Ha valaki a nyolcvanas évek végén föltette volna azt a kérdést akár az olvasóknak, akár az irodalom hivatásos befogadóinak, a kritikusoknak, vagy a szépirodalmat megjelentető könyvkiadóknak, hogy hisznek-e a történelmi regény vagy a családregény újraéleszthetőségében, bizonyára elnézően mosolyogtak volna. A mai olvasó kétségtelenül anakronisztikusnak érezné a családregény reinkarnációját a maga klasszikus formájában. A történelmi regénnyel nagyjából ugyanez a helyzet: nem hiszem, hogy Maurice Druon vagy Roger Martin du Gard nagyszabású művei után egy induló, fiatal szerző ugyanezen epikai keretek közt érvényesen megvalósíthatónak érezte volna elképzeléseit. Az Új regény által hozott fordulat és az Oulipo üdítő és felszabadító hatása beépült a regényről való gondolkodásba, és ahogy mindenütt, a kortárs francia irodalomban is fokozatosan kitermelte a posztmodern korszak történet iránti szemérmes, iróniával ellensúlyozott, ám leküzdhetetlen nosztalgiáját. A prózában ehhez társult a kortárs francia lírában még mindig kevéssé jellemző távolságtartó, szenvtelen humor, amit a magyar olvasók többek között például Jean Echenoz műveiből ismerhetnek.
 Egy vájtfülű, az epikai kontextust, olvasói igényeket és a könyvpiac kimondatlan elvárásait egyaránt ismerő szerző szintén elnézően csóválta volna a fejét a nyolcvanas évek végén egy ilyen kérdésre. Ám az akkor első regényét író, 1952-es születésű Jean Rouaud kívülről érkezett az irodalomba, nem béklyózták tehát sem a szakmai kánonok, sem az úgynevezett piaci és olvasói szempontok. Nem állítjuk, hogy irodalmi tekintetben teljesen ártatlan volt, bár a romantikus olvasói képzelet szereti viszontlátni a szerzőkben a képzetlen ős-zseni archetípusát, aki a semmiből lép teljes vértezetben az irodalmi élet színpadára. Ez azonban még olyan írók esetében sem igaz, mint Rouaud, aki tényleg viszonylag későn, harmincnyolc évesen fejezte be első regényét.
 Azt szokták mondani, a líra a fiatal kor műneme, az epika az érett koré. Én nem feltétlenül hiszek ebben, de azt belátom, hogy a prózához kell némi elraktározott tapasztalati anyag. Rouaud is sokáig gyűjtögette azokat a kis mozaikokat, amelyekből aztán könyve összeállt. Hogy mi minden került bele ebbe a szövegbe, arra még később kitérünk, nézzük azonban most meg, mi előzte meg a szerző robbanásszerű megjelenését az irodalomban.
 Gimnazistaként futballozott és hegedülő nagyapjától zenei tehetséget is örökölt. A foci azonban nem volt az erőssége, ráadásul rövidlátása miatt szemüveget is kellett viselnie. Szívesebben olvasott s mélyedt el a régi fotográfiái közt, amelyekhez hozzáképzelte a keringő, vissza-visszatérő családi történeteket. A család egyébként az alsó-Szajnavidéken élt, a szerző Saint- Nazare-ben végezte a gimnáziumot, az egyetemet pedig Nantes-ban. Az eső utáni város vibráló képei a szemüvegen megülő vízcseppek látomásos fényfoltjaival vélhetően ebből az időszakból származnak. Az életrajz számos anekdotikus részlettel is szolgál, a szerző ugyanis nem csak újságárusként és orvosi lexikonok terjesztőjeként, de még benzinkutasként is dolgozott, mígnem 1988-ban egy könyvesbolt alkalmazottjaként- immár Párizsban- meg nem ismerte a Minuit főszerkesztőjét, könyvének leendő kiadóját.
 Ez az első regény, A becsület mezején pedig egy történelmi és családregény volt. Ez a definíció azonban kevéssé fedi a besorolásnak ellenálló, áramló, könnyed, egyszerre ironikus és szomorú szöveget, amely olyan üdítően hatott, hogy már 1990-es megjelenése után rögtön Goncourt-díjjal jutalmazták és ismertté tette írója nevét.
 Az első világháborús helyszínekig visszanyúló, három nemzedéken átívelő könyv mindennapi jeleneteken keresztül mesél egy család életéről. Rouaud, aki tizenegy évesen elvesztette az apját és a következő évben, 1964-ben gyerekkorának két másik fontos szereplőjét, apai nagyapját, valamint apja nagynénjét is, a halálesetekre felfűzve állít emléket a gyengédséggel és humorral ábrázolt családnak. Az utóbb említett két szereplő, Alphonse Burgaud úriszabó és Marie, a tanítónő egyébként részletes életrajzi adatokkal és névvel jelennek meg a könyvben, ám sok más helyszín és szereplő esetében Rouaud apró változtatásokat eszközölt. Campbon helyett Random, Riancé helyett Riallé szerepel. A változtatásokról maga a szerző vall abban a könyvben, amelyik csak az édesanyja halála után négy évvel látott napvilágot. Az, hogy a nevek és a  helyszínek betű szerint pontosan vannak-e megírva, tulajdonképpen teljesen lényegtelen abból a szempontból, hogy a családtörténet maga végig dokumentumokon és emlékek mentén halad, és a megjelenő figurákat a regény végére mi is személyes ismerősnek érezzük.
 A könyv úgy indul, mint egy mulatságos road-movie. A hóbortos, folyton cigarettázó, életveszélyesen vezető nagypapa egy két lóerős  Citroënben szállítja az unokákat. A Citroën a leírás szerint kívülről folyton beázik, az utastérből  gyerekszemmel nézve pedig egy ősállat koponyaüregéhez hasonlít. 
 A szerző mindjárt az elején olyan erős atmoszférát teremt, hogy ezek után az olvasó észre sem veszi, hogy oldalakon keresztül a vidékre jellemző záporok és esők permetében halad. Az esők leírása egyébként számomra a regény egyik legszebb része: pontos, érzéki, mégis lebegően költői földrajzi és kulturális  hátteret adnak a szürke ég előtt lassanként kibontakozó emberi sziluetteknek. Ha létezne ilyen besorolás, a történelmi és családregénynél sokkal pontosabbnak érezném a meteorológiai regényt, hiszen az időjárás itt nem puszta adalék, hanem a szereplők lelki alkatát és a melankolikus lassúsággal folyó eseményeket meghatározó pszichológiai tényező. Amikor a család a délen élő lány meglátogatására indul nyaralni, a nagypapában is feltámad a tűz, és titkos útra csábul a naturisták pirulva emlegetett szigetére.
 Marie, a szentképeket gyűjtögető fáradhatatlan nagynéni, Joseph, a néni korán meghalt öccse és Émile testvérbátyja mellett, akik tragikus sorsukkal
meghatározzák a családi krónikát,  fontos szerep jut a nagyszülők ábrázolásának. A szerző Aline és Pierre alakját is remek jelenetek sorában örökíti meg, és rajtuk, valamint az ifjan elhunyt Josephen keresztül jut el végül az első világháború sáros lövészárkaiig.
 Amire idáig érünk, addigra, mint mondtam, már mély személyes közünk van a regény összes szereplőjéhez. Nemcsak a főszereplőkhöz, hanem a bravúros pontossággal ábrázolt sírásóhoz és a fiához, a szószátyár kis szerzeteshez és az össze többi figurához is. És ettől kezdve nem a történelmi konfliktust érzékeljük, hanem a személyes tragédiát. A mustárgázban fuldokló katonák nem katonák, hanem Josephek és Emilek, akiket az általunk is jól ismert szülők várnak egy konyhában, amelyben már maguk is vakon eltájékozódnánk.
 Próbakérdés az olvasóhoz: hol és miben tartotta a nagypapa a dugicukrot? Na ugye, hogy emlékeznek! Az ilyen és hasonló finom részletektől olyan felejthetetlenül jó Jean Rouaud regénye, A becsület mezején.