Sergio Benvenuto
Bevándorlás és globalizáció
Néhány éve Rómában véletlenül elvetődtem egy politikai vitára, amit
a kommunista párt rendezett a bevándorlás témájáról. Ennek során megmutatkozott,
milyen fogalmaik vannak az elvtársaknak az olasz tömegek körében dúló idegenellenességről
és rasszizmusról: a bevándorlók beözönlése szerintük abszolút pozitív,
és ha az egyszerű emberek erről panaszkodnak, akkor ennek csak kulturális
előítéletek, a „másikkal”, a „Mássággal” stb. kapcsolatos irracionális,
beteges félelem az oka. Röviden, ezeknek a kommunistáknak a szemében az
idegenellenesség egyfajta kollektív pszichopatológia, amit mindenestre
a tömegek pszichoanalizálásával kell kikúrálni.
Nem tudtam türtőztetni magam, és beleszóltam a vitába: „Szeretném
előrebocsátani, hogy nem vagyok marxista – bár egyébként Marx is azt mondta
magáról, hogy ő nem marxista. Ha hallana benneteket, most megfordulna a
sírjában. Marx ugyanis kiismerte magát a politikai gazdaságtanban, ergo
tisztában volt vele, hogy teljes foglalkoztatottság esetén emelkednek a
bérek, és erősek a bérmunkások tárgyalási pozíciói; de csökkenni kezdenek
a bérek és gyengülnek a bérmunkások tárgyalási pozíciói, ha megnyílik a
rendszer, azaz nő a bérmunkások tartalékhadserege. A bevándorlók ma megelégszenek
olyan bérekkel, amelyek alacsonyabbak az olasz munkások bérénél, következésképpen
rontják a bérmunkások tárgyalási pozícióit. Ráadásul a bevándorlók – olyan
mértékben, ahogy válság esetén elsőként veszítik el a munkájukat, és
amilyen tömegben az országba beözönlenek – tartalékhadsereget képeznek,
amelynek az a hatása a rendszerre, hogy leszorítja a munkavállalók béreit.
A bérek ténylegesen csökkenőben vannak Olaszországban húsz éve, miközben
a profitok az égig nőnek. Ha tehát egy olasz munkás idegenellenessé válik
és a Lega Nordra szavaz, akkor ez azért van, mert ő jobban tudja bármely
intellektuelnél, hogy mi a helyzet; a bevándorlás aláássa társadalmi és
gazdasági pozícióit. Ha azonban leállítanák a bevándorlást, az olasz vállalkozók
a termelést még inkább kihelyeznék olyan országokba, ahol olcsó a munkaerő.
A mi munkavállalóinkra nézve ugyanaz volna a végeredmény, pontosabban még
rosszabb volna. Nem véletlenül hívei a vállalkozók a szabályozatlan/ korlátlan
bevándorlásnak, a munkavállalók pedig többnyire egyáltalán nem. Az
ő idegenellenességüket és a luddizmus egy változatának tartom, az angol
takácsok géprombolásáénak a 19. század elejéről. Ezek a takácsok
azt hitték, hogy az új gépek beállítása elveszi a munkájukat, ezért szétverték
a gépeket. A történelem kerekét azonban akkor sem lehetett, ma sem
lehet visszaforgatni. Az idegenellenességnek megvannak a maguk strukturális
gazdasági okai, nem lehet olyan emberek pszichikai reakcióira redukálni,
akik bizalmatlanok az idegenek iránt. Ezt gyakorló pszichoanalitikusként
merem nektek állítani.”
Kis szónoklatom nem volt teljesen hatástalan, ezért aztán a kommunista
vitavezető sietett kijelenteni, hogy Marx már elavult… A gazdaság törvényszerűségei
sajnos nem avultak el egyáltalán. Sok „marxista” intellektuel annál
inkább.
A baloldaliság bizonyosan nem egzakt interferenciák matematikai
pontossággal kiszámítható végeredménye; sokkal inkább érzelmi beállítottság,
szenvedélyes erkölcsi döntés „mindig a gyengébbek oldalán állni”. Az a
dologban a bosszantó, hogy egy adott konfliktusban sokszor nehéz megmondani,
hogy valójában ki a „gyengébb”. Az a közkeletű felfogás, hogy baloldalinak
lenni annyi, mint nagyobb egyenlőségre törekedni. De az egyenlőség
egy kvázi-matematikai fogalom, formálisan levont következtetés: Azért prédikálnak
több egyenlőséget, mert a gyengébb pártját fogják. A „nagyobb egyenlőség”
követelése a gyengébbek melletti állásfoglalás racionalizálása. De aki
ma a radikális balosoknál köt ki, annak a szíve ma már nem az ipari munkásokért,
szegényparasztokért és a harmadik világ éhező tömegeiért dobog, hanem a
bevándorlókért. Mert ők azok, akik, még ha nem is teljesen szegények, akik
a leggyengébb rétegét alkotják a társadalmunknak: állampolgári jogok, választójog
nélkül a kitoloncolás állandó fenyegetettségében. Számos kiállításon, avantgárd
színdarabban, alternatív filmen és épületes összejöveteleken a bevándorló
a jó fej, őt illeti meg a „széplelkek” rokonszenve. És a táborokat, ahol
az idegeneket egy ideig fogva tartják, rögtön a náci lágerekhez hasonlítják…
Feketén-fehéren
Évekig idézték Európa-szerte Giorgio Agambent, aki a Homo sacerre emlékeztetett,
arra a figurára a római korból, a szent vagy éppen elátkozott emberre,
az egyénre, aki törvényen kívüli, kívül áll minden jogi védelmen, akit
bárki büntetlenül megölhetett. A mai „szent emberek” mindazok, akik nincsenek
beilleszkedve a társadalomba. Olyan emberek, akik nem állampolgárok, csupán
a „pőre életükre” redukált emberi lények, nem egyebek, mint eleven, jogfosztott
testek. A posztmarxista baloldal egy része lenyűgözőnek találja a bevándorló
alakját, annyiban, amennyiben ez a mellettünk élő szenvedő embert, Homo
sacer megtestesülése. Őt a tradicionális proletariátustól eltérően egy
nagyon posztmodern, gyökértelen határátlépés glóriája övezi.
De ez a filantrop-filozofikus szimpatizálás – amit erkölcsileg
meg tudok érteni – politikai elvakultsághoz is vezethet. Nemrégiben ilyen
szélsőbalos európai és amerikai barátaimmal vitatkoztunk a bevándorlásról.
Én mondom azt, amit a józan paraszti ész nekem diktál: „Abszurd dolog a
bevándorlás ellen fellépni, hiszen a szegényebb országokból az emberek
mindig szeretnének a gazdagabbakba költözni. De azt is megértem, hogy majdnem
minden nyugati ország – még az is, ahol baloldali a kormányzat – megpróbálja
megszűrni a bevándorlást, különösen gazdasági válság idején”. Felháborodás
a beszélgetőtársaim körében. Szabályozni a bevándorlást?! Soha, mert
ennek akkor a táborokba zárás a következménye. Én utalok arra, hogy ha
megengednék a kontrollálatlan bevándorlást, robbanásveszélyes helyzet jönne
létre az országainkban – tömeges munkanélküliség, a bűnözés, szegénység,
erőszak szédítő növekedése. A mértéktelen bevándorlás keltette káosz a
tömegeket a fasiszta és xenofób pártok soraiba taszítaná (aminek sajnos
máris tanúi vagyunk), ahogy a mély gazdasági válság a németeket 1933-ban
Hitler karjába hajtotta. Amire egyik beszélgetőtársam olyan megjegyzést
tesz, amivel nagy tapsot arat: „Tehát hogy elejét vegyük a fasiszta koncentrációs
táboroknak, a bevándorlók számára kellene táborokat felállítanunk?”
Beszélgetőtársam számára nincs semmi különbség a szicíliai partokon a boot
people számára felállított menekülttáborok és Auschwitz között?
Egyes baloldali értelmiségieket egyáltalán nem érdeklik honfitársaik
hangulatai, gondolatai, félelmei: egy partizán-morál magasztos elveinek
világában élnek, ahol a politikai megfontoltságnak nincs helye. A mindenkor
éppen divatban lévő gyengék oldalára kell állni, és kész, ennyi! Hogy milyen
problémákat hoz magával a bevándorlás saját társadalmunk leggyengébbjeire
nézve, annak nincs jelentősége: ezek csak előítéletek, amelyek a pszichiátriai
pedagógia hatáskörébe tartoznak. Aminek az a következménye, hogy polgártársaik
egyre inkább a jobboldali politikusok kormányzását választják.
A balosoknak az is feltűnhetne, hogy a jobbmódú osztályok egész
jól fogadják a bevándorlást. A bevándorlásnak köszönhetően azok számára,
akik megengedhetik maguknak, olyan háztartási alkalmazottak, munkások,
ápolók, nővérek, napszámosok, prostik, papok stb. állnak rendelkezésre,
akikhez különben nem jutnának hozzá, vagy csak sokkal drágábban. Következésképpen
sok olyan európai, aki szintén dolgozhatna háztartási alkalmazottként,
munkásként, ápolónővérként, ezt nem teheti meg, ezért a bevándorlás megállítását
követeli.
Intelligenciánk egy része a „gyengébbekért” áll ki, de nem vesz tudomást
a többiekről, akik szintén gyengék, és hagyja, hogy engedjenek a rasszista
és populista szirénhangok csábításainak.
A baloldali radikális elemzések egy része, bármennyire híres
filozófusok tollából való, feketének vagy fehérnek állít be mindent: az
egyik oldalon vannak a jók („a leggyengébbek”), a másikon a rosszak (az
imperialisták). A politika ezzel a futballszurkoláshoz hasonló ordibálásra
redukálódik. Sok konfliktus esetén az egyetlen etikailag kiegyensúlyozott
pozíció az „egyenlő távolságtartás” lesz. De az általános politikai hübrisz
nem engedi meg az egyenlő távolságtartást – még akkor sem, ha bevándorlók
állnak az egyik, és a szociálisan hátrányos helyzetű helybeliek a másik
oldalon.
A bevándorlás csak egy része Európa súlyos drámájának a globalizált
világban: a rendszer jellegéből adódóan az európai bérek hosszú ideje csökkenő
tendenciát mutatnak: a sokkal alacsonyabb kínai és indiai bérek irányában.
Igaz, a kínai és indiai bérek emelkedőben vannak, ami jó hír az indiaiaknak,
kínaiaknak és nekünk is. A gazdagság egy része, aminek Európa a legutóbbi
időkig örvendhetett, a BOIK-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína)
és más, nemrég még szegénynek számító ország szintjére fog lecsúszni. Ezt
az eltolódást senki sem tudja megállítani. És ki akarná elzárni emberek
sok százmillióit attól a lehetőségtől, hogy ők is profitáljanak abból a
jólétből, amit a Nyugat oly hosszú ideig élvezhetett? A leggyengébb osztályok
fogják a legsúlyosabb árat fizetni Európa globális meggyengüléséért.
Tud-e valami eredetit és meggyőzőt mondani a baloldal ezeknek
az európai tömegeknek, akiknek a szociális és gazdasági csapásokat viselniük
kell? A mi évszázadunknak ez a tulajdonképpeni problémája. Kétlem, hogy
a baloldal nagyrésze tisztában volna ezzel.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 81. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|