Jean Rouaud
A becsület mezején
(Le champs d’honneur)
Nagymama úgy gondolta, hogy ez a sok eső ostoba dolog. Egyszer essen
le annyi víz, amennyi kell, aztán felejtsük el az egészet. Ha rá bízták
volna az esőrendszer irányítását, úgy intézte volna, hogy minden évben
egy hét alatt essen le a tizenkét hónapra jutó csapadékmennyiség, a fennmaradó
időszakot pedig két részre osztotta volna: (nem túl) meleg és (ugyanígy
nem túl) hideg évszakra. Ehelyett – mondogatta bosszúsan – soha nem kerülünk
ki ez alól a Bretagne-ban divatos skót zuhany alól. Szentségelt a rossz
idő miatt, mint általában minden miatt, ami nem volt rendben. Ő, aki olyan
szigorúan tartotta magát az elveihez, naponta hússzor is elkáromkodta magát:
„a nemjóját” – hogy kinek, az nem derült ki, de az ismétlődő fordulatban
komoly fenyegetés és mögöttes jelentés rejlett. Több volt, mint egyszerű
szitkozódás, a világ rendjét kérdőjelezte meg, s bár a bűnös neve nem hangzott
el, sejteni lehetett, hogy ott van a közelben.
Nagyapával kötött házasságát a szülei kényszerítették ki vagy legalábbis
rendezték el – virágzó kereskedők győzedelmes egyesülése volt ez, az utódokra
kiírt nyilvános vételi ajánlattal megalapozott, ragyogó üzlet. A sikertörténetnek
hamar véget vetett a viharos század, de A hölgyek öröme nevet viselő ruhaüzletük
szárnyaló sikere idején könnyen hinni lehetett benne, és a jegyesek, akik
nem akartak akadályt gördíteni a jövő útjába, igyekeztek egymásba szeretni.
A szerelemnek persze nem kell túl nagy feneket keríteni: harminc-negyven
év elteltével mindenki ugyanott találja magát. De kellemetlen, ha az ember
azt érzi, hogy nem irányíthatta a saját sorsát: nehezen hiszi el, hogy
egyébként is minden ugyanúgy ment volna; csak az marad meg benne, hogy
a jobb lehetőség kicsúszott a keze közül, semmivé lett. Csak az marad meg
benne, ami elfogadhatatlan.
A házassága olyan kulcsfontosságú dátum volt nagymama életében, hogy
egyfajta nulladik évet jelölt ki, határkövet, mely döntő befolyással van
mindarra, ami korábban vagy később történt, akár Krisztus születése vagy
Róma megalapítása. Ha azon gondolkodtunk, hány éves (általában azért, hogy
elámuljunk, élemedett kora ellenére milyen hihetetlen jó erőben van), valakinek
mindig eszébe jutott a kézenfekvő megoldás: elég volt felidéznünk, hogy
huszonöt évesen ment férjhez 1912-ben – mintha ez az évszám a születési
dátumánál is világosabban meghúzta volna azt a határvonalat, ahonnan bármiféle
időt számítani kellett. Nem kérdés, hogy ő maga jelölte ki ezt a viszonyítási
pontot. Ki más tette volna? Biztos, hogy nem az ügy legfőbb tanúja, a nála
egy évvel fiatalabb, hallgatag nagyapánk. De ha az ezerrel kezdődő dátumok
nem kettessel végződtek, a számtani feladvány olyan bonyolult lett, hogy
nagymama korát mindig így emlegettük: „12-ben huszonöt éves volt”, mintha
megkövült volna az idő, s ezen mit sem változtatott az évek múlása. Egészségi
állapota alapján egyszerűen csak megsaccoltuk, körülbelül mennyi idő telhetett
el a kérdéses dátum óta: az idő nem szabályos ritmusban haladt előre, olykor
éveken át vesztegelt, amikor úgy láttuk, hogy nagymamán nincs semmi változás,
aztán egyszer csak felgyorsult, amikor az öregedés valamely kétségbevonhatatlan
jelével szembesültünk: hogy rosszabbul hall, hogy húzza a lábát, hogy kihagy
az emlékezete, hogy tízszer is elmeséli ugyanazokat a történeteket. De
az utolsó napokat leszámítva, amikor igyekezett halkan beszélni, kezét
a szája elé tartva, nehogy meghallja a főnővér, aki szerinte elbújt a fali
radiátor mögé, és nem engedte, hogy este táncolni menjen, tényleg az a
nagymama-dédnagymama hunyt el közel százévesen, aki huszonöt éves volt
1912-ben, utolsó percéből is tréfát csinálva, s elegáns piruettjével nevetésre
ingerelte könnyeiket törölgető lányait.
Aranylakodalmuk időpontját mindenki pontosan ki tudta számítani: nem
volt nehéz feladat. Úgy terveztük, hogy az egész család összegyűlik, s
az ünnepi vacsorát rövid fellépések szakítják meg, ahol mindenki előad
valamit; még rövid színpadi előadással is készültünk, ebben apa és Lucie,
anya húga előadtak volna egy jelenetet A féltékeny maszatosból a Classiques
Larousse-sorozat régi, megsárgult kötete alapján. Bált is rendeztünk volna
svédasztallal, nagyapa újra elővette volna a hegedűjét, és régi barátaival,
akikkel együtt járt a nantes-i konzervatóriumba, ahol első díjasként végzett,
újjáalakítottak volna egy fuvolából és vonósokból álló négyest, de vagy
az történt, hogy a fuvolista kilehelte a lelkét, vagy – ami sokkal valószínűbb
– családunk janzenista szelleme elnyomta ezeket a halvány felbuzdulásokat,
a nyár mindenesetre úgy ért véget, hogy még az ünnepség dátumáról se tudtunk
megállapodni. Sehogy se tudtuk összeegyeztetni, ki mikor megy nyaralni.
Aztán egyszer csak túl késő lett: jött az ősz, az eső, a család szétszóródott,
a következő évben pedig, amikor az aranylakodalomra pár grammal több arany
került, visszatért a régi probléma: képtelenek voltunk pontosan követni
az idő múlását. Arra jutottunk, hogy majd a következő lakodalmat üljük
meg. Nehezen tudtuk volna megmondani, hogy az miből lesz: platinából vagy
gyémántból, ebből jó kis vita kerekedett (vatta- vagy porcelánlakodalom),
majd az eredeti témától kissé elkanyarodva eljutottunk a Rongybabák, majd
Figaro házasságához. Lucie kihasználta az alkalmat, hogy szopránján elzengje
Cherubino áriáját – „Voi che sapete che cosa ? amor” –, és mindenki megtapsolta.
Az idős házasok biztos megkönnyebbültek, hogy így alakult, egy terhes
kötelezettséggel kevesebb. A kvartett ötlete nem villanyozta fel nagyapát,
aki a zenénél egyre jobban szerette a csendet. A hegedű ekkor már a tokjában
maradt, s bár nagyapa hébe-korba még zongorázott egy kicsit, erre is inkább
egyfajta mágneses jelenség volt a magyarázat, tudniillik nehéz úgy elmenni
egy zongora mellett, hogy az ember ne hajtsa föl a fedelét. De ezek az
előadások alig néhány percig tartottak: eljátszott pár fúgamotívumot, egy
áriát, megszólaltatott egy-egy szonátatémát. Megállt egy arpeggio kellős
közepén, s a befejezetlenség érzésétől átjárva elmerengett, kezét a térdére
helyezve, aztán a billentyűzetre gondosan visszatette a zöld selyemtakarót.
Az utolsó időkben már csak egy billentyűt ütött le, mintha fel akarná mérni
a csendet, aztán már egyetlen hangot sem csalt elő a hangszerből, csak
némán megsimogatta az elefántcsont billentyűket.
Nagymama egészen vörös lett a haragtól, amikor unokatestvéreink felvetették,
hogy az ünnepség napjára fátylakkal és szalagokkal díszítenék fel a két
lóerős Citroënt, hátulra, a púpos csomagtartóra pedig csiricsáré színekkel
felfestenék, hogy „Éljenek a házasok!”: hát arra aztán senki ne számítson,
hogy ő részt vesz egy ilyen maskarádéban. A két lóerős Citroën egyébként
is állandó feszültségforrás volt nagyapa és közte. Nagymamát nem a kocsi
szerény külseje zavarta. Anyagi helyzetük rég nem engedte, hogy olyan fényűző
autóval járjanak, mely egykori tündöklésüket idézte volna. Nagymama életerős
asszonyként elfogadta a sorozatos sorscsapásokat, és csak az elveihez ragaszkodott;
könnyű szívvel mondott le a tekintélyes polgárok körében státuszszimbólumnak
számító külsőségekről. Szarkasztikus megjegyzésekkel illette azokat, akik
ebbe a hibába estek: egyszer például ezzel forrázott le egy szerencsétlen
fickót, aki azzal hencegett, milyen gyorsan suhan a sportkocsija: „Milyen
kár, hogy így nem is láthatjuk.” Méltóságteljesen hagyta el nagy, mésztufából,
téglából és fából épített, hornyolatokkal díszített házát, mely újabb és
újabb részekkel, félemeletekkel, padlásszobákkal bővült, és beköltözött
egy szerény riancéi épület földszintjére, egy szűkös és sötét kétszobás
lakásba. Ő, aki húsz nemzedékre elátkozta a töltőtollast, ha a tollnak
nem fogott jól a hegye, az elkeseredés leghalványabb jelét se mutatta akkor,
amikor szinte az összes bútorától meg kellett válnia. Szobájukban a zongora
szorosan az ágy lábához tapadt, és alig lehetett hozzáférni a rápakolt
lomoktól. Lehet, hogy ennek is volt némi szerepe abban, hogy nagyapának
elment a kedve a zongorázástól, mivel csak úgy fért hozzá a hangszerhez,
ha előzőleg eltakarította a tetejére feltornyozott ruhákat. Ehhez jött
még a kis kerek asztal és az éjjeliszekrény; ha a ruhásszekrény ajtaja
nyitva volt, lehetetlenné vált bármiféle mozgás. Tizenhárom szobából kettőbe
zsúfolódni szükségképpen azt jelentette, hogy kíméletlenül selejtezniük
kellett, nemcsak attól kellett megválniuk, ami saját életük során halmozódott
fel, hanem attól is, ami a korábbi nemzedékektől maradt rájuk: több volt
ez, mint aszketikus lemondás, az emlékeket kellett eltörölni.
Nagymama ennek ellenére épp e múlthoz való ragaszkodás miatt akart
mindenáron megőrizni pár apróságot, makacsul ragaszkodott például egy méretes
kézimunkaasztalhoz, amelybe alig fért valami, holott ugyanannyi helyet
foglalt volna el a sokkal értékesebb, ovális ablakokkal díszített, szép
mahagóni könyvszekrény. Csakhogy ez a kézimunkaasztal az édesanyját és
a nagyanyját jelentette, vele és a család összes szorgos kezű asszonyával
együtt – olyan volt, mint egy sztélé. Minden mást szétosztogatott, szívfájdalom
nélkül, férje azonban ebben az esetben mintha nem lett volna képes ugyanerre
a könnyed lemondásra. Többször is méltatlankodó pillantást vetett ránk,
tüntetően nem mondott semmit, s mi tudtuk, hogy ez egészen mást jelent,
mint szokásos némasága. Nem mintha nagymamával ellentétben túlságosan kötődött
volna az evilági javakhoz. Akkor nem időzött volna a La Melleraye-i kolostor
celláiban, nem kereste volna a trappista szerzetesek társaságát. Igaz,
az öltözködés terén nagyon igényes maradt, de csak azért, mert eredetileg
szabó volt: érezte a vágásvonalat, egyetlen szempillantással kiszúrt valami
hanyagságot, elismerően nyugtázott egy jól vasalt nadrágélt, értékelte
a könnyű, rugalmas anyagokat, a finom bélést, ugyanúgy, ahogy az Isten
szegénykéjének nevezett Assisi Szent Ferenc, akit nemigen szoktak léhasággal
vádolni, posztókereskedő fiaként azt kérte, hogy szürke vászonból készüljön
a szemfedője. Nagyapát főleg az zavarta, hogy ott kellett lennie az osztozkodáskor.
Pedig az adományokból részesülő lányok alig győzték túlszárnyalni egymást
az önfeláldozásban. Lehet, hogy voltak köztük sértődések, irigység, csalódás,
de ezt mindenki gondosan titkolta. Sőt, a rájuk eső részt mindig felkínálták
a többieknek, mielőtt elfogadták volna. S ha valamelyikük rendkívül óvatosan
elárulta, hogy szeretné megkapni valamelyik csecsebecsét, testvérei azonnal
megnyugtatták, hogy őket egyáltalán nem érdekli a dolog. Így halmozódott
föl bennük az a sok apró sérelem, mely később rendszeresen előbújt egy-egy
látogatás alkalmával, amikor a másik lakásában meglátták az általuk is
áhított tárgyat: „Nahát, milyen jól mutat a mama lámpája a fiókos szekrényeden!”
A két lóerős Citroën olyan, mint a főemlősök koponyaürege: semmi sem
hiányzik, a szemnyílás a szélvédő, az orrnyílás a hűtő, a szemhéj a napvédő,
az előreálló alsó állkapocs a motor, az enyhén domború falcsont a tető,
még az agydudor is megvan, az a hátsó csomagtartó. A gondolatok eme birtokának
nagyapa volt a mozdulatlan és magányos földmérője. Nagymama érezte, hogy
neki nincs ott helye, így – legalábbis ha rövidebb utakról volt szó – inkább
gyalogolt, mint hogy beüljön nagyapa mellé. Pedig nem könnyen gyalogolt,
egy nehéz szülés szövődményeként izomszakadást szenvedett, ezért volt olyan
himbálózó a járása. Ha nagyapa egy másik kocsi volánjához ült, szó nélkül
vele tartott. A két lóerős Citroënt leszámítva az összes autóban talált
valami kedvére valót. Szerinte az öreg Citroën egyszerűen nem illett az
óceáni éghajlathoz. Mire jó a lehajtható vászontető, ha az ember sohasem
nézheti az eget, mert mindig rossz idő van? Nem szólva az örvénylő szélről,
mely keresztül-kasul átjárja az autót, és valósággal lecsavarja az ember
fejét. Amikor nagy ritkán szép idő volt, és szerettük volna felnyitni a
kocsi tetejét, beleütköztünk a sós levegő által kimart, berozsdásodott
vasszerelvénybe, és hiába próbáltuk feltekerni a merev, recsegő vászontetőt.
Egyébként se lehetett tudni, hogy tíz kilométerrel odébb nem kell-e villámgyorsan
visszacsavarni a tetőt a helyére. Nagymama meg csak mondta a magáét, ennek
a kabrioléutánzatnak semmi keresnivalója az északi szélesség 45. fokán.
Ha a fiataloknak arra támad kedvük, hogy átkeljenek a sivatagon, és felkapaszkodjanak
a Hoggar-hegységre, arra tökéletes. De az Alsó-Szajna-vidék, az más tészta.
Legfőképpen arra panaszkodott, hogy a kocsi esőben használhatatlan.
Amikor a víz fokozatosan behatolt az utastérbe, a tető és az ajtók után
a harmadik szivárgási forrást a kezdetleges szellőző berendezés jelentette,
ez egy egyszerű, háromujjnyi széles rács volt a szélvédő alatt, szűk kis
résekkel, állítható szárnylappal, mely már csak azért sem tudott tökéletes
szigetelést biztosítani, mert tönkrementek a zárógumik. A rácson át befújó
levegő még száraz időben is idegesítette nagymamát. Hogyan tudta volna
megőrizni nyugalmát a szüntelenül köpködő esővel szemben? Az első cseppeket
árulkodó sóhajokkal fogadta (arról árulkodtak, milyen megalapozottak a
teóriái), és úgy izgett-mozgott az ülésen, mint aki megpróbálja elkerülni
a csapást anélkül, hogy bárkinek is terhére lenne. Aztán nagypapa szenvtelensége
láttán nekifogott, hogy betömködje a réseket azokkal az ócska rongyokkal,
melyeket a „kesztyűtartóban” (a műszerfal alatt lévő kis polcon) talált.
Ujja hegyével fogta meg őket, panaszkodott, hogy milyen piszkosak (nagyapa
hol az olajszintmutatót, hol a szélvédőt törölte le velük, sőt időnként
a cipője orrát fényesítette ki egy-egy tisztább rongydarabbal), gurigába
csavarva megpróbálta odaszorítani őket az ablakhoz, de az első zökkenéskor
leestek. Elhangzott pár „a nemjóját”, aztán újrakezdte a munkát, és egész
úton törölgetett. Nagyapa rá se hederített.
Mivel a kocsi lassan haladt, a motorhoz csatlakozó ablaktörlők úgy
csúszkáltak ide-oda az üvegen, mint két nyáladzó csiga, apró rángásokkal
tettek meg egy-egy millimétert, időnként megálltak, mintegy szünetet tartva,
és ököllel rá kellett csapni az ablaküvegre, hogy félköríves pályájukon
újrakezdjék lassú oda-vissza mozgásukat. Szutykos legyezőket rajzoltak
a szélvédőre, vagyis épp az ellenkezőjét érték el annak, amit vártak tőlük.
Nagymamát felháborította, hogy rajta kívül senki sem méri fel a veszélyt,
így belülről törölgette az ablakot, aggodalmas keze szemmagasságból indulva
egyre szélesebb és laposabb köríveket írt le, félénken átmerészkedett a
sofőr térfelére, épp csak annyira, hogy nagyapa észrevegye a különbséget
– így a finom párarétegbe hasított lyukon át világosan szeme elé tárult
a szélvédő állapota, és egyértelműen kiderült, hogy egyáltalán nem lehet
kilátni. Mivel az ablaktörlő volt a bűnös, nagymama megragadta a kocsi
belsejében lévő kézi irányítókart, összevissza tekergette, szitkokat szórt
rá, és a buzgólkodó gumitörlők, a hirtelen ritmusváltás, a hirtelen felgyorsuló,
merev mozdulatok némafilmbe illettek: az ember elképzelte, ahogy két munkás
szöszmög a feladatával, mondjuk két konyháslegény tessék-lássék mosogat
egy halom tányért, aztán egyszer csak megduplázza a sebességet, amikor
megérkezik a zsarnoki munkafelügyelő. Csakhogy az eredmény is a mosogatnivalóra
emlékeztetett: a félhold alakú vonalakban fölkent kocsonyás pép teljesen
eltakarta a kilátást. Nagymama ekkor dühösen felemelte az ajtóablak alsó
szárnyát, mely rögtön rá is vágódott a könyökére, kinyújtotta a karját,
és kezében ronggyal felszabadított magának egy fényfoltot. Előtűnt a távolban
egyre szűkülő út, mellette a fák, a zápor tejszerű cseppjei az aszfalton
– a világ olyan volt, mint egy matrjoska baba, belsejében az önmagába zárt,
két lóerős Citroënnel. Nagymamának ugyan nem volt elég hosszú a karja ahhoz,
hogy az egész szélvédőt letakarítsa, de az előtte lévő kis tisztaságfoltból
önbizalmat nyerve megpróbálta irányítani a sofőrt, „Vigyázz!”-t kiáltva,
amikor egy hatalmas kamion került az utunkba, amelynek már a kigőzölgése
elég lett volna ahhoz, hogy törékeny kis csónakunk zátonyra fusson.
Nagyapát nem zavarta, hogy vakon vezet. Ülésébe süppedt, alul fogta
a kormányt, szája sarkában szelíden hamvadozott a cigaretta – az arra haladók
csak a kalapját látták. Szemöldöke felfelé kunkorodó széle idővel elsárgult
a nikotintól. A fehér szín megállíthatatlan térnyerése közepette ez a meglepő
szőkeség olyan volt, mint az ifjúság utolsó fellángolása, mintha az élet
ebbe a kénsárga sarokba húzódott volna vissza. Olyan aszimmetriát alkotott
a másik, hófehér szemöldökkel, hogy az idős arc már-már a féloldali bénulás
jeleit mutatta, s ezt a benyomást csak erősítette a csípős füst miatt mereven
tartott, félig lehunyt jobb szem, mellyel nagyapa időnként pislogott egyet,
s ilyenkor elferdült bajuszával Chaplinre hasonlított. Annyira magába zárkózott,
olyan távoli volt, mintha elszunnyadt volna: igazság szerint ez időnként
elő is fordult, aminek olykor kellemetlen következményei voltak, egy árokba
süllyedt kerék vagy leszakadt sárhányó formájában. Nagyapa tekintete a
kormány felső görbületét súrolta, egy képzeletbeli kék vonalat szemlélt
a gondolatok kilométerein át, ahol nekünk nyilván kevés hely jutott. A
titkos kertje – mondogatta nagymama. Ezzel mintegy beismerte, hogy soha
nem merészkedne oda, mert fél, hogy eltéved.
LŐRINSZKY ILDIKÓ FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ROUAUD, Jean
A becsület mezején
(Lőrinszky Ildikó ford.)
Harmattan, 2011
(megjelenés elútt)
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|