Több mint egy évszázada, amikor még nem lehetett tudni, hogy Európa tulajdonképpen kulturális építmény, nyitott szemmel megálmodott intellektuális álom, „a heap of broken images”, eredeti nélküli másolat, a művészek megpróbáltak kimenekülni a nagy füsttel borított és háborúktól, társadalmi konfliktusoktól, kispolgári középszerűségtől megrongálódott  hatalmas erődből.  Mit jelentett Európa Rimbaud-nak? Poshadt mocsarat, amelynek reakciós és soviniszta iszapjában hánykódott részeg hajója. És Gauguinnek? Ködös és színtelen világot. Mallarmé, miután minden könyvet elolvasott, hogy valahogy enyhítse zsigeri szomorúságát, arra vágyott, hogy „messze meneküljön”.  Az  „anywhere out of this world” tulajdonképpen még Baudelaire-nek is azt jelenti, hogy „bárhol, csak nem Európában”. A félelmetes Európa. A kegyetlen, a közömbös, a vén Európa. De hová lehetne elmenekülni, hol lehetne rátalálni az igazi életre, az igazi életerőre, az igazi színekre? Afrikában, persze, Tahitin, persze. A vörösborban. A hasisban. A homoszexualitásban. Az összes érzékszerv elpusztításában. Hogy megszabaduljunk a korszak Európa-emblémájától: a polgári világ gépies, stupid, uniformizált gondolkodásától. Milyen borzalmas rémálmot hoztak létre annak a világnak az egyetemes harmónia és fejlődés kultuszában felnőtt családapái? Egy fél évszázad sem telik el, és máris jól látható, hogy végeredményben Rimbaud azért menekült Afrikába, mert elűzte egy rettenetes jóslat: „Ó, szív, mit jelentenek a vértengerek…” Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ezek a nagy művészek a maguk módján tudták, hogy mi fog történni a következő században Ypres-nél, Verdunnél, előre látták Sztálingrádot és a normandiai partraszállást, megálmodták a tankcsatákat az orosz sztyeppén, a tengeralattjárók borzasztó vadászatát, egész városok, ezer meg ezer ősrégi történelmi emlék, könyvtár és katedrális eltörlését a föld felszínéről. A maguk módján tudták, hiszen dióhéjban már ismerték a náci „logikát”, amely a holokauszthoz vezetett, a szovjet „harmóniát”, amely létrehozta a szocialista tábor rémségeit. Ugyanígy ismerte Kafka és Trakl, Dosztojevszkij és Unamuno. A hidegvérű, tudományos, „az emberiség javát szolgáló” gyilkosságot, a társadalmi mérnökséget, a legkonrétabban az emberek bőrén végzett kísérleteket, és a közelmúltig a terrorizált  népek bőrén végzett hatalmas kísérleteket is, amelyek uralták Európát, és a visszhangjuk még mindig nem halt el.  Amíg nem vállaljuk nagy szellemi kontinensünknek ezt az arcát is, nem áll jogunkban (újra)felfedezni, (újra)memorizálni, (újjá)építeni a ragyogását és a nagyságát.
 Ha megértjük is, hogy európaiakként felelősek vagyunk a múlt század kegyetlenségeiért, és kötelességünk gondoskodni arról, hogy ne merüljenek feledésbe és ne ismétlődjenek meg, ez még nem jogosít fel arra, hogy az európaiságunkat ünnepeljük. Főleg nem akárhogy. A kulturális relativizmus  hullámai, a multikulturalitás  és az utolsó évtizedek politikai korrektsége elkerülhetetlenül sodornak egy posztmodern világba, amely túlzásai és olykor katikaturisztikus megnyilvánulásai ellenére hozzászoktat ahhoz, hogy óvatosan bánjunk elsőszülöttségi jogunkkal az egyetemes kultúrában. Bár egy Diogenész Laertios által idézett görög filozófus még dölyfösen kijelenthette: „Boldog vagyok, hogy embernek, és nem állatnak, hogy férfinak, és nem nőnek születtem”, ma már az ilyen diszkrimináció maga is barbarizmusnak minősül. Mert végeredményben Európa távol áll attól, hogy Swift Liliputjához vagy Goethe nevelő provinciájához hasonlóan a szellem különálló szigete legyen, és a magas kultúra, (Mathew Arnold definíciójával) „az összes jelentős dolog, amit a történelem során mondtak vagy gondoltak”, káprázatosan mindenen átragyogjon. És olyan oltalmazó és játékos utópia sem létezik, mint Hesse Üveggyöngyjátékában. A mi görög-zsidó kultúránk valójában többféle szálból szövődik, amelyek „tengereken és hegyeken túli” világokig vezetnek. Az írásunk főniciai, a naptárunk asszír, a „találmányaink” kínaiak, rémálmainkban megjelenik a szörny, Humbaba, valamennyien az egyetemes áramlat gyermekei vagyunk. Európa nyers és viszonylagos fogalom, bonyolult értelmi konstrukció, ellentmondásos érzelem, az önszeretet és az öngyűlölet együtt van benne. Ugyanakkor a totális relativizmus csapdájába esni, azt állítani, hogy minden kulturális termék Homérosz, Shakespeare és Cervantes alkotásaival egyenlő értékű, ugyanolyan gyerekes ostobaság, mint  kerek-perec európacentrikusnak lenni, és csak az „emberi szellem” említett „géniuszaira” esküdni.
 Büszke vagyok, hogy ember vagyok, mert állat is vagyok; hogy férfi vagyok, mert nő is vagyok; hogy görög vagyok, éppen azért, mert bennem a barbár annyira tele van életkedvvel. És ugyanígy vagyok büszke arra, hogy európai vagyok. Az európaiság nekem nem azt jelenti, hogy jó vagyok (jobb, mint mások), hanem hogy összetett vagyok, bonyolult személy, tele belső ellentmondással, de képes arra, hogy felismerjem ezeket és megbékéljek velük. A nagy európai hagyomány irányított egész életemben, ahogy az ellene való lázadás is. De Európáról beszélni ugyanolyan, mint Amerikáról vagy Ázsiáról beszélni: milyen mondatba lehetne belefoglalni a teljes valóságukat? És milyen könyvbe, milyen monumentális enciklopédiába? Sokféle Európa van szétszórva az időben és a térben, egy multidimenzionális Európa-konföderáció. Hogy melyikkel vagyok szolidáris? Melyiket gyűlölöm? Az egyik olyan valóságos, mint egy marék föld, amelyből fűszálak nőnek, mások virtuálisak, kísértetiesek, kikezdik képzeletünket. Tényleg létezett az az antik világ, amelyben Európa nem volt több, mint a nimfa, akit Zeusz a halhatatlan krétai bika hátán elrabolt (az öreg kontinens talán legtartósabb szimbóluma)? Létezett Arthur és Lancelot különös, arabokkal és csodákkal teli, barbár világa, mely olyan rikítóan színes, mint egy számítógépes stratégiai játék? Fragonard feslett világa? Napóleon hősies, csaknem kizárólag ólomkatonákkal benépesített világa? Az akadozó és szeplőkkel teli fekete-fehér film világa az 1900-as évből, fiákerekkel és cilinderes alakokkal? Ki írta azt, hogy a világ alig néhány perce létezik, csak mi mindannyian hamis emlékanyaggal jöttünk a világra? Nem akarok, Hocke nyomán, a Homo Europaeus gondolkodásának ezekben a sajátos üregeiben és labirintusaiban tévelyegni. Egyébként semmivel sem fűz valóságosabb viszony a mai Európához, mint az előzőekhez, számomra mégis ez a mostani a legkonkrétabb, mert ez az egyetlen, amelyhez a valóságban és az álmaimban  a lépésemet igazítom.
 Többsebességes Európa, azt mondják. Évtizedekig ostoba betonfallal és szögesdróttal kettészelt Európa, azt mondják. De amikor a konkrét fal (legalábbis a két Berlint egymástól elválasztó darabja) leomlott, világosan látszott, hogy nem annyira geopolitikai, mint inkább mentális zónákat választott el. Hogy ma nem egy Európa van, és még sokáig nem lesz, még akkor sem, amikor a képzeletbeli Kelet valamennyi állama csatlakozik majd a képzeletbeli Nyugathoz. Mert gondolkodásunk fantazmagóriái között léteznek Huntigton Európái is, és ezek tektonikus lemezekként ütköznek és morzsolódnak, végig a katolicizmus/protestantizmus és az ortodoxia határa mentén, és Goethe meg Thomas Mann Európái, amelyek a szigorú és okos Északot állítják szembe a dionüsszoszi Déllel…
 Három klisé, három sántító fogalom, három csaknem szexuális képzelgés terjed ma az Uralban eredő, hatalmas félszigeten. Nem tudom, hogy ezeket a fogalmakat azért választjuk ki vagy gyártjuk folyamatosan, hogy másféle, infantilizáló és lenyugtató „lágerekbe” zárjanak be minket, vagy hogy lebegjünk rajtuk, mint a Medúza megmentő tutaján: Nyugat-Európa, Közép-Európa, Kelet-Európa.  A civilizáció, a neurózis és a káosz. A jólét, a kultúra és a káosz. A gondolkodás, a tudatalatti és a káosz. Egyszer a Frankfurti Könyvvásáron egy német könyvkiadóval beszélgettem, és azt mondta, érdeklik a kelet-európai szerzők. Azonnal azt válaszoltam, hogy  én személy szerint nem sorolom magam közéjük. „Igaza van”, mondta, „ön románként valójában délkelet-európai”… Csodálatos pontosítás. Pompás továbbosztása a már megosztottnak. Maradj a helyeden,  tulajdonképpen ezt mondta nyájasan ez a kiadó. Maradj a saját gettódban. Fejezd ki a saját (dél)kelet-európai történelemdarabkádat. Írj a te Securitatédról, a te Ceuşescudról, a te Néppalotádról. A te kutyáidról, a te utcagyerekeidről, a te cigányaidról. Légy büszke magadra, hogy ellenzékben voltál a kommunista korszakban. És hagyj minket a szerelemről, a halálról, a boldogságról, az agóniáról és az extázisról írni. Bízd ránk az avantgárdot, az újítást, a normális kulturális lélegzetvételt. Egyetlen esélyed, hogy kifejezésre juttasd a te kis világod egzotikumát egy kis kiadónál, amelyik esetleg elfogad itt nálunk. Mert végül is, kinek számít? Kit érdekel? Nincs más választásod: erősítsd elfogadott kliséinket, vagy eltűnsz.
 Most itt megismétlem az akkor adott válaszomat: nem vagyok kelet-európai szerző. Nem ismerem el Európa háromfelé osztását se geopolitikai, se kulturális, se vallási alapon, se sehogy. Egy sokféle, de nem skizofrén Európáról álmodom. Musilt olvasva én nem a múlton kérődző kákániait láttam benne, hanem az európai szellem hercegét. Engem nem érdekel, hogy melyik országban élt és írt André Breton. Nem tudom, melyik térképen található meg Bulgakov Kijevje. Catullust, Rabelais-t, Cantemirt, Virginia Woolfot nem térképen, hanem a könyvtárban olvastam, ahol a könyveik egymás mellett sorakoznak. Az én könyveimen nem a román folklór mit tudom én milyen báránykái vagy az ortodox liturgia áhítata derengenek át, hanem Dante csillaga, John Donne körzői, Cervantes lándzsája, Kafka bogara, Proust madelaine-je, Günther Grass tűzfala.  Nem érzem úgy, hogy csak a román írókkal szállok versenybe, vagy csak a környékbeli bolgárokkal, oroszokkal, szerbekkel, csehekkel vagy lengyelekkel, hanem minden olyan íróval, akit csodálok és szeretek.  Persze, a dolog természetéből adódóan, a tárgyam lehet román, román kellékekkel, a saját lelki-nyelvi közegem hanghordozásával, de témáim nem lehetnek mások, mint az európai hagyomány nagy témái, Euripidész és Joyce témái. A prózámra és a verseimre (de elsősorban a töprengéseimre, amelyek, írja George Enescu, a művész legfontosabb foglalatosságai) leginkább a múlt század nagy modern irodalmai hatottak, a külföldiek meg a román, mivel szerencsére a modern román hagyomány ugyanolyan összetett és szertelen, mint bármelyik másik Európában. Azok az írók, akiknek sikerült átjutniuk a nyugati és keleti mentalitást elválasztó sorompón (bizonyos fokig ezzel is igazolva létét), Európa kulturális egén a legnagyobb csilagokká váltak: Tzara, Ionesco, Cioran.  De nagyon sokan mások – köztük igazán  jelentősek – beleszorultak egy végtelen kifejezőerejű, és éppen ezért lefordíthatatlan nyelv  kellemes csapdájába: Urmuz, Arghezi, Blaga, ők egyszerűen ismeretlenek. Minden tiszteletem az övék, de nem akarok a sorsukban osztozni. És azt sem akarom, hogy én legyek az „ügyeletes román”, akit ismételten meghívnak, hogy képviselje az országot találkozókon és eszmecseréken. Lehetnék portugál, észt vagy svájci is. Lehetnék férfi vagy nő, görög vagy barbár. Az írásom szövete nyilván mindegyik esetben más volna, de a szelleme változatlan. Mert Val?ry talán nem is tévedett, amikor kijelentette, hogy minden valaha írt verset egyetlen időtlen költőnek, és senki másnak, csakis a teremtő szellemnek tulajdoníthatunk. Én idáig nem mennék el, de az világosan látszik, hogy van valami, ami (tautologikusan) áthat minden, a magas kultúrához sorolható művet, bárhol írták is és bármennyire keveredtek is a kultúra más típusaival, ez pedig az európai szellem. Ilyen szempontból Márquez is európai, Pynchon is európai, Kawabata is európai. Lehet, hogy nem az attitűdjükben vagy az ideológiájukban, de bizonyosan a műalkotás hatalmas kollektív tudatalattijában, a megismerés e területének „filozófiájában”, ahogyan azt a régi görögök megalapozták. A szemléletükben, mindabban, ami nem jut kifejezésre, de mégis benne van egy irodalmi szövegben.  A posztmodern gondolkodás néhány évtizede próbál rámutatni arra, hogy mi az, ami nincs rendben a magas művészettel: az arroganciája, az autarkhiája, az elitizmusa. A múzeumokba zárása, eltávolítása az élet közvetlen közeléből. Egyik ragyogó esszéjében Walter Bejamin rámutat arra, hogy a műalkotás „aurája” kialszik abban a korszakban, amely lehetővé teszi mechanikus sokszorosítását. Ez mind igaz. A magas kultúra megérdemelte Duchamp egykori „sértéseit” – a múzeumban talapzaton kiállított piszoárt és Gioconda bajuszát –, és ma is megérdemli az egyre „népszerűbb” és felkapottabb kortárs művészet számtalan féle agresszióját. De a régi görög-zsidó hagyomány európai szelleme ezektől a mezallianszoktól nem silányabb lesz, hanem megkapja az abszolút szükséges friss vért. A bajuszos Giocondának csakis a valódihoz viszonyítva van értelme, az örök Giocondát ezzel nem alacsonyítja le, hanem még tündöklőbbé teszi. A populáris kultúra „amerikanizálódásának” hulláma, amitől olyan sokan tartanak, nem a nagy művészet végét jelenti, hanem lehetőséget teremt számára, hogy ezen a hullámtaréjon szörfözzön. A művészet show-businessszé, egy napos látvánnyá alakulása ellenére makacsul azt állítom, hogy a megbízható művészi kultúra napjainkban is felbecsülhetetlen előnyt biztosít a középszerű és névtelen művészek sokaságával szemben, akik reklámmal és tévével táplálják elkábított közönségüket.
 A térben és az időben, az álmokban és az emlékekben, a valóságban és a képzeletben nagyon nagy számú Európa létezik. Ezek közül én csak egyre tartok igényt, az én Európámra, mely könnyen felismerhető, mert hasonlít rá az agyam. És azért hasonlít, mert kezdettől ő formálta a maga képére és hasonlatosságára. Mély ráncok és hajlatok vannak a felületén, mozgató és érzékelő zónák, a beszéd központja és a megértés központja. De nincsenek benne betonfalak, vasfüggönyök és határok.

                  (KOSZTA GABRIELLA FORDÍTÁSA)
 

Bibliográfia

CĂRTĂRESCU, Mircea
Sóvárgás 
(Csiki László ford.)
Jelenkor, 1997

Vakvilág
(Csiki László ford.)
Jelenkor, 2000

Lulu 
(Lövétei Lázár László ford.)
Gondolat, 2004

Miért szeretjük a nőket?
(Koszta Gabriella ford.)
Jelenkor, 2007

„Levante” 
(részletek) 
(Lövétei Lázár László ford.)
Magyar Lettre Internationale, 39, 43, 58 

„Az én Bukarestem”
 (Nagy Zsuzsanna ford.) 
Magyar Lettre Internationale, 39

„Romák és románok”
(Koszta Gabriella ford.)
Magyar Lettre Internationale, 69

MORARU, Christian
„Mircea Cartarescu és a transznacionális román irodalom”
Magyar Lettre Internationale, 72