Szvoren Edina
Papírsárkány

Nem bírom az ásítást, a lassan nyíló szájakat. Térdre ereszkedve megszámoltam a szőnyeg rojtjait – apa szerint nem volt rojtos a szőnyegünk –, aztán a rojtok számából már a leanderen ülő harmatcseppekét is kivontam, mire apa összeszedte a holmiját. Mert kivonni is tudtam ötévesen. Indultunk. A nővérem befogta a fülét, és úgy vánszorgott mögöttünk, mint akit vágóhídra visznek. Mintha nem ma futna a lovunk. A kertkapu rácsába kapaszkodva aztán fölnézett anya ablakára. Anya ott ült a kerekesszékben, háttal az utcának és nekünk. Apa azt mondta, anya vállcsúcsa mint egy cselló nyaka. (Azt mondja, ő sosem mondott ilyet, azt se tudja, milyen a cselló.) Keresztrejtvényt fejt, vagy a körmét vágja – vigasztaltam a nővéremet, mert már nedvedzett a szeme. Ha keresztrejtvény, akkor olasz módra, ha köröm, akkor véraláfutásos. Anya szomorú, mondta, aztán bemásztunk a kocsiba. A nővéremet föl kellett segíteni a gyerekülésre. Apa azt mondja, hogy a balesetről sem tehetett. De hát én láttam, apa ott se volt. Emlékszem, a takarmánykereskedővel tárgyalt éppen, vagy talán Lószerafinban gyönyörködött. Én találtam a lónak nevet. Nem, mondja apa, ezt ne vedd el a nővéredtől: ő találta a nevet. Hát nem tudom. Mindenesetre a baleset napján érkezett hozzánk Lószerafin, betöretlenül. Anya kiborult, mert Szerafin ősei tizennyolcadik századiak voltak, ő pedig a dédapja keresztnevében sem volt egészen biztos. És mert Szerafin háromszor annyiba került – egymillió forintba –, mint anya hónapok óta halogatott műtéte. Álmatag nővérkém a szőnyegen feküdt, mint egy virsli, ujjával a minták csigavonalát követte szegélytől szegélyig. Felbosszantott rendesen, hogy hámlik a homloka. Anya a könnyeit nyelte Szerafin ősei meg az egymillió miatt. Nem is biztos, hogy telivér, mondogatta. Átverték apátokat. Ez a mi szerencsénk. (Apa szerint ennek pesszimizmus a neve. De a rombuszt, a nemzést és a kivonást már akkor is értettem.) A varróasztalka viaszos felszínén anya láthatatlan morzsákat terelgetett. Aztán vadonatúj elektromos székével a komódhoz hajtott, ahova a házvezetőnő a monogramos zsebkendőket tette. Anya ugyanis a bőre miatt nem használhatott papírkendőt, apa pedig monogramokkal kedveskedett operáció helyett. Mikor anya visszatolatott a varróasztalkához, nem vette számításba, hogy bamba nővérem a szőnyegen játszik. Elfelejtette. Később azt mondta, rossz gombot nyomott. Meg hogy új volt még a szék. A nagy hátsó kerekekben alig volt levegő, és felninek hívják, ami a nővérem négy és fél perccel öregebb kezén örökre nyomot hagyott. Én a helyében sikítottam volna, de ő föl sem nyögött, csak a mutatóujja hagyta el a szőnyegkacs egyik kanyarulatát. Arcán, mint valami szárny árnyéka, átvonult egy mosoly. Anya mozdulni sem tudott a döbbenettől. A székéhez ugrottam. Megnyomtam az irányító gombok közül a pirosat, és a kerekesszék legördült a nővérem kezéről. A bécsi kanapéhoz kísértem a nővéremet, a több helyen fölfeslett huzatra ráfolyt a szép vér. Igenis emlékszem, hogy tekintetében Szerafin virgonckodásával megérkezett apa. Míg a mentőt vártuk, föl-alá járkált a szőnyegen, ahol nem nőtt kála, amit letaposna. Később fölemelte anyát székestül, és húsz centivel a szőnyeg fölött elejtette. Nem is tudtam, hogy ilyen erős. Sem apa, sem anya nem kiabált. A nővérem a felni nyomát nézte, és sírdogált. Nem emlékszem, ki engedte be a mentőket, akik olyan pirosak voltak, mint a lovászlány biciklije. Apa beült a nővéremmel a rohamkocsiba, én meg otthon maradtam anyával, egyedül. Mikor láttam, hogy sírás rázza, megpróbáltam megmagyarázni, mi fán terem a tizennyolcadik század. Mondtam neki, hogy éveim számához adja hozzá apa gyöngéd pillantásainak számát, a nyugdíját emelés után, az éppen ellő kancákat, apa fizetését, de ő kiabálni kezdett, hogy végre egyszer hallgassak, fogjam be a számat. Be is fogtam. Csak akkor vettem le róla a tenyerem, mikor anya zöld gyógyszeradagolójából kipiszkáltam a legszebb tablettákat. A konyhaszekrény fiókjában tartotta. Emlékszem, az egyik égszínkék volt, a másik lila és piros. Víz nélkül nyeltem le. Akkor loptam először gyógyszert. Visszaoldalogtam a szobába, a vérfolt mellé ültem. Míg apáékat vártuk, anya fekete hajából kikeltek mindenféle bogarak, és néhány felderítő kör után a csillár tejüveg burájába menekültek. Egek, ott aztán olyan őrülten keringtek, mint centrifugában a titokzoknik. 
 Apa beszíjazott minket a gyerekülésre, hogy ha baleset ér, túléljük őt, és anyára maradjunk. Két kézzel fogta a kormányt, ebben egyetértünk. Máskor hegyes könyökén redőkbe gyűlt a bőr. Rég nem hajtott ilyen lassan: a pályaudvar utáni bukkanót, ahol a gyomor liftezik, hiába vártam. Kakaót neki, kérleltem kitartóan. Mindig túl óvatos. Nem szeretem, ha valami csálé, ha valami szétcsúszik, mint anya két szeme, de apa arca a visszapillantó-tükörben ferde volt, mint a hadarós polgármester látogatásakor. Apa szerint erre sem emlékezhetek. Pedig újságírók is jöttek, kamerák. Lószerafin a déli pihenőjét szakította meg. Mint az adventi koszorúnkban a gyertyák, apa, a lovászok, az abrakmester, az állatorvos meg siket Tóni bácsi mind félrebillent fejjel ácsorogtak a polgármester körül. A polgármester félt a lóharapástól. Almát hozott. Mindenki mosolygott, ahogy tudott. Apa csálé, szétesett arccal. Azon a télen pattant ki a doppinglaboratórium körüli botrány, a polgármester félrevonta apát. Anya a nappali ablakában könyökölt. Apa akkoriban még nem emelgette anya székét, és jutott anya orvosainak is a pénzből, amit a polgármester hozott. Volt min számolni tanulnom. (Atyavilág, azok az adventi gyertyák olyan álmosítóan pislákoltak, hogy meg kellett gyújtanom a koszorú tűleveleit, ha nem akartam, hogy a karácsony végképp unalomba fúljon.) Mikor a látogató elment, apa a kerületi újság riporterének elmondta, hogy a méltán népszerű polgármester bioalmával kedveskedett. Emlékszem, a polgármester látogatása után szereltettünk kapaszkodót a vécé falára. 



Lettre, 80. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu