Gaia Rayneri
Bolha elveszett 

Van valami, amit Bolha nagyon szeret: odabújni idegenekhez, amikor azok megölelik egymást. Valahányszor apró szemeivel meglát két egymás felé siető embert – Drágám, ezer éve nem láttalak! – mondják, valami őrült boldogság lesz úrrá rajta, jobban elérzékenyül, mint a két barátnő, akik évekig nem látták egymást – Jaj, de örülök, hogy látlak – lelkendeznek, és meglehet, Bolha olyan kedves dolognak érzi mások örömét, hogy nem bír magával, kitárt karral szalad a két ismeretlen elé, rátapad izzadt blúzukra, s még alá is bújna az örömtől, ha megengednék neki. – De régen láttalak – örvendezik a két barátnő, s valószínűleg Bolha is így gondolja, hiszen az, hogy sosem látta őket, nagyjából azzal ér fel, mintha egy örökkévalóság óta nem találkozott volna velük. 
     Anya azt mondta, hogy a könyvek azt mondják, hogy valószínűleg Bolhának, és hozzá hasonlóan minden autistának torz a valóságérzékelése. Anya szerint vannak nagyon intelligens autisták, tőlük maguktól hallotta, hogyan érzékelik a világot, azt mondták, mindig vagy túl erősen érzékelik, vagy éppen csak alig, hogy a fülükkel szimatolnak és a az ízlelőbimbóikkal tapintanak, s valószínű, hogy Bolha is így működik legbelül: valószínűleg, mondta anya, annak alapján, ahogy ezek az intelligens autisták magyarázták neki, például lehetséges, hogy Bolha nem képes saját testét egységként felfogni. Ezek után logikus a feltételezés, hogy Bolhának, annak ellenére, hogy kinézetre szép kislány, és teste ép, szüksége van arra, hogy folyton megtapogassa magát, hogy megbizonyosodjék róla, keze még mindig egyben van a karjával, s nem került át a szemöldöke helyére, hogy aztán felröppenjen onnan, és valaki más testéhez tapadjon. Így tehát, mondta anya, aki sokat gondolkozott ezen, valószínű, hogy Bolha minden ölelése, akár a számára kedves személyeknek szólnak, akár idegenekhez, valójában mind kísérlet arra, hogy ismét összerakja magát; bele kell karolnia másokba, hogy meggyőződjön róla, karjai még mindig képesek ölelni. Nekem ettől nevethetnékem támadt, mert A kettészelt őrgróf jutott róla az eszembe, amelyről a Garfa beszélt egyszer órán, de aztán én nem nagyon tanultam rá, mert már feleltetett, hanem azon gondolkodtam, hátha ez a regényhős is anya intelligens autista barátai közül való. Meg az is eszembe jutott, hogy Bolha időnként lefekszik a kanapéra, és olyankor órákon át csiklandozni kell a talpát, meg hogy voltak pillanatok, amikor olyan szorosan ölelt bennünket, valósággal agyonnyomott, mert majd’ szétvetette az öröm, és arra is gondoltam, hogy ezeknek az autistáknak az esete nem hasonlít a Bolháéhoz, ugyanis ő egy nagyon melegszívű kislány, és egész teste, minden porcikája, akár együtt, akár külön-külön, ezt a gondolatot látszik megerősíteni. 
    Bolhának egy másik, anya szerint nagyon zavarba ejtő szokása az volt, hogy leült az utcasarkon: ám mivel lábacskái számára túl kényelmetlen lett volna a földön ülni, inkább azokat a helyeket választotta, ahol eleve volt egy szék vagy egy kész fekhely. Így a vége az lett, hogy beült Clodoveo ölébe, ő egy hajláktalan, aki a főtéren lakik, mellette a dobozos bor, és anya mindig fintorgó orral közelített hozzá, és a fülembe súgta, hogy – Koszos, büdös –, de Bolha remekül érezte magát a takarókból összevackolt fekhelyen, rokonszenves volt neki Clodoveo, talán mert amikor részeg volt és morgós, olyankor az ölébe ült, és boldog rikkantásokkal ölelte magához, az arra járók pedig nézték a jelenetet, nézték a kartonpapírra írt mondatot „Éhes vagyok”, a pénztárcájukba nyúltak, és papírpénzt húztak elő, egyet Clodoveo, egyet Bolha számára, anya sietve lépett közbe – Ne is törődjön vele, Clodoveo – mondta –, az autistákban nincsen szociális érzék.
    Anya azt mondta, hogy a könyvek azt mondják, hogy az autisták nem képesek értelmezni mások arckifejezését. Ha például – mondják – mélyen egy autista szemébe nézel, és olyan fenyegetően nézel rá, ahogy csak bírsz, még annál is gonoszabbul, ahogy Rambo az akciófilmekben, nagy valószínűséggel egyáltalán nem ijed meg. Sőt, még az is lehet, hogy elneveti magát, mert a bal szemed alatt felfedez egy icurka-picurka kávéfoltot, amely már reggel óta, amióta felkeltél, ott van, és ahelyett, hogy rémülten elszaladna, rád mosolyog és cuppant egyet. Mindenki más, mondta anya, úgy érzékeli, hogy az emberi lények, amikor mosolyognak, liofilizált örömpermettel az ajkukon járnak-kelnek, vagy homlokukon kristályosodott fájdalomrészecskékkel, amikor felhúzzák a szemöldöküket. Az olyanok számára viszont, mint Bolha, ezek a részecskék láthatatlanok maradnak, nem észlelik őket, nem tudják kivenni őket a bőrön, mondta anya, ki tudja hány kilométer mélységben megrekednek a szemükben. És valószínűleg van igazság abban, amit azok az emberek mondanak, mert ők a tudósok, mi meg nem vagyunk azok. Én viszont, a magam részéről úgy vagyok vele, Bolha talán mégiscsak képes értelmezni a különféle arckifejezéseket, de csak messziről, amikor az illető az egyik szobában van, ő meg a másikban, hiszen olyan mélységes a tekintete, már eleve benne van minden, nincs is arra szüksége, hogy nézzen. Anya azt mondta, hogy egy könyvben olvasta, hogy az autisták számára a világ olyan, mint egy játék érthetetlenek szabályokkal, amelyben kötelező részt venniük. Én meg belenéztem Bolha tágra nyitott szemébe, és rámosolyogtam, ő visszamosolygott, azt gondoltam, ettől kezdve a magunk játékát fogjuk játszani, és olyan szép lesz, hogy mindenkinek elmegy a kedve attól, hogy akár csak egy sort is írjon, mindenki játszani fog, és kész. 

               LUKÁCSI MARGIT FORDÍTÁSA
    



Lettre, 80. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu