáron való modernizációt szorgalmazza, eme törekvéseknek igencsak nagy hátráltatója a Törökország-szerte általános gecekondu[1]-negyedek megléte: és a továbbiakban erről a leginkább urbanisztikai-szociológiai jelenségről lesz szó (mivel architektúrainak nevezni talán cinizmus is lenne) – valamint a gecekondu-fenomén egyéb társadalmi „szövődményeiről”.

 

 

A gecekondu-jelenség

A gecekondu terminussal nagy általánosságban azokat a sebtében felépített házakat, építményeket illetik Törökország-szerte, amelyek illegálisan emeltek – akár illegálisan foglalt területen építkezve, mit sem törődve a telek tulajdonjogi viszonyaival; – a szedett-vedett anyagból felépített, földrengés esetén omlásveszélyes, általában minden komfort nélküli viskókat. A definíció legfontosabb pillérei – mint abban a szociológusok, urbanisták és építészek egyaránt megegyeznek – az illegalitás aktusa, a házszerű, ugyanakkor a lakóház biztonságát nyújtani képtelen, szinte minden komfortot nélkülöző, tákolt építmény hamarjában való felépítése. Általában ez teszi a gecekondut (kisebb-nagyobb eltérések lehetnek, mivel sok ilyen építménybe bevezették a vizet, elektromosságot – megjegyzendő, hogy olykor generációk nőnek fel ezekben az építményekben, olyan régen lakják őket); és mindezt a terminus is tükrözi a maga poétikus mivoltában. Ugyanis a kifejezés a török gece (éjszaka) és kondu (lerakott) szavakból tevődik össze, azaz egy éjszaka alatt felhúzottat, sebtében összeütött, gyorsan felépített házat jelent. Ez a török nyelv inventivitását remekül tükröző terminus éppen annyira előítéletes színezetű és politikailag legkevésbé sem korrekt, mint például a francia bidonville kifejezés, ugyanakkor kulturálisan nem tud annak szinonimája lenni. Természetesen a viskóvárosnak sem, amely poétikailag ugyan lehet jól működő szóösszetétel, de egészen más entitást deszignál magyarul, mint eredetileg – tekintve csupán azt a tényt is, hogy ezek a közösségek szociológiailag inkább a faluk társadalmához hasonlatosak, mintsem a városéhoz. (A nyomornegyed szóösszetétel pedig a negatív értéktartományban délibábos, úgyszintén.)

 

Az utóbbi félszázadban megjelenő gecekondu-jelenség tehát fokozatosan a modern török állam egyik legsúlyosabb problémájává vált, az egyre sürgetőbb modernizációs teendők „kerékkötőjévé”. Dokumentálásával nem csak antropológusok, urbanisták, szociológusok, jogvédők és dokumentumfilmesek, de még a képzőművészeknek és fotósoknak is egész raja foglalkozik napjainkban – akárcsak a körülötte lévő megoldandókkal, nem kevésbé a megoldások kivitelezésének (politikai) korrektségével. Számos kutató dolgozik a gecekondu-negyed mint társadalmi jelenség leírásával, értelmezésével, sőt magával a terminus definíciójával, finomításával is, a probléma általánossága miatt; hiszen a török nagyvárosok mindegyikét jellemzik ilyen lakónegyedek – Isztambult, Ankarát, Izmirt és Bursát is. Kikerülhetetlenül török jellegzetesség, és aki olvasott már kortárs török irodalmat, máris találkozhatott a gecekondu-negyedek hithű leírásával: Orhan Pamuk írásaiban (pl. a című regényében, ami Kars városában játszódik), vagy akár Elif Şafak műveiben (pl. Az isztambuli fattyúban) egyaránt visszaköszönnek ezeknek a szegénytelepeknek a (néha túlontúl) hosszadalmas és kimerítő részletekig menő ismertetései: mintha csak a városi szegénység kiterjedt rétegének adóznának, s szándékoznának emléket állítani egyben – és amelyek a magyar fordításokban leggyakrabban viskóvárosokként vagy nyomornegyedekként, nyomortanyákként emlegettetnek.

 

A gecekonduk megléte, illetve robbanásszerű elszaporodása így értethető módon óriási gondokat okoz a lokális városvezetéseknek: csupán maga Isztambul egymillió gecekonduval számol az urbanisták szerint, ami az itteni építményeknek legalább felét teszi ki – így a városi önkormányzatok kétségbeesettségükben arra törekednek, hogy a kunyhók lakóit meggyőzzék, adják el az államnak házaikat, hogy az szabadon rendelkezhessen aztán felettük. Ugyanis napjaink modern török törvénye kimondja, hogy ha egy építménynek négy fala és teteje van, azt nem lehet önkényesen lebontani – még ha illegálisan, építési engedély nélkül, és/vagy nem saját tulajdont képező telken épült is. Ugyanakkor fontos részlet, hogy ezek a „papírkunyhók” az éjszaka leple alatt épülnek fel minden esetben, mint ahogy nevük is mutatja, amíg mások alszanak (különösen tekintettel a hatóságokra), hiszen minden ilyen építmény szigorúan illegális, napvilág és ráérősen tehát nem lehetne őket építgetni. És ha már felépült, valakinek a háztulajdonát – legyen az akár földrengésveszélyes vagy hullámpalával fedett, vagy akár karton- és bádogfalú is, – csupán az illető belegyezésével lehet lebontani, amit a hatóságok nyilván csupán ezen ingatag ingatlanoknak felvásárlása árán tudnak kicsikarni.

 

 

A városba tévedt falu

A téma kutatói a gecekondu-jelenséget a késő oszmán periódusban bekövetkezett belső migrációs folyamatok, illetve a modern török állam urbanizációs törekvéseinek számlájára írják. A modernizációval együtt járt a társadalmi struktúra megbomlása, átalakulása, az élhetetlenül elszegényedett falvak népének városra költözése, illetve az 1950-es évektől bizonyos falvak lakóinak tömeges beköltöz(tet)ése a városokba, olykor a struktúra által szervezett, céltudatos migrációs folyamatok keretében. Mivel az állam által beígért javakat végül is nem kapták meg, a jövevények, más választásuk nem lévén, viskókat húztak fel, és viskóvárosokat, nyomornegyedeket, úgynevezett zónákat hoztak létre: törökül ez a varoş – szinte érinthetetlen terminus, a modern török kormány a betiltásán, a zóna-jelenség gyökerestől való felszámolásán fáradozik, és úgy egyáltalán, az oszmán-török múlt kevésbé dicsőséges fejezeteinek, netán fekete foltjainak lehetőleg nyomtalan kitörlésén. Némely kutatók szerint a migráns csoportok viszont úgynevezett „városfalukba” tömörültek: a gecekondu-telepek másik, leíró jellegű kifejezése a nemzetközi szakirodalomban a urban village szókapcsolat. A gecekonduk titkos építése most, napjainkban, sőt ebben a pillanatban is, amíg én ezt az írást írom, vagy mialatt az olvasó olvassa, majdhogynem zavartalanul folytatódik – bár bizonyos török történészek gyakran tagadják e tényt, mivel a viskóvárosok épülését egy adott történelmi korszak következményének látják, melyről manapság szívesebben megfeledkeznének.

 

Maga a gecekondu terminus 1947-ben bukkant fel először, írja Jean-François Pérouse,[2] a téma egyik fő kutatója, a gecekondu építészeti értelmezésével kapcsolatosan pedig leszögezi: „a gecekondu-lakónegyed a városban rosszul elhelyezett rurális konstrukció”. Azaz, a migráns elemek magukkal hozott „rurális tudásukat” plántálják bele a város társadalmának másfajta szövetébe, falusi társadalmakhoz hasonlatos településsejteket létrehozva benne: és logikus módon saját mentális térképeiket örökítik át utódaikra is. Ugyanis a gecekondu-negyedek olyan minifalvakhoz hasonlítanak társadalmuk szerkezetében is, életmódjukban is (teheneket, kecskét, tyúkokat tartanak például), melyek, metaforikusan szólva, a nagyváros üres sejtjeibe „vándoroltak”, tévedtek valahogy bele, aztán ott ragadtak, kimozdíthatatlanul, és az idővel mit sem törődve. Eltévedtek, térben és időben egyaránt: mivel egy többmilliós metropolisz nem viseli könnyen ezt a fajta diakróniát – és ezt a tézist a városatyák is kellőképpen meglovagolják.

 

A gecekonduk, bár a belső migrációs folyamatokhoz kapcsolódó történelmi szükségességük megkérdőjelezhetetlen, mégiscsak „rosszul időzített” falvak tehát, amelyek gyakran a nagyvárosok belsejében bukkannak fel, tönkretéve a városképet (meg a modernizmus illúzióját), ellenpontozva a jólétet és a fejlődést – talán a rosszul tájolt faluféle kifejezés lenne a legmegközelítőbb a jelenség láttatására, kihangsúlyozandó a szóban forgó urbanisztikai egységek városfalu jellegét.[3] Természetesen vitatható a tény, hogy ilyen egyszerű-e az urbán-rurál oppozíció a gecekondu-negyedekkel kapcsolatosan. Többször elhangzik a gecekondu-definíció kötelező elemeként emlegetett migrációs csoport, valamint a városi szegénység kategóriája is – mivel e gazdasági tény szinte automatikusan maga után von bizonyos illegális aktusokat is.

 

 

Homogenizáció vagy modernizáció?

Fontos hangsúlyozni, hogy a gecekondu-negyedek nem kizárólag etnikai jellegű gettók, bár vannak ilyen részeik: meglétük általánosságban a városi szegénységhez asszociálható, de nem feltétlenül bizonyos etnikumhoz, egyaránt lakják törökök, kurdok, cigányok, stb. Azonban a cigányok is a városi szegénység részét képezik, szinte kötelező módon. Isztambul esetében például két olyan cigánynegyedről is szólhatunk, ahol a gecekondu-problematika a modernizáció mellett a homogenizáció gyanújával fonódik össze: az egyik a Kağıthane negyed (talán már egykori jelzővel illethető) cigánysora, másik a mára jobbára már kiürített ledózerolt Sulukule, a bizánci időkig visszavezethető cigány település.

 

Habár a gecekondu-negyedek életének már a ’60-as évektől nagy filmográfiája (is) van, ez a megállapítás főleg játékfilmes tekintetben érvényes, és leginkább ábrázoló jellegű: a filmes szem inkább az egzotikumot, a „vadromantikát” látja és láttatja általa. Azonban az utóbbi néhány évben több olyan dokumentumfilm is készült a jelenségről, melyek (több-kevesebb) hitelességgel képesek dokumentálni az említett cigánynegyedek valódi problémáját, s melyek ugyancsak kifogásolják a hatóságoknak a gecekondukkal kapcsolatos rendeleteit, valamint a mindenáron való modernizáció mellett a homogenizáció-gyanús eljárások kérdését feszegetik.

 

A Papírház című antropológiai dokumentumfilm például az Isztambul európai oldalán levő Kağıthane negyedbeli gecekonduk cigány lakosságának recens helyzetéről ad számot.[4] A továbbiakban – a jelenségtől túlságosan távol – a szakirodalom mellett ennek a filmes dokumentumnak a tudósítására, interjúira támaszkodom megállapításaimban: ennek példáján próbálok rámutatni a modern török homogenizációs törekvésekre.

 

Isztambul egykori kertvárosában, a Kağıthane nevű városrészben több mint 60 éve létezik egy immár modern tömbházak által körülölelt cigánynegyed, amely napjainkban a modern török városépítés égisze alatt ítéltetett felszámolásra – tulajdonképpen ennek a közösségnek a sorsát követ nyomon a Papírház.[5] A helyi önkormányzat vezetői itt mindenáron egy állítólagos modern sportkomplexumot építtetnének, pontosan erre a területre. Városrendezés címen bontanák le a település gecekondukból álló részét, holott a törvény nem hatalmazza fel őket erre, hacsak a házak tulajdonosai bele nem egyeznek. A török hatóságok lakásokat ígérnek a lebontott házakért cserébe, de a gyakorlat azt mutatja, hogy aki belemegy az üzletbe, és eladja a házát az államnak potomért, végül semmit sem kap, vagy legfeljebb annyit, amiből háromhavi lakbért sem tudna kifizetni egy panelben – a film egyik feldúlt interjúalanyának beszámolója szerint. A rendelkezés ezért vélhetően egyfajta új nomádizmus kezdetét jelentené, mint ahogy erre a tényre az itt lakó cigányok çeribaşıja[6] okosan rá is lát, hangot adván véleményének a filmben.

 

A település történetéről megjegyzendő, hogy a bizánci időkre vezethető vissza: már akkor is papírmanufaktúrák voltak itt, az Aranyszarv-öböl partján lévő bizánci falucskában. Feltehetőleg ezért nevezték el a területet az oszmán időkben Kağıthanénak, azaz papírgyárnak. A papírgyárak egészen a 15. század közepéig működtek itt, II. Bajazid szultán uralkodásáig – a 17. századtól tulipánokat kezdtek el termeszteni a vidéken, majd a tulipánüzlet fellendülésével kedvelt pihenőhely lett az oszmán méltóságok körében: számos nyári rezidencia épült itt, és a szultánok is előszeretettel vadásztak a környező erdőkben. Az 1730-as évben azonban parasztlázadás tört ki Isztambulban, és az elszegényedett parasztság azt követelte a szultántól, hogy bontassa le a Kağıthanéban található megannyi nyári rezidenciát, udvarházat: a szultán pedig nem ellenkezett. Később már tulipánmezők sem voltak: a 20. században áramfejlesztő üzemek épültek ezen a területen – és, különösen az 1950-es évektől, az addig tiszta vizű patakjairól, flórájáról és faunájáról híres Kağıthane eliparosodott, egyre szennyezettebbé vált, s egyre-másra épültek ide a gecekonduk.

 

A dokumentumfilmben elhangzottak tanúsága szerint ekkortájt telepítették le itt a nomád cigányokat is, Adnan Menderes miniszterelnök rendeletének megfelelően, s adtak nekik földet egy rendelet által 1946-ban. Generációk látták meg itt a napvilágot, és éltek, ahogy tudtak: előbb hevenyészett sátrakban, majd hullámpalával fedett gecekondukban, később már inkább a ház-fogalomhoz közelálló építményekben, amelyekbe többnyire bevezették a vizet, csatornázást, elektromosságot is. A film részletesen beszámol a Kağıthane negyedben az utóbbi években folyamatosan végbemenő, illetve az itteni lakosok életére árnyékot vető leendő lebontatási műveletekről. Átfogó képet nyújt arról a harcról is, amelyet az itt élő cigányok nem csupán a napi megélhetésükért vívnak, hanem a hatóságokkal szemben is, hogy bebizonyítsák, ez a terület jogosan és az egykori kormányfő által adományozottan az övék, s nem önkényesen foglalt, és hogy, bár olyanok a házaik, amilyenek, ők továbbra is itt akarnak élni.

 

Mint a képsorok is alátámasztják, a cigánysor lakói valóban úgy élnek, mintha egy Isztambul közepén levő faluközösségben laknának. Az előbbiekben emlegetett „városfalu”-jelleg tetten érhető például abban is, ahogyan a kisebb gyerekek anyaszült meztelenül szaladgálnak-játszadoznak az utcán, vagy ahogyan az itt lakók esténként feketekagylót sütnek a házuk előtti kicsi tűzön. A cigánynegyed lakói mindennap kimennek a közeli szeméttelepre guberálni, már a reggeli ezánnal – ami bizony hajnali óra táján hangzik fel, – és 10-11 órára már végeznek is a szelektálással, s már a közeli lakótelepek szemetes konténereit is végigjárták. A Kağıthane-i cigányok szüleiktől örökölték a mesterséget: rendszerint már egész korán, még az elemiben kimaradtak az iskolából.

 

Mivel az itt lakók konokul kitartanak házaik mellett (többnyire a çeribaşı agitáló tevékenységének eredményeképpen), hajnalonként razziarendőrséggel is zargatják őket – minek következtében viszont egyre többen adják fel félelmükben, és állnak kötélnek, hogy eladják lebontásra váró ingatlanjukat. Mivel az így kapott pénz nyilván semmire sem elég, végül csak utcára kerülnek, jobbára visszaköltözve a gecekondu negyedbe, de immár nejlon-sátrakba. Vagy útnak indulnak, ki tudja hova költöznek, ismerőseikhez, esetleg vissza falura – ez maga a kényszerített nomádizmus, nem csak az antropológusok, szociológusok, de az itt lakók szerint is. A hatóságok akciója azonban nem csupán megfosztja ezeket a családokat a fedéltől, hanem gyakorta szét is szakítja őket: az addig együtt élő nagycsaládok (olykor 6-7 család is együtt lakik a gecekondukban) atomizálódnak; mindenki megy, amerre lát, boldogulást keresve.[7]

 

A cigánynegyedet eközben meg egyre inkább az a veszély fenyegeti, hogy teljesen lerombolják, a papírházakat a modern várostervezés okán lebontják. (Talán amíg én ezeket a sorokat írom, az olvasó meg olvassa, mindez már meg is történt.) A cigányok çeribaşıja még azt is megkérdőjelezi, hogy mindez a modernizáció jegyében történne. Hiszen, mint meséli, tud lennebb a negyedben egy olyan török emberről, aki szintén gecekonduban lakik, és akit emiatt szintén zargattak a háza eladatásával és lebontásával, el is kezdték lebontani, de aztán, amikor megtudták, hogy nem cigány, hanem török, bocsánatot kértek tőle, és a továbbiakban békén hagyták, s visszaépíthette a lebontott részt. A çeribaşı színtiszta diszkriminációnak tartja mindezt, amivel szerinte a cigányok helyzetét próbálják ellehetetleníteni – hiszen a török hatóságok nem akarják, hogy új negyedet építsenek maguknak máshol, hanem inkább szétszóródjanak, sorsukra maradjanak. A cigányok çeribaşıja, akárcsak a török állampolgárok javarésze, az időt 1923-tól kezdi számolni, azaz a modern török állam megalakulásától, mintha az azt megelőző idők történelmi tapasztalata mit sem jelentene a kontinuitás szempontjából – emlegeti is, hogy az oszmán idők óta nem volt példa ilyen diszkriminációra a cigányok ellen.

 

Feltétlenül idekívánkozik, hogy a Sulukule-negyed problematikájáról is szóljunk, noha csupán érintőlegesen: a 2005-2010 között itt végrehajtott rendelkezések már eleve is homogenizáció-gyanúsak, hiszen az említett negyedben nem is kimondottan gecekondu-telepekről van szó, hanem egy legalább 600 éve cigányok által lakott településről; az isztambuli Theodosius fal lábánál fekvő cigánynegyedről (ez a bizánci fal veszi körül a Boszporusz európai oldalán elterülő óvárost), ahol ugyan rossz állapotban levő, de mégis rendesen felépített házak voltak főként.[8] Nos, ezt a világ egyik legősibb cigány településeként ismert, egyszersmind az UNESCO Világörökség listáján is szereplő cigánynegyedet tették nemrégiben a földdel egyenlővé. A közösség itteni életének utolsó napjairól szintén több dokumentumfilm tudósít:[9] a település helyére, mely évszázadokon át a cigányzenészek közösségének adott otthont, egy modernizációs tervnek megfelelően ottomán stílusú luxusvillákat terveznek építeni, amelyek a koncepció szerint harmonikusabban illeszkednének a település történelmi szövetébe, mint a lepusztult cigánynegyed. Régebben szórakoztató negyed volt itt, közel 40 tradicionális cigányzenés-táncos szórakoztató egységgel (eglence evi), egészen 1990-’92 közötti fokozatos bezárásukig; a rendelet által legalább 300 családot fosztottak meg rendszeres keresetétől. A 2005-től elkezdődött átépítési-modernizálási folyamatok ezt a tradicionális cigány közösséget szüntették meg teljesen, a lakosok egy részét kitelepítve 40-50 kilométernyire a várostól, Taşokluba, más részét pedig szélnek eresztve, mit sem törődve az emberi jogokkal.[10] Mindezek fényében jogos a kérdés, hogy vajon valóban csupán modernizációs törekvések ezek, amellyel az említett közösségek, a pár százas lélekszámú települések cigány származású lakosai szétszórattattak – vagy sokkal inkább homogenizácós gesztus, mely nem számol a kulturális mássággal, sem a kisebbségi kultúrával; és amire volt már hangsúlyos történelmi példa Törökországban.

 

 

 

Lettre, 81. szám

 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

 

 



[1] ejtsd: gedzsekondu

[2] Vö. Jean-François Pérouse: Les tribulations du terme gecekondu (1947-2004): une lente pert de substance. Pour une clarification terminologique. European Journal of Turkish Studies, Thematic Issue N°1(2004) – Gecekondu (klikk: http://www.ejts.org/document117.html)

[3] Ha kissé eljátszunk a fenti definícióval: kronológiailag értelmezve a dolgot, a rosszul elhelyezett, azaz a tévesen tájolt szókapcsolat leginkább a rosszul időzített térbeli párja lehetne – a magyarban nincsen eléggé szofisztikált kifejezés arra (hacsak nem írjuk körbe-körbe rejtélyes metaforákkal), hogy ez a behelyezkedés igenis spontán módon alakult, ellenőrizhetetlenül, régi foghíjtelkeken, lakóhelynyi szabad felületeken, egy idő után kötelezően vertikálisan terjeszkedve.

 

[4] A Kağıt Hane (Papírház), Belgin Cengiz és Oğuz Karabeli 2008-as dokumentumfilmje, amely többek közt az isztambuli a 2009-es Dokumentarist filmfesztiválon volt látható.

[5] Érdemes kiemelni, ha már a jelenséggel kapcsolatos terminológiát is taglaljuk, hogy a film alkotói, nyelvi leleménnyel élve, a gecekondu terminus előítéletességét kívánják áthidalni feltehetőleg, amikor filmjüknek egy hasonló értelmű, metaforikus mivoltában költői címet adnak. A Papírház mint cím találóan jelöli azt a valóságszeletet, amelyről a film szinte egy órája alatt szó lehet, ezen felül költőiségében utal a szóban forgó építmények biztonságnélküli voltára – valamint a helyzet okozta létbizonytalanságra is. A Kağıt Hane az efemer metaforája tehát, mely adva van, csupán fel kell ismerni: a negyed nevéből deriválódik.  

[6] ejtsd: cseribasi: helyi közösségi vezetőt jelent itt (eredetileg az oszmán hadseregben sereghajtó; a cseri –’sereg’ és basi – ’vezető’ szavakból)

 

[7] Azokban a családokban például, akik a tél ellenére is sátrakba kényszerültek, a film tanúsága szerint egy kisgyerek fagy halálra – a gecekondu-negyed idősebb lakosai közül pedig sokan kapnak szívinfarktust tehetetlenségükben, dühvel vegyes félelmükben, beleértve a çeribaşıt is; azonban az interjúalanyok nem egy olyan idősebb embert is felemlegetnek, akik nem élték túl a megaláztatásokat.

 

 

[8] Egy török építész tollából való tudósítás ezt a cigánytelepülést egyenesen 1054-ig vezeti vissza. Vö.: Melek Kurt: A jövő lerombolja a múltat? Az isztambuli roma negyed felszámolási tervei. (Ford.: Dudich Ákos) In: Amaro Drom, 2008. május; 10-12. old.

[9] Astrid Heubrandtner 2010-es dokumentumfilmje a témáról, a Mein Haus stand in Sulukule (Sulukulén volt a házam), mely a bécsi 2010-es Viennálén volt látható például – már a cím is érzékelteti a múltidejűséget; valamint szintén a 2010-es isztambuli Dokumentarist filmfesztiválon vetített, 2009-es készítésű Canım Sulukule... (Szeretett Sulukulém), Nelja Osseiran filmje az egykori cigányzenész-negyed utolsó napjairól.

[10] Vö.: Melek Kurt: A jövő lerombolja a múltat? Az isztambuli roma negyed felszámolási tervei. (Ford.: Dudich Ákos) In: Amaro Drom, 2008. május; 10-12. old.