Jan Nemec
Négykezes 

Novosadovának hívták, és csak azért ültetett minket egymás mellé, mert mindketten csíkos trikót viseltünk. Amolyan ismerkedési játéknak szánta: gyerekek, mindenki talál magának valakit, aki hasonló ruhában van. Egyáltalán nem akartam fiú mellé ülni. Nem is váltottunk egyetlen szót sem. Ha nem kellett volna mindenkinek bemutatkoznia, azt se tudnám, hogy szólítsam. A haja miatt legszívesebben Kisrókának hívnám, de Frantiąek volt a neve. 
Második vagy harmadik nap majdnem mindenki másik ruhában jött, úgyhogy az ültetési rend alapelve homályba borult. A kozmogónia rögtön a teremtés másnapján áttekinthetetlenné válik, így nem marad más hátra, mint szertartásokkal pótolni. Valami jópofa dologgal: a padtársak néha összebeszéltek, hogy megint ugyanolyan ruhában jönnek. Többnyire azonban nem jutottak dűlőre, ki mit viselt magán az első nap, úgyhogy nem lett semmi a dologból. Frantiąekkel mi is tettünk egy próbát, csakhogy megfeledkezett róla, és elutasítóan viselkedett. Teljesen ütődöttnek tűnt, úgyhogy felképeltem. Másnap ugyan úgy kirittyentette magát, mintha tengerész díszszemlére menne, de akkor meg épp én voltam mással elfoglalva. 
Csak a következő héten sikerült teljesen véletlenül, csodával határos módon összehangolódnunk, és valahogy belelkesedtünk, és folytattuk a dolgot. Így született az első közös játékunk. Fokozatosan, a lehető legészrevétlenebbül váltunk egymáshoz hasonlatossá, és hagytuk, hogy a többiek hadd keressék, mi egyforma rajtunk. Mindig felálltunk két székre a tábla elé, hogy mint kiállítási tárgyakat körbejárhassanak minket. Sok fejtörést okoztunk nekik: néha csak a gombunk volt egyforma, máskor meg egyenesen csalással vádoltak minket, amikor kiderült, hogy ugyan teljesen egyforma a kabátunk, zöld pehelydzseki, de lent hagytuk az öltözőben. 
Egyszer Novosadová berontott a szünetben az osztályba, mert az asztalon felejtette a kávéját. Épp bugyira vetkőzve álltunk a tábla előtt. Minden mást levetettek rólunk, mert semmi egyformára nem akadtak, és talán azt hitték, hogy én is alsógatyában vagyok. Csakhogy Novosadová megijedt, hogy épp a fiú- és lánytest közti anatómiai eltéréseket akarjuk nyilvánosan szemléltetni. Szétoszlatta a gyülekezetet, minket kettőnket pedig bekísért a tanáriba. A kávét én vittem utána, csakhogy útközben megbotlottam, és összekoszoltam a szoknyáját, úgyhogy onnantól kezdve pikkelt rám. 
Tanítás után is sokat voltunk együtt. Rájöttünk, hogy a temető tele van kísértetekkel. Satnya fűzfák nőttek benne, melyek göcsörtös ágaikkal és duzzadt csonkjaikkal életre keltek. Volt ott egy Sziámi boszorka, aki mindig a másik, úgyszintén puffadt fejét bámulta; ott volt Odvaska is, aki elvetélt, és törzsében csak valamiféle elszáradt placenta maradt; a harmadikat Öngyilkosnak hívtuk, mivel ágaival duzzadt nyakát szorongatta, mintha meg akarná fojtani magát. Egymást túllicitálva próbáltunk szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat kitalálni, miközben körülöttünk csókák rikácsoltak. Mégsem féltünk odajárni – azért mentünk, hogy félelmet érezzünk. A fatörzsek mélyedéseiben különböző tárgyakat hagytunk, kicsit később leveleket, melyek tele voltak aranyos helyesírási hibákkal. „A legszeb fényképemet küldöm, de meghalt a tengeri malacom,” írta az egyikben Frantiąek. Akkor már tudtam, hogy nem hülye, úgyhogy többé nem pofoztam fel. 
Anyám zeneiskolában tanított, így már óvodás koromban elkezdtem zongorázni. Akkoriban mindenben utánoztuk egymást, úgyhogy Frantiąek is beiratkozott. Ez valószínüleg egyedülálló cselekedet volt a helyi zeneiskola történetében, mivel ő volt az első gyerek, aki maga döntött arról, hogy hangszert akar tanulni. Hetente kétszer gyakoroltunk, én azonban még otthon is kaptam külön leckét. Volt otthon egy nagy fekete hangversenyzongoránk, mely tükörként csillogott, és ezért soha semmit nem tehettünk rá. Anyám egykor nászajándékba kapta, és speciális fényezővel ápolta. 
Később, egy családi összejövetelen anyám meglepetésszerűen beavatott minket a négykezes játék rejtelmeibe. A négykezesség rövidesen szenvedélyünkké vált. Újabb és újabb darabokat kértünk. Repertoárunk hamarosan Mozart K19d számú korai zongoraszonátájától, amit kétszázhúsz évvel előttünk játszott nővérével, Ravel Lúdanyó meséi című szvitjének különböző romantikus táncain át egészen Satie Három darab körte formában című művéig terjedt. 
De ami a lényeg, hogy más dolgokat is kezdtünk négy kézzel csinálni. Úgy egy évig tartott a lelkesedésünk, és nemcsak a szüleink kaptak agyvérzést a dologtól. Novosadová egy geometriai feladatnál kihívott a táblához, és azt akarta, hogy rajzoljak fel egy kört érintővel. Megint valami, amit ellenem eszelt ki, merthogy jól tudta, hogy túl nehéz nekem a nagy vonalzó és a körző. Kivittem magammal Frantiąeket, és összegubancolódott karokkal próbáltuk megoldani a feladatot. Csakhogy a végtagok tökéletlen összjátékának köszönhetően az értintőből szelő lett, úgyhogy mindketten kaptunk egy egyest emlékbe az ellenőrzőnkbe. Szülinapi buliján is a quattro mani fogyasztottuk el az összes kisütött palacsintát, kár, hogy még mielőtt az első vendégek megjöttek volna. 
Akkor is sikerült valahogy Frantiąeknek négykézzel megvigasztalnia, mikor rájöttem, hogy a bátyám már soha nem jön haza az intézetből. Ez volt az az intézet, ahonnan a temetői látomásaimhoz merítettem az ötleteket, nem csoda, hogy majdnem mindig túltettem Frantiąeken. Aznap egész este fent ültünk együtt a szobámban, lentről hívogatott minket a kitárt zongora. A gondterhelt szülők időről-időre benéztek, hogy mit csinálnuk, de mi úgy tettünk, mintha mit sem sejtve, értetlenül társasjátékoznánk. 
         Barna Otília fordítása
 
 
 

Novosadovának hívták, és csak azért ültetett minket egymás mellé, mert mindketten csíkos trikót viseltünk. Amolyan ismerkedési játéknak szánta: gyerekek, mindenki talál magának valakit, aki hasonló ruhában van. Egyáltalán nem akartam fiú mellé ülni. Nem is váltottunk egyetlen szót sem. Ha nem kellett volna mindenkinek bemutatkoznia, azt se tudnám, hogy szólítsam. A haja miatt legszívesebben Kisrókának hívnám, de Frantiąek volt a neve. 
Második vagy harmadik nap majdnem mindenki másik ruhában jött, úgyhogy az ültetési rend alapelve homályba borult. A kozmogónia rögtön a teremtés másnapján áttekinthetetlenné válik, így nem marad más hátra, mint szertartásokkal pótolni. Valami jópofa dologgal: a padtársak néha összebeszéltek, hogy megint ugyanolyan ruhában jönnek. Többnyire azonban nem jutottak dűlőre, ki mit viselt magán az első nap, úgyhogy nem lett semmi a dologból. Frantiąekkel mi is tettünk egy próbát, csakhogy megfeledkezett róla, és elutasítóan viselkedett. Teljesen ütődöttnek tűnt, úgyhogy felképeltem. Másnap ugyan úgy kirittyentette magát, mintha tengerész díszszemlére menne, de akkor meg épp én voltam mással elfoglalva. 
Csak a következő héten sikerült teljesen véletlenül, csodával határos módon összehangolódnunk, és valahogy belelkesedtünk, és folytattuk a dolgot. Így született az első közös játékunk. Fokozatosan, a lehető legészrevétlenebbül váltunk egymáshoz hasonlatossá, és hagytuk, hogy a többiek hadd keressék, mi egyforma rajtunk. Mindig felálltunk két székre a tábla elé, hogy mint kiállítási tárgyakat körbejárhassanak minket. Sok fejtörést okoztunk nekik: néha csak a gombunk volt egyforma, máskor meg egyenesen csalással vádoltak minket, amikor kiderült, hogy ugyan teljesen egyforma a kabátunk, zöld pehelydzseki, de lent hagytuk az öltözőben. 
Egyszer Novosadová berontott a szünetben az osztályba, mert az asztalon felejtette a kávéját. Épp bugyira vetkőzve álltunk a tábla előtt. Minden mást levetettek rólunk, mert semmi egyformára nem akadtak, és talán azt hitték, hogy én is alsógatyában vagyok. Csakhogy Novosadová megijedt, hogy épp a fiú- és lánytest közti anatómiai eltéréseket akarjuk nyilvánosan szemléltetni. Szétoszlatta a gyülekezetet, minket kettőnket pedig bekísért a tanáriba. A kávét én vittem utána, csakhogy útközben megbotlottam, és összekoszoltam a szoknyáját, úgyhogy onnantól kezdve pikkelt rám. 
Tanítás után is sokat voltunk együtt. Rájöttünk, hogy a temető tele van kísértetekkel. Satnya fűzfák nőttek benne, melyek göcsörtös ágaikkal és duzzadt csonkjaikkal életre keltek. Volt ott egy Sziámi boszorka, aki mindig a másik, úgyszintén puffadt fejét bámulta; ott volt Odvaska is, aki elvetélt, és törzsében csak valamiféle elszáradt placenta maradt; a harmadikat Öngyilkosnak hívtuk, mivel ágaival duzzadt nyakát szorongatta, mintha meg akarná fojtani magát. Egymást túllicitálva próbáltunk szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat kitalálni, miközben körülöttünk csókák rikácsoltak. Mégsem féltünk odajárni – azért mentünk, hogy félelmet érezzünk. A fatörzsek mélyedéseiben különböző tárgyakat hagytunk, kicsit később leveleket, melyek tele voltak aranyos helyesírási hibákkal. „A legszeb fényképemet küldöm, de meghalt a tengeri malacom,” írta az egyikben Frantiąek. Akkor már tudtam, hogy nem hülye, úgyhogy többé nem pofoztam fel. 
Anyám zeneiskolában tanított, így már óvodás koromban elkezdtem zongorázni. Akkoriban mindenben utánoztuk egymást, úgyhogy Frantiąek is beiratkozott. Ez valószínüleg egyedülálló cselekedet volt a helyi zeneiskola történetében, mivel ő volt az első gyerek, aki maga döntött arról, hogy hangszert akar tanulni. Hetente kétszer gyakoroltunk, én azonban még otthon is kaptam külön leckét. Volt otthon egy nagy fekete hangversenyzongoránk, mely tükörként csillogott, és ezért soha semmit nem tehettünk rá. Anyám egykor nászajándékba kapta, és speciális fényezővel ápolta. 
Később, egy családi összejövetelen anyám meglepetésszerűen beavatott minket a négykezes játék rejtelmeibe. A négykezesség rövidesen szenvedélyünkké vált. Újabb és újabb darabokat kértünk. Repertoárunk hamarosan Mozart K19d számú korai zongoraszonátájától, amit kétszázhúsz évvel előttünk játszott nővérével, Ravel Lúdanyó meséi című szvitjének különböző romantikus táncain át egészen Satie Három darab körte formában című művéig terjedt. 
De ami a lényeg, hogy más dolgokat is kezdtünk négy kézzel csinálni. Úgy egy évig tartott a lelkesedésünk, és nemcsak a szüleink kaptak agyvérzést a dologtól. Novosadová egy geometriai feladatnál kihívott a táblához, és azt akarta, hogy rajzoljak fel egy kört érintővel. Megint valami, amit ellenem eszelt ki, merthogy jól tudta, hogy túl nehéz nekem a nagy vonalzó és a körző. Kivittem magammal Frantiąeket, és összegubancolódott karokkal próbáltuk megoldani a feladatot. Csakhogy a végtagok tökéletlen összjátékának köszönhetően az értintőből szelő lett, úgyhogy mindketten kaptunk egy egyest emlékbe az ellenőrzőnkbe. Szülinapi buliján is a quattro mani fogyasztottuk el az összes kisütött palacsintát, kár, hogy még mielőtt az első vendégek megjöttek volna. 
Akkor is sikerült valahogy Frantiąeknek négykézzel megvigasztalnia, mikor rájöttem, hogy a bátyám már soha nem jön haza az intézetből. Ez volt az az intézet, ahonnan a temetői látomásaimhoz merítettem az ötleteket, nem csoda, hogy majdnem mindig túltettem Frantiąeken. Aznap egész este fent ültünk együtt a szobámban, lentről hívogatott minket a kitárt zongora. A gondterhelt szülők időről-időre benéztek, hogy mit csinálnuk, de mi úgy tettünk, mintha mit sem sejtve, értetlenül társasjátékoznánk. 

         Barna Otília fordítása



Lettre, 80. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu