Juhász Attila –
Kiss Anikó: A Sarrazin-vita
rétegei és eddigi hozadéka E tanulmány kiindulópontja Thilo Sarrazin Németország felszámolja önmagát című
könyve, az alábbiakban azonban nem magáról a könyvről lesz szó, hanem az
általa a szélesebb nyilvánosságban generált fontosabb diskurzusokról,
melyeket összefoglalóan Sarrazin-vitának nevezünk. Először a vita
szakpolitikai, majd a pártpolitikai, míg végül az szimbolikus rétegét
vizsgáljuk, mindezek után pedig röviden kitérünk az ügy magyarországi
visszhangjára. Nem a könyv állításaira igyekszünk reflektálni, hanem sokkal
inkább arra a vélekedésre, amely szerint, ha Sarrazin könyve nem is, de az
annak nyomán kibontakozó közéleti vita jótékony hatású, mivel elősegítheti a
bevándorlók integrációjával kapcsolatos súlyos társadalmi kérdések
megválaszolását. Szakpolitikai réteg Ha Sarrazin-vitát egy hagymához hasonlítjuk, akkor annak
legbelső rétegét a szakpolitikai közbeszéd képezi. Ebben a vonatkozásban az
elmúlt hónapokban, előbb Németországban, majd Európa-szerte mind több
politikus és véleményformáló nyilvánította ki a multikulturalizmus bukását,
azzal a nyilvánvaló céllal, hogy ezzel megnyíljon az út egy új migrációs és
integrációs politika előtt. Társadalmi és politikai hatását tekintve ennek a
retorikai fogásnak azonban jelentősek a kockázatai, miközben ténylegesen új
szakpolitikai megoldásokról, elképzelésekről egyelőre aligha beszélhetünk. A problémák sem újak, és valóban komolyak: az európai
országok többségében ketyeg a demográfiai bomba, elöregszik a társadalom,
ezért egyre nagyobb szükség van a bevándorlókra, ugyanakkor a migránsok
jelentős csoportja nem képes beilleszkedni a befogadó országok társadalmába,
ami természetszerűleg konfliktusokhoz és sok esetben a bevándorlók
szegregációjához vezet. Németországi is küzd ezekkel a gondokkal, az OECD
országok közül például ott a legalacsonyabban kvalifikáltak a bevándorlók. A németországi vitában eddig megfogalmazódó javaslatok
többsége a bevándorlás feltételeinek szigorítását, az integráció egyfajta rendpárti
– szankciók kilátásba helyezésével történő – kikényszerítését, valamint a
migránsoknak járó szociális juttatások csökkentését célozza. Főbb irányait
tekintve így néz ki az az intézkedéscsomag, amely – egyébként nemcsak
Németországban – körvonalazódik a bevándorlási kérdésre adott szakpolitikai
válaszként, és amely úgymond a „multikulturalizmus bukását” jelző
fordulatként jelenik meg a nyilvánosságban. Csakhogy szakpolitikai értelemben
jelentős változásról nem beszélhetünk. Hosszú távú, a vándorlási folyamatokat
és a társadalmi integrációt komplex módon megközelítő migrációpolitikai
koncepciót továbbra sem láthatunk. A bőkezű németországi szociális juttatások
lefaragása évek óta tartó folyamat, amely most eléri a migránsokat is.[1]
A bevándorlás visszaszorítása pedig több évtizedes törekvés, amely –
meglehetősen sikertelenül – az 1970-es évek közepe óta határozza meg a
bevándorláspolitikát Németországban, illetve több más európai befogadó
országban Németország esetében a probléma a vendégmunkás–rendszerben
gyökerezik, amely az 1950-es évek végétől a munkaerőhiány megoldására
szolgált. Ekkor állították fel a Szövetségi Munkaügyi Hivatalt (BfA), amely
toborozta, és megfelelő vizsgálatoknak vetette alá a munkavállalókat, majd a
kiválasztott munkásokat kétoldalú államközi szerződéseknek megfelelően,
csoportokban szállították Németországba. A legfontosabb küldő országok
Olaszország, Görögország, Törökország, Marokkó, Portugália, Tunézia és
Jugoszlávia voltak. A betanított munkásokat a gyorsan felfutó ipari termelésben
használták, számuk 1966-ra elérte az 1 millió 300 ezret, 1973-ra – azaz a
toborzás leállításának évére – a 2 millió 600 ezret (Castles-Miller, 1993).
Az európai vendégmunkás-programokat mindenütt rotációs módon tervezték
megvalósítani (azaz a külföldi egy-két évig dolgozik a szerelőszalagon vagy
az építkezésen, majd hazatér és újabb munkás váltja fel). A rotáció azonban
nem működött. A vendégmunkás-programokat ugyanis sokkal könnyebb volt
beindítani, mint leállítani. Mire a német hatóságok észbe kaptak, már
lehetetlen volt megfékezni a bevándorlást, ugyanis a munkaszerződések
meghosszabbítása feljogosította a vendégmunkásokat családjuk áthozatalára, és
sokan éltek is ezzel a lehetőséggel (Hárs, 1992). Mindez jól mutatja, hogy az egyes bevándorláspolitikai
elképzelések kudarca (pl.: vendégmunkás-rendszer, hazatérésre ösztönzés,
stb.) sokszor a leegyszerűsített bevándorló-sztereotípiákra és annak
figyelmen kívül hagyására vezethető vissza, hogy a migránsok célja a tartós
társadalmi felemelkedés, ami azonban igen összetett folyamat. A németországi
törökök példája azt mutatja, hogy az általuk elfoglalt társadalmi teret a
származási, és a befogadó országban betöltött társadalmi pozícióik
kölcsönhatása alakítja. Mivel a német társadalomban – anyagi helyzetüktől
függetlenül – társadalmi státusuk alacsonyrendű, az elérni kívánt felfelé
irányuló társadalmi mobilitás valószínűbb, és ezért kitüntetett helyszíne
Törökország. Így pedig a Németországban megszerzett gazdasági tőkéjük
kulturális és szimbolikus tőkévé alakítása Törökországban megvalósíthatóbbnak
tűnik, mint Németországban. Törökország állandó jelenléte a bevándorlók
németországi életében ezért nem annyira tradícióikkal, a kultúrával, illetve
Törökországhoz tartozásuk megváltoztathatatlanságával, vagy azzal a kérdéssel
függ össze, hogy valóban hazatérnek-e valamikor, hanem sokkal inkább
társadalmi mobilitási igyekezetükkel kapcsolatos. Ebből következően a török
bevándorlók életstílusai, érintkezéseik, valamint Törökországhoz fűződő
kapcsolataik csak társadalmi feltörekvésük keretében érthetők meg (Cagolar,
1998). Az előzményeket és az integrációs probléma lényegét
figyelembe véve erősen kérdéses tehát, hogy a Sarrazin-vita jótékony hatású
lesz-e szakpolitikai téren. Ha ugyanis annak eredményeként a bevándorlók
társadalmi integrációjának ügyében a kultúrák különbözősége válik fő
kérdéssé, az teljesen félreviheti a probléma kezelését. Legalábbis ezt a
kockázatot vetíti előre, hogy a vita nyomán – a már említett módon – a
multikulturalizmus bukásának bejelentése vált a megújítani kívánt integrációs
politika kiindulópontjává, holott ez alapvetően téves értelmezés. Ha ugyanis
a multikulturalizmust leíró kategóriaként, a társadalom kulturális és etnikai
sokszínűségének kifejezésre használjuk, akkor ténykérdés, hogy Németország
multikulturálissá vált, ilyen értelemben tehát nincs értelme bukásról
beszélni. Ha pedig a multikulturalizmuson olyan politikát értünk, amely a
társadalom kulturális sokféleségét aktívan elősegíti, akkor azért téves, mert
Németország bevándorlási és integrációs politika sosem állt a
multikulturalizmus alapján – szemben például a holland, a kanadai, vagy az
ausztrál migrációs politikákkal. (Utóbbi államok kapcsán megjegyzendő, hogy
multikulturálisnak nevezett bevándorlási politika országonként igen eltérő
jelleget ölthet, de az sehol sem jellemző, hogy ne fogalmaznának meg
elvárásokat a bevándorlókkal szemben.[2]) A multikulturalizmus eszméje Németországban legfeljebb
az oktatásban jelent meg (pedagógiai multikulturalizmus) arra a már a 1960-as
években jól érzékelhető társadalmi feszültségre reagálva, ami a többség és a
bevándorolt kisebbség közötti kapcsolatot jellemezte. Ez ugyanis sokszor
abból adódott, hogy a vendégmunkások gyermekei általában rosszabb iskolai
eredményeket értek el, mint a többségi társadalomhoz tartozók gyermekei.
Azonban a vendégmunkások gyermekeinek saját nyelvükön történő oktatása és
saját kultúrájukkal való megismertetése amellett, hogy az elismerés üzenetét
hordozta, arra is jó volt, hogy később az állam nyugodt lelkiismerettel haza
küldhesse őket, mondván sikeresen tudnak majd visszailleszkedni saját
társadalmukba (Molnár, 2000). A kulturális pluralizmus így pedig
kétségtelenül az egyenlőtlenségek fenntartásához vezetett. Végső soron azonban Németország vonatkozásában az
oktatáson túl nem lehet a multikulturális eszmék meghatározó szerepét
kimutatni. Ehelyett – Klaus J. Bade szavaival szólva – sokkal inkább a
„tisztázatlan kérdések” és a „koncepciótlanság” jellemezik a bevándorlásügyet
(Bade, 2006). Pártpolitikai réteg A vita második rétegét a pártpolitikai közbeszéd, ha úgy
tetszik, a németországi napi politika jelenti. Ezen a színtéren rögtön a
könyv tavaly augusztusi megjelenése után élénk diskurzus indult, tekintve
hogy Sarrazin maga is pártpolitikus – nem mellékesen az SPD színeiben. Az
ugyanis, hogy Németországban egy szociáldemokrata politikus tette magáévá a
bevándorlás-ellenesség témáját, önmagában is óriási figyelmet keltett. Az
első kérdések éppen ezért azzal kapcsolatban fogalmazódtak, hogy pártja
miként viszonyul Sarrazin nézeteihez. Az SPD vezetése végül fegyelmit
indított ellene, de egyelőre nem zárták ki a pártból, az ügy pedig gyorsan
túl is lépett Sarrazin politikai sorsának kérdésén, és a pártpolitikai
napirend egyik fő témájává vált. Különösen október közepétől kezdődően pörögtek fel az
események, amikor gyors egymásutánban három meghatározó politikus is világos
üzenetet fogalmazott meg a bevándorlók integrációjával kapcsolatban. Horst
Seehofer bajor miniszterelnök, a CSU pártelnöke kijelentette, hogy a
„multikulturalizmus halott”, majd egy hét pontos migrációpolitikai
javaslatcsomagot tárt a nyilvánosság elé. Angela Merkel kancellár egy
pártgyűlésen úgy fogalmazott: a „multikulturalizmus megbukott”, de igyekezett
felhívni a figyelmet arra, hogy a török bevándorlók esetében számos példa van
a sikeres társadalmi integrációra is. (Így például a német
futballválogatottnál tett látogatása után az Özillel készítetett közös fotók
járták be a német médiát.) Végül pedig Christian Wulff német szövetségi
elnököt kell megemlíteni, aki több alkalommal is a német kultúra részének
nevezte az iszlámot. Bár ezek a megfogalmazások jelentősen különböznek, az
üzenet lényege mindegyik esetben ugyanaz: a kultúrák egymás mellett éléseként
értelmezett multikulturalizmus helyett közös (német) kultúrára, a bevándorlók
erősebb integrációjára van szükség. E politikai szereplők számára tehát csak
a megfogalmazás erőssége adott lehetőséget az egymástól való eltérés
felmutatására. Seehofer és Merkel beszéde után azonban a pártok mindegyike
igyekezett pozícionálni magát és riválisait. A szociáldemokraták – noha
tagságuk jelentős része vélhetően egyetért Sarrazinnal – igyekeztek vitába
szállni a kormánypárti politikusokkal. Amikor például a belügyminiszter
Berlin bűnözési statisztikáit elővéve, a párhuzamos kultúrák meglétével
magyarázta a közbiztonság romlását, az SPD azt hangsúlyozta, hogy a főváros
problémája aligha összemosható a multikulturalizmus problémájával, érvelésük
szerint a kialakuló társadalmi konfliktusok sokkal inkább a két – húsz év
után még mindig – jelentősen eltérő gazdasági fejlettségű városrész
ellentétéből adódnak. A balpárt és zöldek még kritikusabbak voltak:
idegenellenességgel és politikai manipulációval vádolták a kormányzó
CDU-CSU-t, mondván, egyből előhúzzák a bevándorló kártyát, ha népszerűségük
40 százalék alá esik. A koalíció tagjaként nehéz helyzetbe került FDP-ből
alapvetően három hangot lehetett hallani: Rainer Brüderle gazdasági miniszter
emlékeztetett rá, hogy a liberálisok korábban is pontrendszer bevezetését
szorgalmazták a bevándorláspolitikában, Christian Lindner főtitkár szerint
viszont nem volt helyes megkérdőjelezni német gazdaság és társadalom
integrációs képességét, Serkan Törken képviselő pedig úgy vélte, hogy az
integrációs kérdés lesz az, ami eldönti: az FDP konzervatív párttá
avanzsál-e, vagy inkább ragaszkodik liberális eszméihez. Utóbbi vélemény különösen jól mutatja, hogy a
bevándorlókról folytatott vitának önmagán messze túlmutató jelentősége van a
pártpolitikában. A kérdésben vallott álláspont meghatározhatja az egyes
politikai szereplők megítélését, politikai erőtérben elfoglalt helyét és
ideológiai besorolását. Ráadásul a közvélemény kiemelt figyelemmel kíséri a
vitát, jellemző példa, hogy a Merkel-beszédet követően egyetlen nap alatt a
der Spiegel magazin online felületén több mint 4000 hozzászólás érkezett az
integráció témájához. Nyilvánvaló az is, hogy a német társadalomban is erősnek
mondható bevándorlás-ellenes közhangulat alapvetően azonos irányba tolja a
politikusokat ebben az ügyben. A Political Capital European Social Survey
adatain[3]
alapuló előítéletességet és jóléti sovinizmust mérő indexe (lásd az alábbi
táblázatot) szerint Németországban 2005 és 2007-re 25 százalékra emelkedett
az idegenellenesek aránya. Bár ez az ESS adatbázisa alapján 2009-re csökkent,
egy frissebb vizsgálat, a Friedrich Ebert Alapítvány 2010-es szélsőjobboldali
elköteleződést vizsgáló kutatása[4]
ismét 25%-ra tette az idegenellenesség, míg 20%-ra a jóléti sovinizmus
arányát, ami azt jelenti, hogy a migránsokkal szemben megfogalmazott
politikai üzenetek iránt a választók széles csoportjai lehetnek fogékonyak.
Ebből a szempontból pedig jól láthatóan az a német kormánypártok törekvése,
hogy a téma lefoglalásával ne nyissanak teret egy kifejezetten az idegenellenességre
építő politikai erőnek, hanem maguk próbálják meg képviselni az ilyen irányú
választói elvárásokat. A szereposztásban ugyanakkor nincs sok változás az
előző évekhez képest, a keményebb álláspontot hagyományosan a CSU jeleníti
meg, míg a CDU mérsékeltebb hangot üt meg. Így például míg Angela Merkel
szerint itt az ideje, hogy a „fördern” (támogatás) mellett helyet kapjon a
„fordern” (követelés) is a bevándorlókkal szemben, addig Seehofer ennél is
egyértelműbben kijelentette: „Nem akarunk az egész világ segélyezője lenni”. Németországban eddig nem is tudott jelentősen
megerősödni egyetlen kifejezetten idegenellenes párt sem, szemben például
Hollandiával, Ausztriával vagy Svédországgal. Ugyanakkor a bevándorlási
kérdés egyre erőteljesebben van jelen a német pártpolitikában is, és
szimbolikus értelemben nem annyira a bevándorlókról szól, hanem inkább a
németekről, a befogadó társadalom kultúrájáról és nemzeti önképéről. A
Sarrazin-vita pártpolitikai szinten eddig tehát leginkább ahhoz járult hozzá,
hogy ezek a kérdések a bevándorlók integrációjáról folytatott politikai vita
keretében jelenjenek meg, holott ennek nem feltétlenül kellene így történnie.
Igaz, ha már így alakult, akkor elkerülni szinte lehetetlen mindezt, hiszen a
befogadók csak önmagukhoz képest tudják megalkotni az „idegen” bevándorlók
képét, a velük kapcsolatos elvárásaikat és viszont. Így pedig általában
minden a bevándorlási kérdésről szóló pártpolitikai vita előbb-utóbb több
különböző szimbolikus diskurzust is magához ölel. Ezek a diskurzusok azonban
már a vita következő rétegéhez vezetnek át.
Szimbolikus réteg Nem sokkal azután, hogy Angela Merkel kudarcnak nevezte
a multikulturalizmust, Geert Wilders, holland iszlámellenes politikus hágai
tárgyalásán kijelentette: „Merkel asszony, Önnek igaza volt”. Ez nem azt
jelzi, hogy a német kereszténydemokraták és a holland szabadságpártiak
politikája megfeleltethető lenne egymásnak a bevándorlás kérdését illetően,
de azt igen, hogy ebben a témában egymáshoz nagyon hasonló ideológia-,
illetve identitásformáló diskurzusok zajlanak egész Nyugat-Európában. Ami
Hollandiában ma Wilders nevéhez kötődik, az Németországban Sarrazin-,
Franciaországban burka-, Dániában karikatúra-, Svájcban pedig mecsetépítési
vitaként jelenik meg. Ezeknek a diskurzusoknak egyaránt jellemzője, hogy – bár
alapvetően a bevándorlók társadalmi integrációról szólnak – végső soron a
kultúrák különbözőségét állítják a középpontba. Ugyanakkor a kultúrát nem
dinamikus folyamatként, hanem szinte megváltoztathatatlan állapotként fogják
fel, voltaképpen bezárva az egyént a saját kultúrájába (Eriksen-Stjernfelt,
2009). A bevándorlásról zajló viták sokszor végig nem gondolt
jellegzetessége, hogy az egymással legélesebben szembenálló álláspontok
egyaránt a kultúra abszolutizálásából indulnak ki, egyfelől párhuzamos,
egymással összemérhetetlen kultúrák egymás mellett éléseként értelmezett
multikulturalizmust, másfelől pedig a bevándorlást teljesen elutasító,
kulturálisan homogén nemzetállamok elsődlegességét hirdetve. E végletes,
kulturalista megközelítésekkel szemben azonban megfogalmazódnak olyan köztes
álláspontok is, amelyek a kulturális különbségek tiszteletben tartása mellett
más alapvető és egyetemes jogokat, értékeket igyekeznek kiemelni. Ezen az
alapon bírálják a multikulturalizmust egyes kommunitárius gondolkodók, akik a
kultúra primátusa helyett a közösségek sokféleségét tartják szükségesnek,
vagy például azok a liberálisok, akik az individualizmusnak megfelelően az
egyén jogaira helyezik a hangsúlyt (Eriksen, 2008). A pártpolitikai vitákból gyakran adódó látszat ellenére
tehát a bevándorlók integrációs problémáinak különböző megközelítési módjai
nem az egyes politikai ideológiák szerint válnak el egymástól, hanem minden
országban, minden ideológián belül léteznek különböző felfogások. Ha minden
áron valamilyen dichotómiát szeretnénk felállítani a különböző irányzatokat
illetően, akkor érdemesebb egyfelől az asszimilációs (vagy integrációs),
másfelől pedig a differencialista megközelítésekről beszélni. Előbbi az
etnikai (vagy más) kisebbségi csoportok hasonlóvá tételére, hasonlóként
kezelésére törekszik, utóbbi pedig a különbözőség hangsúlyozására és
megőrzésére. Természetesen mindegyik megközelítésnek létezik mérsékelt és
szélsőségesen doktriner válfaja is. Az asszimilációs és a differencialista megközelítések
végső soron arra az alapvető ellentmondásra kívánnak reagálni, ami egy adott
a társadalomban a kisebbségnek a különbözőséghez való joga és az
egyenlőséghez való joga között feszül. Ezt nevezik általában a
multikulturalizmus paradoxonának, ami elvi szinten nyilvánvalóan
feloldhatatlan, így a konkrét társadalmi problémák kezelése mindig adott
szituációhoz kötött, általános receptek alapján ugyanis nem dönthető el, hogy
éppen több különbözőségre vagy éppen több egyenlőségre van-e szükség. A Sarrazin-vita, és a többi hasonló diskurzus azonban
éppen azt a nézetet látszik erősíteni, amely szerint léteznek általánosan
alkalmazható receptek a bevándorlók integrációs problémáinak kezelésére.
Ennek eredményeként jelenleg Európa-szerte megkérdőjeleződik a migránsok
különbözőséghez való joga, miközben az egyenlőség szempontjából sem javul a
helyzetünk. A szimbolikus politikai térben pedig a vita egyre kevésbé szól
róluk. Európa és az európai nemzetek önmagukat próbálják újradefiniálni, de
éppen a várakozásoknak ellentmondó módon. Korábban ugyanis az Európa-eszme
jegyében megfogalmazódó közös európai identitás iránti igény esetleges
létrejöttétől éppen azt várták, hogy az majd segíti a nemzetközi migráció
kapcsán felmerülő társadalmi integrációs problémák kezelést, mondván, hogy az
európai identitás majd közös keretet biztosít a többségi társadalmak és az
egyes nemzeti identitásokhoz sokszor alkalmazkodni nem képes bevándorlók
számára. Ezt az idealista megközelítést azonban kikezdik az asszimilációról,
az integrációról és a multikulturalizmusról zajló európai diskurzusok. Jól
látható, hogy a közös Európa formálódó öntudata napjainkban negatív
értelemben, azaz természetszerűleg az idegenekkel szemben kezd
körvonalazódni. Mindez úgy ad évtizedek óta nem tapasztalt lendületet
egyfajta közös európai identitás kialakulásának, hogy közben a bevándorlókkal
kapcsolatos súlyos társadalmi konfliktusokat még inkább elmélyíti. A Sarrazin-vita
magyarországi visszhangja A Sarrazin-vita magyarországi lecsapódásának jellemző
példája volt, amikor Seres László egy írásában úgy fogalmazott: „a németek jó
része érti, miről beszél Angela Merkel, amikor kétségbeesetten beismeri, hogy
a multikulturalizmusnak vége” (A nagy
multikulti-svindli, ÉS 2010/45., nov 12.). A hazai közbeszédben megjelenő
beszámolók és vélemények többsége ugyanis a közhangulathoz – ha úgy tetszik a
korszellemhez – kötötten, erősen leegyszerűsítő módon használja a vita
kulcsfogalmait, ahelyett, hogy azok sokféle értelmezési lehetőségére hívná
fel a figyelmet. Van persze néhány kivétel – mint például Dunai Andrea cikke,
amely a németországi társadalmi integráció kérdésének bonyolultságát mutatja
be (Német iszlám és szövetségi
integráció. ÉS 2010/49. dec. 10.) – ám ezek véleményformáló ereje
elhanyagolható. A „langyos” magyarországi visszhang másik jellemzője,
hogy a multikulturalizmusról kialakított álláspontok többnyire a hazai
jobb-bal, konzervatív-liberális megosztottság mentén csapnak össze, holott,
mint az a fentiekből kiderült, a vita ilyen ideológiai törésvonalak szerinti
szerveződése korántsem magától értetődő. Ebből a szempontból például Bíró
Béla (Multikulti – sok vagy kevés?
Népszabadság, 2010. október 25.), vagy éppen Seres László már hivatkozott
véleménye tekinthető kivételnek, ezek ugyanis jelzik, hogy a
multikulturalizmusnak létezhet liberális kritikája is. És éppen ez az, amit a
liberális véleményformálók egy másik része – például Bokros Lajos (Tisztelt Főszerkesztő Úr, ÉS, 2010/46.,
nov.19.) vagy Petri Lukács Ádám (Seres
László és a lejtő, Hírszerző, 2010. november 24.) vitat. Végül pedig a magyarországi Sarrazin-vita harmadik
fontos jellemzője a nyugat-európai bevándorlók és a hazai cigányok társadalmi
integrációs problémáinak párhuzamba állítása. Ami a számos hasonlóság okán
egyfelől érthető, másfelől viszont nem elfogadható, mivel olyan jelentős különbségek
is vannak a két problémahalmaz között, amelyek figyelmen kívül hagyása nem
szerencsés. Az összemosás ugyanis óhatatlanul általános megoldások eleve
kudarcra ítélt keresésére ösztönöz, ahelyett, hogy a konkrét problémák
kezelésére irányítaná a figyelmet. Márpedig éppen az utóbbi lenne a lényeg. Ahogy Stanley
Fish amerikai gondolkodó Charles Taylor kanadai filozófusra hivatkozva
kifejti: a társadalmak egyre inkább multikulturálissá válnak, és az ennek
eredményeképpen előálló társadalmi konfliktusok csak egyfajta „ihletett
adhokkéria” segítségével kezelhetők. Fish megfogalmazásában ez azt jelenti,
hogy „a megoldások egy adott problémára úgy találtatnak meg, hogy minden
egyes válsághelyzetet a rögtönzés lehetőségeként tekintünk, nem pedig
szabályok és elvek alkalmazásának eseteként (jóllehet a szabályok és elvek
megidézése és újrafogalmazása gyakran elemei lehetnek a rögtönzésnek). Minden
ily módon eszközölt megoldás jobbára ideiglenes – ezt jelenti az ad hoc -, és
ha a problémák új halmaza meghaladja ennek teljesítőképességét, akkor megint
ideje van a rögtönzésnek. Következésképp a multikulturalizmus definiálása
mellékessé válik, mert a multikulturalizmus ettől fogva nem egy dolog, hanem
sok dolog, és az a sok dolog, amivé lesz, a társadalom különböző szektoraiban
különböző súllyal esik latba. Néhány szektorban a multikulturalizmus
gondoskodik magáról, másutt nem is lesz érzékelhető a problematika, és megint
másutt olyan probléma lesz, amellyel szembe kell nézni.”(Fish, 1997). A szerzők az ELTE
TÁTK Szociológia Doktori Iskola interdiszciplináris társadalomkutatások
programjának PhD-hallgatói Felhasznált magyar nyelvű
irodalom: A nagy
multikulti-svindli, ÉS 2010/45., nov 12. http://www.es.hu/2010-11-10_a-nagy-multikulti-svindli Tisztelt
Főszerkesztő Úr, ÉS, 2010/46., nov.19. http://www.es.hu/2010-11-21_tisztelt--foszerkeszto-r Német
iszlám és szövetségi integráció. ÉS 2010/49. dec. 10. http://www.es.hu/2010-12-08_nemet-iszlam-es-szovetsegi-integracio/lapszam/482
Seres
László és a lejtő, Hírszerző, 2010. november 24. http://hirszerzo.hu/publicisztika/20101124_multikulturalizmus_seres_bevandorlo Multikulti
– sok vagy kevés? Népszabadság, 2010. október 25. http://www.nol.hu/velemeny/20101025-multikulti___sok_vagy_keves_ Albrecht
von Lucke: Az egyenlőtlenség propagandája, Kétezer, 2010 november, http://www.ketezer.hu/, http://www.eurozine.com/articles/2009-12-15-vonlucke-de.html
Cagolar A.(1998): Törökök Berlinben: társadalmi
kirekesztés és mobilitási stratégiák. Replika 38. www.c3.hu/scripta/replika/38/08cago.htm
Hárs Á. (1992a): A Nemzetközi migráció néhány
problémájáról. Szakirodalmi áttekintés. Szociológiai Szemle 2. szám, 123-137 Jens-Martin Eriksen, Frederik Stjernfelt (2009): Kulturalizmus,
http://www.eurozine.com/articles/2010-02-11-eriksenstjernfelt-hu.html
Klaus J. Bade: Integráció és politika – tanít a
történelem? http://migransintegracio.hu/news/show/integracio-es-politika Molnár E. (2000): Gondolatok a multikulturalizmusról,
Társadalom és gazdaság XXII. évf. 2. szám, 136-153 http://www.lib.bke.hu/gt/2000-2/molnar.pdf
Stanley Fish (1997): Butik-multukulturalizmus avagy
miért képtelenek a liberálisok a gyűlölet beszédéről gondolkodni. Látó, 1999,
7 sz. 102-118. old. http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre31/fish.htm
Thomas Hylland Eriksen (2008): Etnicitás és
nacionalizmus – Antropológiai perspektívák, Gondolat Tolnai, Ágnes (2008) A multikulturalizmus elméleti és
gyakorlati kérdései Ausztrália esetében. Doktori (PhD) értekezés, Budapesti
Corvinus Egyetem, Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskola. Lettre,
81. szám Kérjük
küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu |
[1] Lásd erről bővebben: Albrecht von
Lucke: Az egyenlőtlenség propagandája, http://www.ketezer.hu/
[2] Ausztráliában például minden
migránsnak alá kell írnia egy közös értékekről szóló nyilatkozatot, melyben
vállalja az egyéni szabadságjogok, a vallásszabadság, a jogállam, a
parlamentáris demokrácia tiszteletben tartását, a nemek közötti egyenlőséget, a
kölcsönös tiszteletet, a toleranciát, a fair playt, továbbá elismeri, hogy az
ország hivatalos nyelve az angol, és, hogy a társadalom tagjai fajra, vallásra
vagy etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül egyenlő módon részesülhetnek a
társadalmi javakból (Tolnai, 2008).