Nem, papa nincs ott. Visszament Differdange-ba, mert San Demetriót és Cardabellót nem bírja már elviselni, és idáig van velük, mondja szavait anyámnak cseppet sem tetsző mozdulattal kísérve. Nem csak a szomszédok miatt akar visszamenni, nem csak Rinaldo pirkadattól alkonyatig bőgő szamara miatt, hanem azért is, mert ő oda tartozik, az az ő igazi hazája, mint mondta, ott született. Tudod, mondta többször is mamának, lehet, hogy olasz vagyok, de Differdange-ban születtem, Differdange-ban csináltam mindent. A háború előtt fodrász voltam, itt meg… Ez sajnos igaz. Papa valóban fodrász volt a háború előtt. És hogy ne felejtse el, hogy fodrász volt, rendszeresen végigmegy rajtunk a mai napig megtartott szörnyűséges hajnyírójával, ami néha beleakad a hajamba, és egész csomókat tép ki belőle. Papának van egy cipősdoboza, benne mindenféle, a fejünk tisztításához szükséges eszközzel. Számára a hajnyírás valódi ünnep, és ilyenkor már előre örvendezik, miközben én mélységesen gyűlölöm ezt az egész tortúrát. Még ha szeretek is kutatgatni papa dobozában, a benne rekedt szag és a benne levő két hajnyírógép különös formája miatt. Meg van benne egy fogazott olló is, amely lyukakat üt, ha papírt vágok vele. Papát elfutja a méreg, valahányszor használni akarja. Ki merészelt papírt vágni a ritkító ollóval?, szitkozódik, most nem lehet megszedni vele a hajat. Nem, papa nem csak színleg szitkozódik, ez valódi szitkozódás, mert mindaz, ami megmaradt számára abból az időből, amikor még borbélyként dolgozott, a háború előtti időszakhoz köti, amikor még egészen fiatal volt, és a Red Boysban focizott. Meg aztán, teszi hozzá, hogy rávegye anyámat az áttelepülésre, egy szatócsboltból nem lehet négy éhes szájat etetni, a gyárban, az Hadirban vagy az Arbedben viszont némi szerencsével kocsikapcsoló vagy akár gépész leszek, és hónap végén mindig pontosan megérkezik a fizetés.

Ezért nincs itt papa, meg azért sem, mert az anyja, Maddalena nagyanyám szintén Differdange-ban van, az Hôpital utcában, ahogy Clara néni, papa húga is a fiával, Ernesto unokatestvéremmel és leendő keresztapámmal, meg az összes olasz cimborája is, akik hozzá hasonlóan háborúzni jöttek Olaszországba, de utána nyomban haza is tértek. A háború. Na jó, most nem fogok megint a háborúval előjönni! Nem tudom, papa hogyan csinálja, de bármiről kezd is beszélni, mindig a háborúnál köt ki. Persze az ő háborújánál, nem Claudio nagypapáénál, amit részletekbe menően ismerek, mióta képes vagyok a fülemet használni.

Papa háborúja egészen kedves háború. Sehol egy halott, és másból sem áll az egész, mint a tisztesekkel való kibabrálásból: azzal heccelik például őket, hogy a kávéjukba vizelnek, vagy alvás közben bekenik viasszal az arcukat. Úgyhogy amikor felébrednek, azt hiszik, valaki más kelt fel, és ezt mondják: ejnye, hogy került ide ez a néger, aki a tükörből néz rám? Claudio nagyapa háborúja viszont ronda, és tele van halottakkal, valódi ellenségekkel, akik szó szerint ölik egymást, még ha testvérharcról van is szó. Egyik oldalon Mussolini meg a rohadt feketeingesei, a másikon az ellenállók, akik börtönben ülnek, és mindennap ricinusolajat itatnak velük. Claudio nagypapa külön kiemeli a ricinusolajat, mert vele is többször itattak. Cseppet sem nyújt szép látványt az, aki ricinusolajat ivott. A gyomrot és a beleket már semmi sem tartja féken. Az ember visszaváltozik a szükségleteit kontrollálni képtelen csecsemővé. A feketeingesek szándékosan csinálják ezt, mert nincs annál megalázóbb, mint amikor valaki nem bírja visszatartani a székletét. Ilyen a háború, mondja Claudio nagypapa, egy rakás szar, mondja, de ez a sok szar sem akadályozta meg őket abban, hogy lerendezzék a dolgot, és végleg elűzzék Mussolinit, a feketeingeseket, a cimborájukat, Hitlert, a nácikat és tutti quanti.

Szóval, papa visszament, és magával vitte az ő háborúját Differdange-ba. Elintézi, hogy amint lehet, mi is utánamehessünk, csak előbb még munkát kell találnia, meg fedelet a fejünk fölé. Mama abban reménykedik, ahogy különben én is, Rita miatt (a bátyám, Nando, ő nem: ő máris látja magát Differdange utcáin egy csomó új haverral, srácokkal és csajokkal, akik nem ropogtatják az „r”-eket), szóval, mama abban reménykedik, hogy mindez hosszú időbe fog telni, és nem lesz könnyű ott munkát találni. És nem azért reménykedik ebben, mert szeretne távol lenni papától, hanem mert még most is Cardabellóban él az anyja és Claudio nagypapa, és Batista is, és minden barátja, rokona és ismerőse.

Meg aztán, ha nem találsz semmit, tette hozzá, ide mindig visszajöhetsz. Papa nem válaszolt azonnal, felült a corrierára, majd pillanatokkal azelőtt, hogy az autóbusz elindult volna vele, lekiáltotta, hogy ír, amint megérkezett, és az ablakon át puszikat dobált nekünk. Mama, a bátyám, Nando, meg én mind a hárman az arcunkon csordogáló könnyeket szárítgattuk, és szomorúságom ellenére a szívemben aprócska boldogságot éreztem. Nem papa távozása miatt, hanem mert Nando most először pontosan ugyanazt tette, amit én: úgy bőgött, mint egy újszülött, még ha később, már másnap mindent nyíltan tagadott is.

Papa elment, mama pedig éppen az üzletben van, a vegyeskereskedésünkben, a túl magas pult mögött, befőttes üvegekkel, konzervdobozokkal és palackokkal körülvéve – egészen kicsike, ahogy a fehér mérleg és a fém mortadellaszeletelő közé szorulva áll. Éppen akkor lépek be, amikor három szál cigarettát nyújt át Batistának.

Batista mindig három cigarettát vesz, nem négyet, nem ötöt. Hármat. Csak ő tudja, miért. Mint a Szentháromság, mondta neki viccesen Don Rocco, a cardabellói plébános, ez is azt bizonyítja, hogy még a kommunisták sem tudnak meglenni a Jóisten nélkül. Mert Batista kommunista, akár Claudio nagypapa. És ki tudja, talán Don Rocco is az, még ha a háta mögött, vagy ha nyer a kártyán, mindenki csuhásnak hívja is. De bármennyire is kommunista volt, Batistának arcizma sem rándult, legalábbis mások előtt nem, amikor a fia, Mario közölte vele, hogy elmegy Amerikába, mert elege van ezekből a rohadt, terméketlen hegyekből, meg Abruzzóból, meg a faluban való céltalan kószálgatásból. Rossz vége lesz ennek az egésznek, mondta még korábban, ennek a nagy semmittevésnek. A prófécia egyébként, mint később látni fogjuk, hamarosan be is teljesedett. Amiről eszembe jut, hogy az indulása előtti napon, amikor mindegyikünket meghívták Batistáékhoz, mesélt valamit a San Demetrió-i nőkről és Giustináról, Rinaldo lányáról, valamit, amit nem nagyon értettem, no de Amerikában majd szénbányász lesz, és egy hirtelenszőke, igazi amerikai lányt fog feleségül venni ekkora mellekkel, és száz százalékig amerikai gyerekei lesznek, akik egyszer és mindenkorra elfelejtik ezt a tyúkszartól meg tehéntrágyától bűzlő kibaszott porfészket.

Három cigaretta, amelyeket Batista szokás szerint nem fizet ki, és mama fogja a tompa végű nagy plajbászt, jobb keze hüvelyk-, mutató- és középső ujja közé szorítja, finoman eltartja a kisujját, bal kezével lesimítja a gerincénél kissé megtört adósfüzet középső lapjait, és úgy tesz, mintha három függőleges vonalat húzna bele, mintha meg akarná ezzel örökíteni Batista három cigarettáját. Vagy Don Rocco Szentháromságát.

Batistával mindig úgy tesz, mintha, mert tudja, hogy egy napon, mint Batista mondta neki, amikor Mario majd visszajön Amerikából az amerikai feleségével és az amerikai gyerekeivel, arannyal tömött zsebekkel, mert a szénbányában lapáttal kell összeszedni a pénzt, akkor egy köteg bankjegyet hajít a pultra, az orra elé, mondván, hogy vége a hiteleknek, az én kis Marióm visszajött, a fűszerbolt mögötti kocsmában pedig mindeközben úgy alszik és horkol asztalra hajtott fejjel a kártyázók közül utolsóként ottmaradt Don Rocco, mint egy iskolásfiú. És a horkolása különös módon azokra a fordulatokra emlékeztet, amiket az esti misén mond a Santa Nunziatában, amely a fűszerboltunknál-kocsmánknál valamivel feljebb áll, a szökőkút mögött, egészen közel Batistáék házához és az én halhatatlan Nunziata nénikém házához, aki olyan finom fehér cukormázas pörkölt mandulát készít, és annak ellenére, hogy az ellenkezőjét hinné az ember, nem róla kapta Don Rocco temploma a nevét, és vice versa. Még ha a bátyám, aki mindentudónak hiszi magát, mert három évvel idősebb nálam, az ellenkezőjét gondolja és állítja is.

A szieszta bizonytalan ideje tart éppen. Az egész falu alszik, mindenki anyámat kivéve, aki némán átböngészi klienseink tartozásainak hosszú listáját, akiknek többnyire egy vasuk sincs, meg apámat kivéve, aki már nincs San Demetrióban, sem Olaszországban, hanem elment előkészíteni a terepet, hogy visszavigyen bennünket Differdange-ba, ahol nem létezik sziesztaidő, mert hideg van, és folyton hideg eső szitál, mint anyám mondta, meg Batistát kivéve, meg engem, aki másról sem ábrándozom, mint hogy hatalmas tüzet rakjak a szobám erkélyén. Öt-hat éves vagyok, és gyűlölöm a sziesztaidőt, ahogy Lola is, a mi kis Lolita cicánk, aki Don Rocco fekete reverendájához bújt. Don Roccónak nem volt fizikai, lelki- vagy akaratereje hazamenni, pedig a szolgálólány legalább háromszor érte jött az esti mise előtt, amit a Santa Nunziatában kell tartania. De Don Rocco megvárja, hogy a harangzúgás ébressze, mert tudja, hogy mindig számíthat a sekrestyés, Rodolfo néma cinkosságára, aki a szokásosnál hosszabban kapaszkodik a kötélbe, ha a plébános éppen az alkoholmámorát piheni ki a kocsmánkban. A bosszantó csak az, hogy a Santa Nunziatáéhoz a megtévesztésig hasonlóan zúgnak a Madonna-templom harangjai is, amely San Demetrio alsó részén áll, közvetlenül a mi nagy kertünk és a közösségi ház mögött, a Palazzo Cappelli mellett, ahol most a rogacionista barátok laknak, és ahol kis híján betörött az orrom, és nem egyszer fültanúja voltam annak, hogy Don Rocco hangosan szitkozódik, és cseppet sem jámbor kézmozdulatokat tesz, amiért potyára kelt fel.

És azért gyűlölöm annyira a sziesztaidőt, mert az én koromban túl sok minden vár még felfedezésre: a világ még dúskál a kicsi és nagy titkokban, amelyeket a bátyám nem akar megosztani velem. Marco Polo és Kolumbusz Kristóf vagy mindkettejük kései leszármazottja vagyok, mert Olaszországban mind egy nagy családhoz tartozunk, mint Claudio nagypapa mondta, és az effajta utazók kései leszármazottja még nem aludhat, amikor a többiek körös-körül szundikálnak, és elpocsékolják az idejüket. Várja őt a nagyvilág, és ő mindenfélét várhat a nagyvilágtól. Ha aludna, azzal feláldozná az álmodozást a valóságért, gyávalelkűen átadná magát a lassú és örök hétköznapoknak, részese lenne a római birodalom hanyatlásának, Caesar hátába döfné Brutus tőrét, Julio Cesare, e másik ősapa hátába, aki árulókkal volt körülvéve, és bizonyára maga is gyűlölte a sziesztaidőt, ahogy egyébként Galileo, családfánk e kiemelkedő személye, vagy Fausto Coppi és Gino Bartali is.

Na és Benitót hová teszed?, kérdezte egy napon Ernesto ügyetlenül amerikaiassá változtatott akcentussal, mert Ernesto nem a differdange-i Ernesto, nem az én unokabátyám és keresztapám, aki hamarosan karórát ajándékoz majd nekem az elsőáldozásom alkalmából, hanem Claudio nagypapa két fivérének egyike, az amerikai nagybácsi, aki, bármilyen zsugori is – nem úgy, mint Alfredo bácsikám, aki Luxemburgban él –, most L’Aquilában lakik, a tartományi fővárosban, van egy luxuskocsija meg egy dollárokkal teli bőröndje, folyton ordibál Giuseppina nénivel, a feleségével, és szenet köp, mióta hazatért az Egyesült Államokból. He, hová teszed Benitót a mi szép nagy szent családunkban? Claudio nagypapa nem hagyta magát provokálni, ha bátyja szarkasztikus és reakciós kérdéseivel ostromolta, s miközben vetett egy pillantást Lucia nagymamára, aki könyörögve kérte, hogy ne ugorjanak megint egymásnak a politika miatt, mint régen, a bátyja nevetségesen amerikaias akcentusát utánozva mindössze annyit felelt: Benitót, őt fejjel lefelé fellógatták, hogy szépen fel tudja szívni a vért, amivel teleáztatta a földet. Te most Giuseppe Dzsugasviliről beszélsz, vágott vissza Ernesto, de Lucia nagymama tágra nyílt szeme láttán mindenki elnémult. Az ember vagy eszik, vagy beszélget, szólt közbe, hogy átmenetileg lezárja a vitát, és mindenki újra a minestronés tányérja fölé hajolt. És miközben Claudio nagypapa fejében bizonyára ott kavargott a válasz a bátyja által rámért övön aluli ütésre, az enyémben egy bizarr név kezdett végeérhetetlenül zsongani: Giuseppe Dzsugasvili.

A Benitóval tisztában voltam. Ezt a keresztnevet nem volt szabad kimondani se étkezések alatt, se máskor. Claudio nagypapa mindent elmagyarázott nekem aznap, amikor ágyhoz voltam kötve, mert leestem a Palazzo Cappelli lépcsőkorlátjáról, és valósággal szétkenődött az orrom. Benito és a feketeingesek. Benito és a ricinusolaj, amit a feketeingesek nagyapával és sok más partizánnal itattak pár éve. Benito és a barátja, Hitler. Benito és a fegyvertelen, ifjú hazafiakat, a várandós nőket, sőt az ártatlan gyerekeket is könyörtelenül lemészároló németek. Mindezt kívülről fújom, mert nagyapám egyik foglalatossága, hogy miközben a szüleim a borral teli butéliákat szolgálják fel a kártyázó vendégeknek a kocsmában, addig ő, ha nem is szívesen, de álomba szenderít esténként, amikor ugyanúgy nem vagyok cseppet sem álmos, mint sziesztaidőben, és jobb szeretnék Batista mögött cövekelni, hogy mint egy matróz őrszem az árbockosara magasából, kifigyeljem, milyen lapokat tart kérges lapátkezében. Nem mintha a kártyák különösebben érdekelnének. Korántsem. A seregnyi káromkodást várom türelmetlenül, a porco Diókat, a porca madonnákat, a Dio canékat vagy a vaffanculókat, amelyek harsányan szaladnak ki Don Rocco, Batista és a blattot verő többi vendég száján, valahányszor valaki briscolát vagy scopát kiált, hosszasan vizslatják egymást, mint a cowboyok az életre-halálra menő párbaj előtt, közben egyre-másra váltják egymással a tiltott jeleket, hogy kiolvassák a másik szeméből, kinek a kezében van a Settebello, a Re bello vagy a kibaszott aduk. Széles taglejtésekkel kísért verbális vita támad ekkor, amelynek során meg kell mutatni, hogy melyik cazzo kártyázó tudja túlordítani a többieket talányos kérdésekkel tarkított, válogatottan durva káromkodásaival: miért nem játszottad ki, bazmeg, a bunkósbot ászt vagy a váza királyt, vagy a kard hetest?

      PACSKOVSZKY ZSOLT FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

PORTANTE, Jean
Mrs. Haroy avagy a bálna emlékezete
(Pacskovszky Zsolt ford.)
Harmattan, 2011(megjelenés előtt)

„A bálna emlékezete”
(Pacskovszky Zsolt ford.)
Nagyvilág, 2002. május-június

„Versei”
(Lackfi János ford.)
Nagyvilág, 2001. november
Nagyvilág, 2008. június