Ernst Lasse
Egyszer halunk meg

Fémnek ütköző pohár kimért hangját hallani, a hang felszáll, megreked a plafonon, és lágy hullámokban körbelengi a teret.
Claus szólásra emelkedik, kirúgja maga alól a széket, melyet Josephine-nek épphogy sikerül elkapni, mielőtt felborulna. Amikor megköszörüli a torkát, hangja leginkább egy kőkori eszközre emlékeztet. 
– Jó napot… – Claus szünetet tart. – Nos… igen, többnyire ismernek engem. Szeretnék néhány szót mondani Erikről, igen, szóval. Lehet, hogy ismétlésekbe fogok bocsátkozni, már a templomban is beszéltem, szóval, vagyis megpróbálom… megpróbálom nem ismételni önmagam, tehát. Szóval… Erik és én egy fedél alatt éltünk. – Ismét szünetet tart, és Trinére kacsintva felnyerít, ám a viszonzás elmarad. – Nincs ebben semmi szokatlan – folytatja –, kivált, ha testvérekről van szó. – Újabb szünetet tartva körbepislog, de nem reagál senki. – Tehát együtt laktunk, amíg Erik le nem lépett. Meglehetősen dühös voltam rá, amiért ott hagyott azokkal a se eleven, se holt kísértetekkel. Isten áldjon, mondta. – Ismét szünetet tart, de ezúttal sem sikerül reakciót kicsalnia a többiekből. – Nem hibáztathatom, odahaza az élet – hogy úgy mondjam – nem volt egy leányálom.
Claus belelendül. Öt-tíz percben összefoglalja apám életét. Anyámtól többé-kevésbé ugyanezt a történetet hallottam. Apám ritkán beszélt magáról és a családjáról.
A történet (körülbelül) nagyapámig nyúlik vissza. 
Nagyapa halász volt S?byben és a háború alatt zsidókat menekített csónakon Svédországba, amíg a saját unokafivére fel nem jelentette a Gestapónál. Nagyapa és nagymama ezek után kénytelen volt ugyanazon a hajón menekülni, amelyiken nagyapa korábban zsidók életét mentette.
Nagymama elmondása szerint nagyapa megváltozott Svédországban. Azt soha nem említette, miért, csak azt, hogyan: a háború előtt mindenki Isaknak hívta, kedélyes volt és jóindulatú, köztiszteletnek örvendett. Dudorászva, sőt, nem egyszer előfordult, hogy kicsattanó jókedvében dalolva ballagott le a kikötőbe; de a háború után hallgatag és zárkózott lett, attól kezdve a Carl nevet használta, és soha többé nem dúdolt, legalábbis nem hangosan. 
Apám születésekor – 1946-ban – már ilyen volt; apám soha nem találkozott a másik énjével, és csak nagyanyám elbeszéléséből tudta, hogy a háború előtt apja más ember volt.
Néhány évvel később megszületett Claus. Apám csak annyit mesélt a gyerekkoráról, hogy szerény körülmények között éltek. 
Legjobban azon ütköztem meg, hogy nem azt mondta, szegények voltak a szüleim, ahogy általában mondani szokás, a barátaim is így beszélnek mások szüleiről, ha kevés nyalánkságot kapnak szombatonként. Apa azt mondta: „mi szegények voltunk”, és éppen ez a „mi” volt az, emlékszem, ami annak idején hatást tett rám. 
Anya mesélte, hogy apámat egyszer koldulni küldték a Főpályaudvarra. Nagyapa éppen halászni volt, és amikor visszatért, puszta hiúságból kerek öt koronát ajánlott fel az iskolai gyűjtésen Magyarországnak, ahol éppen kitört valamiféle forradalom. Amikor nagyapa ismét tengerre szállt, apámat újra porig alázták; szépen visszaküldték a Főpályaudvarra, hogy megkeresse az elkótyavetyélt öt koronát. Meglehetősen szűkében voltak a pénznek.
Aztán nagyapa azt akarta, hogy apám kitanulja a bádogos mesterséget. 
Amikor apám felszabadult, holmiját összeszedve szó nélkül lelépett, még nagyapa halála előtt megszakított minden kapcsolatot a családjával.
Elvégezte a tanárképzőt, felcsapott kommunistának és beleszeretett későbbi anyámba. A szüleim N?rrebróban telepedtek le, és 1979-ben, amikor anyám teherbe esett, átköltöztek egy vanl?sei házba; a mi házunkba. 
A következő éveket Claus észrevétlenül átugorja, és ott folytatja, hogy apámnak – Claus szavaival élve – „elege lett” Sj?llandból. Megjegyzi, hogy apám soha nem nézett vissza. – Amikor Erik szakított, örökre szakított. Hogy is mondjam, ilyen volt a természete. – Apa visszaköltözött Jütlandra, ahol Claus bemutatta Trinének. – És a folytatást ugyebár innentől már mindenki tudja, hehe. 
A történet azonban egy nap véget ért: apa rákos lett, és szakított, mondja Claus, az élettel, végleg szakított, nem nézett vissza. Ez minden, ami apám életéről elmondható.
Claus egyetlen szóval sem említ bennünket.
Egyetlen eggyel sem.
Nem érdekel, amit Claus mesél, alig-alig figyelek rá.
A beszéd felénél Josephine-nel szemezni kezdünk, és meglep, amit a tekintetében látok. Ösztönösen ráérzek a jelentésére. Amikor ránézek, ugyanazt a vonzalmat látom a szemében, amit ő az enyémben: kapcsolat van köztünk, helyesebben kötelék. 
Ismerős érzés, amit a korábbi barátnőim mellett már átéltem, bár ezúttal sokkal erősebben tör rám, és azonnal hatalmába kerít.
Görcsbe rándulnak a lábujjaim, testem elgyengül. Igaz, hogy csak futólag nézzük egymást, de ide a rozsdás bökőt, ha nem ugyanazt érezzük mindketten.
Vajon tévednék?
A beszéd hátralevő részében már nem pislantok Josephine-re.
Egyáltalán nem figyelek Clausra sem, ott ülök ugyan és hallom, amit mond, de leginkább a bensőmben bizsergő melegségre koncentrálok.
Claus időközben leül. Csak homályosan látom, amikor odanézek, és tekintetem akaratlanul átsiklik Josephinre. 
A lány viszonozza a pillantásomat (vagy nem jól látom?), majd zavarában Annát kezdi nézni. Elhitetem magammal, hogy elpirult. Arra eszmélek, hogy Claus befejezte a beszédet, a többiek tapsolnak, és én is tapsolni kezdek.
Mindenki hallgat. De hát mit is lehetne mondani egy ilyen szónoklat után?

   BOGDÁN ÁGNES FORDÍTÁSA



Lettre, 80. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu