Csiga-biga, gyere ki,
Bölényszarvad dugd ki,
A Dunához menjél,
Idd zavaros vizét,
Menj le a mocsárhoz,
Annak vize langyos,
A tuskóra másszál,
Azon lestyánt faljál.

Melyik gyerek ne mondogatta volna ezt a versikét a tenyerében tartott csigának, várva, hogy rábeszélésére nyálkás teste előbújjék, a két riadt szemű szarvacskájával? A román kisgyerekeknek a Duna referenciális fogalom, akárcsak a lestyán, amit az anyák a csorbába főznek, vagy a mondóka vízhez köthető szavai, amelyekkel az eső után varázslatosan feléledő haslábúakat bűvölik, azonban ez a Duna zavaros. 
 A modern berendezésű, Tulceatól a Delta felé csak hajóval vagy csónakkal megközelíthető Mila 23 (23  Mérföld) szállodában a csapból és a zuhanyozóból barna színű Duna-víz folyik. Ennek ellenére a Deltáról szóló riportokban a turistákra váró meglepetések között felsorolják a lipovánok egyenesen a Duna-vízéből főzött híres halászcsorbáját! Zavaros a Duna, mert Románia csaknem minden folyója beleömlik, esős időben nagy áradásokat okozva és a medrében összegyűjtve az összes csapadékot és hordalékot.  
 Végül csatornákra, mocsarakra szétágazva létrehozza az európai földrész egyetlen deltáját, aztán a Fekete-tengerbe ömlik a Caraorman erdőnél, amelynek véletlenül ugyanaz a neve, mint a németországi erdőnek, ahonnan ered a folyam, hiszen a Fekete Erdő törökül Caraorman.

A száműzött költő árnyéka
A Tabula Traiana az első a hajdani Dacia felé a Dunán átívelő híd, a két végén erődtornyos hídfői még őrzik a Római Birodalom emlékét. A rómaiak a Dunát Egyiptom szent folyójához, a Nílushoz hasonlították. „A Danubius a legnagyobb / Nem akar kisebb lenni a Nílusnál”, mondja Publius Ovidius Naso. 
 Halikarnasszoszi Hérodotosz i.e. az 5. században elsőként írta le az Al-Dunát, de akkor még három helyett öt ága volt, és görögül Isztrosznak nevezték (latinul Istrus). A görögök még a rómaiak előtt felfedezték, és a Fekete-tengernél az antik világ máig legépebben megmaradt emléke, Histria városa is a folyam görög nevét idézi.
 A Római Birodalom legkeletibb vára, Halmyris a Tulcea környéki Razelm tónál épült, ahol a román archeológusok nyaranta ásatásokat végeznek és római relíkviákat gyűjtenek.
 A Dunától nem messze, az egyik görög kolóniára, Tomis kikötőbe, a mai Konstancára száműzte Augustus császár tisztázatlan bűnök miatt Ovidiust, a költőt, és ő itt írta meg a Tristia (Keservek) és Epistulae ex Ponto (Levelek Pontusból) című műveit, majd kegyelem és vigasz nélkül itt halt meg, a barbár géták között. Ovidius alakja fájdalmas szimbólumává vált azoknak a román íróknak, akik a kommunizmus alatt, több hullámban, szintén száműzetésre kényszerültek, Nyugaton. Közülük sokan (Emil Cioran, Mircea Eliade, D. T. Ţepeneag, Paul Goma, Matei Călinescu, Norman Manea, Pavel Toma, Virgil Nemoianu, Petru Dumitriu) nemzetközi hírnévre tettek szert.
 Az ősi múltat idézők a „dák ősapák” elvesztett háborújának kimenetelét szeretnék megváltoztatni, pedig a hódító rómaiak olyan győzelmet arattak fölöttük, hogy emléküket a Rómában álló Traianus oszlopa domborművén kívül csak hajdani fővárosuk, Sarmiseghetuza romjai és néhány fennmaradt szó őrzi, amelyeket a nyelvészek az albániai trákra vezetnek vissza. Decebal óriási, sziklába faragott giccses szobra próbálja felidézni Mraconia település mellett a a dákok emlékét a közömbös Duna partján, amely nem mentette meg őket a hódító rómaiaktól.
  
Sétahajózások a Dunán
A Duna hosszának 2860 kilométeréből 1070 kilométer, Bazias és Sulina helységek között, Románia területéhez tartozik. A Călăraşi–Galaţi közötti szakaszt leszámítva a Duna egyben országhatárt is képez Szerbiával és Bulgáriával, és bizonyára a „mi kilométereink” egy részét szerb és bolgár szomszédaink is „beszámítják” maguknak.
 A Duna két partján sok helyen párban állnak a román és bolgár városok, egymással szemben: Vidin és Calafat, Nikopole és Turnu Măgurele, Ruse és Giurgiu. Ezt a szimmetriát még a törökök alakították ki a középkorban, amikor meghódították Bulgáriát és a két román fejedelmeség, Havasalföld és Moldva vazallus államként aranyban fizette nekik a sarcot, és fiúkat adott a janicsár hadseregnek.  
 Giurgiu dunai kikötőként, sok más városhoz hasonlóan, az Ottomán Birodalom része volt, a török hódoltsági területhez tartozott. Ezek a kikötők csak az 1877-es függetlenségi háború idején váltak román területté, miután a román fejedelemségek a Hohenzollern-dinasztia és I. Károly uralmával Oroszországgal léptek szövetségre az orosz-török háborúban. Ennek a korszaknak legismertebb költője, Vasile Alecsandri drámai költeményekben énekelte meg a hős román katonákat, akik a Dunán átkelve Bulgária területén harcoltak, hogy a Románia néven egyesült két fejedelemséget felszabadítsák a török uralom alól. A kisgyerekek Alecsandri verseiben is találkoznak a folyammal; és könnyen megtanulják a román irodalom gyerekkorából származó rímes verseket.
 A függetlenségi háború után I. Károly király javaslatára indult be a sétahajózás a Dunán, ahogy a sinaiai Peleş kastély környéki kirándulások is. Mária királyné, I. Károly utódja, Ferdinánd felesége emlékirataiban számol be „a Károly király javaslatára tett kirándulásokról,  jachton, motorcsónakon vagy evezős ladikon a Duna-delta csatornáin, tavain, a nádasok között.” Így ír: „a magányos vizek világa tele s tele van vad hattyúval, pelikánnal, gémmel, apró és nagy szárcsával, vadkacsával, sassal és számtalan egyéb ragadozó madárral. Az erdőket átszelő keskeny csatornák vizére árnyas füzek borulnak… és mindenfelé hatalmas, hófehér vizirózsák tárják ki szirmaikat. A végeérhetetlen nádasok, mint jólnevelt vendégek a királyi udvarban, meghajolnak, amikor csónakunk hullámverése a lábukhoz ér, hogy aztán fejüket méltóságteljesen felemelve, vigyázzban állva, szálegyenesen nézzenek utánunk.”
 A királyi menet büszkén tekintett a cernavodai hídra, I. Károly király egyik legnagyobb megvalósítására, amelyet a francia mérnök, André de Saligny épített. „A király ezzel a híddal Dobrudzsát és a Fekete-tengert összekötötte hazánk földjével és Nyugat-Európával,  ez az útvonal sok vándort és kereskedőt csalogatott Romániába” – írja Mária királyné.
 Mária királyné igen nagy népszerűségre tett szert az első világháború idején, amikor betegápoló nővérként dolgozott a zimniceai koleratáborban. Emlékirataiban, ahogy Ferdinánd oldalán egyéb tevékenységeiről is, beszámol arról, hogy mekkora küzdelmet folytattak a Dunánál a román katonaságot megtizedelő malária ellen.
 A gyerekek már az általános iskolában megismerkednek Geo Bogza lírai beszámolóival a Dunáról, mivel ő két világháború közötti baloldali nézetei miatt a kommunista korszakban is megőrizhette irodalmi rangját: „A Duna a Kazán-szorosnál monumentális diadalív alatt lép hazánk területére, hogy aztán a Delta hatalmas, csodálatos, pazar legyezőjével búcsúzzon el.”
 Ahogy Geo Bogza riportjait, a kommunizmus alatt írt költeményei ellenére, a '90 utáni tankönyvek is megőrizték, ugyanúgy őrzi a Filmarchívum Liviu Ciulei A Duna hullámai című filmjét, annak ellenére, hogy témáját a korszak kliséi jellemzik. „A rendező mély természetszeretetével igyekezett lencsevégre kapni a legszebb és leggazdagabb folyami tájakat, hogy két bombázás vagy csatajelenet között megpihenhessen a szemünk. Az egyetlen női szereplő ebben a véres tragédiában az uszályhajó kapitányának hős felesége, a fiatal bukaresti színésznő: Gina Petrescu. Amikor vékony, fiatal, fehérruhás alakja megjelent a közönség előtt, azt mondtuk, milyen kedves baba! Pedig ez a baba jelentős tragikai tehetséget hordoz magában” – írta a Gazetta de Lausanne 1960-ban, amikor Liviu a Ciulei A Duna hullámai színészeivel külföldön turnézott.

A Duna a menekülés útja
A kommunizmus alatt a Duna fél évszázadon át természetes határt képezett a Jugoszláv Szocialista Köztársasággal (amelynek politikai rendszere puhább volt, mint a román, és onnan Nyugatra lehetett szökni), így a szabadságvágyat is táplálta, de a román állampolgárok a szabadságért olykor igen nagy árat fizettek. A jó úszók eljutottak Nyugatra, de sokan vízbe fúltak, sokukat elfogták vagy lelőtték a román határőrök. A Duna mindkét partján a többnyire ismeretlen határsértők névtelen sírjai sorakoznak. Akit elkaptak a határon, kegyetlenül megverték, azután végighurcolták a határmenti falvakon, hogy a több évi börtönbüntetés előtt még elrettentő például is szolgáljon. A temesvári újságírónő, Brînduşa Armanca drámai eseményeket gyűjtött össze magyarul most megjelent dokumentum-kötetében. 2010-ben jelent meg Radu Pavel Gheo Jó éjszakát, gyerekek című sikerkönyve, amelyben négy falusi bánáti fiatal menekülését dolgozza fel, akik néhány évvel a Ceauşescu-rendszer bukása előtt Amerikába szeretnének eljutni. Kísérletük tragikusan végződik, ami egész további életüket meghatározza. 

Az elmaradt Nobel-díj
A gyerekek, amikor a csigát hívogatják, sokszor tévesen bojárszarvat mondanak a bölényszarv helyett: a mai szóhasználatban se a bojár, se a bölény nem létezik már, a bölény már régen eltűnt belőle.
 Pedig ez a kivesző bölény vagy tulok legendás állatfajta: a  feje ott van Moldva címerén és a ritkaságszámba menő értékes bélyegeken. A legenda szerint Dragoş, alapító vajda Bukovina erdeiben éppen egy bölényre vadászott, amikor eltévedt, és megalapította a Moldvai Fejedelemséget.  Vasile Voiculescu Bölényfej című novellájából készült Lucian Pintilie Tertium non datur című, a 2005-ös Berlini Filmfesztiválon bemutatott rövidfilmje. Románia uniós csatlakozása idején Pintilie a maga provokatív módján  összevetette a román és az európai értékeket. Egy korábbi filmje, az 1994-es Felejthetetlen nyár miatt Pintiliét antiromán rendezőnek kiáltották ki, mert Petru Dumitriu regénye alapján bemutatott „egy szörnyű etnikai gyilkosságot …, amelyet Románia történelmi és szellemi teljesítményeinek csúcsán követtek el”. Az áldozatok bolgár zöldségtermesztők a Duna mentén, és azzal gyanúsítják őket, hogy a román katonákra támadtak. 
 A Duna gyakran megjelenik az 1924-ben a Duna-menti Baziáson született Petru Dumitriu regényeiben. Az ötvenes évek hivatalos írója, a legjelentősebb irodalmi kiadó igazgatója jó érzékkel elkerülte a szocialista realizmus kliséit, különösen Családi krónika című regényében. Petru Dumitriu legnagyobb baklövése a Portalan út című regénye volt, amelyben a Duna–Fekete-tenger Csatorna építését dicsőítette. A regény címe népköltészeti alkotásra utal: „Duna, Duna, a te utad portalan”. A Csatorna az ötvenes években a román gulágot jelentette, az ún. „rendszer ellenes” politikai elítéltek munkatáborát, ahol halomra haltak az emberek. Marin Preda, a kommunista korszak másik jelentős írója, utolsó, Halandók közt a legdrágább című regényében a Duna-csatorna Sztálin Gheorghiu-Dejjel folytatott beszélgetésében kerül szóba. Sztálin, a Szovjet Kommunista Párt főtitkára azt tanácsolja Gheorghiu-Dejnek, Ceuaşescu elődjének, hogy semmisítse meg politikai ellenfeleit, küldje őket a Csatornához, embertelen körülmények közé. A Duna-csatornás ítélkezések légkörét Alexandru Ivasiuc 1970-ben írt Madarak című regénye ábrázolja.
 Az ötvenes években a Duna-csatorna hadiövezet volt. A Román Munkás Párt Politikai Bizottsága határozata alapján 1949-ben kezdődtek el a munkálatok. Amikor 1953 júliusában a csatorna építését felfüggesztették, még életben volt, igaz, rettenetesen leromlott egészségi állapotban, 19.500 politikai elítélt. Akkor, egy tipikusan sztalinista perben, amelyben szabotázs volt a vád és a tanúvallomásokat kínzással csikarták ki, találtak bűnbakokat (a műszaki személyzetet), és közülük sokat azonnal kivégeztek.  1991 augusztusában a Volt Politikai Foglyok emléktáblát helyeztek el a konstancai Securitaté épületén, ahol a kivégzéseket végrehajtották. 1994-ben dokumentumkönyv is megjelent a Csatorna-építés leállításának körülményeiről.
 Petru Dumitriu Romániában a sikerei csúcsán volt, amikor 1960-ban a feleségével Nyugatra távozott, Németországban politikai menedékjogot kért, miközben néhány évre túszként otthagyta kiskorú gyerekét. Úgy érezte, politikailag és kulturálisan az enyhülés korszaka következik, és talán attól félt, hogy szemére vetik megalkuvásait, vagy európai dicsőségben reménykedett. Németországban francia nyelvű irodalmi karriert futott be, nagy kiábrándulásokon és lelki válságokon kellett átesnie. Bár a francia sajtó 1962-ben egyenesen „a román Doktor Zsivagóként” mutatta be Incognito című, a Seuil kiadónál megjelent regénye után, amelyben karikaturisztikusan ábrázolta a kommunista vezető réteget, műve mégsem hozta meg neki, mint Borisz Paszternaknak, a várva várt Nobel-díjat. A regény legszebb oldalai egy bojárcsaládról szólnak, amely luxuskörülmények között éli a maga erkölcstelen életét a varázslatos Duna-mentén, míg a folyó, édeni szigeteivel, csupa szín és eleven érzékiség.
„…távolabb, egészen a Dunáig lejtős a terület. Ameddig a szem ellát, szőlővel beültetett teraszok és dús lombú fák. A kékes-zöld levelek között sorakozó szőlőkarók öreg varázslóknak tűnnek: a rendületlen földi manók a sziporkázó napfényben csak arra várnak, hogy a fürtök beérjenek. Mögöttük a szélesen hömpölygő, csillogó folyam, amelyben az ég tükröződik, és áttetszőbb, mint a valóságban, a dombok hasából kiforduló homokkövek, ahogy itt-ott előtűnnek a földből, a lombos erdők, a kopár hegyoldalak, mint hatalmas, napon szundikáló állatok háta. Magányos csónak siklik a vízen, nyitott háromszögben húzza a tajtékot maga után, időnként meglendülnek a nedves evezők. A folyam széles kanyarulat után elterül a síkságon, ahol az árterületén gyorsan nő a búza, a messzi távolban egy vontatóhajó három uszálya éppen megkerüli a fenyves domboldalt. A víz mögött, a síkságon kígyózó, a Dunába ömlő folyók mentén a part menti füzek függönye…” 
„A bárka siklott a tajtékos víz halk csobbanása közben. A dombokon a hőségtől vibrált a levegő. Váratlanul egy nagy hal ugrott fel a vízből, hirtelen megcsillant a napfényben, aztán újra eltűnt. Alig érezhetően gyenge fiatal lény izzadságszaga úszott velünk a Duna fölött. Azon a helyen, ahová értünk, a tavaszi esőktől megduzzadt folyó egy földnyelvet takart, füzek nőttek rajta, Valentina könnyedén elfordította a kormányt, és besiklottunk az ezüstös-zöld boltív alá, a kicsavart és odvas fatörzsek közé. Alig látszott az ég: a vízben tükröződő, remegő falevelektől homályos volt a víz, a levegő is zöldes színű. A levelek között nyüzsögtek a méhek, szitakötők és lepkék, mert a meleg napfényben a füzek ágai édes nedvet izzadtak. Kígyó, kiáltott Valentina, és mutatta. Úszott az egyik fűz felé, csak a fejét dugta ki a vízből. Cristian feléje suhintott az evezőlapáttal, de nem érte el, csak eltakarta a tajtékkal. A kígyó továbbúszott, kinyújtott nyelve remegett: elérte a félig vízben álló fatörzset, ahol elbújhatott. A víz sebesen folyt a folyóra hajló füzek között: a tavasszal, ősszel megáradó vízben álló fák alsó ágain már megszáradt a sár. Ha levonul az ár, a folyam szintje másfél méterrel alacsonyabban van, és a fatörzseken látszik a vékony iszapréteg, a még mindig nedves, zöldes-szürke vonal jelzi, hogy előző éjszaka óta mennyit esett a víz szintje. A lombalagút végén, amelyen áthaladtunk, ragyogott a víztükör és a kis sziget.”

A visszanyert Duna
Manapság május elsejétől szeptember végéig a középosztálybeli fiatalok a hétvégéket a Fekete-tengernél töltik. Nissan, Audi, Toyota autóik csak úgy nyelik a kilométereket a mindig befejezetlen Soarelui (Napfény) autópályán, amely szintén „portalan út”. Az ifjú autósok 120-150 kilométer per óra sebességgel, jövőbe vetett tekintettel észre sem veszik, amikor áthaladnak a nyolcvanas években befejezett Duna-csatornán, nem gondolnak arra, hogy óriási szenvedések között, hányan adták ki itt a lelküket. Mivel az olvasás nem a „hobbijuk”, a tizenöt éve megjelenő emlékiratokról ugyanúgy nem hallottak, mint Ion Ioanid Mindennapi börtöneink című vagy a valamikor híres Petru Dumitriu könyveiről. 
 1975 után Ceuaşescu folytatta a Csatorna építését, de akkor már nem a politikai elítéltek dolgoztak ott, hanem rendes alkalmazott munkások és a katonaság. 1984 május 26-án volt a hatvannégy kilométer hosszú, hét méter mély csatorna ünnepélyes felavatása, amelynek áteresztő forgalma évente hetvenöt millió tonna. 
 1984-ben egy másik Csatorna munkálatai is megkezdődtek, amely Bukarestet dunai kikötővé tette volna. A terv már a 19. század óta létezett, még Alexandru Ioan Cuza fejedelem, I. Károly elődje idejéből. 1988-ban született a hivatalos javaslat a főváros és a Fekete-tenger közötti áruszállításra, és a szántóföldeken duzzasztókat építettek. 1990-ben a munkálatok megszakadtak, és még mindig eldöntetlen, hogy be kellene-e fejezni azokat, vagy sem. Hetvenhárom kilométer hosszú lenne ez a csatorna Bukarest és Olteniţa között, két kikötővel, négy zsilippel. Az ellenzők szerint a megépítése komoly ökológiai gondokat okozna, a támogatói a könnyű áruszállítással érvelnek.
 A Brăilai Európai Színházi Napok és Éjszakák Fesztivál a valamikor kozmopolita városnak abból a vágyából született, hogy élő nemzetközi színházi tapasztalatcsere jöjjön létre a térségben. A fesztivál elsősorban a Balkánra és a kevésbé mediatizált előadásokra figyel, Albánia, Görögország, Koszovó, Macedónia, Bulgária, Törökország színházai a gála meghívottjai, de jelen van Lengyelország és Litvánia is, és célja az európai kulturális párbeszéd erősítése. A Delta ma már fesztiválok és kulturális rendezvények kedvelt helyszíne, ahol a fiatal filmrendezők, költők mutatják be alkotásaikat, és már az új nemzedék európai nyitottsága jegyében. 
 

      KOSZTA GABRIELLA FORDÍTÁSA