Még azt se tudom, hogy hívnak, mondta a Névtelen, mintha már akkor is olvasni tudott volna mai gondolataimban:
ebben az időpontban még azt se tudom, hogy hívnak.

Sokáig feküdtünk így azon az első esténken, a tükörpénteken, ahogy én hívom, és egyazon ritmusra lélegeztünk. A nappaliból átszűrődő hangok tovasodorták gondolatainkat, míg nem maradt más, csak a meghitt csend, amelyet imént, a jógaórát záró meditáció alatt görcsösen igyekeztünk –
görcsösen igyekeztem létrehozni.
Elektronikus zene volt; chill out mix egy DJ-től, önálló számokat nem lehetett kivenni, nem voltak szünetek, és be lehetett kapcsolva a repeat gomb: rövid csend, aztán újra ránk terült a hangok szőnyege.
Azért furcsa, hogy először ágyba megyünk valakivel, és csak aztán kérdezzük meg a nevét.
Tényleg furcsa, válaszoltam.

(...)

Engem Jirkónak hívnak, mondta a férfi, akinek az ágyában feküdtem. És téged?
Oldalra fordult, és mutatóujjával végigsimított az orromon, ujjhegyével megállapodott az ajkam feletti mélyedésben, aztán körözni kezdett a szám körül, mintha segítenie kellene a betűk megformálásában.
Jirko? – kérdeztem. Ez orosz név? Vagy jugoszláv?
Cseh. A végét a-val kell írni, noha ó-nak ejtik: J-I-R-K-A. A Jiří becézett alakja – vagyis annyi tesz, mint György.
A Szent György?
Az, a Sárkányölő.
Engem is egy szentről neveztek el, mondtam, és ha visszatartom a levegőt, egy kereszt jelenik meg a homlokomon. Nézz csak ide.
Hagyd abba, a frászt hozod rám, mondta Jirka, és tenyerével letakarta a jegyet.
Szándékosan vártam még néhány másodpercig.
Azt gondoltam: hódítás, és hogy ez most már nem az, mert a névvel vége az anonimitásnak.
György ide vagy oda, anyámék kénytelenek voltak még egy félreismerhetetlenül férfias második nevet is adni nekem – az A-ra végződés miatt, folytatta. Különben nem tudtak volna anyakönyveztetni.
Na és?
Mi és?
Mi a második neved.
Teljesen banális – Andreas. Jirka Andreas Sedlák.
Egy pillanatig azt gondoltam, hogy ugratni akar, már rég kitalálta a második nevemet, jóga után a ruhatárban átkutatta a kabátzsebeimet, míg én átöltöztem a papírparaván mögött, és megtalálta a névjegyemet.
De a névjegyemen nincs rajta a második nevem, ezt tudtam. Azon csak egy A van meg egy pont a kereszt- és a családnév között, mintha utóbbival soha nem békültem volna ki, és hegyes bástyát emeltem volna a keresztnevemben manifesztálódó identitásom és apámé közé, akivel minden kapcsolatom megszakadt.
Akkor véletlennek kell lennie, gondoltam, hogy ugyanaz a második nevünk. Ilyen véletlenek azonban nincsenek, az ilyen véletleneknek rendeltetés vagy sors a nevük, és olyan jelző jár eléjük, mint a felsőbb vagy –
Nevetnem kellett magamon.
Mit nevetsz?
Örülök, kedves Sárkányölő, hogy megismerhetem, feleltem.
Részemről a szerencse. De most már áruld el végre.
Patricknak hívnak – ami keltául azt jelenti, hogy ’csók-osztó’.
Azt előbb be kell bizonyítanod, mondta Jirka, és rám hengeredett; némelyik pontján késéles és pihekönnyű volt a teste, miként az ajkaink is, míg csak el nem aludt, én pedig letoltam magamról, amilyen gyengéden csak tudtam.

(...)

Mihelyt Jirka elaludt azon az első éjszakánkon, felkeltem, és hazamentem. Másnap reggel dolgom volt, és nem akartam más lakásában ébredni. De ha őszinte akarok lenni: nem erről volt szó. A legelején, ott lenn az utcán talán még igen – csak rövid ideig tétováztam. Mert hogy szombaton dolgom volt, ez csak azt jelenthette, hogy szilárdan elhatároztam: végre nekiveselkedem a szennyeshegynek, vagy kitakarítom a fürdőszobát. S hogy nem akartam összetapadva ébredni egy idegen lakásban, ez csak azt jelenthette: nem akartam senkit túl közel engedni magamhoz, nem akartam engedni a vágynak, amely csak csalódással végződhetett.

Letoltam magamról Jirkát, pedig már tudtam, hogy áltatom magamat, hogy az, amit a tükröződésben láttam, főleg pedig mögötte –
hogy ezt a férfit az idegen nevével nem fogom olyan gyorsan kiverni a fejemből, takarítás közben pedig végképp nem.
Felöltöztem, és kikapcsoltam a zenét a hálószobában. Nem CD volt; a jelek közvetlenül Jirka laptopjáról, vezeték nélkül jutottak el a hifi-berendezéshez. A laptop egy faládán állt a földön, és aktiválva volt rajta a Repeat playlist. A szám címe az volt: untitled1.
Az egész lakásban nem találtam tollat, a hátizsákban sem, amelyik az előszobában hevert. A konyhaasztalon öblös hasú cukorszóró állt üvegből, csavaros fémkupakkal és olyan csőrös szájjal, amilyet kávéházakban látni.
Biztosan szajrézta valahonnan, gondoltam.
Számolva a kockázattal, hogy másnap reggel rohadt dühös lesz, egy köszönömöt rajzoltam az asztalra.

       ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA