“Ki írt valaha is, aki bármi jobbat tehetett?”
(Lord Byron)

sötétkék saab cabriót béreltem anconában, a kikötő mögött, legalább tizenöt éveset, nagyturbós, háromezres motorral, aránytalanul sok pénzért, igazi lúzer baromság, az itteni benzinárak mellett, ennek megfelelően vigyorogtam, mint a bolondgomba, és az első adandó alkalommal lehúztam a tetejét, az orromra löktem a napszemüveget, klasszikus rayban, amerikai vadászpilótáknak tervezték, meg nekem, és a fejembe csaptam hozzá egy ellenzős kangoroo sapkát, homokszínű, durva vászonból

a csomagtartóban ígéretesen cikogott egy karton frascati

úgy döntöttem, ennyi munka után megjutalmazom magam, lehúzok senigalliára, mert oda gyakorlatilag csak az olaszok járnak, pedig ott van a legjobb tengerpart, finom, tiszta homok, igaz, három kilométer szálloda, de tényleg hotel hotel mellett, és minden hotel előtt saját strand, a szállodánként változó egyenszínű, bérelhető napernyők raszterével, egy napernyő, a nyelét, mint  a gyilkos galócákat, gyűrű, apró asztalka veszi körül, és jár hozzá két nyugágy, meg egy kis biléta, kampón, hogy azonosítsd a helyet

errefelé az a szokás, hogy mindennap költözni kell, így haladsz szépen a tenger felé, ezt a szigorú rendet azért néha módosítják a recepciós kifürkészhetetlen szimpátiái

meg a pénz, gondolom

három-négyemeletes épületek, többnyire a hatvanas évek tiszta modernizmusának modorában, minden szoba a tengerre néz

egy hétig jó lesz itt pihenni, gondoltam, rendszeres evés, döglés a nyugágyon, úszás, vagy legalább is az sajátos mozgásforma, amit a tengeren annak szoktak nevezni

szerencsém volt, a hotel romában tengerre néző szobát kaptam, a harmadik emeleten, ráláttam a hotel medencéjének rézgálic négyszögére

gondoltam, lemegyek a partra még vacsora előtt

a strand üres volt már, minden napernyőn huzat, a nyugágyok összehajtva, idegesítően szabályos párhuzamosokban, a nyári munkára valahonnan emilia romagnából szerződött ikerpár széles gereblyékkel fésülte a homokot, a part teljes nyugalmát rajtuk kívül csak egy ötven körüli házaspár zavarta meg, egymás kezét fogva ültek, szemben a naplementével, és áhítattal néztek a tengerbe, mint egy zefirelli-filmben, vajszínű, lenge nyári öltöny volt a férfin, a nőn egyszerű, ujjatlan ruha, ugyanabból az anyagból, az arcukon valami megmagyarázhatatlan gyengédség, mintha egy remekművet néznének valamelyik nagy európai múzeumban, elfáradtak a bolyongásban, és most leülnek a jól ismert bőrkanapék valamelyikére, és zárásig nézik turner hóviharát, a szerzetest a tengerparton vagy pinturicchiótól valamit

aztán, némi késéssel, megkaptam a magyarázatot

a hullámok közül felbukkant egy búvárpipa, aztán egy úszószemüveg, végül az, akit tényleg joggal tartottak remekműnek

úgy tizenkét éves lehetett 

fickándozni kezdett a hullámokban

kölyökvidra

hosszú, fekete haja nedves zászlóként csapódott hátra, ahogy fölegyenesedett a derékig érő vízben, a férfi és a nő nevetni kezdett, majd az asszony felállt, és egy fehér fürdőlepedővel elindult a kislány elé, aki két behajlított karját melléhez szorítva futott ki a hullámokból

kicsit csámpásan

vacogva

nedves nyomokat írva a föveny homokjába

mindhárman rámnéztek, mosolyogtak, mintha osztoznom kéne az örömükben, nem is esett nehezemre, elképzeltem őket tizenkét évvel ezelőtt, az aggódásukat, a szorongásaikat,  a nő bolond kívánságait, amiket a férje zokszó nélkül teljesít, a hajnali utazást a kórházba, a férfit, ahogy járkál a szülőszoba előtt, az asszony fáradt mosolyát, az összes lapos és tiszteletre méltó klisét

mint egy brazil szappanoperában

elképzeltem és visszamosolyogtam

attól kezdve kedves ismerősök lettünk, egymást minden lehetséges alkalomkor szívélyesen köszöntő társak a barnulásban, a véletlen ráadásul úgy hozta, hogy a szomszédaim lettek, ami azzal a zavarba ejtő következménnyel járt, hogy a szobából a tenger felé kilépve egyúttal egymás privátszféráját is megsértettük, mert a közös erkélyt mindössze egy keskeny acélkeretbe foglalt, szürke üveglap osztotta ketté, de az is csak derékmagasságig, a határ merőben szimbolikus volt tehát, ha bármelyikünk kiment, hogy kiterítse a nedves törülközőjét, elszívjon egy cigarettát, vagy csak egyszerűen bámészkodni, ösztönösen megtorpant, ha a másik oldalról már foglalt volt az erkély

köszönésen kívül nem tudtak egy szót sem angolul, olaszul meg én nem voltam ennél többre képes

bona notte, így én, good night, így az olaszok

a főszezon végén jártunk, a partszakasz teljes hosszában zsúfolt volt, kivéve a szomszéd szállodát, amikor az első reggelen kiléptem az erkélyre, hogy nyújtózzak egyet a sós levegőben, azonnal föltűnt az elhagyott terasz az asztalhoz láncolt vasszékekkel, meg a leeresztett gyerekmedence, a negyedik emelet magasából a hátsó udvarba lehetett látni, egy piros kerékpárra,  falnak támasztott seprűkre és négy jól teletömött szemeteszsákra, vörös macska reggelizett egy széttúrt nejlonzacskóból, a parkoló üres volt, de a gazdasági bejáratnál összetolt bádogasztalok mellett fehér műanyagszékek álltak, a szálloda láthatóan nem fogadott vendéget, viszont ezek szerint mégiscsak laktak benne, aztán kinyílt egy ajtó, és kilépett rajta valaki, sokáig csak a két meztelen, fekete lábszárát láttam a zöld, áttetsző, szúnyoghálóból és fóliából rögtönzött előtető takarásában, aztán előbbre jött, sovány, magas, szomáliai vagy etióp férfi, a hasát kezdte vakargatni a kinyúlt atlétatrikó alatt,  rágyújtott egy cigarettára, és néha kortyolt egyet a dobozos kólájából

egy igazi vucompra

ahogy az olaszok nevezik azokat a többnyire afrikai bevándorlókat, akik napszemüvegek, hamisított bőrtáskák, gyékények, fürdőlepedők, olcsó órák és ékszerek eladásából élnek, ám ennek ellenére képtelenek kiejteni helyesen az egyetlen olasz tőmondatot, amire a számneveken kívül szükségük van

“vuoi comprare” 

pedig ezt használják köszönésre, bemutatkozásnak és ajánlatként

vesd össze ezt a brutális gesztust, hogy a hibájukkal nevezik meg őket, azzal az őszinte örömmel, amit akkor érzünk, amikor a hírhedtté vált youtube-videón a magyar bulvártévé kissé tahóra hangszerelt tamás bátyája, nyakában hattyútoll boával, megható ám teljességgel reménytelen erőfeszítéseket tesz az “űrállomás” szó helyes kiejtésére

úúúallomaaasz

egyre többen jöttek ki az épületből, fekete férfiak, de mintha egyenesen afrikából, vagy negro caballo iránymutatásának engedelmeskedve, egy mitikus előszobaszekrényen át érkeztek volna, annyira nem volt közük semmihez, ami a kerítésen túl, az olasz parton kezdődött

elfoglalták a székeket, utoljára két apró termetű nő került elő, két ébenfa imádkozósáska, tányérokat osztottak, majd előhoztak egy gőzölgő cseréptálat

hosszú fakanállal adagolni kezdték a masszát

édes kása lehetett

mert, legalább is az afrikaiak hadonászásából ítélve, azonnal elkezdtek rá gyűlni a bogarak

legyek vagy darazsak

jó, tudom, nem minden rovar bogár

beléptem a szobába a teleobjektívért, hogy a gépet távcsőnek használva eldöntsem ezt a végtelenül fontos részletkérdést, de nem akartam, hogy észrevegyék, figyelem őket, leguggoltam, és az erkély korlátjának  védelméből  próbálkoztam, a korlátba vágott üveg az előtető zöld szűrőjével együtt már sok volt, azért, ha már arra jártam, átfésültem a teraszt, a teleobjektív levágta szépen a kerítésen túli világot

exponálni kezdtem 

ezek tulajdonképpen annektálták az alig száz négyzetméteres hátsó udvart, elfoglalták és egész egyszerűen afrikához csatolták, ha valaki csak a kész képeket nézné, meg nem mondaná, hogy nem pár ezer kilométerrel délebbre készültek

minden a kezükre játszott, a hevenyészett előtető sós párától megfakult lécei, a megereszkedett fólia zöldje, még a halomba rakott, narancssárga sörösrekeszek és az innen kideríthetetlen tartalmú, degeszre tömött fehér nejlonzacskók is, afrikai lett a gyümölcshéjjal borított kisasztal, a falnak támasztott piros bicikli, a forró cementen tekergőző, neonkék, háromnegyedes slaug, nem beszélve a mi szállodánk parkolójából áthajló, itt-ott már kiszáradt datolyapálmáról, ami az enyhe szélben bólogatni kezdett, és a perspektíva csalása miatt úgy látszott, néha hozzáér az egyik vukumpra szalmakalapjához

rossz sortokban és terepszínű sivatagi gyakorlókban ültek, színes pólókban, hamis nike, adidas, puma, széttaposott speedo papucsok, nyilván csak reggeli után kezdődik a marketing, a beöltözés festői népviseletekbe

földet söprő, skarlát, narancssárga és mélyzöld klepetusok, őrült pongyolák, szarrá ment gyékénypapucsok, a fejükön konyharuha rafkós örvénye, az arcukon maszk: szénfekete napszemüveg

a csuklóján és a bokáján fél kilós alpakka bilincs csörömpöl, mégis úgy jár, mint egy herceg 

szolga, de aki nagyon magasról ereszkedik alá uraihoz

maszáj harcos

annyira megszerettem ezt, ezt a nézőpontot, hogy rászoktam, reggeli után visszamentem még a szobámba, körbepásztázni a területet, arra az órára, amíg odalenn a parton kicsit fölmelegszik a homok 

minden nap, kivéve egyet

előző éjszaka ugyanis alig aludtam, telihold volt, egyenesen az ágyamra sütött, erős szívdobogással ébredtem, valami hülye rémálomból, sas és bagoly harcát kellett végignéznem, folyamatosan nőttek a küzdelemben, végül már igazi szörnyekként tépték, szaggatták egymást, a legrosszabb mégis az volt, hogy a harcot nem a spektrumról vagy a national geographicról ismerős éles vijjogás kísérte, hanem olyasmi üvöltések, amiket egy oroszlán és egy medve hallatna, ha éppen megölni készülnének egymást

nem vártam meg a végét, úgy döntöttem, fölriadok

kiálltam az erkélyre, hogy a hűvös éjszakától megnyugodjak

három körül járt

sehol egy lélek, csak afrikában

öreg ford kombi állt a gazdasági udvarban, fölnyitott hátsóajtóval, csak a csomagtartó sárga fénye világított, kinyílt a konyha hátsó ajtaja, és két görnyedt alak jött ki onnan, valami súlyosat cipeltek, ahogy az autóhoz értek, látszott, egy fekete zsák, erős, vastag műanyagból, amiben a kisebb kőművesmunkák után maradt sittet szokták elszállítani, de azt, amit ebbe rejtettek, nagyon nehéz lett volna nem emberi testnek látni, a viselkedésük, az apró, ideges suttogások, a minden egyéb esetben fölös igyekezet, ahogy bepakolták az ormótlan csomagot, az óvatos mozdulatok, amivel a hátsó ajtót zárták, minden erre vallott, eszembe jutottak az otthoni pletykák, arról, hogy bár kétségtelenül egyre több kínai étterem nyílik, és egyre szaporodnak az ázsiai piacok a külvárosokban, nincsenek kínai temetők, egy sincs, tényleg, egyáltalán 

és az is, amit nemrég olvastam egy könyvben, hogy wittgenstein apja, karl aki szédületes karrierje elején egy amerikai bárban pincérkedett, és azzal volt megbízva, hogy figyelje, melyik fekete fizetett és melyik nem, mert a fehér tulaj nem tudta őket megkülönböztetni 

a vucomprák kitolták a furgont a hátsó útra, hogy a motor zaját ne verjék vissza a két szálloda között képződött, kanyonszerű üreg falai, csak ott indították be a fordot, és nagyon lassan, fényszórók nélkül elindultak az ipartelep irányába

hajnal felé aludtam el

kihagytam a reggelit, csak délben ébredtem, és akkor is csak arra, hogy csurom verejték vagyok, a nap erősen betűz a szobába, kitántorogtam az erkélyre, magam sem tudom, hogy miért

automatikusan magamhoz vettem a gépet

zsúfolt volt a szálloda strandja, csak az én napernyőm maradt a huzatban, megnéztem a szomszédokat, a bonanotték ugyanis, tengerhezjutás bornírt demokráciája szerint kezdettől velem araszoltak a bilétájukat követve, mára újabb sorral jutottunk közelebb a parthoz, ott álltak tényleg, mosolyogtak, a kislány a nyugágyon feküdt, hason, mert egy vucompra éppen szárnyakat festett hennával a lapockáira, az egyikkel már elkészült, és a másiknak is a vége felé járt, apró angyalszárnyak, a fiú, aki festette őket,  alacsony volt és sovány, nyugodtan dolgozott, magabiztosan

sehol egy reszkető vonal

két ernyővel arrébb a spannja lakkozta nyolcvan körüli matróna lábán a körmöket, a nő kék selyemszalaggal díszített, fehér csipkekalapban volt, arcát óriási, körülbelül húsz évvel ezelőtt divatos gucci-szemüveg védte, de az orrára azért külön szerzett valahonnan egy falevelet, a hosszúra hagyott szalag az aktuális szélirányt jelezte

a férje közömbösen hátat fordított a műveletnek, és la gazetta dello sportot olvasta, fekete betűket a rózsaszín papíron, kicsit elidőztem rajta, mert nem tudok betelni vele, nagyjából a szícilai férfiak ingének rózsaszínje, emlékszel, a palermo mezét is ez teszi különössé, rosanero, a vastag, fekete szövetből szabott öltöny és a rózsaszínre festett vászon éles harmóniája

ami belülről tradíció, kívülről extrém radikalizmus

ezek itt ugyanis már régen a designra szavaztak a metafizika helyett, a korlátlan élvezetre a korlátolt értelem helyett, de nem butaságból, hanem éppen a józan rezignáció következményeképpen, a pár ezer évvel megelőzve a végső ítéletet, amibe itt európában úgy en bloc csak mostanában nyugodtunk bele

visszatértem a szárnyacskákhoz

a vucompra éppen végzett a munkával, széttárt tíz ujjával jelezte, mennyit kér, signore bonanotte előkeresett egy gyűrött tizest, és a kezébe nyomta,  de, hogy ne legyen ilyen nyers a gesztus, köszönetképpen még  bólintott is egyet, a fiú viszonozta, majd a hennás üvegcsét, az ecsetet és a törlőrongyot bepakolta egy szantálfa ládikóba

azonnal megéreztem a szagot, mintha azt is közelebb hozta volna az objektív

a társa is befejezte már a lakkozást, a végeredményt nézegette, ráfújt a nő nagylábujjára, aztán felegyenesedett, eltette a pénzt, és a másik fiúhoz lépett, hogy továbbinduljanak

a kislány felült, mondani akart valami kedveset, köszönetképpen

de azonnal ömleni kezdett az orrából a vér

az anyja felsikoltott, a vucomprák megfordultak, és valószínűtlen összhangban tenni kezdték a dolgukat, mintha ami történt, mindennapos esemény volna

csak a római ócskapiacon láttam eddig ilyet, az apró rézharangokkal és összesodort ezüstpapírral űzött szerencsejátékra csaptak volna le a carabinierók, de az őrszemnek állított utcagyerekek időben jeleztek, az éles füttyre az egyik csaló zsebrevágta a kellékeket, a másik a pénzzel szaladt el, a harmadik egyetlen rúgással szeméthalmot csinált az almásládákból rögtönzött asztalból

átállítottam a gépet camcorderre

úgy lett jó a film, ahogy van, vágatlanul

két ujjal csettintett a hennás fiú, a másik azonnal megfordult, és  a tizenöt lépésre álló csap felé rohant, útközben felkapott a földről egy üres ásványvizes palackot, a hennás az ágyhoz lépett, és egyetlen ellentmondást nem tűrő, mégis tiszteletteljes mozdulattal távol tartotta az ágytól, mintegy visszaparancsolta a bonanottékat, akik azonnal engedelmeskedtek, megbűvölten nézték, hogy veszi kezébe a sorsukat egy ismeretlen erő, ami láthatóan évezredes mozdulatokban fejezte ki magát, legalább is ez a felismerés látszott a szülők arcán, a hennás fiú gyengéden a hátára fektette a lányt, kissé megemelte a nyugágy fejtámláját, majd a beteg tarkója alá csúsztatta a tenyerét, olyan óvatosan, mintha frissen kelt madárfiókához nyúlna, egy érintéssel lezárta a lány szemét, eddigre már visszatért a másik palackkal, és egy fehér kendővel együtt nyújtotta át a társának, hogy  az letörölje a kislány arcáról a vért, a hennás vékony sugárban csorgatni kezdte a vizet a homlokára, hogy a patakok majd a lány tarkója alá tett tenyerében tócsába gyűlve hűtsék tovább az agytörzsbe futó ereket,  a kislány elernyedt, mint aki aludni készül, és nem telt bele fél perc, valóban elállt a vérzés

a hennás, mintegy a biztonság kedvéért, vagy mintha a szertartás záró aktusa volna, még egyszer letörölte az arcát egy nedves papírzsebkendővel, majd rámosolygott

indulni készültek megint

az apa arcán látszott a tanácstalanság, megfordulhatott a fejében, hogy újra pénzt kéne adni, de rögtön el is hessegette az ötletet, mintha elszégyellte volna magát a puszta gondolatól, az anya viszont kétségek nélkül nézett a hennásra, megrendülten, innen nézve aránytalannak látszó hálával 

éppen kinyújtotta felé a kezét, amikor odaért a harmadik vucompra

ez fehér ingben volt, vászonnadrágban és kalapban, kérdően nézett a másik kettőre, azok úgy léptek közelebb egymáshoz, mint akiket rajtakaptak valamin, a kalapos a kislányra mosolygott, majd kérdezett valamit az apától, föltehetően olaszul, mert a férfi azonnal, az értetlenkedés legkisebb jele nélkül válaszolni kezdett, a lánya helyett is a saját mosolyával felelt, aztán hevesen megrázta a fejét

biztos?, kérdezhetett vissza a kalapos

erre az asszony is beszállt a bizonygatásba, mintha arról lett volna szó, hogy minden rendbe jött-e, hogy bár a kalapos távolból követte az eseményeket, és tulajdonképpen csak a biztonság kedvéért avatkozik be, nem hibáztak-e mégis valamit a fiúk, nem, rázta a fejét az asszony, csodálatosak voltak, nem is tudom, mire mentünk volna nélkülük

a kalapos udvariasan biccentett, majd egyetlen fejmozdulattal útjára engedte a vucomprákat, és úgy tűnt el maga is, mintha soha ott se lett volna 

a bonanotték most fértek először a lányukhoz, két oldalról mellé térdeltek a homokba, simogatták és kérdezgették, nincs-e, nem maradt-e valami baj, az meg nem értette, miért viselkednek ilyen aránytalanul és hisztérikusan, majd, talán hogy megállítsa őket ebben a számára kínos érzelmi rohamban,  valamit kért az anyjától, az asszony a strandtáskához szaladt, és egy puderkompakttal tért vissza, hogy a zsebtükör segítségével próbálja megmutatni neki a szárnyacskákat, a kislány megkönnyebbülten nevetett, aztán fölugrott, felmarkolt néhány érmét az apró asztalról, és elszaladt a jégkrémárus kocsija felé

a bonanotték villámsújtottan álltak ott

majd a férfi halkan magyarázni kezdett, megrendülten, mint aki azzal szembesül, hogy a tökéletesen belakott életükön kívül van, lehetséges egy másik, ezek szerint az övékénél jóval erősebb valóság, annyival erősebb, hogy gyakorlatilag megbénította őket, az asszony bólogatva helyeselt, aztán elhallgattak, fogták egymás kezét, és ugyanazzal az átszellemült mosollyal várták a gyerek visszaérkezését, amit első találkozásunkkor láttam az arcukon

leállítottam a gépet

megéreztem a szégyent, helyettük is

ahhoz hasonlót, amit akkor, amikor nagyanyáddal nyaralni mentünk, kis víkendházat vettünk ki a szemesi pályaudvar közelében, a vasúti sín mellett, az első este a teraszon néztük a hiradót két kopott nádszékben, odasomfordál a háziak vizslája, a térdemre tette okos fejét, szeméből mély emberszeretet sugárzott, így maradt végig, az egész híradó alatt, már nem is nagyon figyeltünk a hírekre, inkáb az állatok csodálatos ösztönéről beszélgettünk anyámmal, arról, hogy első látásra megérzik, kik azok, akik feltétlen odaadásukat legalább részben viszonozni képesek, így, meghatódva, a vizsla átható pillantásától egyre nagyobb zavarban néztük meg a sporthíreket is, aztán felálltam és elköszöntem anyámtól, hogy aludni menjek, a kutya pedig azonnal fölugrott a székre, visszafoglalva megszokott helyét

tévedésük szégyenét vettem magamra

pedig tévedésük természetes volt, hiszen a bonanotték nem láthatták, amit én láthattam éjszaka a telihold fényénél, nem érzékelték, valójában miről szólt a mese, nem vehették észre, hogy a két fiú rutinos összmunkáját nem egy ősi kultúra személytelen, elemi szolidaritása, nem az élet föltétlen tisztelete irányította, hanem a nyers, szűkölő félelem, hogy kiderül, a fehér ember lányának vérét ontották, amiért majd büntetés jár, azonnali és rettenetes, kiűzetés innen, a földi paradicsomból, ahol eddig minden este meleg étel, viszonylag tiszta ágy, kábeltévé, sör és cigaretta várta őket, és a végén persze, csak erről még nem tudtak, talán egy fekete zsák, erős műanyagból