„Őskor egy hely” – így szól a regény első mondata –, „mely a világmindenség közepén fekszik.” A következő mondatokból kiderül, hogy Őskor azonosítható, vagy legalábbis rokonítható a Genezis könyvében szereplő Édenkerttel, a könyv egészének ismeretében pedig az is tudható, hogy a szerző nézőpontjából Őskor éppúgy menthetetlenül elveszett Paradicsom, mint a bibliai előkép. Olga Tokarczuk regényét – a látomások szuggesztív ereje, gondolati mélysége és költőisége mellett – az teszi kiváló alkotássá, hogy az írónő az első mondatba foglalt nagyon erős állításnak megtalálta a történetformáló konzekvenciáit.
  Nézzük még egyszer: „Őskor egy hely”. Másképpen szólva: ami idő, az tér. És megfordítva. De megfordítva jóval kevésbé. 
   Ismerünk regényeket, melyek legfontosabb szervezőeleme a tér. Ezek egy részében, talán többségében a hős egy lezárt vagy lehatárolt térből próbál (vagy nem is próbál) kijutni. Ilyenek a börtön- és lágerregények, és ilyen a Robinson. Más művekben a hős, éppen fordítva, be- vagy eljutni próbál valahová, ahová nem lehet: gondoljunk Kafka kastély-regényére. Megint más művek – csavargótörténetek, pikareszk regények, expedícióleírások – a tér átjárhatóságáról szólnak. Ezekben a térregényekben az idő nem egyszerűen alárendelt szerepet játszik, hanem maga is beleolvad a térbe. Az idő múlása, annak mérése a tér egyik – igaz, kitüntetetten fontos – eszközeként működik.
   És vannak regények, melyek egy korszakot próbálnak bemutatni. Ha ez a korszak úgy él a köztudatban, mint az egykori valóságban létezett, ám azóta már letűnt idő, akkor történelmi regényről vagy korrajzról beszélünk. Ha azt próbálja elhitetni a szerző az olvasóval, hogy a történet a fiktív (esetleg mitikus) jövőben játszódik, akkor utópiát, antiutópiát, sci-fi-t vagy fantasy-t olvasunk. Ezek – állítólagos jövőidejűségük ellenére – éppúgy múltban játszódó fikciók, mint a történelmi regények, csak a fikció szervezettsége, az ismert és az ismeretlen dolgok aránya más. Ez furcsa, ám ennél is különösebb, hogy az időregényekben az időfaktor legfontosabb szerepe a regénytér strukturálása és behatárolása, legyen szó akár egy bolygóközi űrutazásról, akár egy régi királyságról vagy egy eljövendő szörnyállamról. Végső soron tehát az idő az ilyen típusú regényekben is alárendelődik a térnek.
   Ezt azonban az írók ritkán veszik tudomásul, elvégre az írók figyelmét általában nem elméleti kérdések, hanem saját alkotói ötleteik és a hozzájuk kapcsolódó részfeladatok kötik le. Ám Olga Tokarczuknak éppen ez volt az elbeszélői alapötlete. Hogy ami idő, az tér. Minden egyéb – a kompozíciótól kezdve a szereplők megrajzolásáig – ebből következik.
   Az Őskor és más idők nyolcvannégy rövid (ám a rövidség ellenére zárt egészként ható) fejezetből áll. A fejezetcímek nagyszabású monotóniával követik egymást: felidézik, sőt egy kicsit meg is testesítik az idő múlásának egyhangúságát. Ideje van a szereplőnek, és ideje van a szereplő angyalának. Ideje van a hársfának, és ideje van a gombák földalatti szövedékének. Ideje van a kutyának, és ideje van a vízihulla szellemének. Ideje van a Szűz Mária-szobornak, és ideje van a kávédarálónak. (Róla ezt olvassuk: „A tárgyak egy más valóságba merült létezések, ahol nincs idő és mozgás. Csak a felszínüket látjuk. A többi rész, amely valahova máshova merült, határozza meg minden anyagi dolog jelentését és értelmét. Például a kávédarálóét. A daráló olyan anyagdarab, amelyet áthat az őrlés ideája. A darálók őrölnek és ezért léteznek. De senki sem tudja, mit jelent általában a daráló. Senki sem tudja, mit jelent általában minden. Talán az átváltozás valamilyen egyetemes alaptörvényének egy szilánkja a daráló; egy törvénynek, amely nélkül nem boldogulna a világ, vagy egész más lenne. Talán a kávédarálók a valóság tengelyei, amely körül forog és kibomlik ez az egész.” Ebben a rövid szövegrészben fölsejlik az a vergiliusi gondolat, mely szerint „vannak könnyeik a dolgoknak”, a platonizáló ideatan, valamint egy északi eredetű ősrégi monda arról a kozmikus malomról, mely a tenger fövenyét – más változat szerint a világ anyagának egészét – őrli.)
  Ideje van a világ kvartettekre való felosztásának: ez egy Izydor nevű gyengeelméjű férfi ötlete, valamivel azután, hogy egy ártalmatlan hóbortja miatt megverik és megalázzák az államvédelmisek, és valamivel azelőtt, hogy sógora beszállítja az idősek otthonába, ahol meghal.
   És ideje van a Játéknak, ennek a rejtélyes, gnósztikus-kabbalisztikus világ- és teremtés-magyarázatnak, melynek állomásait Popielski, a deklasszálódó földbirtokos követi nyomon.
   Ebben a regényben a félkegyelműség éppúgy elvezethet a világról való lényegi tudáshoz, mint a bölcsesség vagy a misztikus megvilágosodás; és a puszta létezés éppúgy katartikus lehet, mint az életvesztés, legyen szó véletlen balesetről vagy tömeggyilkosságról.
   Ebben a regényben mindennek és mindenkinek „rendelt ideje” van, ami azt is jelenti, hogy az időmonászok élesen elkülönülnek egymástól. Ezáltal az olvasónak olyan illúziója támad, mintha a regénynek egységes cselekménye volna, méghozzá izgalmas fordulatokban bővelkedő (akit érdekel, tegyen egy próbát: az egyes történetszálak mentén olvassa újra a regényt), továbbá a „rendelt idő” egyszerre kelti a bezártság és a tágasság érzését. A fejezetek időhalmozása óhatatlanul felidézi a Prédikátor könyvének híres időkatalógusát, ám az Őskor és más idők forrásvidékének csak egy viszonylag kis részét adják a Biblia meditatív könyvei. Olga Tokarczuk művének legfontosabb előzményeit azokban a regényekben látom, melyek a rurális környezetbe helyezett életanyagot és a megfigyelések pontosságát (végső soron a realizmust) regénypoétikailag releváns módon ötvözik az idő folyamatából adódó gondolatisággal és költészettel. Ilyen mű García Marquez Száz év magánya, melyben a nyomorral és a véres elnyomással a szélső tudatállapotok csodái állnak szemben, melyek aztán a mulandóságnak esnek zsákmányul. Ilyen mű Reymont Parasztokja, mely egy zárt falusi közösséget az évszakok örök visszatérésének tükrében egyszerre láttat mikroközelségből és ruház fel mitikus távlatokkal. És ilyen Ivo Andrić regénye, a Híd a Drinán, mely az emberi kéz egy nagyszabású alkotásán keresztül mutatja be az ember és az emberi társadalom csodálatraméltó képességeit, ugyanakkor az emberi törekvések nemzedékeken és évszázadokon átívelő hiábavalóságát is.
   Fussunk neki harmadszor, utoljára: Őskor egy hely, egy terület. Egy kis falu és annak határa. Némely szereplők úgy érzik, hogy Őskor területét nem lehet elhagyni. Nem azért, mert kerítés vagy fal veszi körül, hanem mert Őskor maga a világ, Őskor vége a világ vége. Egy Ruta nevű lány az erdő egyik pontján így szól az akkor még gyermek Izydorhoz: „Itt ér véget Őskor, tovább nincs semmi”. Arra az ellenvetésre, hogy hiszen a falu lakói átjárkálnak a szomszédos településekre, olykor utaznak, némely férfiak cári katonaként megjárták Oroszországot is, különös magyarázatot kapunk: „Csak hiszi mindenki. Elindulnak, eljutnak a határig, s itt megmerevednek. Nyilván azt álmodják, hogy utaznak tovább, hogy van Kielce és Oroszország. (…) Aztán egy idő után felébrednek, hazamennek, az álmaikat meg emlékeknek gondolják.”
   Ám ez nem jelenti azt, hogy az archaikus Őskortól távol maradna a modern történelem. Nagyon is jelen van: átzúg, átsöpör rajta, és ezt a szerző némely epizódokban pontosan, hitelesen ábrázolja, máshol pedig megbízhatóan kihelyezi a szükséges emlékeztetőket. Másképpen szólva: ideje van a regénynek is, ez az idő pedig az első világháború kitörésekor kezdődik, és az 1980-as évek elejéig, nagyjából a Szolidaritás-időszakig tart. Hét évtizedet fog át, három nemzedék életét kíséri végig. Ennek, a műfaji következményeken kívül (vagyis, hogy az Őskor és más idők családregényként is olvasható), egyik fontos következménye az általános mitikus idő és a konkrét történelmi idő mindvégig fenntartott feszültsége, a látomásos jelképiség és a szociográfiai tárgyilagosság hiánytalan együttállása. Őskorba az olvasó éppúgy beleláthatja az elveszített Édenkertet, ahogy a 20. századi Kelet-Európát, de akár az egész emberi világot is, hiszen, ahogy Ruta mondja: „Itt véget ér minden”. Ugyanakkor az őskori tájat könnyű megtalálni a térképen: Kielce környéki vidék, a II. világháború utáni, nyugatra tolt Lengyelország délkeleti részén fekszik; lakosai a regény első lapjain cári alattvalók, 1939-ben viszont a Wehrmacht szállja meg, nem pedig a Vörös Hadsereg (az majd később jön). Láthatárán két további híres hely rajzolódik ki, Krakkó és Csensztohova. Egyfelől van az almák és a körték éve (az almák éve savanyú, ilyenkor „a nyomás, a növekedés, a terebélyesedés vágya” érződik; a körték éve édes, ilyenkor a fák „a puszta létezés édességét ízlelgetik”), másfelől van a kozákdúlás, a zsidódeportálás, az államosítások, a sztrájkok stb. éve. A kétféle idő felesel egymással, egyszersmind ki is egészíti egymást. Az ősi, mitikus világ megrajzolása pedig egybevág azzal a tapasztalattal, hogy a kelet-európai tájakon a rohamos modernizáció tőszomszédságában archaikus, már-már középkori viszonyok maradtak fenn, egészen a II. világháborúig, s e kettősség emléke ma is elevenen hat.
   Mindez meghatározza a szereplők megformálását és mozgatását is. A személyiségek – legalábbis első látásra – egyszerűek; néhány mondatban leírhatók, megragadhatók. Sokan egy cselekvéssorban ragadnak benne (az öreg Boski egy életen át zsindelyeket rakosgat, a plébános a kaszálóját próbálja megoltalmazni a menetrendszerű koranyári árvíztől), mások egy állapotban (Kłoska a szegénységben, Florentynka a tébolyban). Csakhogy a bentragadásnak és a bentragadt embernek is erős jelképisége van: a könyvnek ez a rétege a mítosz, a monda felől a legenda felé billen. Mintha kora középkori szentek élettörténetéből olvasnánk részleteket. Továbbá Olga Tokarczuknál a szegénynek és a tébolyultnak hiánytalanul megőrződik ember mivolta (márpedig az ettől való megfosztottság a legújabbkori nyomor lényege); sorsuk ugyanolyan determinált és kiszámíthatatlan, mint a regény középpontjában álló figuráké.
   Más szóval: van sorsuk.
   Az idő térré alakítása mellett Olga Tokarczuk másik jelentős ötlete vagy írói meglátása az, hogy szereplőit függetleníti a modern értelemben vett, sokrétű jellemtől, miközben a modern történelemtől nem függetleníti őket. Ez egy másmilyen szerkezetű (egységes cselekményre törekvő, oksági vagy lélektani összefüggéseket teremtő) regényben kétes sikerű próbálkozás volna, és alighanem súlyos aránytalansághoz vezetne. Itt azonban, a mozaikos szerkesztésnek köszönhetően, a regény költőiségének egyik fontos forrása, hogy nemcsak a különböző idők viselkednek monászokként, hanem a pszichés motivációtól tehermentesített sorsok is. Bármelyik szereplő bármikor puszta nézőponttá csupaszodhat, és rajta keresztül hirtelen olyan mélységek és magasságok tárulnak fel az olvasó előtt, hogy az még az írói eszközökön és trükkökön keresztüllátókat is csodálkozásra készteti.
   Olga Tokarczuk nem annyira kitalált, mint inkább megtalált valamit. És az olvasót is hozzásegíti, hogy megtalálja.