Amy Sackville
A holtpont 
 
Holtpontján a forgó világnak. Se test, se testtelen,
Sem oda, sem vissza; a holtponton, ott a tánc,
De se megállás, se mozgás. És ne mondjátok, hogy állandóság,
Hol múlt és jövő találkozik.
T. S. Eliot: Burnt Norton (Vas István fordítása)


Várj:

Tessék. Egy kis kihagyás, egész rövid szünet, megnyílik, hogy a férfi belécsúszhasson. Aztán vissza, és pont.
 Azután leválnak egymásról, és leváltan újra két külön test, a túlfűtött szobában. Az ágy megnyikordul, ahogy a férfi súlyosan kiül a szélére, fölkel, hogy kirángassa az ablakot, amely a régi keretbe dagadt, az éjszaka zajait beengedi, de a hőségen nem enyhít. Egy kocsi hajt el, nem látszik, a nő elképzeli odabent az arcot, sápadt a műszerfal halvány derengésében, ahogy késő éjjel egyedül hajt át a csöndes városon. A nő hanyatt fordul (nyikorgás), egy kéz pihen a melle közötti csonton; a bőre síkos, ragad még, odatapad a lepedőhöz. Újra megfordul, hogy a fejét a férfinek döntse, érzi a combja közt az új, bár nem friss levegőt, és ebbe az emlékképbe kacskaringózik el a tudata, alámerülőben:
Kislány koromban lukakat vágtunk a világba. A nővérem fogott egy ollót, és két párhuzamos vonalat vágott a levegőbe, vízszintesen, aztán bevágott közöttük, láthatatlan függönyöket csinált, ezeket gondosan a mutató és a hüvelykujja közé csípte és széthúzta, nekem meg szólt, hogy dugjam át a kezem a résen. Túloldalt a levegő másfajta levegő volt, erre megesküdtünk volna. Tisztább, én azt mondtam rá. Hűvös, elhasználatlan. Tekergettem az ujjaimat, köröztem a csuklómmal, aztán visszahúztam. A nővérem később elfelejtette a játékot, de én magamban újra kipróbáltam, aztán újra meg újra, még azután is, hogy elkaptak és megszidtak, amiért az ollóval játszom. De akkora lukat sosem vágtam, hogy átférjek rajta, mert féltem, hogy ott ragadok abban a másik levegőben.
 Most már azt hiszem, mégiscsak átsiklottam valahogy az egyik lukon, észrevétlenül.

Hajnal
Eltelik néhány eseménytelen óra. Egy kicsit elmozdulnak. Hamarosan kezdődik a születő nap; türelem. Abban az időben nézzük őket, amely általában elvész, késő éjjel, de még a fenyegető hajnal előtt – az időnek abban a terében, amikor ha felébredünk, nem tudjuk biztosan, hogy még alvásra váró órák jönnek, vagy pár pillanat, és felráz, ami általában a napot jelzi: a zene, az ébresztő éles pittyegése; egy kitartó madár az ablak alatt; a szeretőnk; a rémület.
 Ha nagyon csendben tudsz maradni, közelebb jöhetsz. Tedd az arcod a férfié közelébe, olyan közel, hogy érezd a lehelete enyhe morajlását és büdösét; érezd a nő leheletének nedves melegét az arcbőrödön. Úgy alszanak el, mint más párok, előbb összegabalyodva, aztán külön; mire ideérünk hozzájuk, már rég túl jutottak ezen az utolsó tudatos lépésen, ezen a finom különváláson, közvetlenül az álom peremén. 
 A férfi testhelyzete suta, a karja éles szögben, az ökle a füle mellett, úgyhogy megeshet, hogy a könyökével arcba veri a nőt, mint már megesett néha. Kifelé fordított, behajlított térde már-már hozzáér a nő combjához. Ezen az egy ponton, a térd és a comb között, ezen a verejtéküktől nyirkos, kicsi, forró térben nem tudnád közéjük dugni az ujjadat. Mindketten a takarón fekszenek, a férfi teljesen, a nő félig. Most, hogy mélyebb az éjszaka, a nyitott ablakból jön egy egészen kis szellő, megédesíti az álmukat, bár ezt csak akkor érzékelik, amikor az ébredés közelébe sodródnak.
 Nézd: a férfi már súrolja a felszínt. A karja enyhén kinyújtózik, a könyöke veszélyesen megközelíti a nő járomcsontját, aztán ahogy elfordul tőle, mégis elvonja onnan, lefelé húzza, lágyan a hasára. A légzése elhalkul, és hosszú, álmodó sóhajjal a nő is összébb húzódik: magára. Elrendeződtek, nem moccannak.

A nő megfordult, teljesen kiemelkedett a takaró alól, így most már egy váza egyenetlen vonalát alkotják: a szájánál széles, lévén a fejük távol, a fenekük felé beszűkül, alig néhány hüvelyknyire; behajlított térdük adja az edény öblét, a lábfejük felé ismét elkeskenyedik. A férfi testének cikcakkja élesebb, mint a nőé, tehát hiába magasabb, ha most a lábfejüket egyenesen hátratolnák, összeérne a talpuk. Szinte kísértést érez az ember, hogy megcsiklandozza, annyira szépen van elrendezve mind a négy; a nő vadul elhúzná gonosz ujjunk elől a lábát, a férfi azonban alig moccanna, mert sokkal csiklandósabb a törzsén.
 A szemhéjuk behatóbb tanulmányozása elárulja, hogy a nő álmodik. A bőr mögött megfigyelheted a bíbor homályban, ahogy a pupilla kitágult karikája nyargal és cikázik, miközben a szemgolyó forog a gödrében. Szeretnéd tudni az írisz rejtett színét. Helyes: a nőé barna, és a férfié is barna, csak sötétebb. És ha meg lehetne kérdezni, mit álmodik a nő:
Észak, észak, kék és fehér; néma, mozdulatlan. A világon túli kék levegőben. Elhasználatlan vagyok, csupaszon, a havon fekve. Medvebundán fekszem, várok. Várok. Éjszaka van, már jó ideje, kék-fehér éjszaka. Mindig éjszaka van, vagy mindig nappal, és közte a hosszú alkonyat; az idő, a test egész enyhe fájdalommal nyújtózik. Az égnek nincs piszkos városi színe, nincs mélysége, és valószínűleg örökké tart. Fent a Menny. Nem a Menny, csak levegő, mély, kék, indigókék levegő, tört ezüst. Néha jáde, rózsaszín és arany is van benne. Nyújtsd el a szót: szi-por-ká-zó. A szívem ver: portyázik. Várok. Az egész bőröm megmerül a levegőben. Senkit nem látni itt, meggondolatlan vagyok. 

Egy egész kicsit átfordul álmában. A férje, aki közben fölébredt, arra gondol: soha nem ismertem olyan nőt, aki ennyire könnyen elalszik, és ilyen mélyen alszik. Talán ideje elárulni a nevét: Simon.

Simon szintén messze északon járt álmában: és még mindig a fagyos tengerből száll ki, amiről álmodott, a zajló tengeri jégtáblák közül. Az észak az ő számára is sötét és néma, de csipkézett, kegyetlen, kemény. Simon álmában egy csatornában siklott, amíg a járat be nem szűkült, amíg a hajója mindkétfelől be nem szorult. A hajó nyögött; Simon összefagyva ébredt, miközben a levegő olyan forró, hogy a mozgás az úszásra hasonlít. És most itt fekszik beszorulva az ágyba, háttal a barna éjszakának, a mormoló felesége mellett. Hallgatja a felesége mormolását, és arra gondol, Julia megint álmában beszél. Ismeretlen szavakat. Julia olyan ember, tudja róla, aki álmodik, emlékszik az álmaira, és elraktározza őket. Simon azok közé tartozik, akik esküsznek, hogy nem álmodnak, de a mai zaklatott éjszaka kábulatában mégis bevallja, nincs ereje tagadni. Hány óra telt el azóta, hogy lefeküdt a felesége mellé, szeretkezett vele, hallgatta, ahogy álomba merül, és talán maga is aludt egy keveset, vajon hány óra? Három és fél, hozzávetőleg. Alig több mint három maradt, és föl kell kelnie. Az ébresztőóra piros kijelzőjén 03:42. Az órája, ahogy kell, az ébresztő mellett, szintén mutatja, hogy negyvenkét perccel múlt egész. Sötét van és csend, és a hajnalig maradó alig pár óra ásítva várja.

      MESTERHÁZI MÓNIKA FORDÍTÁSA



Lettre, 80. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu