Éjszakai ügyeletben voltam Martinnal, a Betegsráccal és Pawluval, másnéven Toplákkal. Aznap hiányos volt a személyzet, mert Konrad betegállományban volt, Denist pedig áthelyezték. Ültünk és kávéztunk, a Betegsrác pedig elkezdte nyomni:
– Bírnám, ha a hugid leparkolná a seggét az ágyamra!
– Szállj le rólam!
– Nemár, Gordon, jófiú leszek...
– Miért nem a saját öreglányodon járatod az agyad?
– Meg van dumálva. Viheted anyámat, én meg viszem a hugidat. Úgy hallottam, nem beszél, mármint a húgod. Én komálom a csendes típust.
– Figy, miért nem húzol a picsába és...
– Vagy szerinted nyögdécselne?
Ennyi volt. Felálltam a székről és a torka után nyúltam. Lenyomtam a padlóra, és már kezdtem volna a gyomrába térdelni, ha Toplák nem választ szét minket. Azt mondta, húzzunk a picsába, mindketten, ezért hagytam a fenébe és az A blokk felé vettem az irányt. A Betegsrác is kijött utánam az irodából, és a B blokk felé indult. Menet közben visszanéztem a vállam fölött a tisztiirodába, de Toplák már nem állt az ajtóban. Jó. A cellák felé rohantam, ahová a bevándorlókat zárták. A beszélgetés azonnal elhalt, amint megláttak. Megint kimentem. A Betegsrác a vészjelző mellett állt, és intett, hogy kikapcsolta. Gyors pillantás a tisztiiroda felé. Topláknak semmi nyoma. Visszamentem a börtönblokkba, és egymás után kinyitottam a fémajtókat. Senki sem moccant. Utána megint kimentem. A Betegsrác őrt állt. Tíz óra. Toplák valószínűleg már gyönyörű nők látogatását horkolja.
Visszamentem a börtönblokkba, és intettem nekik, hogy lassan jöjjenek ki a cellájukból. Amikor elkezdtek szivárogni kifelé, a hátsó fémajtóhoz rohantam. Winta odakint várt a teherautóval. Amikor kinyitottam az ajtót, sorban kiléptek a börtönblokkból. A teherautó a Szaglászé volt, de már nem használta, mióta vett pár újat, nagyobbat. A Szaglász most Wied iż-Żurrieq-nél lógott, és várta a teherautó érkezését. Az őrizetesek tíz perc alatt felmásztak a teherautóra, mind a százhúszan. Winta begyújtotta a motort és elhúzott. Nem keltett nagy feltűnést, a teherautó egy régimódi darab volt, úgy nézett ki, mint egy rozoga busz..., és bár jó ideje nem használták, mégis elég jó állapotban volt. Akárhogy is, pár darab még szaladgált belőle az utakon. A lebukás miatt nem fájt a fejünk.
 Kis idő múlva a Betegsrác és én elmentünk a petróleumos kannákért, amiket korábban a szekrényeinkbe rejtettünk, és fellocsoltuk vele a cellákat, ahová a bevándorlók voltak bezárva. Egy szál gyufa simán lángra lobbantotta az egészet. Kicsit vártunk, míg mindent ellepnek a lángok, aztán a kunyhóhoz rohantunk, ahol Pawlu még mindig az igazak önfeledt álmát horkolta. Izzadtam, mint egy disznó, és össze is brunyáltam magam..., tényleg magamon kívül voltam. Aztán a Betegsrác alaposan megrázta Toplákot, mire az felébredt... miva? mitört? mia?
– Tűz van
– Mi?
– A blokkban
– Miafaszt mondsz?
– Mindenhol ég... húzzunk innen a francba
– De a vészjelző, nem szólalt meg...
Végül sikerült, a Toplák magához tért.
– Valaki hívja a tűzoltókat! És mi van az őrizetesekkel?
– Nemtom.
– Mi az, hogy nem tudod?!
– Hát, senki sem kóválygott odabent, amikor benéztünk.
– Ja, aztán az egész mindenség lángba borult, mi pedig ide rohantunk, szólni.
– És ti ketten, ti hol voltatok?
– Hát tudod, Toplák, haverom... én mégis úgy gondoltam, bepróbálkozom a kishúgánál vagy mi.
Ez a tohonya geci, ez a Toplák, ez semmin sem húzza fel magát. Nem izgatta magát különösebben a bevándorlók miatt sem, akár bennragadtak és szénné égtek, akár felszívódtak. Csak az érdekelte, hogy baleset volt-e, mert ha baleset volt, akkor ő szárazon megússza. A Betegsrác a pénzért volt benne. Szaglász is így került képbe. Elég szép rakás pénzért, egy része lopott, a másik részét a bevándorlók dobták össze.
Mire megérkeztek a tűzoltók, a mentők és a rendőrök, már vagy húsz percnyi előnyük volt. Úgy számítom, Wintának bőségesen volt ideje Wied iż-Żurrieq-be érni, Ibrahim pedig, aki a tengeren várt rájuk a Rekedt hajóján (Rekedt persze ezzel a bulivaL is jól járt), valószínűleg járó motorral, már fel is vette őket a fedélzetre. Azt hiszem, mire a tűzoltók visszajöttek az A blokkból, hogy közöljék, senkinek sincs nyoma, Ibrahim már lelépett, és a Żurrieq-ben lakó Szaglász is szétkapta már a teherautót. Ezután jöttek a kérdések – temérdek kérdés –, és egy hat hónapos felfüggesztés. Már semmit sem tudtak a nyakunkba varrni. Fogalmam sincs, Ibrahimnak sikerült-e eljutnia Szicilíába. És Wintának talán sikerült a nagybátyja nyomára bukkaNnia, talán nem. Ahogy a másik százhúsznak is... hát, fasz tudja.
Mostanában a Betegsrác még mindig beteg, és még mindig a hadseregnél van. És soha esélyes sem volt a húgomnál. Ami engem illet, ha lejár a felfüggesztett, talán szolgálok még pár hónapot, aztán úgy döntök, elég volt. Szaglásznak nemcsak arra volt ideje, hogy szétkapja a régi teherautót, hanem kihajította az újakat is, és vásárolt még újabbakat. Toplák meg jó mindenkinél. Tulajdonképpen kétlem, hogy befejezte a harmadik elemit. Még mindig éjszakás, és még mindig áthortyogja az éjszaka javát. Egy vödör kávé sem képes ébren tartani. Ami pedig engem illet, én nézem a sirályokat, és egyetlen könnycseppet sem ejtek.

Djego Grech
Vasárnaponként néha felbukkant, adott egy tízdollárost nekem és a húgomnak. Tudtam, hogy le van égve. A húgom meg hallgatott. Olyan volt, mint a pálló víz egy vödör alján, amit valaki megtöltött, aztán megfeledkezett róla. Rosszallóan nézett rá és elmarta a pénzt. Aztán mint a villám, elfordult és vetett rám egy gyors pillantást. Én jelentőségteljesen bámultam, azt akartam, hogy tartsa meg a pénzt. Nem számított, hogy lopott vagy kölcsönbe kapott vagy..., mert hát, még jól jöhetett, pénzszűkében voltunk.
Apa leült és várta, hogy készítsek neki egy gyenge Comforto kávét, amit néhány biskutellivel habzsolt be. A húgom mellénk telepedett a babáival és a világoskék felmosóvödörrel, aminek az alján egy kevés víz lotyogott. Soha nem beszélt a babáihoz, de szerette megmeríteni a babákat a vödörben, aztán kiemelte őket és megfésülte a hajukat. Apa soha egy szót sem szólt hozzá, de engem kérdezgetett az iskoláról és anyámról – ő sosem volt otthon, amikor apa jött. No, és hova ment az anyád kurválkodni? – kérdezte. Erre én: A Nannába. Erre ő: Meglátogatta azt a másik ribancot, elment az anyjához, mi? AkkorIban csak tizennégy voltam. A húgom meg tizenkettő, és még mindig babázott.
Kristi egy szót sem ejt ki soha.
Tízéves koromban apa még velünk lakott, és néhanapján egy babával állított haza. A húgom pedig, a fejét mélyen, a melléig lehajtva, kikapta a kezéből és eliszkolt vele. Emlékszem, egy időben apa mindig azt ígérte, hogy hoz neki egy csomó babát, mert azt remélte, hogy Kristi így majd beszél hozzá. Emlékszem, ahogy a szemébe fúrta a tekintetét, a szemébe, mint egy nyitott koporsóba, amely lecsapódó fedéllel akármikor a földbe süllyedhetett volna. Aztán pedig lelépett: A picsába, csak bámulsz itt, mint egy idióta, Kristi, nézz már apura, az isten verjen meg, láss engem... Apámnak soha nem volt munkája. Ez az üres ígérgetés és hantázás már jó ideje tartott, amikor egy nap Kristinél betelt a pohár, és megállíthatatlan zokogásba és vijjogásba kezdett. Apu pedig soha többé nem ígért neki babát – olyan rettenetes hang volt, mint a hajnali tenger fölött gyülekező sirályoké.
Néha igazán szerettem nézni a sirályokat. Úgy értem, rengeteg sirályt, úgy, ahogy a tévében is látni őket. Velük ríttam, és a zokogásom beleveszett a rikoltozásukba, százezernyi sirály rikoltozásába. Azon a napon apu is károgni kezdett, mint egy varjú (ilyeneket is lehet látni a tévében), és minél jobban károgott, Kristi annál rondábban zokogott. Ha sírt, könnyek nélkül sírt, de a hang szívszaggató volt. Apu meg, mint a vörös posztóra, dühbe gurult, kinyitotta a bejárati ajtót és kiment a gangra, hogy elszívjon egy cigit, kinyírlak, motyogta, elkapom a nyakad és szorítom, míg..., aztán teljes erőből belerúgott a vaskorlátba a jobb lábával. Bevittem Kristit a hálószobába, és megígértem neki, hogy majd én szerzek neki egy babát. Amikor kijöttem, láttam, hogy apám szóváltásba keveredett a gang túloldalán lakó Pawluval. (Nemtom, említettem-e már, de apámat mindenki utálta.)
Az apám káromkodása és a korlát temetési harangokat idéző rezonálása az őrületbe kergette Pawlut. Visszament a lakásba, előkerítette a vadászpuskáját, megtöltötte, kilépett a gangra és az apámra fogta a fegyvert. Bumm. Aztán Kristi sikoltOzását és apám nevetését hallottam.
Hirtelen minden vörös ködbe borult.
A kurva anyját, hát eltalált.
A húgom sikoltozása. Az apám, térdre esve. Kis vértócsa. Pawlu és a fegyvere. Az apámra meredtem. Húzz már be neki egyet! Állj már ki egyszer az öregedért! Hát csak ennyire vagy tökös gyerek?
Amikor kiskölyök voltam, az apám szerette megtölteni a kádat, és a víz alá nyomni a fejemet. Ez volt az egyetlen módja annak, mondogatta, hogy erősítsük a tüdőmet. Valahányszor a tanító azt üzente, hogy Gordon már már megint sípol (egy kifejezés, amit sosem értettem meg igazán) – vagy még inkább, valahányszor Djego Grech bal lábbal kelt fel –, a hajamnál fogva bevonszolt a fürdőszobába, megnyitotta a hidegvizes csapot, félig megtöltötte a kádat, aztán térdeplő helyzetbe kényszerített. Amikor félig megtelt a kád, kihúzta a lábamat, előredöntött és a víz alá nyomta a fejemet. Az arcom a kád aljához préselődött. És isten mentsen attól, hogy akár csak moccanni merjek.
Anya mindig munkában volt, amikor ezek történtek.
A lövöldözés után mindketten hűvösre kerültek. Pawlu két évet, apám nyolc hónapot kapott (kiderült, hogy adósságai voltak, és a drogbizniszbe is belekeveredett), valamint egy 5000 máltai lírára rúgó bírságot is ki kellett fizetnie, amit gyorsabban egyenlített ki, mint amennyi ideig ennek a történetnek az elmondása tart. Anyám beadta a válópert, ő kapta meg a lakást és a gyerekfelügyeletet. Ettől kezdve apám csak vasárnaponként vihetett el minket, reggel tíztől délig. Nem mintha vitt volna. Inkább csak beugrott egy bögre Comforto kávéra meg egy kis biskutellire. Szétvetett lábakkal leült egy székre, a hóna alól előhúzott egy pisztolyt, és az egyik kezével azt dédelgette, míg a másikkal a kekszet tunkolta a kávéba. Gordon, mondta, egy nap neked magadnak is szükséged lesz egy ilyenre, majd meglátod. És én megtanítalak, hogy kell bánni vele.
Két éven keresztül tartotta magát ehhez a menetrendhez, és csak vasárnaponként tűnt fel. Körülbelül háromhetente jött. Soha nem vett babát Kristinek, ő pedig soha nem nézett többet apa szemébe, még akkor sem, amikor pénzt kapott tőle. Néha attól féltem, hogy Kristire fogja a pisztolyt, de szerencsére soha nem vetemedett ilyesmire.
Egy nap láttam, hogy az iskola kapuja körül őgyeleg, rám várt. Gyere velem, mondta. Tudod, hogy nem beszélhetek veled, válaszoltam, ha anyu megtudja, kitekeri a nyakadat. Bőven elég a vasárnap. Csak az anyám tudott kicsit ráijeszteni az öregemre. Anyám úgy félt tőle, hogy a szar is beléfagyott. A kurvák között is, mondta apám, ő a legkurvább kurva. Az anyám nem volt kurva, biztosan nem volt az. Miután sikerült kiraknia apámat, soha nem keresett másik férfit. Most már te vagy a férfi a háznál, mondta nekem. Jól elleszünk, majd meglátod. Csak te, én és a húgod. Apa egy szívességet kért tőlem aznap, amikor felszedett az iskolánál.
– Csak most az egyszer, Gordon.
– Mit akarsz?
– Szükségem van egy kis segítségre.
– Mire...?
– Hogy megmutasd az öregednek, tökös gyerek vagy.
– Ezt meg hogy érted? Mit akarsz, mit csináljak?
– Nem, most nem tudom elmondani.
- Akkor felejtsük el.
– Esküszöm, hogy kérhetsz bármit, ha most segítesz nekem. Esküszöm annak a kurvának az életére, akit anyádnak nevezel.
– Anyát hagyd ki ebből.
– Gyerünk, fiam, te vagy az egyetlen fiam, hisz tudod.
– Ja, biztos. Biztos, hogy én vagyok ágyékod egyetlen gyümölcse.
– Jaj, ugyan már. Úgy viselkedsz, mint az anyád.
– Mondtam, hogy anyát hagyd ki ebből.
– Figyelj. Figyelj csak ide...
– Ez most komoly? Kérhetek bármit, megteszed?
– Hát, ha muszáj. Igen. Az öreged a szavát adja.
– Ha muszáj? Vagy megteszed, pontosan azt, amire kérlek?
– Bármit.
– Rendben. Segítek neked, ha szavadat adod, hogy soha többet nem teszed be a lábad a lakásunkba.
Így felszálltam a motorjára és elhúztunk. Az volt a dolgom, hogy bemenjek egy ilyen bárba, az iskolai egyenruhámban, és adjam oda az iskolatáskámat annak a srácnak, Bobbynak. Semmi komoly. Az egyetlen gáz az lett volna, ha eltévesztem a csávót (akit soha nem láttam még), és ha mondjuk Peppi kezébe nyomom a táskámat, akkor nagy bajba kerülhettem volna.
Az iskolatáskám: benne kábé 5000 darab ecstasy tabletta.
Bobby: magas, sovány, a homlokára tolt napszemüveg. Kopasz. Tetkó a bal karján.
Szóval elsétáltam a Jessie’s bárig, és egyenesen beléptem. Egy kólát kérek. A tekintetem körbejárta a helyiséget, megpihent minden hasadékon és szögleten. Bobbynak nincs nyoma. És egy csomag Twisteest is. Úgy tettem, mintha nem lenne kéznél elég pénzem. Lehajoltam, lehúztam az iskolatáskám első zsebének zipzárját és apró után kotorásztam. Ebből a pozícióból alaposabban szemügyre vehettem a kocsma közönségét. És ott volt Bobby. Továbbra is a táskámban kotorászva kitartóan bámultam rá, míg végre elkapta a pillantásomat és finoman bólintott. Erre gyorsan kiegyenesedtem, a pultra potyogtattam 35 centet, és azt mondtam, Elnézést, nem találom a pénzem. Aztán felmartam a kólát és a Twisteest, és kisiettem, menet közben egy utolsó pillantást vetve Bobbyra, amikor felharsanT a kiáltás, Hé, fiacskám! Itt felejtetted a táskádat! De én már az apám motorjára másztam fel épp, amikor Bobby kijött utánam a kocsmából, kezében az iskolatáskámmal. Az apám ránézett, felbőgette a motort, aztán elhúztunk.

Kristi Grech
A húgom kizárólag Golden Harvest zsemlét evett La Vache Qui Rit fóliázott szeletelt sajttal. Az apám furának, ijesztőnek találta, hülyegyereknek hívta, meg vadállatkának. Tulajdonképpen anyu is úgy vélte, hogy Kristi afféle furcsa játékbaba. Ami pedig engem illet, én tényleg nem tudom, mit mondhatnék róla. Csak annyit mondhatok, hogy a szeme olyan, mint egy csukott könyv, olyan semmitmondó, mint ő maga; hogy a számomra minden látható ok nélkül kirobbanó sikolyai az idegeimre mennek. Kristi soha nem ölelt meg senkit, még anyát se. Azért eszik Golden Harvest zsemlét, mert az szezámmaggal van meghintve. Hozzá sem érne olyan zsemléhez, ami nem szezámmagos. Pedig az a helyzet, hogy nem is eszi meg a magokat. Lepiszkálni szereti őket, egyesével, és beledobálni egy ilyen nagy befőttesüvegbe, ami már félig tele van, és minden nap beírja a kis kék füzetébe, hogy hány szezámmagot szedett össze. A húgom szezámmagokat gyűjt. Ha már itt tartunk, ő maga is olyan kicsit, mint egy ilyen apró mag: pöttöm termet, olajos bőrszín, az arca tele apró, fehér pöttyökkel, egyik a másikon, egymás után... pont mint a szezámmagok a nagy befőttesüvegben.
Kristi rengeteget időt tölt el egymagában, az ágya alá bújva. Eltekintve attól a ténytől, hogy a társaságunkban is meglehetősen egyedül van, szüksége van egyedül egyedüllétre is, ilyenkor a karjait szorosan átfonja a térdei körül, az állát pedig a combjai között húzódó résbe temeti. Pillantása elvész szobája mozaikos padlójának foltjai között, és nem hallatszik más, csak a nagy óra ketyegése, amit egy vasárnapi zsibvásáron szajréztam néhány évvel ezelőtt. Ilyenkor előre-hátra hintáztatja magát, mint az ágya fölé szerelt nagy óra rozsdás ingája. A húgom órákat tölt azzal, hogy csak az óra ketyegését hallgatja (amit szintén kékre kellett festenem). Talán a ketyegés visszaviszi őt az anyaméhbe, ahol nem volt más hang, csak a szívdobogás, ami arról mesélt neki, hogy eleven. Anyám azt mondja, hogy korábban kellett megszülnie, a húgom hét hónapra jött a világra; akkoriban én csak kétéves voltam és nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, nagyon a szívére vette, hogy néhány hónappal korábban kiűzetett onnan. Talán ő így tiltakozott a kiutasítás ellen, annak a napnak a nem múló emléke ellen.
Kristi soha nem ejtett ki egyetlen szót sem.
Az emberek talán ezért találták őt ijesztően furcsának, ha ez jó szó erre. Mondjuk inkább azt, hogy más, ő más. Kicsit olyan, mint egy teáskanna, tényleg. Soha nem mutatja ki az érzéseit, és tökéletesen közönyösnek tűnik. De néha rettenetesen tud sivítani. Máskülönben csak hűvös. Csak akkor sivít, ha eléri a forrpontot. Máskülönben teljesen közönyös. Mindig úgy gondolok rá, mint egy csillogó fém teáskannára, amelynek tükörfényes felszíne egyenesen visszaveri a látványt. De ha belepi a korom és a vízkő mocska, akkor már nem látszik semmi. Ilyenkor nagyon gyorsan ki kell fényesíteni, különben a korom odakövesedik és nehéz, vagy akár lehetetlen eltávolítani. Akárhányszor nézek is a húgomra, nem látom őt. Mintha nem is létezne, vagy mintha még nem sikerüLt volna elég alaposan kiismernem. Helyette magamat látom. Próbálom, hiábavalóan, megérteni.
Kristi soha nem fogta meg senkinek a kezét.
Egy teáskannát bárki kifényesíthet, ha bepiszkolódott, ehhez képest Kristinek, mint egy macskának, saját tisztálkodási technikája volt, az ágya alatt az arcát a térdeihez szorította és hallgatta a sötétben a ketyegést, amelyhez hozzáigazította a lélegzését, testét előre-hátra hintáztatva.

Gordon Grech
Tizennyolc éves koromban álltam be katonának. A tiszti egyenruha távol tartott a zűröktől. Egész büszke voltam arra az egyenruhára. Ahogy az anyám is. Elfutották a szemét a könnyek, amikor először látott meg uniformisban. Kristi viszont frászt kapott. Behátrált az ágya alá, és három napig fel sem bukkant onnan. Fogalmam sincs, mit hitt, mivé változtam át. De attól a naptól fogva mindig várnom kellett az átöltözéssel addig, amíg beszálltam a furgonba, vagy csak akkor vettem fel az egyenruhát, amikor beértem a munkahelyemre. És mielőtt hazaértem volna, a bejárati ajtó előtt, a lépcsőházban, ahol Pawlu meglőtte apámat, megint visszaöltöztem civilbe, apám hitetlenkedő nevetésének emlékei között. Na, most ki a tökös gyerek, Djego Grech? Látod a gumibotot és a géppisztolyt? Sokkal jobb, mint egy Glock 17-es, nemde, apám? Aztán célba veszem a korlátot, kibiztosítom a fegyvert és... és a kezem csepeg a vértől. Megint látom, ahogy Pawlu beront a lakásba, a felesége hisztérikusan kiabál, Kristi zokog, és a szirénA, ami nem sokkal később elhallgattatta a százezernyi sirály rikoltozását, míg én megpróbáltam a puszta kezemmel megállítani a sebéből ömlő vérfolyamot. Akkor már rég, Bobby és az 500 ecstasy pirula esete óta nem láttam az apámat, és megesküdtem a szezámmagos befőttesüvegre, hogy soha többet nem keveredek bele ilyen slamasztikába.
Az egyenruha némi önbecsülést nyújtott a számomra. Tiszteletet kaptam azoktól az emberektől, akiket óvtam; büszkén masíroztam el a házaik előtt, a mellkasomat düllesztve, az oldalamon a gumibot fityeg, a vállamra szíjazva pedig a géppisztoly, a megfelelő pillanatra várva, hogy használjam, ez akkor érkezett volna el, ha megpillantom Djego Grech-t. Élvezettel gúnyoltam volna: Na, halljuk, károgj, mint a varjak, akiket sohasem hallottál. Lássuk a félelmet, te disznó, lássuk legalább egyszer a félelmet, lássuk, ahogy átéled azt a félelmet, amit a lányod a hallgatásban rejtegetett. Gyerünk, nagyfiú, halljuk azt a zokogást, ahogy a lányod zokogott, hasra, te csúszómászó, aztán meg ne lássak egyetlen könnycseppet is legördülni az arcodon! De igazából fogalmam sincs, mi történt az öreggel, még a nevét sem emlegette soha senki. Nem volt börtönben, de sehol sem láttam Máltán, és a lakásunkra sem jött el ősidők óta. Aggódni kezdtem, hogy már sohasem lesz lehetőségem arra, hogy  rászegezzem a fegyveremet, hogy mélyen a szemébe nézzek, míg a torkának nyomom a puskatust, hogy a mellkasára tapossak, egyre erősebben és erősebben, míg el nem akad a lélegzete... és hogy ekkor hangosan a képébe röhögjek.

Dátum: 2005. január 13.
Állomáshely: ?al Safi
Kora: 25 év
Foglalkozása: tiszt
Keresztneve: Gordon
Vezetékneve: Grech
Harci jelek: Nincsenek

Egyenruhában feszítve, gumibotot lóbálva..., az egyenruha hatalmat adott nekem. Többször is belerúgtam, teljes súlyommal az ágyékába préseltem a térdemet. Belemarkoltam a hajába és addig vertem a fejét bele a sárba, míg megtelt vele a szája, összekente a fogait és beszivárgott a nyelve alá. Egyre erősebben préseltem a földhöz, és közben képzeletben azt mondtam neki: Ez az egyetlen módja annak, hogy erősítsük a tüdődet, fiacskám. És isten mentsen attól, hogy csak moccanni merj, te mocskos állat! De nem szóltam egy szót sem. Csak néztem bele a szemébe, ő pedig sárral és kavicsokkal teli szájjal azt mondta, Kérem, én ártatlan. Kérem, segít.
Azok a szemek... Ibrahim szemei... kicsik, feketék, rémültek, rángatóznak, mégis valahogy éberek... azok a szemek arra kényszerítettek, hogy felálljak, elmenjek, hogy úgy tegyek, mintha csak azért vertem volna meg, mert megérdemelte. Érezte, hogy már nem nyomom a sárba a fejét, mégis csendben maradt, nem mozdult.
Később... a bevándorlók ?al Safiban lezajlott tüntetése után jóformán minden nap láttam Ibrahimot, ő mindig felvillantott egy mosolyt, én pedig mindig ugyanazt a mondatot olvashattam ki a szemeiből: én ártatlan, kérem segít. A cellákban megváltoztak a dolgok. A menedékkérők visszautasították az élelmet, amit adtunk nekik, kidobták, amint megérkezett, végül már napokon át éheztek. A tisztek egyre durvábbak és durvábbak lettek. Én viszont lassan visszafogtam magam. Nemtom, mi ütött belém. Mindenesetre megkaptam érte a Tökös gúnynevet, és ki mástól, mint pont Charlie-tól. Nem sokra rá pedig már gyávának hívott. Pedig nem voltam gyáva. Egyszerűen csak eldöntöttem, már amennyiben ennek köze van a tökösséghez, hogy jobban kell bánnunk velük.
A menekültek szabadon engedésének gondolata attól a naptól fogva kísértett, hogy Ibrahim a segítségemet kérte. Hat hónappal később megkapta a menekült státuszt, egészen addig az érintkezésünk csak néhány jelentőségteljes pillantásra szorítkozott. Aztán egy nap, nem sokkal azután, hogy szabadon engedték, kint várt rám, a fogolytábor előtt. Winta is vele volt, a lány is megkapta a menekült státuszt, miután egy évig és három hónapig volt bekasztlizva egy patkányodúnak is alig nevezhető, szűk kis lukba. Boá! Mennyire utálom azt a helyet. Utálom a paradicsomos tészta meg a háromhetente cserélt, avas olajban sülő krumpli szagát.
– Mit kerestek itt?
– kell segítséged
– Ne most.
– igen, igen, én tud. Hol?
– Bárhol, csak nem itt. Bajba sodortok. Tudod mi az... baj?
– Hol?
– Gżira. Ma este. Manoel-sziget. Képben vagy?
– Mi megtalál, oké. Tíz?
– Király.
Tehát: az első találkozóm Ibrahimmal és Wintával a Manoel-szigeten, tízkor. Elmondtam nekik a tervemet, és ők is elmondták nekem a magukét. És megállapodtunk egy újabb találkozóban. Egy hónappal később, Xufi’s-nál, ugyanabban az órában. Egy hónapra rá a Tigris Bárban, utána pedig Ta’ Soldiban. Ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztam velük. Az volt a tervem, hogy kiszabadítom az illegális bevándorlókat, és pontosan ezt is tettem. Azon a napon Ibrahim szemében a húgom szemét láttam. Ha tehetném, őt szabadítanám ki onnan, ahová be van zárva, a saját börtöncellájából, de hát nem lehet válogatni. Ibrahimot és a cimboráit szabadítottam ki helyette. Az ő ötletük volt, hogy gyújtsunk tüzet a cellákban. És ?al Safi’s már csak egy kiégett műemlék a menedéket kérők számára, akik elszöktek a hazájukban dúló háború elől, és most elszöktek a cellákból is, ahová a vendégszerető máltaiak zárták őket.
A hat hónapos felfüggesztésem alatt végig otthon voltam. Nem dolgoztam, nem is akartam. Sikerült félretennem egy kis pénzt. A húgom észrevette, hogy valami furcsa dolog történik, ezért megpróbáltam elmagyarázni neki, mit tettem.
–
– felfüggesztettek, csak egy kis időre
–
– ne aggódj, legfeljebb kerítek más munkát
–
– mit mondasz? különben sem szeretted az egyenruhát
–
– elég nyomasztó egy hely volt, ahol voltam
–
– vigyáznom kellett azokra az emberekre a börtönben
–
– és ez nem igazság, azok a csávók olyanok voltak, mint te, nem tettek semmi rosszat, csak nem tudtak beszélni, ahogy te sem
–
– ezért hagytam, hadd menjenek. tudtad, hogy én engedtem szabadon azokat az embereket?
–
– és fel is gyújtottunk az egész kócerájt
–
– ha ott lettél volna, tetszett volna neked, ahogy terjednek a lángok, Kristi. és nekem is tetszett volna, ha látom, hogy megelevenedik a szemed a lángoktól
–
– kiszabadulni, ez jól hangzik, ugye, Kristi?
–
– elmehetnénk valahova, ahol a sirályok vijjognak... Kristi... Kristi

Joyce Grech
Kétszer látogattam meg apámat a kórházban. Végül is, ő volt az öregem. Az egyetlen, aki jutott nekem.
Azért hívtak, hogy megmondják, rákja van. Ez a felfüggesztésem idején történt. Olyan rákja volt, ami a vérét támadta meg, leu-valami-vagy-másvalami, és a gyógyszeres kezelés, amit kapott, túl soknak bizonyult a számára. Ezért letudtam egy látogatást nála a Boffa Kórházban, ahol egy kétszemélyes szoba egyik hideg ágyán feküdt. A lélegzete tétova.
– No, és van csajod?
– Semmi.
– Nem voltál még nővel?
– Nem.
– Azt mondod, hogy nem szoktad becsempészni a lompost?
– Ez az én dolgom.
– De nem vagy köcsög, ugye?
– Ez is csak az én dolgom.
– Jaj, ne hervassz már ilyenekkel, fiam!
– Jobb volna, ha megpróbálnál csendben maradni, apu, nem?
Megragadta az oxigénmaszkot, az orrára és a szájára szorította, mélyeket lélegzett. 
– És mi van a húgoddal, még mindig ugyanolyan?
– Igen.
– Tuti, hogy nem az én lányom, basszameg.
– Ne kezdd ezt, mert elhúzok. 
– Tuti, hogy az anyád Pawluval kefélgetett. Az is egy nyomoronc, az a Pawlu.
– Az anyám nem kefélt senkivel, csak veled.
– De akkor hogy lett a húgod olyan, amilyen?
– Miért, te nem látod a hasonlóságot?
– Van pasija? Talán attól észre térne, soha nem lehet tudni.
– Nincs.
Megint feltette az oxigénmaszkot.
– És mi van anyáddal, kavar valakivel?
– Ez nem tartozik rád.
– Miért nem jön be soha?
– Nemtom.
– Mondd meg neki, hogy nemsokára elmegyek.
– Ez csak rajta múlik.
– Mondd meg neki, hogy ő volt az egyetlen, akit szerettem.
– Átadom. Nyugodj meg, apu. Most lépek.
– Munkába mész?
– Perpillanat nem dolgozom.
– Néha azért benézel majd, ugye, Gordon?
– Attól függ. Ha továbbra is kurvázod anyámat, akkor nem.
– De én vagyok az öreged. Ezt tudod, ugye tudod?
– Magasról szarok rá. Ezt meg te tudod, nem?
– Nem kéne így beszélned apáddal. Ezt is attól az ócska lotyótól tanultad?
– Anyám nem lotyó.
Jó volt nézni, ahogy kinyúlt a maszkért, valahányszor kifogyott a szuszból.
– Elég felvágós lettél, mióta egyenruhába bújtál, azt kell mondjam.
– Már nem vagyok a seregnél.
– Mi? Leszereltél? Miért?
– Nem a te dolgod. Hosszú.
– Mondd meg anyádnak, hogy még mindig a férje vagyok, és látni akarom.
– Van különbség? Csak megint elkezdenéd kurvázni, szokás szerint.
– Csak tedd, amit mondtam...
– Egyébként miért mondtad, hogy meg fogsz halni?
– Innen senki sem jut ki élve. Ezt megmondták nekem.
Nem volt módom arra, hogy megkérjem anyámat, látogassa meg. Az halál lett volna. Kizárt. Azok után, hogy megállás nélkül pocskondiázta és lelotyózta, Lord Djego elvárta volna, hogy anyám meglátogassa. Én még csak említést sem tettem a látogatásomról, de biztos vagyok benne, hogy anyám kiszagolta. Előbb vagy utóbb, de mindig megtudta, amit meg kellett tudnia. Ezután még egyszer meglátogattam apámat, vittem neki egy fényképet a családról. Elállt a szava, amikor meglátta, hogy anya milyen gyönyörű maradt, és Kristi milyen gyönyörű lett. Én nem sokat beszéltem, de ő sem. Csak hátrahanyatlott, alig volt már benne erő. Már csak egyszer említette anyámat. Azt mondta, hogy szerette... hogy mindig szerette... hogy csak őt szerette...
Joyce gyönyörű asszony és remek ember. Djego Grech nem érdemelte meg őt. Ha belegondolunk, tulajdonképpen Gordon és Kristi Grech sem. De Kristi és Gordon nem egyedül csak az övéi. Ők Joyce és Djego közös gyümölcsei, és talán épp ettől olyanok, amilyenek. Ezt ő érti, az anyám. Ezért szeretem őt.
Ma Kristi és én ülünk az eleven ég alatt, amelyen sirályok repkednek. Ő a babáival játszik, megmeríti őket a jégkék tengerben. Ami engem illet, én a sirályokat figyelem, és nem ejtek egyetlen könnycseppet sem. Néha a kávézó felé fordulok, és integetek az anyámnak. Egy Danielle Steel regényt olvas egy csésze kávé mellett. Néha ránk néz és integet. Roger mellette ül és újságot olvas. Biztos vagyok benne, hogy anya néha rápillant. És felfénylik az arcán az a ritka mosoly.

      MÁRTON RÓZA KRISZTINA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia
AZZOPARDI, Clare
„Nincs rá szó leírni történet”
Magyar Lettre Internationale, 61