Armand bácsi
Esténként kezdett hűvösödni az idő, és mivel a tél most már tényleg bármikor ott toporoghatott az ajtó előtt, Meerke pulóvert kötött Omer bácsinak, akit ezekben a napokban vártak vissza az Albert-csatornától. Violet néni csomagolópapírt hajtogatott és vagdosott, amelyből a könyvtári könyvekre való, feszes borítókat varázsolt. Louis-nak megengedte, hogy ő ragasztgassa rájuk a lilaszegélyű címkéket, ő pedig golyóstollal véste föl a címeket és számokat, Alfus Testvér kalandjai, Regula Atya, Hogyan küzdjük le önimádatunkat, A rekruta. Louis nyelvén ragacsos hártya képződött az enyvtől. Violet néni megtiltotta neki, hogy belenézzen a könyvekbe, mert a felnőttirodalomhoz tartoztak. Louis felismerte Edward Vermeulen De Bliekaertsét, melyet Papa legalább tízszer elolvasott. Vermeulen, más néven Warden Oom Papa egyik kedvenc szerzője volt, mert minden egyes címe alá odaírta: „Népünkből, népünknek”. Sok paraszt szerepelt benne, akik gyakran minden átmenet nélkül üvöltözni kezdtek, öklükkel csapdosták az asztalt, úgy, hogy táncoltak az edények, s közben vadul átkozódtak, káromkodtak. Az Abeelenhof bolondja.
– Ha majd kialakult az ítélőképességed, azt olvasol, amit akarsz. De a nem neked való könyvek most még károsíthatják a lelkedet – magyarázta Violet néni. 
– Ha hasznos olvasnivalóra vágysz, odafönt sok könyvet találsz Omer bácsi diákkorából. Történelmi és földrajzi munkákat – mondta Meerke.
– Fejből tudom Európa összes fővárosát – mondta Louis, és már darálta is őket. Litvánia, Vilnius, Lettország, Rigánál tartott, amikor Armand bácsi botorkált be a szobába. Meerke azonnal fölpattant.
– Megvártunk az evéssel, már csak a kotlettet kell kisütnöm!
Armand bácsi leroskadt a nyikorgó nádszékre, szemét meresztve, nyálát csorgatva. 
– Ollala, ollala – nyögte ki, és hátralapította fénylő, sima, fekete haját.
– Csak hazaértem!
Arcán jóllakott kifejezés suhant át. Hiába próbálta kigombolni a cipőjét. Louis segíteni akart, de még mielőtt megmoccanhatott volna, Violet néni rászólt: 
– Tégy úgy, mintha észre sem vennéd.
Meerke zörgött az edényekkel, lábasokkal. Armand bácsi bóbiskolt.
– Lengyelország, Varsó, Románia, Bukarest, Magyarország, Budapest…
– Pikárdia – hallatszott az álomittas hang. Violet bácsi könyvtári csomagolópapírjának hajtogatása, zizegése.
– Pi-kár-di-a. – Armand bácsi nagy nehezen kinyitotta véreres szemét, és parancsoló hangon mondá: - Tessék, nagyokos, mondd meg, mi Pikárdia fővárosa! Illetve, várj, első kérdés: hol van Pikárdia?
Fürge messzilátós pásztázás Európa térképén, politikai, méretarányos: százhuszonnyolc millió. Jobbra, élénksárga folt: Oroszország, Norvégia rózsaszín, akár Belgium és Görögország, Finnország, Franciaország és Lengyelország zöld, mint a friss zab, alig látható, borvörös pettyek: Monaco, Andorra, Danzig és egy parányi galambbegy: Luxemburg.
– Pi-pi-pikárdia.
– Nem a mi földrészünkön található – bökte ki Louis. 
Armand bácsi úgy hahotált, akár az Abeelenhof bolondja, kacagása krákogásba torkollt.
– Hagyd már – mondta Meerke, aki épp akkor imbolygott be a tányérokkal.
– Egyik füleden be, a másikon ki – tanácsolta Violet néni. 
Most is, itt is megaláznak. Tudása csúcspontján támadják meg földrajztudósunkat. A németek az utóbbi hónapokban felosztották Ausztriát (vörös-okker színben), Csehszlovákiát (ibolyakék), új államokat hoztak létre, új fővárosokkal, erről vajon miért nem értesítettek bennünket az Intézetben? Vagy lehet, hogy már rég értesülnöm kellett volna róla a rádióból ahelyett, hogy a Ramblersre táncikálok? Gyámoltalan, dühödt Mercator.
– Pikárdia nem létezik – mondta kihívón. – Pikárdia! – vernyákolta, gúnnyal.
– Csakugyan? – Armand bácsi teljesen éber volt, cigarettát húzott elő, s a kályha kerek, tűzforró oldalához nyomta. – Akarod, hogy elénekeljem Pikárdia himnuszát? – kérdé kevély vigyorral, egy liliomos lovag, egy franciapárti nemes, ki a zsenge zabföldön, rémes-rekedtes, Pikárdia rózsái fölött reppenő baritonján provokálja-alázza a nép tudatlan fiát. 
Meerke oldalba bökte kapatos szemefényét.
– Hadd el, te, mit gondolnak majd rólunk az utcában!
– Le pic-hardi, ennek segítenie kellene, nagyokos, a merész csúcs.
Violet néni egy halom frissen bekötött könyvet szorított a mellyéhez. Európa balkonja. Hol, az isten szerelmére, hol lehet ez a kis konfettifolt, ez a Pikárdia? A vén Hottentotta meg csak vigyorgott. Majmot csinál belőlem. 
– Ausztráliában koalák, pandák és kenguruk élnek – mondta Louis. 
Armand bácsi, kotlettjét rágván, a görbe botot – bumeráng – kecsesen az állához emelte. 
– Ez igaz, de én nem ezt kérdeztem!
– Hol van Pikárdia? – adta meg magát Louis.
– Jól vésd az eszedbe! Útban Hingene felé, épp csak elhagyva a Malmokat, utána az első utcán jobbra, a nyárfasor után, közvetlenül a csempegyárral szemközt.
Ahol a bácsikám mindig úgy tele van, hogy azt sem veszi észre, amikor üresre rámolják a zsebeit.
Violet néni már a negyedik kotletjét ette, „hisz olyan picinkék”, az álla hegyén apró zsírgyémánt csillámolt.
Hogy a kevés híján negyvenéves Armand bácsi, aki mezőgazdasági mérnöknek tanult, ilyen lazán behúzta a csőbe, és az undorító „Picardy” korcsmát egy lapon merte említeni a sokszínű Európa titokzatos, ígéretes, szépnevű fővárosaival: Louis majd felrobbant a méregtől. Toujours sourire.
– Jártam a kastélyban – mondta. 
– Melyik kastélyban? – kérdezte Violet néni, mintha nem tudta volna, mintha a fiú netán a Castel Gandolfóra gondolt volna.
– Az izgékony Madame Lauráéban. 
Meerke fejét mintha felrántották volna, Violet néninek lepöttyedt az alsó ajka, morzsálódó fogai, mint a karórépák.
– Az istállóját neki – kiáltá Armand bácsi. – Izgékony?
– Hisz mindenki tudja – mondta Louis.
– Az istállóját, az istállóját!
Violet néni szólni akart, kétségbeesetten nézett az anyjára, aki kérdé: 
– Mit kerestél te ott?
– Elmentem köszönni Madame Laurának. 
Armand bácsi rendszeresen ráncos arca, húsos ajka, tört szemefehérjéjében elúszó, szürkészöld pupillája bárkit, kígyót, nőt, parasztot megbűvölt, féken tartott, de engem nem. Violet néni kifújta a levegőt két nagy, kerek orrlikán. 
– És mit mondott? – kérdé Armand bácsi. 
– Nem volt otthon. (De kár, de kár.)
– Nincs ottan keresnivalód – mondta Armand bácsi, mintha egy felnőttel beszélne, aztán száját vasárnapi zakója ujjába törölte – ilyesmit a „Picardy”-ban sosem tenne, mert ott úgy ismerték, mint echte dandyt, sármos és jó modorú nemes ifjút, Willem van Gulik, a kanonok-katona, ki az Aranysarkantyús csatában, 1302-ben a flamand lovagok vezére volt. 
– Beszállt egy taxiba, és elhajtatott – mondta Louis. 
– Beszéljünk másról – rivallt rá Meerke. 
Később, némileg kijózanodván, Armand bácsi tovább vallatta: 
– Ki Franciaország elnöke?
– Daladier. 
– Mellé! A furabajszú Leclerc.
– És ki a főnök Olaszországban?
– Mussolini. 
– Ez is mellé. Semmit se tudsz. Mire tanítanak titeket a Nővérek? A legmagasabb cím birtokosa még mindig Victor-Emmanuel király, a koraszülött!
– Spanyolország?
– Franco. 
– Helyes. A Generalissimo. Okos fickó. Ránézésre meg nem mondanád a sipkája alá szorított patkányfejiről, de, ismerjük el, ez a Franco jól megtanulta a leckét. Most épp megint megkapja a Banque de France összes aranykészletét, amit még a polgárháború előtt helyeztek el ott a köztársaságiak. Ám a franciák most kénytelenek elismerni Franco kormányát, úgyhogy mind az arany megy az egyetlen törvényes pénzügyi szervezetnek, érted-e? Hát Japán?
– Hiranuma. 
– Talált. Jól megtanultad a leckét.
– Osztályelső földrajzból – mondta Meerke. 
– Sokra megy vele. A földrajz manapság úgy változik, mint az időjárás. Már én sem bírom követni. Jobban tenné, ha inkább elkezdene németül tanulni, mert maholnap itt lesznek a friccek a konyhánkban. Hogy mondod a sonkát németül, Ludwig?
Louis gyűlölte Armand bácsit, a bukott mérnököt, akiről először az Állam gondoskodott, de aztán az Állam utcára tette, mert nem tűrhette tovább visszataszító iszákosságát. Papának igaza volt, az ilyen Armand Bossuyt-féléket, akárcsak a legtöbb, eszét elivó franciát, munkatáborba kellene zárni, ahogy Hitler csinálja, aki még életében egy korty alkoholt meg nem ivott, s így jó például szolgálhat ébredő népének. 
– Azt kérdeztem, sonka, németül. 
– Schinken!
– Nem! – bömbölé Armand bácsi. – Schweine-pupe-fleisch!
És Violet néni, ez a puffadt szűz, vele kacagott. Még Meerke sem tudott elfojtani egy mosolyt.
Meerke később lehúzta nádszékben hortyogó fia lábáról a cipőt. 
– Menj föl, de azonnal – szólt rá Louis-ra –, te mocskosszájú gyerek! Hol tanulod a mocskos beszédet, talán az izgékony Madame Lauránál? A faluban keveredtél rossz társaságba, vagy magadtól vagy ilyen megátalkodott? 
– Nincsenek ma már igazi gyerekek – panaszolta Violet néni. 
Armand bácsi reccsenőt horkantott, borvörös függönyök mögül kukucskáló, rossz nőkről álmodott, akik csak úgy dőltek a röhögéstől, amikor elmesélte nekik, hogyan semmisítette meg a tudálékos kis unokaöccsét a némettudásával. 

       WEKERLE SZABOLCS FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

CLAUS, Hugo
Mendemondák
(Gera Judit ford.)
Európa, 2000

Belgium bánata
(Wekerle Szabolcs ford.)
Harmattan, 2011
(megjelenés előtt)

„Mozi után”
(Boros erika ford.)
Magyar Lettre Internationale, 32

„Szomszédaink”
(Gera Judit ford.)
in: Párviadal Oostendéért
Modern flamand-holland elbeszélések
Nagyvilág, 2008