Nem sok példa akad a történelemben arra, hogy egy országban ilyen váratlanul és gyors ütemben kibontakozzon egy forradalom, amely korábban teljesen reménytelennek látszott. A január 25-én kitört egyiptomi forradalomnak nem voltak vezetői és szervezete is alig. Meghatározó eseményei január 28-án, pénteken zajlottak, egy olyan napon, amikor szinte minden kommunikációs csatornát elvágtak, köztük az internetet és a telefont is. Mindez egy óriási országban történt, ahol ritkán zavarja meg bármi a politikai nyugalmat, hosszú hagyománya van a tekintélyuralmi berendezkedésnek, és több mint két millió fős hatalmas elnyomó apparátus vigyáz a rendre. De ezen a napon megszűnt létezni Hoszni Mubarak 30 éve tartó rendszere, amit pedig mindenki öröknek hitt, és az egyetlen rendszer volt, amit a tüntetők többsége életében látott.
Bár a rezsim agóniája még két hétig tartott, a kormány gyakorlatilag nem működött többé. Minden minisztérium és kormányhivatal bezárt, és január 28-án szinte az összes rendőrőrs leégett. A hadseregen kívül egyetlen karhatalmi szervezet tagjai sem mutatkoztak, és egy héttel a felkelés után is csak néhány rendőr tűnt fel ismét az utcákon. A rend fenntartásáról a helyben alakult népi bizottságok gondoskodtak. A hazafiasság a kollektív büszkeségben jutott kifejeződésre, hogy emberek, akik korábban nem is ismerték egymást, tudatosan és meghatározott céllal együtt tudnak cselekedni.
A forradalom, amely még mindig zajlik, kétségtelenül meghatározó élménye lesz a benne részt vevő fiatalok millióinak Egyiptomban, és talán az arab világ más országaiban is azoknak a millióknak, akik nyomon követték a történéseket. Míg az első időben a fiatalok domináltak az eseményekben, a forradalom hamarosan nemzetivé vált minden értelemben: a tiltakozó demonstrációkban részt vevők mind vegyesebbé váltak demográfiai összetételüket tekintve, különböző korosztályok, társadalmi osztályok, a férfiak és nők, muzulmánok és keresztények, városiak és falusiak egyaránt részt vettek bennük, mégpedig óriási számban és ritkán látható eltökéltséggel.
Az emberek, akikkel beszéltem, hasonló élményekről számoltak be: egyfajta csoda volt számukra ismét felfedezni szomszédaikat. Arról beszéltek, hogy eddig nem is tudatosították magukban, hogy társadalomban élnek és hogy ez mit is jelent, és hogy aki tegnap még olyan távoli volt, mára milyen közelivé vált. Láttam, amint parasztasszonyok hagymát adnak a tüntetőknek, hogy segítsenek nekik rendbe jönni a könnygáztámadás után. És láttam fiatalokat, akik lebeszéltek másokat arról, hogy vandál akciókat hajtsanak végre, és a Nemzeti Múzeumot élő pajzzsal védték meg a fosztogatni és gyújtogatni akaró csőcseléktől. Máshol a tüntetők megvédték a többi tüntetőtől az általuk elfogott Mubarak-párti baltagiját, azaz „fejszés embereket”, akik korábban rájuk támadtak. És számtalan más nemes gesztusnak is tanúja voltam az eluralkodó pusztítás és káosz közepette. 
Bár a nemzetközi sajtó elsősorban a káoszt, a közel-keleti térséget fenyegető veszélyeket, az iszlamizmus hatalomra jutásának kockázatát emelte ki, ezek azonban irrelevánsnak bizonyultak. A forradalom jó ideig elhúzódott, hogy elérje célját, a rendszer megdöntését, és a résztvevők egyre több figyelmet fordítottak arra, hogy a forradalom más erényeit is felmutassák, például azt, hogy éppen a káosz körülményei között új erkölcsiség kezdett kialakulni. Ez egyebek között abban jutott kifejezésre, hogy a demonstrációkban résztvevők személyes felelősségüknek tekintették a civilizált körülmények fenntartását: gondoskodtak a közterületek tisztaságáról, ahol erre szükség volt, biztosították a fegyelmezett sorban állást, teljesen megszűnt a nők zaklatása a nyilvános helyeken, gondoskodtak az ellopott vagy elvesztett tárgyak visszaszolgáltatásáról, és egy sor más etikai kérdésben döntöttek, amivel máskor nem törődtek, vagy úgy gondolták, hogy nem rájuk tartozik. 
Több olyan alapvető vonása van ennek a nagyszerű eseménynek, ami nem csak az egyiptomi forradalom, de a többi arab országban zajló felkelés megértésének kulcsát jelenti. E vonások közé tartozik az addig marginálisnak tekintett csoportok ereje, a történések során megmutatkozó spontaneitás, a civil társadalmi jelleg, amit az állami barbarizmussal szembeállítva tudatosan tanúsítanak; a politikai követelések elsőbbsége minden más típusú, így a gazdasági követelésekkel szemben; végül az uralkodó elit képtelensége, hogy a tömeg differenciálatlannak vélt morajában meghallja az első figyelmeztető jeleket.

Marginalitás
A marginalitás azt jelenti, hogy a forradalom a peremeken kezdődött. A tunéziai forradalom az ország peremvidékein kezdődött és innen terjedt át a fővárosra, és Tunéziából, amely az arab világon belül viszonylag marginális helyzetben van, terjedt tovább Egyiptomra. Az egyes arab országok nyilvánvalóan különböznek egymástól a gazdasági mutatókat és a liberalizáció fokát illetően, de megdöbbentő volt számomra, hogy az egyiptomi fiatalok mennyire tisztában voltak a tunéziai eseményekkel, amelyek csak két héttel előzték meg az egyiptomi felkelést.
A marginalitás Egyiptomon belül is fontos tényező. A média legnagyobb része a Tahrir térre figyelt Kairó belvárosában, ahova minden nap elmentem, és ahol az óriási tömeg maga is azt a lehetőséget jelezte, ami január 25-én hirtelen valósággá vált, amikor Egyiptom 12 tartományában hatalmas tüntetések törtek ki. A forradalom nem tűnt volna lehetségesnek, ha Kairóra korlátozódott volna. A legintenzívebb pillanatai az első napokban, amikor valóban látszott, hogy forradalom megy végbe, az olyan marginálisabb helyekre is átterjedtek, mint Szuez. Az a tény, hogy a forradalom olyan peremvidékeken is kitört, ahol a legkevésbé várták, mindenki számára azt bizonyította, hogy bárhol kitörhet. 

Spontaneitás
A forradalom mindvégig megőrizte spontán jellegét, amennyiben nem támaszkodott állandó szervezetre. A szervezési szükségletek – mint például a kommunikáció kialakítása vagy annak eldöntése, hogy mi legyen a teendő a következő nap, hogyan vigyék ki a sebesülteket, hogyan verjék vissza a baltagija támadásait, vagy akár hogyan alakítsák ki követeléseiket – a helyszínen merültek fel közvetlenül és alakultak tovább az új helyzetekre válaszul. Emellett a forradalomnak egyetlen pillanatig sem voltak vezetői, amit a megfigyelők különösen fontosnak tartottak. A legkülönbözőbb vitákon voltam jelen, ahol a résztvevők határozottan ellenezték, hogy bármely létező csoport vagy vezető képviselje őket. Épp úgy, ahogy azt is ellenezték, hogy bármilyen képviselőket állítsanak ki maguk közül, akivel a kormány vagy bárki tárgyalhatna. A közös álláspont az volt, hogy maga „a nép” dönt.
A spontaneitás azért is kulcsfontosságú elem volt, mert így nehéz volt megjósolni és ellenőrzés alá vonni az eseményeket; és mert szokatlan erejű dinamizmust biztosított mindaddig, amíg sokmillió ember volt elkötelezett a közös célnak, hogy meg kell dönteni a rendszert, amit az elnök képviselt. A spontaneitás emellett, mint kiderült, nem csak szervezeti és ideológiai, hanem terápiás szerepet is játszott. Több résztvevő is megemlítette nekem, hogy a forradalom pszichológiai értelemben felszabadító hatást gyakorolt rájuk, mert az elnyomás, amit önkritika és a belső gyengeség érzete formájában interiorizáltak, a forradalom hatására kifelé fordult, mint pozitív energia, és mint saját értékeik felfedezése. A leggyakrabban az „ébredés” szóval írták le a mozgalmat, mint a mély álomból való spontán felmerülést, amit semmilyen pártprogram nem tudott korábban előidézni. 
A spontaneitás állt minden jel szerint a mögött is, hogy állandóan bővült a felkelés céljainak köre: a január 25-én megfogalmazott alapvető reformkövetelések után három nappal már az egész rendszert meg kívánták változtatni, egészen odáig menően, hogy minden engedményt el kell utasítani, amíg Mubarak a helyén van, végül, hogy Mubarakot bíróság elé kell állítani. Mubarak eltávolítását január 25-én még senki sem követelte, csak elutasították, hogy a fia legyen az elnökjelölt, és azt követelték, hogy Mubarak ne induljon ismét. De január 28-án már nem adták annál alább, hogy Mubarakot haladéktalanul el kell távolítani a hivatalából, és valóban úgy is tűnt, hogy ez meg fog történni. Itt tehát egy spontán mozgalom ismert fel, mire van lehetőség, és nem egy kész program, szervezet vagy vezetés fogalmazta meg. A spontaneitás ily módon a forradalom iránytűjévé vált, és egyben annak módjává, hogy elérje radikalizálódó céljait.
Éppen ezért nem lehetett meggyőzni a résztvevőket, hogy adják fel a forradalom spontán jellegét, mivel a spontaneitás megmutatta erejét. A spontaneitás volt a forrása annak is, hogy egyfajta karneváli jelleget vittek a forradalom színpadára a szabadság és a kezdeményezőkészség kifejezésére. Így például a több ezer plakát között, amit a tüntetéseken láttam, egy sem volt ismétlődő (ahogy a kormánypárti tüntetéseken lenni szokott). A plakátok többsége egyéni és kézzel csinált volt, a legkülönbözőbb anyagokra és tárgyakra írva vagy rajzolva, amit készítőik büszkén mutogattak. A spontaneitás a hálózatépítésben is hasznos eszköznek bizonyult, mivel a forradalom a mindennapi élet spontán jellegének kiterjesztéseként működött, ahol sem szükség, sem lehetőség nem volt részletes tervezésre.
A spontaneitás a forradalom sikerének egyik záloga volt, ami egyben azt is jelentette, hogy az új rend felé való átmenetet a rendszeren belüli erők viszik véghez, mivel az utcán lévő milliókat semmilyen egységes erő nem képviselte. A tiltakozók többségét, akikkel beszéltem, mindazonáltal ez kevésbé foglalkoztatta, mint az alapkövetelések, amelyek teljesítése biztosíthatta, hogy igazságosabb rendszer jöjjön létre. Egy héttel a forradalom kezdete után a következő követelések fogalmazódtak meg: el kell mozdítani a diktátort; fel kell oszlatni a parlamentet és újat kell választani; módosítani kell az alkotmányt az elnöki hatalom szűkítése és nagyobb szabadságjogok biztosítása érdekében; meg kell szüntetni a szükségállapotot; bíróság elé kell állítani a korrupt felső vezetőket és azokat, akik tűzparancsot adtak a tüntetők ellen. 

Polgári etika

Figyelemreméltó volt, hogy a vallásos hivatkozások helyett a polgári erkölcsi elveket hangoztattak, amelyeket univerzálisnak és magától értetődőnek tekintettek. Ez itt meglepőbb, mint Tunéziában, mivel Egyiptomban a vallási ellenzék erős és gyakorlatilag az élet minden területére kiterjed. A Muzulmán Testvériség maga is hamar csatlakozott a tiltakozó megmozdulásokhoz, de mint minden szervezett politikai erőt, meglepetésként érték az események, és nem tudta irányítása alá vonni ezeket, bár a kormány megpróbálta felnagyítani a szerepét.
Ez véleményem szerint két korábban említett elemmel van összefüggésben: a spontaneitással és a marginalitással. Mindkét elem az eddig apolitikus csoportok politizálódását hozta magával, és megfelelt annak a széleskörű elvárásnak, hogy mellőzzék a vallásos nyelvezetet. A vallás valójában akadályként jelent meg Egyiptomban, különösen a nem sokkal korábban felerősödött szektaközi feszültségek fényében, és ellentmondott a forradalom egyik fontos jellemzőjének, hogy a társadalmon belüli választóvonalak felett áll, így a vallási választóvonalak felett is.
A forradalom Tunéziához hasonlóan Egyiptomban is egyfajta kollektív erkölcsi földmozgást indított el. A központi követelések nagyon alapvetőek voltak és olyan jogok tiszteletben tartása körül forogtak, mint az állampolgári jogok, az emberi méltóság és az a természetes jog, hogy az ember részt vehessen a rendszer kialakításában. Míg ezeket az elveket korábban vallási nyelven fogalmazták meg, most minden misztifikáció nélkül vagy az isteni tekintéllyel történő igazolás nélkül fogalmazták meg őket. Ez az átalakulás nagyon láthatóvá vált akkor, amikor a Muzulmán Testvériség tagjai egy bizonyos ponton mindenkivel együtt polgári államot követeltek explicit módon megkülönböztetve a másik két alternatívától: a vallási és a katonai államtól.

A politika prioritása

Feltűnő volt január 28. után, hogy a radikális politikai követelések az egyéb sérelmek fölé emelkedtek, beleértve a súlyos gazdasági helyzettel kapcsolatos panaszokat is. A politikai követelések világosabbak voltak minden másfajta követelésnél, mindenki egyetértett ezekkel, és mindenki osztotta azt a véleményt, hogy minden egyéb problémáról könnyebb tárgyalni, ha már létrejött egy felelős politikai rendszer. Így az egyik központi témát a korrupció elleni harc jelentette, ami jó eszköz volt arra, hogy a gazdasági panaszokat könnyen érthető politikai nyelvre lehessen lefordítani. Ez mindenesetre megfelelt a realitásoknak, mivel a politikai rendszer alapvetően a leplezetlen lopás rendszerévé alakult át. A forradalom előtt néhány hónappal mindenkinek volt egy története a korrupt üzleti-politikai elitről, amely a „rendszer” legnagyobb haszonélvezője volt. Ez az elit leginkább a Mubarak fia körüli klikkből tevődött ki. Ennek egyes tagjai toborozták a hírek szerint azokat az orgyilkosokat, akik két teljes napon és éjszakán keresztül terrorizálták a tüntetőket február 2-án és 3-án.

A zsarnokság vaksága

Az eseményekben, mint mindenütt az arab világban, meghatározó tényező volt a zsarnokság vaksága. Az addig a felszín alatt áramló elégedetlenséget, ami a forradalom során vulkánként tört ki, az uralkodó elit magatartása táplálta az évek során. A hosszú ideig tartó uralom következtében, látható ellenzék hiányában ez az elit már semmilyen ismerettel nem rendelkezett azokról, akik fölött uralkodott. Így képtelen volt olvasni a jelekből, nem hallotta meg a morajt a forradalom előtt, és amikor hirtelen hallhatóvá vált, akkor is csak kivehetetlen zajt érzékelt. Január 28-án, amikor már egész Egyiptom lángokban állt, és a világ vezető politikusai közül többen közleményben juttatták kifejezésre aggodalmukat, az egyiptomi kormány hallgatott. Aztán Mubarak éjfélkor megszólalt, és éppen az ellenkezőjét mondta annak, amire mindenki számított. Azt hitte, óriási engedményt tett, de szavait – és ezt bármilyen valamennyire intelligens tanácsadó megmondhatta volna neki – csak provokációként lehetett értelmezni, ami csak további tiltakozásokat eredményezett.
Ezután február 1-én újabb beszédet mondott, és ismét azt hitte, hogy nagy engedményt tett, amit azonban a tiltakozók ismét az arrogancia netovábbjaként fogtak fel. Elnöksége utolsó napján, február 10-én aztán ismét közfelháborodást okozó nyilatkozatot tett. Ahelyett, hogy lemondott volna posztjáról, közölte, hogy átadja a hatalmat az akkorra már ugyanannyira gyűlölt alelnöknek. Az utcákon hatalmas tömeg gyűlt össze, amely február 11-én az elnöki palota elé vonult. Most már az egész ország bosszúra szomjazott ezzel az emberrel szemben, aki ennyire nem képes megérteni a nép egyértelmű akaratát.
Az a tény, hogy február 2-án Mubarak hívei nem tudtak jobbat kitalálni, mint hogy zsoldosokat küldjenek tevéken és lovakon a Tahrir térre a tömeg szétoszlatására, azt jelezte, hogy a rendszer fölött elszállt az idő: egy letűnt rendszer, amit már semmi sem köt a jelenhez. Úgy tűnt mintha szakadás állt volna be az időben és egy tizenkettedik századi eseményt látnánk. A tömegből nézve olyan volt, mintha csak keresztüllovagoltak volna a színen, aztán ismét elnyelte volna őket a karám, amely visszavitte őket a múltba. A körzetekben alakult népi bizottságok viszont a maguk kezdetleges fegyvereivel és illúziónélküliségükkel már azt képviselték, amivé a társadalom átalakult a forradalom révén: egy tényleges testületet, amely saját erejéből ellenőrzése alatt tartja jelenét, és megtanulja, hogy a jövőjét is hasonlóképpen maga alakíthatja alulról. Abban a percben a befelé fordulás és az önmegvetés évtizedeinek súlya alól kiszabadulva spontán rend jött létre a káoszból. Ez jelenti egy új polgári rend létrejöttének legjobb reményét.

        GÁTI TIBOR FORDÍTÁSA