(Temesvár/Budapest) Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság hivatalos adatai szerint 1969-1989 között több mint százezer román kért politikai menedékjogot Nyugaton. Többségük illegálisan lépte át a határt Jugoszlávia vagy Magyarország felé, vállalva a szörnyű kockázatot, hogy elfogják és sok évi börtönnel büntetik, vagy egyszerűen agyonlövik őket. A menekülőket „bokorugróknak” nevezték. A kommunista hatóság és a határőrség szerint a „határsértő” egyet jelentett a politikai törvénysértővel. A Büntetőtörvénykönyv 245. cikkelye szerint a tiltott határátlépés szándéka is büntetetést vont maga után, a törvényszegés hat hónaptól három évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető. Akik megúszták, a megbélyegző „határsértő” státust valamelyik demokratikus országban menedékjogra válthatták. Ők ma világpolgárok Nyugat-Európában, az USA-ban, Kanadában vagy AusztráŹliában. De százával voltak, akik fennakadtak a szögesdróton, akiket a határon agyonlőttek, azután a helyi temetőben lelték végső nyughelyüket.
Sokszor a családjaikat sem értesítették, és így abban a hiszemben ringathatták magukat, hogy a hozzátartozójuk a széles nagyvilágban életben van valahol. A kilencvenes években „a letartóztatott gondolat” Memoria című folyóirat Eltűntek rovatában tízesével voltak olvashatóak a családok felhívásai 1989 előtt eltűnt hozzátartozóik felkutatására.
Húsz évvel a román forradalom után a mai fiataloknak a „bokorugró” szó semmit vagy egészen mást jelent. Olykor megütközést kelt az olyan értesülés, hogy Nadia Comăneci, a világ legismertebb tornásznője, 1989 novemberében határsértést követett el, ahogy 1977-ben a Phoenix együttes tagjai is, akik a Marshall-hangfalakban elbújva szöktek meg. Mára a világhálón és az újságokban a hajdani „határsértő” jelentése is megváltozott; „a kutyás határőrök” feladata legtöbbször a kábítószer keresésére korlátozódik stb.
Manapság a román határ inkább a korrupciót, az elegáns villákat és gépkocsikat idézi fel, amelyeket egyes vámosok és a határőrök a bűnözőkkel összejátszva szereztek, és Románia schengeni övezethez csatlakozásának tárgyalásai alatt többnyire ilyen képek tömkelegét sugározták a tévéadók is.
1989-ben lezárult a román „bokorugrók” korszaka, akik az életüket kockáztatták a szabadságért, a románok kivándorlása ennek ellenére folytatódott. A statisztikák szerint a forradalom után tíz évvel több mint egymillióan hagyták el hivatalosan Romániát és telepedtek le külföldön. Az 1989-ben kivívott szabad utazási joggal, 2007-ben az ország Európai Uniós csatlakozásával és a románok európai állampolgárságával új, globalizációs jelenségnek lehetünk tanúi: a hajdani bokorugrók helyébe a vendégmunkások lépnek. 
A temesvári televíziónál 1999-ben forgatott dokumentumfilmem előkészítő munkálatai közben derült ki, hogy a Temesvári Katonai Ügyészség, amelynek felügyelete az ország egész nyugati területére kiterjedt, több kötegnyi dossziét őriz az 1983–1989 között a szögesdrótnál meggyilkolt határsértőkről, de a dossziékat az akkori katonai archívumokra vonatkozó rendeletek értelmében nyolc év után meg fogják semmisíteni. Tudtam, hogy sietnem kell, mert az utolsó dossziék is hamarosan eltűnnek.
Az aktákban rendszerint az állt, hogy gyilkosság vagy gyilkossági kísérlet miatt a Büntetőtörvénykönyv 1971/367 rendelete értelmében a határőrök jogszerűen használtak éleslőszert. A határőrök a legtöbb esetben tisztázták magukat, ez volt a bevett gyakorlat. Például a 192/P/1985-ös dossziéban az áll, hogy a temesvári alakulat 02872 számú sorkatonája, a gyilkosság gyanúsítottja ellen azzal az indoklással szüntették meg a nyomozást, hogy a Büntetőtörvénykönyv 174. cikkelye értelmében ő csak a határt védte: „Tényállás: Románia Sz. K. és a Magyar Népköztársaság kormányai közötti, a Hivatalos Közlöny 34-ik, 1986 június 6-i számában közzétett román-magyar kétoldalú kölcsönös meg nem támadási szerződésben foglaltak szerint határsértés történt, Románia Szocialista Köztársaság határának tiltott átlépése a Magyar Népköztársaság felé.” A katona, aki halálos lövést adott le a tizenkilenc éves fiúra, kijelentette, hogy a szabályzatnak megfelelően lábra célzott. A dossziéban talált fényképek és ábrák alapján Leşan Savir áldozat halálát mégis tüdőlövés okozta. Máshol a szolgálatot teljesítő katonák kijelentik, hogy rájuk támadtak és megpróbálták lefegyverezni őket, következésképpen ellenük nem is indult eljárás. „A szolgálatot teljesítő katona sem volt rózsás helyzetben, éjjel, a szögesdrót mellett, tizenkilenc-húsz évesen, sokszor magányosan, nagy megpróbáltatást jelentett neki eldönteni, hogy tüzet nyisson-e, vagy sem.” – mondta Romeo Bălan, a Temesvári Katonai Ügyészség egykori parancsnoka, aki rendelkezésünkre bocsátotta néhány katona dossziéját. Az író Daniel Vighi saját bőrén tapasztalta az illetékes katonai kiképző hatóság galádságát, amely a sorkatonákat kegyetlenkedésre kényszerítette: „Ennek a generációs háborúnak a drámáját sorköteles katonaként naponta a saját bőrömön tapasztaltam Románia nyugati határán, ahol mindennaposak voltak a szögesdrót és a járőrök elleni támadások – az országunkat Jugoszláviától elválasztó folyton felújításra szoruló szakaszon –, a közelben lévő határőrségi laktanyában bántalmazták, bebörtönözték, akiket nem lőttek agyon a szögesdrótnál, mert nem szerették a hazájukat, vagyis gimnazistákat, egyetemistákat, munkásokat, fiatal szerelmeseket. A temesvári vagy az aradi határőrség kiképzésén meggyőzték a katonákat, hogy Románia ellenségeit a közismert szólás szerint kell kezelni: ťinkább az ő anyja sírjon, mint az enyém.Ť Különben a katonát és a határsértőt közös sors kötötte össze: ha a katona ügyetlen vagy túl engedékeny volt, a határsértő helyett ő került hűvösre. Így bebiztosították a járőrök elszántságát, buzgalmát, harci kedvét.” (Daniel Vighi: Akaemmel a miniszoknya ellen, megjelent a Dilema 340/13-as, 1999 augusztusi számában).
Bokorugróknak nevezték címmel készült a temesvári körzeti stúdió és a nemzetközi tévétársaság romániai, ausztriai, németországi és jugoszláviai helyszíneken több mint egy évig forgatott dokumentumfilmje. Alkotók: Brînduşa Armanca; rendező: Dan Raţiu; forgatókönyv: Brînduşa Armanca és Dan Raţiu; vezető operatőr: Gheorghe Şfaiţer; zene: Ilie Stoian (Bestiar), Nicu Covaci-Phoenix (Mugur de fluier). A film alkotói Belgrádban, Újvidéken, Markovácon, Ovćán, Bécsben, Treiskirchenben, Regensburgban, Berlinben, Temesváron stb. órákig beszélgettek olyan emberekkel, akik felidézték a határsértés drámai tapasztalatait. Egyikük sem felejtette el a határátlépés megrázkódtatását, amikor a legkisebb zörej vagy árnyék a golyózáporral járó véget, vagy éppen ellenkezőleg, a szabadságot jelenthette. Húsz évvel a forradalom után ezek a vallomások dokumentum értékűek. A mai fiatalok, akik személyi igazolvánnyal járnak shoppingolni egész Európába, a képzelet szüleményének tekintenék ezeket a tragédiákat, ha a fennmaradt dokumentumokat és visszaemlékezéseket nem tárnánk fel előttük.
Jóval később a Gardianul napilap egyik cikkéből értesültem arról, hogy „közel ötvenezer, a volt Securitate tulajdonát képező dosszié került a Temesvári Katonai Ügyészség birtokába. A bánáti hegyekben működő antikommunista ellenállás, a téeszesítés, a légionárius lázadás, a tiltott határátlépések és a kommunista állam által megtorolt más bűncselekmények dokumentumai. Annak ellenére, hogy a volt Securitate vizsgálati anyagát a MIRA (Román Rendészeti és Közigazgatási Minisztérium) őrizte, majd átadta a CNSAS-nak (Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács), ezek mégis a Temesvári Bíróságon kötöttek ki. A Temesvári Katonai Bíróság és Katonai Ügyészség épületének legfelső emeletén tárolják őket, a Popa Şapca utcában.” (Vlad Enciu: „A Temesvári Katonai Bíróságon őrzik a volt Securitate archívuma egy részét”, Gardianul, 2007. november 15.)
A román kommunizmus történetéről ma már számtalan forrás áll rendelkezésünkre. Könyvek, visszaemlékezések, életrajzok, filmek. Az ellenállás és a kommunizmus áldozatainak Máramarosszigeti emlékháza a múlt megismertetésének egyik nagyszabású vállalkozása. A volt Securitate archívumának CNSAS-nél (A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács) őrzött anyaga, a Kommunizmus Romániai Áldozatai Kutatóintézet tanulmányai sőt, 2006. december 18-án a közelmúltat feltáró Elnöki tanácsi jelentés a romániai kommunista diktatúráról, röviden a Tismăneanu-jelentés, a román kommunizmus hivatalos elítélésének tekinthető. Ennek ellenére a médiának fontos szerep jut a közelmúlt megismerésében. Lucia Hossu Longin A fájdalom emlékirata című, a közszolgálati televízióban is bemutatott munkája kiemelkedően fontos lehet „az iskolafalakon kívül elsajátított” történelem terjesztésében. Először fordult elő, hogy a központosító rendszer titkos börtönei, a még életben lévő és időközben tisztes nagyapákká avanzsált kínzók, a szenvedésben tönkrement emberi sorsok – a sorozat jóvoltából – érzékelhetően feltárultak a nagyközönség előtt. „Harc volt az idővel, mert az öreg harcosok eltűntek, a börtönöket gyanús gyorsasággal felújították vagy lerombolták, a halálraítéltek celláit helyes, pasztellszínű szobákká alakították át” – nyilatkozta a rendezőnő, akinek a munkásságára érdemes odafigyelnünk (Lucia Hossu Longin: A fajdalom emlékirata, Humanitas, 2007, 421-es oldal) Szerencsére voltak román újságírók, akik 1989 után érdeklődtek a határsértők után, felkutatták a túlélőket, a tanúkat, és feljegyezték a történeteiket. A korabeli román, magyar, szerb vagy nyugati sajtót, ezt a valóban oral history-t, szintén érdemes kutatni, ahogy ez a kötet is ezt teszi.