Rui Cardoso Martins
Gödör Lisszabon utcáján
(Engedjék át a láthatatlan embert)
Aznap délután az ég csordultig telhetett imával, zokogással, mert rengeteg
vizet szívott magába, aztán hirtelen elárasztotta vele a földet. Sötét
lett, mint a patkány szőre, és pár perc múlva a földre zúdult a hatalmas
teher.
A folyóparti Marginal sugárút horgászai hétköznap benn dolgoztak a
városban különféle hivatalokban, boltokban, műhelyekben, és azért késték
le rendszeresen a külvárosba tartó buszukat, mert bedobtak még egy sört
a sarkon, ám ez most nem jött össze, ami ezután következett, arról a hatalmas,
téli dagályok hullámai juttottak eszükbe, melyek durván nekiverődnek az
óceánpart óriás szikláinak, ahol szabad ég alatt tenyészik néhány tengeri
herkentyű, a kékkagyló és a kacsakagyló, ezek a hullámok aztán akkora erővel
csapódnak fel, hogy a sós tengerbe sodornak pár horgászt.
A hullám a sziklás partnak verődik, magasba dobja a horgászbotot meg
a lárvákkal teli vödröt, magával rántja a viharkabátba burkolózott horgászt,
aki vergődik egy darabig, mint hal a horgon, aztán a jódos habokba fullad.
Megint azért veszett oda egy jóravaló családapa, mert túl közel merészkedett
a szakadékhoz, ráharapott a horogra, amit a víz vetett ki neki, ő csak
egy tengeri süllőt akart hazavinni, és kipihenni egy kicsit az élet fáradalmait,
de az óceán partján, ezeken a csalóka pilléreken csak a kékkagyló, a kacsakagyló,
a moszat és persze a csészecsiga tud megkapaszkodni, ők is csak azért,
mert ez az élőhelyük.
Aznap a fővárosban csendesen kezdett szemerkélni az eső. Kicsit
később viszont szokatlanul erősen rázendített, alig értek földet az első
cseppek, több hektoliter zúdult le az égből, mint valami édesvízű áradat,
háztetőkön megülő fekete felhőkből kifacsart függőleges vízesés. Innentől
fogva aztán gyorsan duzzadt fel falszerű zuhataggá, és beterítette egész
Lisszabont, ilyen legfeljebb egy-kétszer van egy évszázadban.
A hirtelen feltámadt, egyszerre hideg és meleg szél, melyet fémesen
felvillanó villámok bujtogattak, felkavarta az esőt, mely most már hatalmas
erővel zúdult a városra, maga se tudta, merre tart, a dombokról még több
víz zubogott le, erek, búvópatakok és villamossínek vezették lefelé, utak,
terek kellős közepén névtelen folyók törtek fel és küzdöttek egymással.
Az autók nem sokra rá már hasították a vizet, amely szép lassan
elérte a kormánymagasságot, a járdaszegélynek ütődtek, cuppanás a gránitkockákon,
a sofőr kinyitja a zsilipet, és úgy ugrik ki egy kanális mellett az autóból,
mint lövész a partraszállásnál, védeni próbálja magát az égszakadás ellen.
A Cais do Sodré rakpart környékén először berekedtek, aztán elhallgattak
a dudák, az autók motorjai pedig addig eregettek füstölgő buborékokat az
agyagos pocsolyákba, amíg szét nem robbant a kipufogójuk.
A csatornalefolyókat sok helyen eltorlaszolták a rossz helyre
épített új házak, a sok beton, a bádogvárosok viskói és a kőfalak; az éjszaka
leple alatt a patakmedrekbe vágott, földalatti garázsok bejáratát pedig
elborította a szemét. Alcântarában az egyik pincében egyszerre száz kocsi
fulladt vízbe, mintha egyezséget kötöttek volna, hogy géphalált halnak.
A külvárosban, Chelas völgyeiben a kelkáposzta- és retekföldek
tőszomszédságában a fölbe szúrt, zászlóként meredező oszlopok tetejéről
völgyhidak és pilaszterek omlottak le, azért kerültek rossz helyre, mert
valaki így rendelkezett.
A város alacsonyabban fekvő részein úgy keringtek a buszok az
örvényben, mint irányt vesztett bálnaraj, mely a part felé téved, zátonyra
fut, és kimúlik egy virágágyásban.
A República sugárúton fiatalok másztak fel a zsakarandafák tetejére,
és úgy visongtak ott egész éjjel, mint a majmok.
A városi erdőkben és parkokban vagy harminc magányos fát csavart
ki gyökerestül a szél, túl fiatalok voltak még, vagy már túl öregek.
Vadidegenek nyújtottak egymásnak segítő jobb kezet az áradásban,
a Campo Grandénál például kimentettek egy asszonyt, aki nem tudott úszni,
de ki nem engedte volna a kezéből a pénztárcáját.
Egy atléta úszva menekült ki az egyik alagútból, csak reggel
találtak rá, idegen kabátba burkolózva értelmetlen szavakat motyogott.
A zöld metrót elöntötte a víz, a metrókocsi vízisiklóként csúszott
tovább, olyan volt, mint egy hatalmas anakonda, mely elveszett az erdőben,
a végén aztán áramszünet miatt leállt.
A városban mindenki elvesztette a cipőjét.
Az utcákon hallani lehetett, ahogy követ hány magából a mélység,
úgy ontotta a csatornák száján a vizet, mintha undorodna tőle, ürülék és
csótányok buktak a felszínre, a következő csatorna aztán elnyelte őket,
olyan volt az egész, mint valami gigantikus dekadens tivornya. Úgy tűnt,
a víz nem tud mit kezdeni saját hatalmas tömegével, egyetlen élő testetet
formált, mely szétterült a talajon, a föld kivetette őt magából, a víz
pedig egyik iszamos karját bedugta az első útjába eső gödörbe, a másikkal
pedig vaskos, jéghideg gejzírt robbantott ki egy csatornából.
A magasabban fekvő kerületekben nem volt ilyen súlyos a helyzet,
de azért ott is több száz kereskedőnek sajdult meg a háta, húzta meg magát,
többen még gerincsérvet is kaptak, annyit kellett hirtelenjében lapátolni,
felmosni, vödröt cipelni. Sokan felbecsülhetetlen károkat szenvedtek, a
sár tönkretette a berendezéseiket, gépeiket, a fagyasztott húst, az ár
elvitte a ládáikat, felázott a linóleum, és tönkrement a bárpult új alumíniumborítása.
Csak később derült ki, hogy néhány pinceétteremben kicsírázott a burgonya,
az újkrumpli egyik napról a másikra elöregedett, alig maradt valami ezekben
a zsákokban, amit fel lehetett szolgálni a vendégeknek, ez a krumpli legfeljebb
a levesbe jó.
A tűzoltók alig győzték munkával, annyi volt a segélyhívás, több
ezer elöntött lakás, a Polgári Védelem azt javasolta az embereknek, ne
hagyják el az otthonukat, takarékoskodjanak az ivóvízzel, ahol egyáltalán
még van, és vonuljanak a fölsőbb emeleteken lévő lakásokba. Ha valakinél
a tető szakadt le, az óvatosan menjen le egy alacsonyabb, biztonságosnak
ítélt közbülső szintre, ahol nem érhetik széllökések.
Odivelasban inogni kezdett egy vízelvezető csatorna fölé emelt
ház, gázszagot és elektromos kisülések szagát lehetett érezni, és tizenöt
családot kellett kitelepíteni, mert rosszul választották meg a lakhelyüket.
Sírva menekültek a mocsokban, öregek és csecsemők könnye hullott, még jobban
eláztatták az utca kövét.
A Polgári Védelem pár óra múlva bejelentette, hogy bár tartani lehetett
tőle, hogy halálesetekről vagy eltűnésekről érkeznek majd bejelentések,
de szerencsére erre egyelőre nem került sor, egyelőre, tették hozzá.
Jó irányba haladtak a dolgok: kora hajnalban a rádiók és a televíziók
a víz visszavonulásáról adtak hírt, a kamera vízben úszó kutyákra fókuszált,
ahogy fogaikkal egy-egy ágba kapaszkodnak, az egyik szemtanú azt nyilatkozta,
egy órával ezelőtt a víz még a nyakamig ért, pont itt álltam akkor is,
ahol most.
A Meteorológiai Szolgálat nyilatkozata szerint szakadozni kezdett
a felhőzet, a felhők egy része a tenger felé vonult, a többi pedig észak
és kelet felé vette az irányt, hogy Portugália többi részére is özönvizet
zúdítsanak. Aznap reggelre szép kilátások ígérkeztek, talán már a nap is
ki fog sütni.
Mindenki bízott benne, hogy Portugália fölött újra kéken fog
ragyogni az ég. A riporterek végre hunyhattak pár percet a közvetítőkocsikban,
hisz épp nem történt semmi, de talán mégis inkább folytatniuk illene, az
egész város dolgozik, mindenki szakmai lázban ég. Olyan szavakat használtak
mint áradat, lefolyócső és bugyborékolás. A legjobb felvételeket a város
önjelölt újságírói küldözgették a mobiljukról, elárasztották velük a televíziós
csatornákat. Elég gyenge minőségben készültek, ám megvolt az az értékes
tulajdonságuk, hogy a veszély kellős közepén ábrázolták az embert. Profik
és amatőrök figyelték kitartóan a katasztrófa legfontosabb helyszíneit
– a katasztrófa szó érvényességéről persze előbb még meg kell győződni
–, és addig el nem mozdultak onnan, amíg egyenes adásban meg nem fáztak.
Ők mutatták meg először napvilágnál az elázott utcákat és létesítményeket,
az önkormányzat takarítóbrigádjait, a csatornalefolyókkal folytatott harcban
kimerült, kávézgató embereket, a didergő áldozatokat, akik segélyt követeltek
a romba dőlt házaik miatt, vagy azt magyarázták, hogy ez a felhőszakadás
a világvége meg a globális felmelegedés miatt volt, az élet mégis megy
tovább.
Az Anjos városrészben például a nagy csatornanyílás mellett a
Dedé gyorsbüfé tulajdonosa először mintha üvegharangokat hallott volna,
elindult megnézni, mi lehet az, és ekkor meglátta, hogy ládástul szöknek
a sörösüvegei, olyanok voltak, mint a tutajon menekülő bevándorlók, akik
mindent kockára tesznek a hullámzó tengeren, hogy eljussanak egy másik
országba, nyilatkozta a galíciai Delmiro úr, aki már húsz éve egy kortyot
sem ivott, mert nem ihatott, de most kinyitotta az utolsó üveg sörét, és
tragikus vidámsággal reggelire elkortyolgatta, amire még nem volt példa.
Mindent összevéve Lisszabonban aznap reggel nem volt ok a pánikra,
nem lebegtek hullák a vízen, csak esernyővázak, rozsdás mosógépdobok, és
a tüskés bokrokban kóbormacskák bujkáltak. Mindenki csodáról beszélt, vagy
legalábbis arról, hogy szinte csoda történt.
A nap mégis egy rejtéllyel indult.
A VII. Eduardo park lejtőjén, a S?o Sebasti?o templommal szemben,
az El Corte Inglés bevásárlóközpont mellett szép nagy árok tátongott.
Lisszabon utcáján jókora gödör nyílt, nagyobbfajta fürdőkád –
mint egy üreg a színpadi csapóajtó alatt, ahol a bűvész partnernői szoktak
eltűnni –, mondta róla egy taxisofőr, akinek nem indult be a kocsija, pedig
a jármű kilométerszámlálója egyszer már átfordult, legalább másfél millió
kilométert tett bele, kétszer jártam meg vele a Holdat oda-vissza, igen,
kétszer, kiszámoltam, és eddig még nem kellett kicserélnem a motorját,
vakargatta a fejét, de ez a gödör itt az úton kész bűvészmutatvány. A hasonlata
akkor kapott erőre és kezdett el terjedni, amikor felfedezték a második,
szörnyű rejtélyt.
A kataszrófa-elhárító egység parancsnoka azt nyilatkozta, nagy
szerencse, hogy senki sem zuhant bele, Lisszabonban megesik, hogy gödörbe
fordul egy autó vagy akár egy busz is. Azt azért ne felejtsük el, ez csak
ilyen őrült esőben fordulhat elő, Lisszabont pocsékul építették meg a föld
fölött és a föld alatt, patakok szelik keresztül-kasul, melyeket óriási
csatornahálózattal szelídítettek meg, ez a város nincs felkészülve ennyi
csapadékra, soha nem is volt, tréfálkozott, ám egész mostanáig a járművek
szerencsére csak annyira fúródtak a földbe, hogy a hátsó felük kilógott,
túl nagyok voltak a nyíláshoz.
A kataszrófa-elhárítók műanyag szalaggal kerítették körbe a területet.
Dél körül leeresztettek egy reflektort, és a gödör alján, pár méter mélyen
széles, magas, régi, téglákkal kirakott csatornát talátak. Az utcát borító
gránitkövek beleomlottak, a bejáratánál szürke kockák hevertek, Lisszabon
gyomrában húzódott, és a folyó, illetve a VII. Eduardo park irányába tartott,
már amennyire a sötétben ki lehetett venni.
A kráter szélén egyszerre kiáltottak fel az emberek.
Kijárat! Bejárat! Titkos csatorna?
Elvileg a föld alatti város régi csatornája lesz, mondta a parancsnok,
miközben úgy nyújtogatta a nyakát a sötétben, mint egy hüllő. Tréfálkozva
tette hozzá, ha egy szerencsétlen járókelő égszakadás közben, amikor megsüllyedt
ez a földdarab, bele talált volna esni, az most jól el lenne veszve, ki
tudja, hol fulladna bele, lefelé, a Tejo folyó irányába sodorná a víz,
Lisszabonban a gravitáció miatt ez a vizek sorsa.
Amikor felhúzták a reflektort, valaki elkiáltotta magát, és a gödör
mélyére mutatott. Aranyló homokkal borított kis földdarab emelkedett a
közepén, a régi építmény törmeléke gyűlt ott fel. Valami hevert a tetején,
talán egy régészeti lelet, csak ahhoz túl élénk a színe, ez valami egészen
új darab lesz.
Ott, arra, mi lehet az?!
A nedves földbe egy vak botja és egy gyerekcipő volt befúródva.
BENSE MÓNIKA
FORDÍTÁSA
Bibliográfia
CARDOSO MARTINS, Rui
És ha nagyon meg szeretnék halni
Európa, 2010
“Ha nagyon szeretnék meghalni”
Magyar Lettre Internationale, 64
“Az emberiség haladása”
Magyar Lettre Internationale, 67
“Kobaltzöld szív”
Magyar Lettre Internationale, 76
“Lisszabon felé nyugszik le a nap”
Magyar Lettre Internationale, 77
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|