Ivan Dimitrov
Az élet, mint a nem létező kanál

KÉT NAPPAL KÉSŐBB HAZUDNI KEZDTEM az új barátaimnak a klinikán. Tudatában vagyok annak, hogy ez mennyire esztelenül hangzik, de az a törekvés vezetett, hogy a társaság részévé váljak, hogy befogadjanak. A kétnapos kórházi elszigeteltség végtelennek tűnt az otthon eltöltött napokkal összehasonlítva. Amikor egyedül voltam bezárva, az vitathatatlan tény volt, és bele kellett nyugodjak. Most azonban nem létezett semmi biztos – egyedül is voltam, meg nem is. A helyzetnek ez a kétértelműsége megőrjített. Hallgatás uralkodott közöttünk, még Boján és köztem is. Ki kellett somfordáljak belőle.
Egész másnap azon gondolkodtam, hogyan tálaljam fel a hírt. Egyszerre álljak elő vele, vagy lassanként csepegtessem? Komoly vagy elérzékenyült legyek? Ennyi tagadás után egy gyors kapituláció minden szempontból gyanúsnak látszott, először meg kellett tévesszem az ellenséget. Amíg a megfelelő pillanatra vártam, kigondoltam a megfelelő szavakat, figyelmesen megnyestettem, mondatokba rendeztem őket, és magamban ismételgettem, hogy meggyőzően hangozzanak.
Belote-t játszottak, én pedig oldalvást figyeltem őket. A csapatok cserélődtek, de én a szomszéd asztalnál maradtam. Játék közben különféle történeteket meséltek. Boján elmesélte az egyik kedvencét, hogy hogyan tombolt át egy egész éjszakát különböző bárokban, inkább részegen, mint belőve. Az abszurd igazi diadala. Éreztem, hogy rajtam a sor, a szám megfeszült az izgalomtól. Rövid, leginkább komikus, drogos történeteket meséltek. Tökéletes, mondtam magamnak, és a legmegfelelőbb pillanatban elengedtem egy megjegyzést arról, hogyan heroinoztam egy reggel a szobámban, ám az anyám váratlanul visszajött.
- Pánikba esem. Bármelyik pillanatban bejöhet a szobába. Az íróasztalon heroin és joint van, az egész szoba bűzlik. Ebben a pillanatban meglátok egy nyári sálat mellettem a földön, amelyet kétszer-háromszor ha hordtam, és az íróasztalra dobom. Az anyám bejön, beszélgetünk valamiről, de sem azt nem tudom, miről, sem pedig azt, hogy hogyan beszéltem. Az anyám megérzi a szokatlan illatot, de én már cigarettára gyújtottam, és azt állítom, hogy annak van ilyen szaga. Elhiszi és kimegy. Azt az adrenalint, srácok!
A nagyobb hitelesség kedvéért heroin szívónak írtam le magam, aki épp nemrégiben próbálta ki a szer vénás alkalmazását. Ezzel a módszerrel kellett eltitkoljam a heroint illető teljes tudatlanságomat. Mint marihuána szívó könnyebb volt számomra heroin szívóként, nem pedig igazi narkósként bemutatni magam.
A hazugságom kivirágzott és gyümölcsöt termett. Boján különösen nagyon megörült.
- Mondtam nektek, hogy nem fog sokáig mellébeszélni, de ti nem és nem – fordult a többiek felé. – Nikola, mondtátok, soha nem fogja beismerni, hogy közülünk való, hogy azok közül való, akiknek drogproblémái vannak. Miért nem fogadtam? Megérte volna.
- Elég – szégyelltem el magam –, nem felejthetnénk el?
- Most már elfelejthetjük – mosolyodott el. 
A többiek egyetértettek.
Annak, aki azt mondta, hogy a cél határozza meg az eszközt, igaza volt az én esetemben.
Ez a történet volt a belépőkártyám a klinika zárt társadalmába. Újból esedékessé vált számomra, hogy színészként éljem túl. Visszaemlékeztem a napra, amikor egyszemélyes, megtisztulásomról szóló előadásomat mutattam be édesanyámnak. Az volt a kezdet. Elérkezett az idő, hogy szélesebb körű hallgatóságra térjek át. Hogy tökéletesítsem színészi képességeimet. Hogy olyan fokra fejlesszem őket, hogy segítségükkel létrehozhassam saját alteregómat. A drogos tükörképemet, amelyet szavakkal keltek életre, és aki annyira gyenge és befolyásolható lesz, hogy a többiek maguk fogják formálni, én pedig egyszerűen követni fogom őket. Ha ez az alakítás is sikerül, jogomban áll majd kopogtatni a színházi kritikusok ajtaján, és megkérdezni őket, hogy hol van a kitüntetésem.
Manson erősen megszorította a kezem. Sztaniszlav, Petko és a többiek, akik mind a nehézségek áldozatai voltak, és akiknek nem emlékszem a nevére, szintén megörültek legújabb klinikai társukkal való kapcsolatuk e váratlan fordulatának. 
A show elkezdődött.

A KÉPZELETBELI NARKÓ KFT. PRODUCERCÉG, amelynek az irodája a fantáziámban helyezkedett el, dolgozni kezdett első produkcióján. Én alakítottam a főszerepet, rendeztem, forgatókönyvíró, producer és szervező voltam. A produkció a film, a színház és a valóságshow egyfajta átmenete volt. A cselekmény egy olyan „én” körül forgott, amely sohasem voltam, amelyet azonban mások felfedezni véltek bennem. Elememben voltam. A nézőközönség már az első pillanattól kezdve elfogadott, és zajos sikert arattam. Nem használtam speciális effekteket, háttértapsot és háttérnevetést, és gyakran engedtem meg magamnak az improvizációt, de a szkeccsek voltak a kedvenceim.
A début után megalkottam a második epizódot. Mert minden egyes produkció sikere nagymértékben függ a szilárd alapoktól. Ennek köszönhető az indulásnál a dupla epizódok gyakori használata. Minél előbb előállok egy ütős kezdettel, annál jobb. Ezért anélkül, hogy sokat gondolkoztam volna, ledaráltam egy visszaemlékezést, és elmondtam, hogyan kezdtem el heroint szívni…
Késő éjszaka egy szófiai parkban egy ismerősöm kitartóan arról győzködött, hogy próbáljam ki. Ő maga néhány hónapja lőtte magát, és még elzárkózott a heroin negatív oldalai elől, végül megtörte az akaratomat, de még így sem egyeztem bele, hogy a műanyag fecskendő tűjét a vénámba szúrjam. Ehelyett szívni kezdtem a heroint, és olyan mértékben rákattantam, hogy nemsokára kipróbáltam a vénás használatot.
- És most itt vagyok – fejeztem be.
Nem sok hiányzott hozzá, hogy monoton hangon hozzátegyem: „Folytatása következik”.

                IVÁN ANDREA FORDÍTÁSA



Lettre, 80. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu