(LONDON – BERLIN) Üdvözöljük Berlinben. Ez a város egyre-másra felbukkan a regényeiben, marginálisan még Solar című legújabb könyvében is.  Mit jelent Berlin az Ön számára?
IAN MCEWAN: Számomra Berlin szó szerint át van szőve az emlékeimmel. 1987-ben Nyugat-Berlinben éltem egy ideig, és egy berlini barátommal bejártuk csaknem az egész várost, és persze állandóa a falba ütköztünk. Akkoriban azt terveztem, hogy egy regényem Moszkvában fog játszódni. Jártam már ott, és ezeknek a rémes paneleknek az egyikében laktam a város szélén. Már akkoriban is az volt az érzésem, hogy a hidegháború már nem tart sokáig. Azután jöttem Berlinbe, és arra gondoltam, hogy a kettéosztott város még izgalmasabb regényhelyszín lehetne. Az apámnak a brit hadsereg katonájaként 1961-ben, nem sokkal a fal felhúzása után, dolga akadt Berlinben. Engem is magával hozott. Akkor még nem volt meg a halálos veszélyzóna, úgyhogy sok fényképfelvételt készítettem. Máig megvannak.
Élt valamikor hosszabb ideig Berlinben? Az Ártatlan című regényében tökéletesen adja vissza a Neu Westend atmoszféráját az ötvenes években. Én ott nőttem fel.
MCEWAN: Nem. Egy német barátom besegített kicsit. És rengeteg visszaemlékezést olvastam. Így bukkantam rá a „Resi”-bárra az asztali telefonokkal. És így jut el az ember az egyik részlettől a másikig.  Az apró részletek teremtik meg az atmoszférát. A falomlás után voltam, egy kicsit körülszaglásztam és leástam. Legnagyobb meglepetésemre az egykori keleti oldalon még nagyon sok rekvizitum megvolt az ötvenes évekből. Egy csomó bakelitot találtam, és egy zsákot, amire ez volt írva "Pittsburgh". Ez fikció és valóság egészen meglepő összetalálkozása volt. Láthatják, Berlin mindig is izgatott, most is izgat.
 Hogyan fog neki egy munkának?
McEwan: Az Ártatlan esetében mindenekelőtt a német barátomat kérdeztem meg, volt-e olyan német író, aki írt valaha valamit a falról. Elképedésemre csak egy ilyen könyv volt, Peter Schneidertől, Der Mauerspringer (Aki átugrott a falon).  Én óriási témának találtam a falat, amit a német írók nem aknáztak ki. Ha a fal Manhattan kellős közepén húzódott volna, az amerikai írók nem szálltak volna le a témáról. Miért hát ez a nagy hallgatás a nyugati oldalról? Azt hiszem, erre két válasz van. Az egyik így szól: A német írók többsége politikailag inkább baloldali beállítottságú volt. Ha a falról írnak, ellenezniük kellett volna.  De a hidegháború megosztott világában az írók nem akartak a CIA oldalára kerülni. A másik, esztétikai szempontból érdekes választ egy német kollégától hallottam, aki a kérdésemre, hogy miért nem ír a falról, azt felelte: A fal újságíróknak való, zsurnalisztikus téma. 
A kérdésére visszatérve: Berlin mellett döntöttem, és aztán elkezdtem hozzáolvasni. Így bukkantam az „Arany” fedőnevű titkosszolgálati akcióra. Következő lépésként megpróbáltam magam elé képzelni egy angol fiatalembert, aki Berlinbe jön. Abban az időben olvastam George Blake, angol titkosügynök történetét, aki a Platanenalleen lakott Berlinben. Hát az én fiatalemberemet is oda költöztettem.  Az anyaggyűjtés egyik lépése hozza magával a másikat.
Hogyan alakítja ki a pszichológiai belehelyezkedés képességét? A Vágy és vezeklésben egy fiatal lány szemszögéből láttatja a világot.
 McEwan: Voltam én is fiatal...
LW: De lány nem...
McEwan: Az igaz, de a lányok sem annyira mások. Sok minden, amit Briony-nak kölcsönöztem, a saját gyerekkoromból származik. Íróként éppen az a dolgom, hogy belehelyezkedjem egy figurába, hozzá idomuljak, valaki mássá változzam. Amikor regényeket olvasunk, mind ezt tesszük. Beleéljük magunkat annak a szerepébe, akiről éppen olvasunk.
Például Michael Beardébe, aki a Solar című új regényének főhőse: Beard Nobel-díjas, a nők bálványa, túltáplált, egomán, rendetlen. Biztosan nem véletlen, hogy egy ilyen embert állít egy klímaváltozásról írott regény középpontjába. Beard gyengéi az emberiség gyengéi volnának?
McEwan: Egész elvontan talán igen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az emberiség Michael Beardre hasonlít, de a klímaváltozás nagyon sajátos probléma elé állítja az olyan lényeket, amilyenek mi vagyunk.  Eléggé nehezünkre esik hosszú távon gondolkodni.  Nem igazán teszünk szívességet olyan embereknek, akikkel sosem fogunk találkozni, az eljövendő generációknak például.  És ugyanígy nem működünk együtt a földgolyó másik felén élő emberekkel, akiket szintén nem ismerünk. Ezenkívül itt nyugaton olyan életet alakítottunk ki magunknak, amiről nem mondanánk le egykönnyen. Beard falánksága tehát és a sok fogadkozás, amit tesz, nem nélkülözi a hasonlóságot azokhoz a fogadkozásokhoz, amelyekről Koppenhágában és Rióban hallhattunk. Hiszen többé-kevésbé tisztában vagyunk azzal, hogy mit kellene tennünk. Csak rettentő nehezünkre esik, hogy meg is tegyük. Vannak eredmények, de jelenleg nem alakulnak jól a dolgok. Ezért döntöttem úgy, hogy a kudarc komédiáját írom meg.
Hogyan lehet elérni, hogy az olvasó drukkoljon egy ilyen ellenszenves alaknak, mint ez a Beard? Vagy egyáltalán nem fontos, hogy az ember szeresse a regényhősöket?
McEwan: Á, ez butaság szerintem. A regény fogyasztócentrikus felfogása rejlik mögötte. Nem kell minden regényhőst kedvelni. Hogy nézne már ki az irodalom a gazfickói nélkül? Macbeth. Vagy Ödipusz. Thackeray Hiúság vásárának, az egyik leghíresebb 19. századi regénynek hősnője erkölcsileg elég kétes értékű. Persze igaza van, Bearddel együtt kell élnünk. De nem az a kérdés, hogy rokonszenves-e, hanem, hogy izgalmas-e. Ráadásul, nevetséges módon, de áldozat is, amikor például az Északi Sarkra utazik, vagy egy brit sajtókampány céltáblájává válik. Valahogy mindig az áldozatok pártján állunk, még ha tudjuk is, hogy nem igazán jó ember az áldozat. Könnyen megírhattam volna egy derék ember történetét, aki egy nagyszerű új technológiával áll elő, aztán a körülményeknek esik áldozatul.  De ez túl szimpla lett volna. 
 Beard  szkeptikus – akárcsak ön. Segít ez rajta?
McEwan: A szkepszis értékes dolog, hozzátartozik a tudomány lényegéhez. És a klímaváltozásnak is szüksége van a maga kétkedőire. Nem azokra gondolok, akik tagadják, hanem tudósokra, akik a számokat nézik, és adott esetben változtatnak a véleményükön. 
 A Solaris olyan regény, amelyik a lehető legnagyobb veszélyről szól, amely előtt az emberiség valaha állt. A klímaváltozás témája mindenképpen ijesztő. És ön erről írja, mint mondják, az első igazán mulatságos regényét. Éppen erről.
McEwan: Már évek óta készültem egy regényt írni a klímaváltozásról, de nem akartam moralizálni, és sokáig nem találtam fogást ezen az anyagon. Aztán 2005-ben meghívtak Potsdamba egy konferenciára, ahol kizárólag Nobel-díjasok szerepeltek. Rettentő érdekes volt 35 ilyen emberrel egy levegőt szívni, csupa alfahímmel a tudomány dzsungeléből.  És amíg ott ültem a közönség soraiban, és éppen egy olasz tudóst hallgattam, aki a napenergiáról beszélt, akkor támadt ez az ötletem egy kvázi-komikus alakról, aki évek óta a saját Nobel-díjának árnyékában él. Falstaff távoli rokona, inkább csibész, mint gonosztevő. Az első ötletet tehát John Schellnhuber klímakutatónak köszönhetem, aki meghívott Potsdamba, és Angela Merkelnek, aki eljött a konferenciára
Beard a hírnevének áldozata. Támaszkodott ebben a saját hírességével kapcsolatos tapasztalataira?
McEwan: Amennyiben Beard egy sajtókampányba bonyolódik, igen. A vita a témája az ő esetében mindenesetre más.  Ott az a kérdés, hogy különbözik-e a férfiakétól a női agy. Ennek empirikus kérdésnek kellene lennie, de nem az.  Ez ideológiai kérdés. Egyébként sosem értettem, hogyan képesek jobbról és balról a globális felmelegedést vitatni. Vagy van klímaváltozás, vagy nincs.
Beard elkényelmesedik a hírneve árnyékában. Ön sose gondolja úgy írás közben, ahogy ő: Ezt már tudom, ilyet már csináltam, gond egy szál se?
McEwan: Nem, nem szoktam ezt gondolni.  Egy évig elvagyok írás nélkül, de aztán már kezdek nyugtalankodni. És valahányszor elérek egy regény utolsó harmadához, már nem tudok jól aludni.  Amikor már tudom, hogyan működik a regény, amikor a figurák és a helyszínek együtt vannak, nagyon nehezen tudok belőle kiszakadni. Van, hogy éjjel is fel akarok kelni, hogy írjam tovább.  Nem hagyja az embert nyugodni, ha már pontosan tudja, hogy mit kell csinálni, és eszébe jut, hogy elütheti az autóbusz, még mielőtt befejezné. Ilyenkor azt mondja magának az ember: Vigyázz, inkább kerülj utána a busz alá, de előtte ne.  
 A Solar Ian McEwanje John Updike-ra emlékeztet. Idéz az egyik a Nyúl-regényből: „Jót tesz neki az elmélkedés a világ önpusztításáról, kedvére való az a tudat, hogy a föld is halandó.”
McEwan: Számomra ez az idézet azt jelenti, hogy mindig világvége hangulatban élünk. Tekintsen vissza száz évvel ezelőttre, egészen a 19. század elejéig: Az életminőség javult, az emberek tovább élnek, Németországban és Nagy-Britanniában egyaránt, olcsóbbak lettek a könyvek. Az emberek mégis mindig azt mondták: Mindennek vége, a jobb idők elmúltak. Nagyon erős emberi késztetés az, hogy a saját testi hanyatlásunkat az egész világra kivetítsük. Ezért van az, hogy az öregek, és nem a fiatalok azok, akik azt hiszik, hogy a világ a vesztébe rohan. A fiatalok dühösek, meg akarják változtatni a világot.
 A regényében kifordítja az Updike-mondást. Beard felszabadítónak találja annak a puszta lehetőségét, hogy felfalhatja egy jegesmedve.
McEwan: Magam is jártam a sarkkörön, de mindig felfegyverzett kísérővel. Elég pezsdítő gondolat, hogy valaki fel akar falni. Hirtelen visszakerülünk a lét nagy láncolatába: Nem vagy más, csak egy darab hús – a sok autó, gép és minden pihe-puha párna /kényelmes fekhely ellenére. Őseink is így érezhették magukat. A lét nagy láncolatába beletartoznak azok a teremtmények, akik valamikor régen még velünk táplálkoztak. 
Úgy látszik, mintha az életműve kimondottan korunk történetéhez akana illeszkedni: Írt a második világháborúról, a hidegháborúról és annak a végéről, a terrorról, most meg a klímaváltozásról ír. Valami terv szerint halad?
McEwan:  Lényegében csak így alakul. Van egy történet, amin minden író dolgozik – egy metatörténet – az a fél köbméter /Regalmeter, ami marad belőlük, amikor meghalnak, és ez egy külön történet. De ezt a történetet az íróknak meg kell élniük, tervezni nem tudják, Harminc évesen elképzelni sem tudja az ember, mit ír majd hatvan éves korában. Azért sem, mert nem tudjuk, mi lesz addigra a világgal.  De én még csak nem is érzem úgy, mintha magam választanám ki a témáimat. Ha elkészülök egy könyvvel, álmodozni kezdek és csak annak eredek a nyomába, ami érdekel. És ebből az érdeklődésből nő ki az új könyv.
És most éppen miről álmodozik?
McEwan: Nem fogok rá szavakat keresni, amíg nincsenek rá szavaim.

      KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA