Jean Rouaud
A becsület mezején
(Le champs d’honneur)
 

Nagymama úgy gondolta, hogy ez a sok eső ostoba dolog. Egyszer essen le annyi víz, amennyi kell, aztán felejtsük el az egészet. Ha rá bízták volna az esőrendszer irányítását, úgy intézte volna, hogy minden évben egy hét alatt essen le a tizenkét hónapra jutó csapadékmennyiség, a fennmaradó időszakot pedig két részre osztotta volna: (nem túl) meleg és (ugyanígy nem túl) hideg évszakra. Ehelyett – mondogatta bosszúsan – soha nem kerülünk ki ez alól a Bretagne-ban divatos skót zuhany alól. Szentségelt a rossz idő miatt, mint általában minden miatt, ami nem volt rendben. Ő, aki olyan szigorúan tartotta magát az elveihez, naponta hússzor is elkáromkodta magát: „a nemjóját” – hogy kinek, az nem derült ki, de az ismétlődő fordulatban komoly fenyegetés és mögöttes jelentés rejlett. Több volt, mint egyszerű szitkozódás, a világ rendjét kérdőjelezte meg, s bár a bűnös neve nem hangzott el, sejteni lehetett, hogy ott van a közelben.
Nagyapával kötött házasságát a szülei kényszerítették ki vagy legalábbis rendezték el – virágzó kereskedők győzedelmes egyesülése volt ez, az utódokra kiírt nyilvános vételi ajánlattal megalapozott, ragyogó üzlet. A sikertörténetnek hamar véget vetett a viharos század, de A hölgyek öröme nevet viselő ruhaüzletük szárnyaló sikere idején könnyen hinni lehetett benne, és a jegyesek, akik nem akartak akadályt gördíteni a jövő útjába, igyekeztek egymásba szeretni. A szerelemnek persze nem kell túl nagy feneket keríteni: harminc-negyven év elteltével mindenki ugyanott találja magát. De kellemetlen, ha az ember azt érzi, hogy nem irányíthatta a saját sorsát: nehezen hiszi el, hogy egyébként is minden ugyanúgy ment volna; csak az marad meg benne, hogy a jobb lehetőség kicsúszott a keze közül, semmivé lett. Csak az marad meg benne, ami elfogadhatatlan.
A házassága olyan kulcsfontosságú dátum volt nagymama életében, hogy egyfajta nulladik évet jelölt ki, határkövet, mely döntő befolyással van mindarra, ami korábban vagy később történt, akár Krisztus születése vagy Róma megalapítása. Ha azon gondolkodtunk, hány éves (általában azért, hogy elámuljunk, élemedett kora ellenére milyen hihetetlen jó erőben van), valakinek mindig eszébe jutott a kézenfekvő megoldás: elég volt felidéznünk, hogy huszonöt évesen ment férjhez 1912-ben – mintha ez az évszám a születési dátumánál is világosabban meghúzta volna azt a határvonalat, ahonnan bármiféle időt számítani kellett. Nem kérdés, hogy ő maga jelölte ki ezt a viszonyítási pontot. Ki más tette volna? Biztos, hogy nem az ügy legfőbb tanúja, a nála egy évvel fiatalabb, hallgatag nagyapánk. De ha az ezerrel kezdődő dátumok nem kettessel végződtek, a számtani feladvány olyan bonyolult lett, hogy nagymama korát mindig így emlegettük: „12-ben huszonöt éves volt”, mintha megkövült volna az idő, s ezen mit sem változtatott az évek múlása. Egészségi állapota alapján egyszerűen csak megsaccoltuk, körülbelül mennyi idő telhetett el a kérdéses dátum óta: az idő nem szabályos ritmusban haladt előre, olykor éveken át vesztegelt, amikor úgy láttuk, hogy nagymamán nincs semmi változás, aztán egyszer csak felgyorsult, amikor az öregedés valamely kétségbevonhatatlan jelével szembesültünk: hogy rosszabbul hall, hogy húzza a lábát, hogy kihagy az emlékezete, hogy tízszer is elmeséli ugyanazokat a történeteket. De az utolsó napokat leszámítva, amikor igyekezett halkan beszélni, kezét a szája elé tartva, nehogy meghallja a főnővér, aki szerinte elbújt a fali radiátor mögé, és nem engedte, hogy este táncolni menjen, tényleg az a nagymama-dédnagymama hunyt el közel százévesen, aki huszonöt éves volt 1912-ben, utolsó percéből is tréfát csinálva, s elegáns piruettjével nevetésre ingerelte könnyeiket törölgető lányait.
Aranylakodalmuk időpontját mindenki pontosan ki tudta számítani: nem volt nehéz feladat. Úgy terveztük, hogy az egész család összegyűlik, s az ünnepi vacsorát rövid fellépések szakítják meg, ahol mindenki előad valamit; még rövid színpadi előadással is készültünk, ebben apa és Lucie, anya húga előadtak volna egy jelenetet A féltékeny maszatosból a Classiques Larousse-sorozat régi, megsárgult kötete alapján. Bált is rendeztünk volna svédasztallal, nagyapa újra elővette volna a hegedűjét, és régi barátaival, akikkel együtt járt a nantes-i konzervatóriumba, ahol első díjasként végzett, újjáalakítottak volna egy fuvolából és vonósokból álló négyest, de vagy az történt, hogy a fuvolista kilehelte a lelkét, vagy – ami sokkal valószínűbb – családunk janzenista szelleme elnyomta ezeket a halvány felbuzdulásokat, a nyár mindenesetre úgy ért véget, hogy még az ünnepség dátumáról se tudtunk megállapodni. Sehogy se tudtuk összeegyeztetni, ki mikor megy nyaralni. Aztán egyszer csak túl késő lett: jött az ősz, az eső, a család szétszóródott, a következő évben pedig, amikor az aranylakodalomra pár grammal több arany került, visszatért a régi probléma: képtelenek voltunk pontosan követni az idő múlását. Arra jutottunk, hogy majd a következő lakodalmat üljük meg. Nehezen tudtuk volna megmondani, hogy az miből lesz: platinából vagy gyémántból, ebből jó kis vita kerekedett (vatta- vagy porcelánlakodalom), majd az eredeti témától kissé elkanyarodva eljutottunk a Rongybabák, majd Figaro házasságához. Lucie kihasználta az alkalmat, hogy szopránján elzengje Cherubino áriáját – „Voi che sapete che cosa ? amor” –, és mindenki megtapsolta.
Az idős házasok biztos megkönnyebbültek, hogy így alakult, egy terhes kötelezettséggel kevesebb. A kvartett ötlete nem villanyozta fel nagyapát, aki a zenénél egyre jobban szerette a csendet. A hegedű ekkor már a tokjában maradt, s bár nagyapa hébe-korba még zongorázott egy kicsit, erre is inkább egyfajta mágneses jelenség volt a magyarázat, tudniillik nehéz úgy elmenni egy zongora mellett, hogy az ember ne hajtsa föl a fedelét. De ezek az előadások alig néhány percig tartottak: eljátszott pár fúgamotívumot, egy áriát, megszólaltatott egy-egy szonátatémát. Megállt egy arpeggio kellős közepén, s a befejezetlenség érzésétől átjárva elmerengett, kezét a térdére helyezve, aztán a billentyűzetre gondosan visszatette a zöld selyemtakarót. Az utolsó időkben már csak egy billentyűt ütött le, mintha fel akarná mérni a csendet, aztán már egyetlen hangot sem csalt elő a hangszerből, csak némán megsimogatta az elefántcsont billentyűket.
Nagymama egészen vörös lett a haragtól, amikor unokatestvéreink felvetették, hogy az ünnepség napjára fátylakkal és szalagokkal díszítenék fel a két lóerős Citroënt, hátulra, a púpos csomagtartóra pedig csiricsáré színekkel felfestenék, hogy „Éljenek a házasok!”: hát arra aztán senki ne számítson, hogy ő részt vesz egy ilyen maskarádéban. A két lóerős Citroën egyébként is állandó feszültségforrás volt nagyapa és közte. Nagymamát nem a kocsi szerény külseje zavarta. Anyagi helyzetük rég nem engedte, hogy olyan fényűző autóval járjanak, mely egykori tündöklésüket idézte volna. Nagymama életerős asszonyként elfogadta a sorozatos sorscsapásokat, és csak az elveihez ragaszkodott; könnyű szívvel mondott le a tekintélyes polgárok körében státuszszimbólumnak számító külsőségekről. Szarkasztikus megjegyzésekkel illette azokat, akik ebbe a hibába estek: egyszer például ezzel forrázott le egy szerencsétlen fickót, aki azzal hencegett, milyen gyorsan suhan a sportkocsija: „Milyen kár, hogy így nem is láthatjuk.” Méltóságteljesen hagyta el nagy, mésztufából, téglából és fából épített, hornyolatokkal díszített házát, mely újabb és újabb részekkel, félemeletekkel, padlásszobákkal bővült, és beköltözött egy szerény riancéi épület földszintjére, egy szűkös és sötét kétszobás lakásba. Ő, aki húsz nemzedékre elátkozta a töltőtollast, ha a tollnak nem fogott jól a hegye, az elkeseredés leghalványabb jelét se mutatta akkor, amikor szinte az összes bútorától meg kellett válnia. Szobájukban a zongora szorosan az ágy lábához tapadt, és alig lehetett hozzáférni a rápakolt lomoktól. Lehet, hogy ennek is volt némi szerepe abban, hogy nagyapának elment a kedve a zongorázástól, mivel csak úgy fért hozzá a hangszerhez, ha előzőleg eltakarította a tetejére feltornyozott ruhákat. Ehhez jött még a kis kerek asztal és az éjjeliszekrény; ha a ruhásszekrény ajtaja nyitva volt, lehetetlenné vált bármiféle mozgás. Tizenhárom szobából kettőbe zsúfolódni szükségképpen azt jelentette, hogy kíméletlenül selejtezniük kellett, nemcsak attól kellett megválniuk, ami saját életük során halmozódott fel, hanem attól is, ami a korábbi nemzedékektől maradt rájuk: több volt ez, mint aszketikus lemondás, az emlékeket kellett eltörölni.
Nagymama ennek ellenére épp e múlthoz való ragaszkodás miatt akart mindenáron megőrizni pár apróságot, makacsul ragaszkodott például egy méretes kézimunkaasztalhoz, amelybe alig fért valami, holott ugyanannyi helyet foglalt volna el a sokkal értékesebb, ovális ablakokkal díszített, szép mahagóni könyvszekrény. Csakhogy ez a kézimunkaasztal az édesanyját és a nagyanyját jelentette, vele és a család összes szorgos kezű asszonyával együtt – olyan volt, mint egy sztélé. Minden mást szétosztogatott, szívfájdalom nélkül, férje azonban ebben az esetben mintha nem lett volna képes ugyanerre a könnyed lemondásra. Többször is méltatlankodó pillantást vetett ránk, tüntetően nem mondott semmit, s mi tudtuk, hogy ez egészen mást jelent, mint szokásos némasága. Nem mintha nagymamával ellentétben túlságosan kötődött volna az evilági javakhoz. Akkor nem időzött volna a La Melleraye-i kolostor celláiban, nem kereste volna a trappista szerzetesek társaságát. Igaz, az öltözködés terén nagyon igényes maradt, de csak azért, mert eredetileg szabó volt: érezte a vágásvonalat, egyetlen szempillantással kiszúrt valami hanyagságot, elismerően nyugtázott egy jól vasalt nadrágélt, értékelte a könnyű, rugalmas anyagokat, a finom bélést, ugyanúgy, ahogy az Isten szegénykéjének nevezett Assisi Szent Ferenc, akit nemigen szoktak léhasággal vádolni, posztókereskedő fiaként azt kérte, hogy szürke vászonból készüljön a szemfedője. Nagyapát főleg az zavarta, hogy ott kellett lennie az osztozkodáskor. Pedig az adományokból részesülő lányok alig győzték túlszárnyalni egymást az önfeláldozásban. Lehet, hogy voltak köztük sértődések, irigység, csalódás, de ezt mindenki gondosan titkolta. Sőt, a rájuk eső részt mindig felkínálták a többieknek, mielőtt elfogadták volna. S ha valamelyikük rendkívül óvatosan elárulta, hogy szeretné megkapni valamelyik csecsebecsét, testvérei azonnal megnyugtatták, hogy őket egyáltalán nem érdekli a dolog. Így halmozódott föl bennük az a sok apró sérelem, mely később rendszeresen előbújt egy-egy látogatás alkalmával, amikor a másik lakásában meglátták az általuk is áhított tárgyat: „Nahát, milyen jól mutat a mama lámpája a fiókos szekrényeden!”

 
 

A két lóerős Citroën olyan, mint a főemlősök koponyaürege: semmi sem hiányzik, a szemnyílás a szélvédő, az orrnyílás a hűtő, a szemhéj a napvédő, az előreálló alsó állkapocs a motor, az enyhén domború falcsont a tető, még az agydudor is megvan, az a hátsó csomagtartó. A gondolatok eme birtokának nagyapa volt a mozdulatlan és magányos földmérője. Nagymama érezte, hogy neki nincs ott helye, így – legalábbis ha rövidebb utakról volt szó – inkább gyalogolt, mint hogy beüljön nagyapa mellé. Pedig nem könnyen gyalogolt, egy nehéz szülés szövődményeként izomszakadást szenvedett, ezért volt olyan himbálózó a járása. Ha nagyapa egy másik kocsi volánjához ült, szó nélkül vele tartott. A két lóerős Citroënt leszámítva az összes autóban talált valami kedvére valót. Szerinte az öreg Citroën egyszerűen nem illett az óceáni éghajlathoz. Mire jó a lehajtható vászontető, ha az ember sohasem nézheti az eget, mert mindig rossz idő van? Nem szólva az örvénylő szélről, mely keresztül-kasul átjárja az autót, és valósággal lecsavarja az ember fejét. Amikor nagy ritkán szép idő volt, és szerettük volna felnyitni a kocsi tetejét, beleütköztünk a sós levegő által kimart, berozsdásodott vasszerelvénybe, és hiába próbáltuk feltekerni a merev, recsegő vászontetőt. Egyébként se lehetett tudni, hogy tíz kilométerrel odébb nem kell-e villámgyorsan visszacsavarni a tetőt a helyére. Nagymama meg csak mondta a magáét, ennek a kabrioléutánzatnak semmi keresnivalója az északi szélesség 45. fokán. Ha a fiataloknak arra támad kedvük, hogy átkeljenek a sivatagon, és felkapaszkodjanak a Hoggar-hegységre, arra tökéletes. De az Alsó-Szajna-vidék, az más tészta.
Legfőképpen arra panaszkodott, hogy a kocsi esőben használhatatlan. Amikor a víz fokozatosan behatolt az utastérbe, a tető és az ajtók után a harmadik szivárgási forrást a kezdetleges szellőző berendezés jelentette, ez egy egyszerű, háromujjnyi széles rács volt a szélvédő alatt, szűk kis résekkel, állítható szárnylappal, mely már csak azért sem tudott tökéletes szigetelést biztosítani, mert tönkrementek a zárógumik. A rácson át befújó levegő még száraz időben is idegesítette nagymamát. Hogyan tudta volna megőrizni nyugalmát a szüntelenül köpködő esővel szemben? Az első cseppeket árulkodó sóhajokkal fogadta (arról árulkodtak, milyen megalapozottak a teóriái), és úgy izgett-mozgott az ülésen, mint aki megpróbálja elkerülni a csapást anélkül, hogy bárkinek is terhére lenne. Aztán nagypapa szenvtelensége láttán nekifogott, hogy betömködje a réseket azokkal az ócska rongyokkal, melyeket a „kesztyűtartóban” (a műszerfal alatt lévő kis polcon) talált. Ujja hegyével fogta meg őket, panaszkodott, hogy milyen piszkosak (nagyapa hol az olajszintmutatót, hol a szélvédőt törölte le velük, sőt időnként a cipője orrát fényesítette ki egy-egy tisztább rongydarabbal), gurigába csavarva megpróbálta odaszorítani őket az ablakhoz, de az első zökkenéskor leestek. Elhangzott pár „a nemjóját”, aztán újrakezdte a munkát, és egész úton törölgetett. Nagyapa rá se hederített.
Mivel a kocsi lassan haladt, a motorhoz csatlakozó ablaktörlők úgy csúszkáltak ide-oda az üvegen, mint két nyáladzó csiga, apró rángásokkal tettek meg egy-egy millimétert, időnként megálltak, mintegy szünetet tartva, és ököllel rá kellett csapni az ablaküvegre, hogy félköríves pályájukon újrakezdjék lassú oda-vissza mozgásukat. Szutykos legyezőket rajzoltak a szélvédőre, vagyis épp az ellenkezőjét érték el annak, amit vártak tőlük. Nagymamát felháborította, hogy rajta kívül senki sem méri fel a veszélyt, így belülről törölgette az ablakot, aggodalmas keze szemmagasságból indulva egyre szélesebb és laposabb köríveket írt le, félénken átmerészkedett a sofőr térfelére, épp csak annyira, hogy nagyapa észrevegye a különbséget – így a finom párarétegbe hasított lyukon át világosan szeme elé tárult a szélvédő állapota, és egyértelműen kiderült, hogy egyáltalán nem lehet kilátni. Mivel az ablaktörlő volt a bűnös, nagymama megragadta a kocsi belsejében lévő kézi irányítókart, összevissza tekergette, szitkokat szórt rá, és a buzgólkodó gumitörlők, a hirtelen ritmusváltás, a hirtelen felgyorsuló, merev mozdulatok némafilmbe illettek: az ember elképzelte, ahogy két munkás szöszmög a feladatával, mondjuk két konyháslegény tessék-lássék mosogat egy halom tányért, aztán egyszer csak megduplázza a sebességet, amikor megérkezik a zsarnoki munkafelügyelő. Csakhogy az eredmény is a mosogatnivalóra emlékeztetett: a félhold alakú vonalakban fölkent kocsonyás pép teljesen eltakarta a kilátást. Nagymama ekkor dühösen felemelte az ajtóablak alsó szárnyát, mely rögtön rá is vágódott a könyökére, kinyújtotta a karját, és kezében ronggyal felszabadított magának egy fényfoltot. Előtűnt a távolban egyre szűkülő út, mellette a fák, a zápor tejszerű cseppjei az aszfalton – a világ olyan volt, mint egy matrjoska baba, belsejében az önmagába zárt, két lóerős Citroënnel. Nagymamának ugyan nem volt elég hosszú a karja ahhoz, hogy az egész szélvédőt letakarítsa, de az előtte lévő kis tisztaságfoltból önbizalmat nyerve megpróbálta irányítani a sofőrt, „Vigyázz!”-t kiáltva, amikor egy hatalmas kamion került az utunkba, amelynek már a kigőzölgése elég lett volna ahhoz, hogy törékeny kis csónakunk zátonyra fusson.
Nagyapát nem zavarta, hogy vakon vezet. Ülésébe süppedt, alul fogta a kormányt, szája sarkában szelíden hamvadozott a cigaretta – az arra haladók csak a kalapját látták. Szemöldöke felfelé kunkorodó széle idővel elsárgult a nikotintól. A fehér szín megállíthatatlan térnyerése közepette ez a meglepő szőkeség olyan volt, mint az ifjúság utolsó fellángolása, mintha az élet ebbe a kénsárga sarokba húzódott volna vissza. Olyan aszimmetriát alkotott a másik, hófehér szemöldökkel, hogy az idős arc már-már a féloldali bénulás jeleit mutatta, s ezt a benyomást csak erősítette a csípős füst miatt mereven tartott, félig lehunyt jobb szem, mellyel nagyapa időnként pislogott egyet, s ilyenkor elferdült bajuszával Chaplinre hasonlított. Annyira magába zárkózott, olyan távoli volt, mintha elszunnyadt volna: igazság szerint ez időnként elő is fordult, aminek olykor kellemetlen következményei voltak, egy árokba süllyedt kerék vagy leszakadt sárhányó formájában. Nagyapa tekintete a kormány felső görbületét súrolta, egy képzeletbeli kék vonalat szemlélt a gondolatok kilométerein át, ahol nekünk nyilván kevés hely jutott. A titkos kertje – mondogatta nagymama. Ezzel mintegy beismerte, hogy soha nem merészkedne oda, mert fél, hogy eltéved.
 

       LŐRINSZKY ILDIKÓ FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

ROUAUD, Jean
A becsület mezején
(Lőrinszky Ildikó ford.)
Harmattan, 2011
(megjelenés elútt)



Lettre, 80. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu