Bojtár Endre
Hogyan lettem baltista és miért?
A „balti” szónak több jelentése van: földrajzi értelemben a Balti-tenger
partján lakót, baltikumit jelent, politikai értelemben a három balti állam:
Észtország, Lettország és Litvánia polgárát, nyelvi-nyelvészeti (filológiai)
értelemben csak az indoeurópai nyelvet beszélő letteket és litvánokat,
valamint több kihalt-asszimilálódott nyelv-nyelvjárás egykori beszélőjét
(amelyek közül a néhány írásos emlékkel is rendelkező, s csak a 17-18.
században kihalt porosz a legjelentősebb, míg a többi: a jatving, a kurs,
a sel, a zemgal ún. toponomasztikai nyelv, vagyis csupán hely- és személynevekben
maradt fenn).
1986 elején támadt az az ötletem, hogy szinte lexikon-címszószerű rövidséggel
írjak valamiféle összefoglalást a filológiai értelemben vett balti nyelvekről,
ami talán egyetemi jegyzetként is használható lenne. Nagy nehezen össze
is ütöttem vagy száz gépelt oldalt. Írás közben azonban rá kellett jönnöm,
hogy lehetetlen nyelvleírást adni a nyelvet beszélők történelmének legalább
felületes ismertetése nélkül, főként ez esetben, hisz itt olyan, részben
kihalt nyelvekről-nyelvjárásokról van szó, amelyek egyikének-másikának
még a nevét sem írta le soha senki magyarul. Ekkor határoztam el, hogy
megpróbálom az elejétől elmondani a baltiak történetét, négy egymásra épülő
részben: az első tárgya lenne a legősibb emlék, a balti nyelvek, és a nyelvek
kapcsán a történelem előtti történelem, az őstörténet; a másodiké a történelmi
idők (a 11-12. századtól már gyér írásos emlékekben is megörökített) történelme;
a harmadiké a nyelvnél fiatalabb tudatformák, az írásbeliség előtti szellemi
kultúra (mitológia, folklór); s a negyediké a 16-17. századtól létező lett
és litván irodalom összehasonlítása. Az ősködtől napjainkig - ez volt a
nagyralátó vállalkozás lényege. Az első három rész úgy-ahogy el is készült
(Bojtár 1997), míg a negyedikről lemondtam, mert közben szilárd meggyőződésemmé
vált, hogy teljes irodalmak összehasonlítása lehetetlen, s a két balti
irodalomnak sincs sokkal több köze egymáshoz, mint akármelyik szomszédos
és hasonló történelmi körülmények között fejlődött irodalomnak, mondjuk
a litvánnak és a fehérorosznak, vagy a lettnek és az észtnek.
Túl a minden tudományos munka hátterében meghúzódó hiú ismeretvágyon,
emberi kíváncsiságon, mi mozgatta munkámat? Próbálom indítékait, indítékaimat
megfogalmazni. A kezdet kezdetén tisztán a tudomány vezérelt; az 1910-20-as
évek avantgárd művészetét tanulmányozva, a magyar és a szláv irodalmak
néminemű ismeretében azt gondoltam, hogy a balti irodalmakban is kell valami
hasonlónak lennie. (Valahogy úgy, ahogy Mengyelejev a maga periodikus rendszerében
a meglévők alapján akkor még ismeretlen elemek létét következtette ki.)
Levelet írtam a Lett és a Litván Tudományos Akadémia Irodalomtudományi
Intézete igazgatóinak, amelyben könyveket kértem. Kaptam is, e könyvekből
megtanulgattam lettül és litvánul, s elkezdtem olvasni. A kis irodalmak
történésze szükségképpen válik mindenessé: én is kénytelen voltam a balti
kultúra újabb és újabb területeibe és korszakaiba beleártani magam, s így,
lassanként belekeveredve mindenfélébe, egyszer csak a baltisztika mezején
találtam magam, azon a tudományterületen, amelynek előttem soha nem volt
hazánkban művelője. A magyar baltisztika megalapítója – ez gyönyörűen hangzik,
ám az ifjonti lelkesedés langyosodásával korán feltámadt a gyanú is bennem:
talán nem véletlen, hogy annyi sok okos ember mind ez idáig nem érezte
szükségét annak, hogy erre adja a fejét, s hogy van-e sok értelme olyasmit
közvetíteni, ami csupán néhány embert érdekel. Mindmáig tartó kételyeimet
azonban egy idő után az az öröm ellensúlyozta, ami abból adódott, hogy
egy egész kultúrát vélek abban a lét és nem-lét, valóságosság és kitaláltság
közötti állapotban, abban a köztes-helyzetben felfedezni, ami először öntudatlanul,
majd - nyilván a baltiak immár több évtizedes hatására is - később egyre
tudatosabban számomra is kitüntetett helyzetté és értékké vált.
A balti nyelvek az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoznak, ami
azt jelenti, hogy a baltiak ősei valamikor - a becslések az i. e. 4000-től
2000-ig terjednek - azt az indoeurópai ősnyelvet beszélték, aminek meglétéről,
idejéről, tartamáról, elterjedési helyéről az egymásnak legellentmondóbb
elméletek alakultak ki, s amit nemrég valaki találóan tudományos fantomnak
nevezett. Nem kevésbé ködképszerű a következő lépcsőfok: az indoeurópai
ősnyelv ágakra szakadván, volt-e olyan időszak - egyesek szerint i. e.
2500, mások szerint csupán i. sz. 600 körül -, mikor a nyelvileg egymáshoz
kétségtelenül legközelebb álló szláv és balti törzsek együtt éltek, s közös
nyelven, balti-szlávul beszéltek? De utána is, egyáltalán: hány balti nyelvet
kell számon tartanunk?
A ma is élő letten és litvánon kívül írásos emlék csak a 18.
század elején kihalt poroszon maradt fenn. A többire, a - hol a litván,
hol a porosz nyelvjárásának, hol külön nyugatbalti nyelvnek tartott - jatvingra,
a kursra - melyről csak V. Kiparsky vastag monográfiája (1939) bizonyította
be véglegesen, hogy nem a finnugor livhez áll közel -, a zemgalra és a
selre csupán idegen nyelvű krónikák elszórt említéseiből, és főként a „szabályos"
lettől és litvántól eltérő földrajzi nevekből, vízinevekből következtethetünk.
De a biztosan külön nyelvnek tartható porosz, lett és litván
ontológiai státusza is így-úgy lukacsos.
A porosz írásos emlékek (egy kétsoros tréfás diák-rigmus, két
kéziratos német-porosz szószedet és három 16. századi nyomtatott lutheránus
katekizmus, kétnyelvű - német és porosz - hittankönyv) összesen kb. 2250
különálló szót tartalmaznak. A szótárak és a katekizmusok szerzői német
papok voltak, akik alkalmanként többnyire írástudatlan porosz parasztok
segítségét vették igénybe. További hibaforrást jelentenek a másolási, illetve
nyomdahibák. A porosz nyelv rekonstruálását az is nehezíti, hogy alig van
teljes paradigma; például a 280 fennmaradt igének 57%-a csupán egyetlen
alakban szerepel, még a létige ragozása is hiányos. A szolgaian szószerinti
fordítások miatt szinte semmit nem lehet tudni a mondattanról. E hiányok
pótlására nemcsak a hely- és személyneveket próbálják felhasználni, hanem
a poroszországi német, lengyel és litván nyelvjárásokban fellelhető prusszizmusokat
(prutenizmusokat), s természetesen a lett és litván párhuzamokat is.
Miután az 1260-as ún. nagy porosz felkelés során a porosz vezető réteg
nagy része elesett a harcokban, majd az egészen 1295-ig fel-fellobbanó
felkelés elfojtása után a megmaradtak vagy Litvániába menekültek, vagy
elnémetesedtek, illetve ellengyelesedtek, a porosz nyelv – a közép- és
kelet-európai történelemben ismerős módon – parasztnyelvvé süllyedt. A
16. századi porosz írásbeliség emiatt sem tudott továbbfejlődni. A 17.
században még használták a poroszt nyilvános érintkezésben is, majd egyre
jobban visszaszorult „családi nyelvvé”, s véglegesen a 18. század első
évtizedeiben halt ki, mikor a hétéves háború és a nyomában támadt pestisjárvány
kiirtotta Kelet-Poroszország lakóinak jó részét, s helyükre Európa minden
részéből új telepesek jöttek.
A „lett nyelv" fogalma a 19. század közepén honosodott meg, addig csupán
nyelvjárásai léteztek; hogy azok miért nem enyésztek el – a poroszhoz meg
a többihez hasonlóan - a Drang nach Osten, a Keletre nyomulás német és
a Drang nach Westen, a Nyugatra nyomulás szláv szorításában, az rejtély.
Legnagyobb nyelvjárásáról, a latgalról azonban szüntelen vita folyik: önálló
nyelv vagy nyelvjárás? A különbség közöttük nem nagyobb, mint a külön nyelvnek
számító cseh és a szlovák, s jóval kisebb, mint egyes német nyelvjárások
között.
A litván nyelv is majdnem belepusztult abba, hogy léte nem volt
teljes, hisz sokáig hiányzott mögüle az írásbeliség támasza. Ezért nem
használhatták hivatalos államnyelvként a középkori Kelet-Európa legnagyobb
soknemzetiségű birodalmában, a Litván Nagyfejedelemségben, ahol ugyan az
1 milliónyi litván uralkodott a 8 milliónyi ortodox keleti szláv felett,
de ahol az udvar és a kancellárianyelve a keleti szlávnak egy olyan változata
volt, amely a későbbi ukránnal, majd belorusszal azonosítható. (Avval a
belorusszal, amelynek a fogalma is csupán a 19. század legvégétől létezik...)
Alighogy írásbelisége a 16. század végén megszületett, a litván egy másik
szláv nyelv, a lengyel tengerében látszott eltűnni, olyannyira, hogy a
kultúrahordozó értelmiség legjobb képviselői között még a 20. század elején
is sokan voltak olyanok, akik a maguk nyelvújító-nemzetébresztő harcát
reménytelennek, kilátástalannak tartották. Elsősorban azért, mert az orosz
elnyomással szemben a jelen szabadságáéit harcolni a lengyel szabadságért
folytatott harccal volt egyenlő. A litvánoknak csak múltjuk volt. Jól példázza
ezt, hogy amikor a 19-20. század fordulóján felmerült, hogy a valamilyen
autonómiára talán szert tevő Litvániának mi legyen a fővárosa, a hat számításba
vett város között Vilnius csak azért szerepelt, mert egykor az volt Litvánia
székvárosa - ám a századfordulón lakosainak mindössze két százaléka volt
litván. (Nem véletlen, hogy az a lebegő jelleg, amit én a balti kultúra
egészének tulajdonítok, V. Toporov szemébe Vilnius őstörténetének a vizsgálatakor
ötlik: „A Vilniusról szóló mítoszok és legendák valamilyen különös ideiglenes
státuszra tesznek szert, ahol is a mitologizált történelem majdhogynem
megkülönböztethetetlen a történelmiesített mitológiától." (1980: 9.)
Az „ideiglenes státuszhoz" leginkább az önkifejezés korlátozottsága
járult hozzá, ami az írásbeliség, illetve a szabadság hiányából fakadt:
a baltiak helyett mindig mások beszéltek róluk.
Ahogy részletesen bemutatom, pogány vallásukról, s az idegenek, a keresztények
érdekei szerint kitalált-hamisított „isteneikről” is. A hagyományteremtő
hamisítás több évszázados folyamatát itt most csak egyetlen példán szemléltetem.
A 15- 16. század fordulóján írt krónikájában a lipcsei Erasmus Stella
említi Vidvutus (későbbi litvános formájában: Vaidevutis) zászlaját. Stella
a maga meséit a 6. századi Jordanes gót krónikájának a mintájára koholja.
Jordanesnél (36.) szerepel a Vidivarii népnév, s ebből csinálta Stella
Videvut király nevét (Mannhardt:183.). Stellától a gátlástalan Simon Grunau
veszi át az „adatot”, s a maga krónikájában (1529) alaposan kiszínezi-továbbfejleszti.
Grunau története úgy szól, hogy az utolsó porosz uralkodó, Widowuto és
bátyja, a főtáltos Bruteni (litvánosan Prutenis) 500-ban elevenen elégették
magukat. Maradt Widewuto után egy 5 könyök hosszú és 3 könyök széles fehér
zászló-lepel, amelyen három porosz isten mellképe látható, alatta címerre
támaszkodó két fehér paripa, az istenek körül, a zászló szélén pedig cirill
betűkre hasonlító írás. Amit komoly tudósok próbáltak megfejteni, noha
már a Grunaut kiadó M. Perlbach azt írta, hogy „fölösleges mondani is,
hogy a zászló a felirattal együtt kizárólag Grunau képzeletében létezik.”
(Grunau 1529/I:78.). A zászló felbukkan másoknál is. A 16-17. század
örökét átvette a 19. század nemzeti újjászületési mozgalom, s a zászló
a nemzeti romantika idején önálló életre kelt: többször megjelent nyomtatásban,
de még a 20. század történetírói is komolyan vették, utoljára 1926-ban
közölte újra J. Basanavičius (Lit. E./XXXII:439.). A legújabb időben annyi
mással együtt a zászló meséje is az ún. neomitológusok, elsősorban V. Ivanov
és V. Toporov kezén éledt újjá (vö. Tokarev 1988/I:380.), s baltikumi követőik
ma már újra készpénznek veszik (például Iltnere 1993–94:2/290.), sőt nagy
ívű „történeti” elemzések épülnek rá (például Beresnevičius 1989), amelyek
-ahogy a sakkozók mondják - kis anyagból egy egész balti Olimposzt hoztak
létre, olyan tudományos építményt, aminek elfogadásában vagy elutasításában
a hit játssza a fő szerepet.
A balti történelem kezdeteiről szinte semmit sem tudunk. Amikortól
ismerjük, kb. a 12. századtól, azóta viszont nem balti: a lett esetében
német (dán, lengyel, svéd és orosz megszakításokkal), a litván esetében
lengyel. A saját és az idegen aránya változó, s a saját néha majdnem a
nullára csökken: a nemzethalál egészen a 20. század végi rendszerváltásig
a balti történelem valóságos kategóriája volt. Szimbolikus érvényű, hogy
a balti államok 1940-es szovjet bekebelezésével a világ egyik része halottnak,
a másik része viszont csak tetszhalottnak tekintette őket. A múlt bizonytalan
létállapotú maradványaival van tele a jelen. A most már majdnem színtiszta
litván kisváros, Klaip?da - az 1923 és 1938 közötti időszaktól eltekintve
mindig: Memel - egyetlen látnivalója a főterén álló bájos szobor, ami az
itt született 17. századi német költő, Simon Dach versének hősnőjét, Ännchen
von Tharaut ábrázolja.
S az irodalom? A lett irodalom szerzői-fordítói egészen a 19.
század második feléig majdnem kivétel nélkül németek, a legtöbbször papok
voltak. Mint például Ernst Glück, az első teljes Biblia-fordítás szerzője,
aki a svéd király kérésére költözött Rigába, tanult meg 5 év alatt lettül,
hogy aztán elkészíthesse a lett irodalmi stílusra máig ható munkáját. A
szépirodalom megalapítójának tartott Gothard Fridrich Stender, vagy ahogy
hívják: Öreg Stenders is német pap volt, aki azonban sírjára már azt vésette:
„Itt nyugszik G. F. Stenders. A lett." A német felvilágosítók kétlelkűségére
jellemző, hogy fia, Ifjú Stenders, az első lett nyelvű színdarab szerzője
a végcélt a teljes elnémetesítésben látta. Annak, hogy a lett írásbeliséget
német papok teremtették meg, az a következménye, hogy a fordított irodalomba
olyan, a lett nyelvtől idegen germanizmusok is bekerültek, amelyek mind
a mai napig használatosak prédikációkban, egyházi szövegekben, s a stílusnak
bizonyos emelkedettséget kölcsönöznek.
A litván irodalom kezdetén álló csoda, Kristijonas Donelaitis
műveit csak annak az eldugott kelet-poroszországi falunak a hívei ismerhették,
ahol a költő majd egész életében pap volt, hisz életében egyetlen sora
sem jelent meg nyomtatásban, s műve csak a 20. században kezdett hatni.
A lett és a litván irodalom késői, a 19. század végén kezdődött
formálódását, nagykorúvá érését megtörte a szovjet megszállás, s az emigrációban,
munkatáborokban született, otthoni íróasztalfiókokba rejtett és nem létezőnek
hitt, alig-létezőnek tartott cserepeket a rendszerváltás körül kezdték
összeragasztgatni - ki tudja, milyen valóságos egésszé.
Csak néhány példát ragadtam ki. A balti kultúra majd minden jelenségére
jellemző ez a „van is, meg nincs is" - állapot, melynek megvilágítására
könyvtárakat írtak-vitatkoztak össze. Miért akartam újabb kötetekkel szaporítani
a köztes-létnek ezt a leltárát? Miért vonzó számomra a filológiával körülbástyázott
dajkamese, a szilárd tények garmadájába bebetonozott bizonytalanság? Próbálom
a választ száraz-szenvtelenül megfogalmazni, bár bizonyos lila felhangoktól
nyilván nem menekedhetek: azért, mert a balti kultúra e szerkezetén mintha
általában az emberi lét szerkezete derengene át. Mint olyasvalakinek, aki
az egyéni túlvilágban, ennélfogva semmiféle istenben nem hisz, s akit az
érte „cserébe" kapható, a kultúra hagyományában lehetséges kollektív túlvilág
ígérete nem vigasztal, de aki a rövid emberi életet annyi jótéteménnyel,
gyönyörűséggel, élnivalóval zsúfoltnak látja, ez a fáradhatatlan, örömteli
készülődés a semmire megvilágító erejű életprogram.
Lettre, 81. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|