EGRESSY ZOLTÁN
A Vidámpark nyitva van
(Szaggatott vonal)

Mesélnék még neked a szép szemű szerelmemről, de muszáj a jelenre koncentrálnom, itt van ez a nő velem, vidám, élvezi a pillanatot, az életet, ez való most nekem, egy ilyen csaj, nem vagyok szerelmes belé, nem is leszek, nem fog fájni a szívem, bármi történik velünk, próbálok vigyázni magamra, szabad vagyok, nem tartozom elszámolással és magyarázattal még magamnak se. Terv készül a fejemben, a Vidámpark bejárata mellé támasztom majd a járművemet, könnyen tudjunk menekülni, ha arra kerül sor, érzem, az ötlet jobb, mint amennyi megvalósítható belőle, mindegy most már, a vörös a fülembe súg valami rövidet, nem értem, nem fontos, ebben sincs semmi, csak cinkosság, bármit mondott is, most kéne visszafordulni.
Apuci, menj át a hordón, visongott egy pici gyerek több mint húsz éve, biztatta az apját, megütötte a fülemet a mondat, mert irigy voltam, ez az igazság, dühös lettem rájuk, akkor történt, amikor anyával voltam itt egyszer, fogta végig a kezemet, rögtön tudatosodott bennem, hogy én senkit nem hívhatok apucinak, nem vagy ott velem, nincs apucim, aki átmegy a hordón. Tulajdonképpen elmész te a picsába. Nem akartam látni, átbukdácsol-e végül az ősz férfi a hordón, kifelé jövet az elvarázsolt kastélyból idegesen vonszoltam el anyát onnan, nem értette, mi bajom lett hirtelen, megijedt, mintha ma lenne, olyan erős emlék, még a kis szőke gyerek hangját is fel tudom idézni magamban, utálom a hordót azóta, meg az elvarázsolt kastélyt, a dodzsemet, minden szart, amit azért találtak ki, hogy együtt legyen sok szerencsétlen család, és legyen mit emlegetniük még pár napig. A kanyargót viszont valamiért szerettem, azt az egy játékot szerettem. 
A mesecsónak nem gyerekkori élmény, akkoriban nem is tudtam, hogy létezik, talán tényleg később épült, vagy csak nem vettem észre akkor, öt éve fedeztem fel, amikor a feleségemmel voltam itt, mert jártam itt vele egyszer, az elsővel, mondtam már. Nem tipikus Vidámparkos dolog, inkább valami csendes, sejtelmes békességsziget ez a kavargásban, nem kizárt, hogy szerelmesek számára létesítették, lassan, sötétben halad, nem látja az utasokat senki, gyors szexuális aktusok lebonyolításához ideális, nekem ez eszembe se jutott, csak most gondol ilyesmire a romlott agyam. Úgy emlékszem, közel van a hullámvasúthoz, ha bemászunk a vörössel, mindenképpen leellenőrzöm, mintha az alatt menne, nem nagyon hallatszik be fentről a boldog sikoltozás hangja, csak a víz pici csobbanásai meg a csónak halk falhoz ütődései, franc tudja, öt éve mi vonzott oda, talán az, hogy nem állt sorba senki és nem voltam szomjas. 
A feleségem elment kólázni, én meg, gondoltam, kipróbálom, mentem egy menetet, aztán még kettőt, megnyugodtam tőle, szinte feltöltődtem, csak akkor érkezett vissza, nagy volt a büfésor, a negyedik menetre beszállt mellém, sajnos romantikusnak találta a helyzetet, valamiért azt hitte, jelent valamit, hogy kettesben siklunk egy barlang mélyén. Úgy gondolta, ez majd rendbe hozza akkor pedig már rendbehozhatatlan dolgainkat, és amint eltűntünk a markos srác szeme elől, aki a csónakot a vízre segítette, mindjárt a barlang bejárata után lesmárolt. Kár volt, ott romlott el végleg minden, jó, hogy nem tudod megkérdeni, miért, nem tudnék válaszolni.
Talán az Állatkertbe kéne behatolnunk inkább, merül fel bennem, sok állat lehet ébren, az éjszaka élők, ilyenkor vadásznának, ha nem itt lennének, másokat meg most vadásznának le, nekik jobb, hogy így alakult; mind, mindegyik, a vadászok és a vadászandók is várhatják egész nap a sötétet, jöjjön a hold, az éjszaka, a fénytelenség, amikor nem bámulják őket a rácsokon kívülről. Volt kiskoromban egy állatos kívánságom az Önök kérték-től. Erről is te tehetsz. Meséltél nekem a nevezetes veszprémi csimpánzról. Böbe, így hívták, messze földön híres okos majom volt, azt mondtad, cipőfűzőt tudott kötni, képeket festett, mindenféle kísérleteket végeztek vele, mígnem egyszer valakinek támadt egy értelmes, emberszabású ötlete: mi lenne, ha visszavinnék a saját közegébe? Szerették annyira, hogy megtegyék, hogy visszavezessék a veszprémi állatkertből a társai közé, a rendes életterébe. Megszervezték, oda is szállították az őserdőbe, a gondozója elengedte őt, a majom elindult, nézett körbe, szívta az ismeretlen illatú levegőt, ismerkedett a fákkal, lebegett az ágakon, először csodálkozott, aztán gyorsan felszabadult, mint én a mesecsónakban. Búcsúzkodni kezdtek tőle fájó szívvel, így mesélted legalábbis, kiszínezted kicsit, jó, hát gyerek voltam, jól csináltad, így is kell, úgy mesélted az egészet, mint egy igazi apa, látod, máig emlékszem, a lényeg, hogy a majom elszaladt, mint aki boldog, már messze járt, az állatkertesek fordultak vissza a kocsijukhoz. És akkor sivítás hallatszott, kicsörtetett az erdőből, mert rájött, hogy ott akarják hagyni. Odarohant a gondozójához, az ölébe ugrott, és olyan szorosan ölelte át, hogy fájt neki, még nyomokat is hagyott. Ezt is mi a lófaszért mesélted el nekem? 
A vége az, hogy visszavitték az Állatkertbe, mert nem akart már elszakadni azoktól, akiket szeretett, nem akart szabad lenni. Ez a nagy tanulság. De miért mesélted el? Hogy fájjon? Tévében láttad, azt mondtad, meg kell lennie az archívumban. Még aznap levelet írtam a műsornak, Budapest, Szabadság tér 10, Kedves Önök kérték, le tetszene tudni adni, amikor Böbe majom nem akar elválni a gondozójától, előre is köszönöm, Vertesz Antal. Néztem a postaládát egy darabig, de nem kaptam választ, sokáig figyeltem az Önök kérték-eket, hátha nem felelnek, csak úgy leadják, de nem. Azt is elmondtad, hogy ért véget a csimpánz élete. Valami hülye látogató bedobott neki egy üveget vagy mit, megette, attól halt meg.  
Hátraszólok a vörös Tímeának, menjünk az Állatkerthez inkább, a szorításából úgy érzem, örül az ötletnek, bár szerintem ugyanúgy örülne, ha a Vidámparkba másznánk be, vagy ha bármi mással állnék elő, azt gondolhatja rólam, határozott vagyok, egyszersmind laza, tudok valamit, amit ő nem, én vagyok a főnök, rám bízhatja magát, valószínűleg nem jó emberismerő. Úgy tűnik, szereti átadni a vezetést, vagy legalábbis nincs ellenére, ezt észrevettem a lakásában is, nem baj, ellenkezőleg, jelentős intelligenciáról árulkodik, főként, mert közben nyilvánvaló, hogy nem hülye. Közben valamit félreérthettem, nem azt mondta, hogy jó, hanem hogy tó, az előbb is ezt súghatta, akkor tehát mégis felülbírál, nem gond, pont itt vagyunk a víznél, megállok a robogóval, leszállunk, máris a Városligeti-tó partján vagyunk, szépen világítja a hold. 
Nem fürdünk, ezt keményen elhatározom, szerencsém van, nem is javasolja. Nem messze étterem fényei színezik a levegőt, hogy ne álljunk némán, röviden elmesélem neki Böbe majom szívszorító történetét, meghatódik, ő is szeretné látni a jelenetet, ahogy fut ki az erdőből az édes kis állat, könnyes lesz a szeme, amikor belegondol, azt mondom neki, talán pontosan úgy történt, ahogy lepergeti az ember a szeme előtt a jelenetet, jobb csak elképzelni, így van ez majdnem mindennel, úgy alakíthatja az ember vetítéseket magában, ahogy az a legjobban esik. Mondjuk a vörössel töltött perceket nem számítom ide, azt valahogy elképzeltem volna ugyan, de a valóság felülmúlta, eszembe is jut, hülyéskedés helyett miért nem térünk át valami értelmesebb időtöltésre, az Állatkertben lesz rá lehetőség, hacsak el nem kap egy ottani Szelim, vagy ha valamelyik vadabb állat szabadon nem járkál ilyenkor. Visszamegyünk a robogóhoz, nem ülünk fel, tolom, lassan sétálunk, pár lépés az Állatkert, a tapsicipő hűségesen gördül mellettem, viszi Tímeát, még mindig rajta van a sisak, nem vette le, kuncog, amikor megkérdezem, melyik a kedvenc állata.
Értékelem, hogy gondolkodás nélkül válaszol, és tetszik, amit mond, a csuka, sajnos tréfál, pedig milyen jó lenne, ha tényleg a csukákért rajongana, azonnal egzotikus nővé válna a szememben, így csak egy nagyon jó csaj, talán a lábbelije miatt jutott eszébe a hal elnevezése, hiszen beszéltettem őt pár órája a szörnyűséges cipőről, mondhatott volna nyulat is, ha már tapsicipő, bólogatok a csukás válaszára, erre abbahagyja a nevetést, de még mosolyog, igaziból a szarvas, baszki, tetszik nekem ez is, sőt, ez még jobb, a csuka vicc volt, mint névben a Tóni, a szarvas elegáns választás, csak a baszkiból sok most már. Elönt valami jóleső, régi érzés Koronás Szarvas Anya miatt, a kedvenc könyvem volt egy időben A fehér hajó, kirgiz regény, sokat sírtam rajta kamaszkoromban, abban szerepel Koronás Szarvas Anya, kérdezem a vöröst, ismeri-e, nem ismeri, viszont ezúttal baszki nélkül nem ismeri.
Vannak abban a regényben iramszarvasok, van benne kisfiú, akinek nincs apja, van ellenben nagyapja, akit nagyon szeret, úgy, ahogy csak szeretni lehet. Erre emlékszem, meg sok igazságtalanságra, fájdalomra, jólesett olvasni, amikor tizenvalamennyi voltam, romantikusnak tartottam, most inkább rossz kedvem lesz tőle, ennyit változtam, a világ nem más, csak eltört bennem valami, amikor te is meghaltál, meg a szerelmem is véget ért, és kiléptem a jeges otthontalanságba.
--
Nem tudja, van-e szarvas az Állatkertben, gyerekkorában járt itt utoljára, sajnos a jelek szerint most nem fog, nemigen lehet ide bemászni, a főbejáratnál konkrétan lehetetlen, még valami kamerát is kiszúrunk, arrébb ugyan nem túl magas a kerítés, de szögesdrótot raktak a tetejére, közben szúnyogok zajonganak a fejünk körül, állatot érzékelünk tehát, sőt, egy gusztustalan pókhálót is keresztülszelünk, ami az egyik út menti bokor, valamint egy Állatkertből terebélyesedő fa között feszült, míg bele nem sétáltunk, nem lehetett kis munka a megalkotása. Csalódott lesz a lány, és őszintén szólva én is szívesen elbóklásznék bent a sötétben, találunk végre egy helyet, ahol nincs szögesdrót, csak sima drótkerítés, falécek segítségével hiúsították meg a belátás lehetőségét, nézünk be a résen, vagy vastag fatörzs van a szemünk előtt vagy elefántláb, előbbiről lehet szó, bakot tartok (még egy állat), Tapsi felmászik, nézem lentről, ahogy megfeszülnek gyönyörű karizmai, közvetíti, amit lát, beljebb van még egy kerítés, három másodpercenként fény villan rajta, ez áram lesz, vagy állatoknak szánták, vagy éjszakai bemászóknak, fel fogjuk adni, halált nem kockáztatunk, próbálkozunk inkább a Vidámparkkal, úgyis az volt az ősterv.
Zene hallatszik a távolból. Felszállunk a robogóra, elgurulunk a Cirkusz előtt, égnek a fényei, két kurva nagy bohóc vigyorog a homlokzaton, és olvasható egy rettenetes felirat is, „felejti gondját ha látja cirkuszunk új műsorát”, remélem, nem rímnek szánták, még vessző sincs a „ha” előtt, és egyáltalán, ha vers akar lenni, mi ez a szótagszám, és milyen kezdés az, hogy „felejti” gondját, mit szólna a tanárköltő ehhez, szomorúan ingatná a fejét, lenne benne megbocsátás is, nincs több időm töprengeni ezen, mert a vörös felsikolt mögöttem, én is látom már, mi az oka, a Vidámparkból szól a zene, a Vidámpark nyitva van! Ez meg hogy lehet, leparkolunk előtte, látjuk a kiírást, miszerint hétvégén fél kettőig be lehet menni, de jegyet csak éjfélig adnak, akkor mégis mászni fogunk, azért az órámra nézek, 23.59, nincs még holnap, hibásan mértem fel az időt, van még egy percünk, tart még a születésnapom, futunk a pénztárhoz, éppen zárna, de az utolsó pillanatban kifizethetek ötezer-nyolcszáz forintot és már rajtunk is van a zöld karszalag, benn vagyunk, boldog szülinapot, mulass a lánnyal, élvezd a júliusi péntek éjszakát, mi minden történt ma már, ebben a pillanatban vége a napnak, beköszönt az éjfél, irány a kanyargó. 
Nem működik. Meg a mesecsónak se üzemel, és nem jár a hullámvasút, alig megy valami. 
Nincsenek kevesen, és gyakorlatilag mindenki fiatalabb nálunk. Rengeteg a biztonsági ember, ők nem, akadnak ősz hatvanasok is köztük, van dolguk elég, mi például többször renitenskedünk, engem a lezárt utak vonzanak, a kihalt ficakok, márpedig arra tilos menni. Mégis arra szeretnék, mert jobban érdekel a vörös teste, mint a Vidámpark, próbálkozom a kézen fogott nővel, jönne ő velem be a sötétbe, de ügyetlenek vagyunk, vagy nagyon éberek az őrök, újra és újra ránk szólnak, fehér inges szigorú férfiak, először kedvesen, aztán kevésbé, harmadszor úgy érzem magam, mint akit köröznek, feladom. Valamire illene felülnünk, ha már itt vagyunk.
Akadnak pluszfizetős szolgáltatások, a céllövölde például, érthető, ha nem kérnének érte külön pénzt, addig lőne mindenki, amíg nem nyerne. Kis területre koncentrálják az élvezeteket, nem ez a baj, inkább az, hogy ami üzemel, az nekem vállalhatatlan. A vöröst nem viselik meg elszenvedett kudarcaink, a sorozatos lebukások, röhög, lényegesen vidámabb nálam, szívesen felmenne az összes pörgős, száguldós, zuhanós játékra, én nézni se bírom a Top Spin-t meg a Flyer circus-t, széthánynám magam menet közben, már a látványtól majdnem elájulok, ő erősködik, szeretné, ha felülnénk már valamire, elég sok most a baszki, kiegyezünk egy ártalmatlan, aprócska zuhanásban, nem tűnik veszélyesnek, talán bennem marad a whisky, nem lehetek annyira gyáva, hogy ezt se próbáljam ki. Ahogy elindul, megbánom az egészet.
Lassan haladunk felfelé, szorítom a kapaszkodót, nem merek lenézni, zuhanáskor már nem lesz gond, olyankor biztonságban érzem majd magam, csak felfelé nem, fordítva működöm, mint mások. Ugyanazt érzem, mint gyerekként az óriáskeréken, nincs semmi körülöttem, elég lenne megemelkednem és kilépnem a semmibe, nehogy azt tegyem, markolásztam akkor is az előttem lévő kapaszkodót, szemben ült anya végtelen nyugalommal, a szemét néztem, semmi mást, még billegett is az a rohadt kabin vagy fülke vagy kocsi, szorítottam a rudat, nehogy rám jöjjön valami és kilépjek, igyekeztem nem mozdulni, egyre magasabbra emelkedtünk, anya nevetett, nézte a várost, én nem mertem, ez van most is, most se nézek lefelé, pedig nem komoly a magasság, szerencsére le vagyunk szorítva, a mellemhez tapad két kar, szorít, én is a karfát, a régi, rossz érzés kerít hatalmába, minek kellett ez nekem, izzad a tenyerem borzalmasan, rémült csend van bennem, zuhanjunk már, lefelé menet én is hangosan nevetek, az már biztonságos, vigyáznak ránk, a vörös persze éppen olyankor baszkizik, a többiek is akkor sikonganak, eldönthetetlen, hogy élvezik vagy rémüldöznek. Három részből áll a menet, mindig azt hiszem, nincs tovább, de újra megemelkedünk, végre tényleg vége, menjünk még egyet?
Ne. Van ennek a játéknak egy komolyabb változata, működik az is, a csaj óvatosan javasolja, menjen, ha akar, nekem elég lesz a dodzsem most már, abban nincs nagy veszély, legfeljebb a primitívek, akik szemből időnként boldog arccal telibe basznak. Veszünk egy almás-körtés Cappyt, mert megszomjazott, mint annak idején a feleségem, talán a büfé is ugyanaz, ahol ő öt éve a kólát vette, itt vagyunk a sötétbe burkolózott mesecsónak mellett, a hullámvasút alatt megy, amikor megy, jól emlékeztem, együtt isszuk az üdítőt, felváltva kortyolgatjuk, jó hideg, aztán a dodzsem felé indulunk, a hangszórókból a Personal Jesus szól, megörülök, ugyanakkor elég komolyan szédülök még az előző élménytől, piros-sárga fényeket látok mindenfelé, megnyugszom, mert tényleg vannak, nem csak képzelem, abszolválunk egy veszélytelen, sima menetet a dodzsemen, én vezetek. Tapsi unja mellettem, de tűri, utolsónak szállunk ki, táncolni kezdek kicsit a kocsink mellett, sajnos ezt sem szabad, megint rám szólnak. 
Újabb vezetési lehetőségre bukkanok, ez a Lézer dodzsem, erről még nem hallottam, ráveszem Tímeát, hogy menjünk egy menetet, a piros 11-es autóba ülünk be, verseny, rá kell hajtani minél több zöld fényre, a pirosakat érdemes kerülni, pontokat adnak és vesznek el, van olyan zöld, ami az utolsó pillanatban pirosra vált, ilyenkor elkapom a kormányt, az egyiknél ütközünk, a lány csúnyán beveri a könyökét, vérbeli baszki hangzik fel, fáj a karja, ez később kellemetlenségeket okozhat, de a menetet magasan nyerjük 390 ponttal. Javaslom, hogy menjünk vissza a dodzsemhez, aztán lézer dodzsemezzünk megint, utána legyen egy kis dodzsem, megint lézer dodzsem, nem tudom rábeszélni, viszont megpillantja A túlvilág kapuja nevű szellemvasutat, ezért ugyan külön kell fizetni, de nem jelent problémát, hátha borzongunk egy jót. 
Kétszemélyes a kocsi, unottan indít el minket egy álmos alkalmazott, zökkenünk, befordulunk jobbra, megyünk a sötétbe, a csontvázak között mondom el, hogy éppen harmincéves vagyok. Jön egy fú, puszit kapok, miközben vérfagyasztónak szánt sikoly hallatszik, azt sem titkolom tovább, hogy Vertesz a vezetéknevem. Mondogatja, próbálgatja, Verteszantal, kérdezi, tudom-e, ebben benne van a szantal. Ami majdnem szantál. Az mi? Az egy fa. Tudom-e, mit készítenek belőle, illetve az illóolajából. Nem tudom. Az ajurvédikus gyógyászatban használják fertőzések ellen. Megnyugtat, csillapít, ellazítja a testet és a lelket. Megfékezi az ingerlékenységet. Nyitottá és megértővé tesz. Feléleszti a szunnyadó szellemiséget. Feloldja a sötét energiákat. Segít megbocsátani magunknak és másoknak. Csinálnak belőle szexolajat is, ezt se tudom? Neki szokott lenni, száz milli 2790 forintba kerül. Sajnos nincs most nálam. 
Sajnos nincs nála most. Megemelkedem, kirántom magammal, ezúttal ő sikolt, nem a csontvázak, belököm egy sötét sarokba, rázuhanok, a kocsi tovább robog nélkülünk, és én megkezdem első szerelmeskedésemet azóta, hogy beléptem harmincegyedik életévembe.  



Lettre, 80. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu