(PÉCS) –Az újabb időkben az ókori-középkori várostól keletre találták meg a szenet, nyugatra pedig az uránt – a gyerekkorom a szénnel kezdődött, és az uránnal végződött.
A városnak is előbb volt a szén, ezért a szénbányászok lakótelepe a korábbi: az 50-es évek stílusban épült – ezt itt Sztálin-barokknak nevezik. Apám bányamérnök volt, a szénbánya vállalatnál kapott állást, így én a Meszes nevű keleti városrészbe születtem, és közel négyéves koromig ott laktam. Álltam a teraszon, és néztem a szemközti iskola udvarát, este pedig a másik ablakon lehetett nézni a nagy sötét semmibe, mert ez volt a város széle, csak egy laktanya volt még kijjebb, jóval odébb, a Budapestre vivő 6-os főút mellett. A sötétben látszottak a távolban az autók reflektorai – ritkán jöttek a fények, kevés autó volt akkor még, és azok is majdnem mind államiak, talán még fekete, lefüggönyözött Pobedák is voltak köztük.
Négyéves koromban apám az uránbánya vállalathoz került, és átköltöztünk a nyugati városrészbe – máig Uránváros a neve. Ez már a 60-as évek tömegépítészete, az utánozhatatlan, a hihetetlen panel. Világos műanyagpadló volt az összes helyiségben, hetekig tartó várostromokat vívtak rajta a színes műanyagkatonáim; emlékszem, volt egy csata, amit a keletnémetek vívtak a nyugatnémetekkel – a keletiek lovassága áttörte az arcvonalat, így győztek.
A lakótelep melletti erdősáv volt a vadnyugat, a világűr, a középkori Anglia, világháborús hadszíntér – attól függően, hogy a Winetou, Az Orion űrhajó, az Ivanhoe vagy A négy páncélos és a kutya ment éppen a tévében. Az erdőn túl futott a vasút, még 424-es gőzmozdonyok rohangáltak, hatalmas, impozáns, fekete szörnyetegek voltak vöröscsillaggal a homlokukon, és azt játszottuk, hogy ki mer a legközelebb állni sínhez, mikor elrohannak.
Ez volt Fellini kora, és ahogy a Szovjetunió a szárnyai alá vette az olasz kommunista pártot, úgy szivárgott be hozzánk a dolce vita; ennek az érzésnek a megtestesülése Uránvárosban: az Olimpia étterem. Merész, elegáns, 60-as évek stílusú épületegyüttes, a falán szocreál domborművek görög mitológiai jelenetekkel, előtte masszív nőszobor, a teraszon diszkrét, a szocializmus számára is vállalható jazz szól. Elképzelem, ahogy szombat délután a szomszéd munkásszállón a termelés végeztével az elégedett munkások lezuhanyoznak, tiszta inget húznak, aztán cigarettázva átsétálnak az Olimpiába meginni egy konyakot vacsora előtt, vagy autóbuszkalauz menyasszonyuk elé mennek a közeli buszvégállomásra, aztán egy boldog estét töltenek az Olimpia étterem teraszán, vasárnap pedig kirándulnak a hegyre szerelmükkel és kollégáikkal. Ikarusz busszal közlekednek a város széléig, aztán felmásznak a modern-íves-organikus vonalvezetésű Kis-tubes kilátóhoz, ami 1959-ben épült, és úgy áll a hegytetőn, hogy északról védi az erdő, a déli hegyoldalon felszáll a meleg levegő, így a kilátó környékén mediterrán mikroklímát élvezhet az ifú uránbányász, aki a szélben hátrasimítja haját, miközben kiáll a város fölé, és átkarolja a napszemüveges buszkalauz lány vállát. A bokrok tövéből 40 cm hosszú zöld gyík lesi meg őket – egy hím példány, a nyaka égszínkék.
Aztán a fiatalok egymásra néznek, a lány leveszi a napszemüvegét, és elindulnak az északi oldal felé, ahol nincsenek emberek az erdőben, és a fák olyan magasan borulnak össze, mint a gótikus templomok mérművei, a hangulat úgy komorul el, ahogy a pár szocialista öntudatát homályosatja el a bujaság. A völgybe ereszkedve a középkorba jutnak, egy kúp alakú, erdővel benőtt dombhoz, amelyen feltáratlan 13. századi várrom áll. A donzsonban az ifjú uránbányászt rablólovaggá varázsolják, aki nem tud semmit származásáról, csak egy régi medált őriz édesnyja képével. Egy portyán foglyul ejti a szép buszkalauz leányt, gondolja, majd jó pénzért eladja a pécsi oszmán bégnek, azonban beleszeret a lányba, hát nem árulja tovább, hanem csendesen epekedik a donzson ormán. Egyszer lovas érkezik a távolból, szállást kér éjszakára, együtt isznak este a lovegteremben a rablóval (másik életében uránbányász), beszélgetnek, kiderül, hogy a jövevény a menyasszonyáért megy (másik életében kalauzlány), erre a szerelmes rablólovag nem szól, de kardot ránt, és levágja az utast. Kiforgatja a zsebeit, elveszi a pénzét, lehúzza gyűrűit, végül a nyakában talál egy medált – elsápad, mert nagyon ismerős neki az a medál –, aztán felnyitja a fedelét, és lám, azt a képet látja rajta, ami a saját medálján is van: az édesanyját.
A szép kalauzlány hamarosan elfonnyad bánatában, az uránbányász pedig szétosztja minden rablott kincsét, és egyszerűen eltűnik, mint Henoch pátriárka, aki Istennel járt.
Az erdei várból csak pár kő látszik a bokrok és fák között, a szénbányák is bezártak és az uránbányák is, a háromkéményes hőerőműnek az egyik kéményét lebontották, és már a maradék kettő sem okádja a füstöt, mint a fénykorban, mert kicserélték a kazánokat, az Olimpia bezárt – semmi, semmi nem maradt a középkor és a szocialista nagyipar romantikájából, hajmeresztő monumentalizmusából, helyettük kinőtt a belvárosban néhány ronda háborús emlékmű, de a város ezt könnyen kibírja, hiszen kibírta, mikor a rómaiak evakuálták a gepidák és a hunok betörésekor, azt is kibírta, amikor a birodalom végképp berogyott, kibírta, hogy a 12. században két kalandor Itáliába szökött a pénztárral, kibírta a földesurai magánháborúit, aztán hogy egyetemet alapítottak benne, aztán hogy az egyetem megszűnt, hogy volt egy püspöke, aki összeesküvést szőtt a király ellen, aztán ő is lelépett a kincstárral, kibírta, hogy a törökök felgyújtották és kirabolták, aztán azt is, hogy elfoglalták, aztán hogy a visszafoglalás előtt és közben a keresztények is néhányszor felgyújtották és kirabolták, hogy százféle nép és vallás költözött benne ide-oda, hogy valamikor a hidegháború utolsó éveiben azt álmodtam, hogy atombomba robban fölötte, kibírta a szenet és az uránt, aztán azt is, hogy elveszik tőle a szenet és az uránt, és bírja a városatyák panamáit máig.
Kibírta, hogy Vlad Drakula házat vásárolt a piactéren, aztán azt is, hogy a helyén Mc Donnald’s nyílt. Azt is jól bírja, hogy a főtéren a három lakóház évek óta üresen áll, és hogy a perifériára költöztették a könyvtárakat, hogy egyre több a kísértetház, mert egy nagy, titkos nemzetközi terv keretében kiürítik a belvárost, mert itt lesz a Világkormány székhelye, hosszútávon pedig a Galaktikus Kormányé annak minden minisztériumaival, kancelláriáival és klónozó-laboratóriumaival és királyi palotájával, ahol Luke Sykwalker fog lakni.
Kibírja, és még hízik is. A város nem ember.