Timothy Garton Ash
Új történetet írni Európának
(Hat dolog, amiért szeretni lehet)

Európa elvesztette a fonalat. 2007. március 25. volt a római szerződések 50. évfordulója – az Európai Gazdasági Közösség 50. születésnapja, amelyből az Európai Unió alakult –, és Európa nem tudja, melyik történetét mondja el. Három generáción át működött a (nyugat-) európai integráció háború utáni  közös politikai elbeszélése, de a hidegháború vége óta erodálódik ez az alap. Az európaiak többségének fogalma sincs, honnan jövünk, és még ennél is kevésbé van közös elképzelése arról, merre akarunk menni. Nem tudjuk, miért van ez az EU, és mire volna jó. Haladéktalanul szükségünk van tehát egy új narratívára. 
Azt javaslom, hogy új történeteinket hat szálból fonjuk össze, amelyek mindegyike egy közös európai célt követ. Ezek pedig: a szabadság a béke, a jog, a jólét, a sokféleség és a szolidaritás. Ezek a célok nem korlátozódnak Európára, de a legtöbb európai nyilván egyetért abban, hogy a mai Európára jellemző, hogy ezeket tartja szem előtt. Ennek az igénynek persze sokszor nem teszünk eleget. De ha ez nem mindig sikerül, az is hozzátartozik legújabb történelmünkhöz, és ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Mert a mai Európának képesnek kell lennie az állandó kritikus önreflexióra is. 
Azt javaslom, hogy identitásunkat ne az „európai nemzet” történeti módján konstruáljuk meg, amelyet egyszer gúnyosan olyan emberek csoportjaként definiáltak, akikben az a közös, hogy utálják a szomszédaikat és hamis képet alkotnak a saját múltjukról. És ne próbálkozzunk azzal se, hogy az európai történelmet újból egyfajta teleologikus mítoszként adjuk elő, ahogyan ez a 19. századi nemzetté válási folyamatokra volt jellemző. Történelmünknek egy ilyen mitopoetikus eltorzításából („Nagy Károlytól az euróig”) semmi jó nem sülhet ki. Működni meg aztán pláne nem fog: Ernest Renan, a kiváló történész a nemzetet igen találóan olyan közösségként írta le, amelyet a közös emlékezet és a közös felejtés határoz meg. Amit azonban az egyik nemzet elfelejteni szeretne, azt a másik szeretné megőrizni az emlékezetében. Minél több nemzet van az EU-ban, minél erőteljesebben különböznek egymástól a nemzeti emlékezetek, annál nehezebb lesz közös mítoszokból konstruálni meg a közös múltunkat. 
Európai összetartozásunk érzését nem is egy ellenség vagy (az identitáselméletek zsargonjával) egy „Másik” negatív kliséjével kellene kialakítanunk, ahogy például Nagy-Britannia tette a 18-19. században egy sztereotipizált Franciaországgal szembeállítva. A szovjet-kommunista „Kelet” összeomlása után, amellyel szemben a negyvenes évek végétől 1989-ig Nyugat-Európa definiálta magát, egyes politikusok és értelmiségiek Európa „Másikját” Amerikában vagy az iszlámban próbálják fellelni. Ezek a kísérletek egyszerre ostobák és kártékonyak. Inkább megosztják az európaiakat, ahelyett hogy összehoznák őket. Mind a negatív képek, amelyeket másokról alkotunk magunknak, mind a mítoszok, amelyeket saját kollektív múltunkról gyártunk, jellemzőek arra, amit euro-nacionalizmusnak hívok – arra a törekvésre, hogy az európai szintű politikai identitás kialakításában a nacionalista módszereket próbálják másolni.
Azt javaslom, hogy az egyetlen „Másik”, amelyet Európának definiálnia kellene, legyen a saját korábbi mivolta: pontosabban a szerencsétlen, önromboló, olykor kimondottan barbár fejezetek az európai civilizáció történetéből.
A Jugoszlávia összeomlását követő háborúkkal és a Koszovóban megkezdett népirtással ez a szerencsétlen történelem az elmúlt évszázad legutolsó éveiig is eltart. Tehát egyáltalán nem csak egy távoli múltról van szó. A történelem ismerete és a történelmi öntudat ebben döntő szerepet játszik, de ennek tisztességes történetírásnak kell lennie, ami minden elvetendőt megmutat, nem pedig mythistoire-nak, mitizált történelemnek.

Számos hagyományos EU-rópai vitával ellentétben itt sem az egység, sem az erő nem tartozik az elérendő célok közé. Az egység, akár nemzeti, akár kontinentális egységről van szó, nem öncél, csupán egy magasabb cél elérésének eszköze. Az erő nemkülönben. Az EU-nak nagyobb kompetenciára volna szüksége ahhoz, hogy érvényesíteni tudja az erejét, különösen a külpolitikában, hogy képviselni és jól felfogott célokként érvényesíteni tudja az értékeinket. Az erős Európát, l’Europe puissance öncélnak tekinteni, amire csak azért kell törekedni, hogy lépést tartsunk Amerika erejével, euro-nacionalizmus volna, nem pedig európai patriotizmus.
Új narratívánk ezért az eltérő múltak felől egy közös jövőt megalapozni képes, közös célokhoz vezető haladás (ha nem is tökéletes, de mégiscsak haladás) becsületes, önkritikus mérlege. Hozzátartozik ezeknek a céloknak a természetéhez, hogy nem valósíthatók meg tökéletesen (sosem lesz örök béke vagy teljes szabadság a földön). De hozzájárul a közösség kialakításához, ha együttesen törekszünk rájuk. A következőkben egy ilyen narratívát vázolok, amelybe be van építve a kritika is.  Ez egy első, nyers vázlat, bírálatra és átdolgozásra szorul. Ha az, amit javaslok, nem érint elég sok európait, akkor nincs értelme folytatni. Ha mégis, akkor talán van. 

Szabadság
Európa története az elmúlt 65 évben a szabadság terjedésének története. 1942-ben csak négy veszélyesen szabad ország volt Európában: Nagy-Britannia, Svédország, Írország és Svájc. 1962-ben Nyugat-Európa túlnyomó része szabad volt, kivéve Spanyolországot és Portugáliát. 1982-ben az ibériai félsziget és Görögország csatlakozott a szabadokhoz, de annak nagy része, amit akkor Kelet-Európának hívtunk, a kommunista diktatúrának volt alávetve. Ma ezeknek a vitathatatlanul Európához tartozó országoknak a sorában már csak egyetlen egy utálatos kis autoriter rezsim létezik – Belorussziában. A legtöbb európai azonban liberális demokráciában él. Ez még soha nem volt így az elmúlt 2500 évben. Ez már elegendő ok az ünneplésre.
A jelenlegi EU-tagországok nagy része nem is olyan régen még diktatúra volt. Az olasz köztársasági elnök, Giorgio Napolitano még élénken emlékszik Mussolini fasiszta rendszerére. Az Európai Bizottság elnöke, Jose Manuel Barroso Salazar diktatúrája idején nőtt fel Portugáliában. Az EU külügyi megbízottja, Javier Solana még emlékszik, hogyan szabadult ki Franco rendőrségének karmaiból. A huszonhét kormányfőből tizenegyen, akik 2007 tavaszán gyűltek össze a kerek-asztal körül az Európa Tanácsban, Angela Merkel, német kancellárt is beleértve, jó húsz éve még a kommunista elnyomás alatt éltek. Tudják, hogy mi a szabadság, mert ismerik a szabadság hiányát.
Azok, akik diktatúrában éltek, biztosan nem azért akartak felszabadulni, hogy EUrópaivá válhassanak, hanem azért, hogy végre szabadok legyenek. De annak a kilátásai, hogy esetleg be lehet kerülni oda, amit ma az EU jelent, egyik országot a másik után – Spanyolországot és Portugáliát harminc éve, Horvátországot és Törökországot napjainkban – arra készteti, hogy átalakítsa a belpolitikáját, gazdaságát, jogrendszerét, médiáját és társadalmát. Az EU minden idők leghatékonyabb rendszerváltó motorja. A szabadságért és az azért folytatott küzdelem, amit ma kissé patetikusan az „Európába való békés visszatérésnek” hívnak, évtizedekig összefonódott. 

Fonákságok: Közelebbről megnézve kiderül, hogy Európa újabb demokráciái korántsem makulátlanok, nagymérvű a korrupció – különösen, de nem kizárólag Délkelet-Európában. A mi jobban megszilárdult demokráciáinkban is túl nagy a pénz szerepe a politikában, a jogrendben és a médiában, akárcsak az Egyesült Államokban. Bárhogy van is ez elvileg, a gyakorlatban a gazdag európaiak mégiscsak szabadabbak, mint a szegények. Az EU komoly katalizátora a demokratizálódásnak, de az EU maga nem különösebben demokratikus. Az EU-előírások igazolására a római szerződésekben rögzített „négy szabadság” – az áruk, személyek, szolgáltatások és a tőke áramlásának szabadsága szolgál, ugyanakkor ezek az előírások korlátozhatják az egyének szabadságát. Végül mindez nem csak az EU érdeme: Az Egyesült Államok, a NATO és az EBESZ szintén jelentősen hozzájárult a szabadságjogok biztosításához Európában. Az emberi jogok és a polgári szabadságjogok védelme a legutóbbi időkig az Európa-Tanács és emberjogi bírósága,  nem pedig az EU a hatáskörébe tartozott. 

Béke
Európa évszázadokon át hadszíntér volt. Most a béke színtere. Nemzeteink erejét nem a csatatereken, inkább a futballpályákon mérjük össze. Az európai országok közötti nézeteltéréseket Brüsszelben ütköztetik véget nem érő tárgyalásokon, nem fegyveres összetűzésekben. Az EU a permanens, intézményesített konfliktuskezelés rendszere. Ha elegük van a brüsszeli huzavonákból, gondoljanak bele az alternatívákba. Nyilván elképzelhetetlennek tartják, hogy a franciák és a németek valaha is még egyszer háborúzzanak egymással, de a szerbek és az albánok nemrégiben még halomra öldösték egymást. Nem elég a jószándékra hagyatkozni az európai béke megőrzéséhez. Lehet, hogy ez már régóta, sokszor hangoztatott érv az integráció mellett, de attól még nem kevésbé igaz. Időnként a régi érvek a legjobbak.
Fonákságok: Nem bizonyítható, hogy az európai integráció garantálta a békét 1945 után Nyugat-Európában. Egyesek azt vethetnék ellene, hogy a NATO és a hidegháború hegemón rendszere biztosította ezt, és az USA volt az európai békefenntartó; mások azt emelnék ki, hogy Európa nyugati fele a liberális demokráciák zónája lett, és a liberális demokráciák nem háborúznak egymással. Több tényező hatott egyidejűleg, történészek vitatkozhatnak arról, mikor melyik nyomott többet a latban. Akárhogy is: Közép- és Kelet-Európában 1945 után nem volt béke, ezt tanúsítják a Kelet-Berlin, Budapest és Prága utcáin felvonuló szovjet tankok és az 1981-ben Lengyelországban kihirdetett hadiállapot. Ráadásul: Európa – az EU és szélesebb értelemben Európa megszilárdult demokráciái kudarcot vallottak, amikor a hidegháború lezárulása után meg kellett volna állítani a háború visszatérését a kontinensre. Egy kétes értékű amerikai intervencióra volt szükség ahhoz, hogy véget vessen a háborúnak a Balkánon. Mire vagyunk hát olyan büszkék? 
 

Jogok
Az európaiak ma többnyire jogállamban élnek. Lefektetett emberi és polgári jogokat élvezünk, és ezek ügyében bírósághoz fordulhatunk. Ha helyi vagy országos bíróságtól nem kapunk elégtételt, európai bíróságokhoz fellebbezhetünk, az Európai Emberjogi Bírósághoz is. A törvény előtt egyenlők férfiak és nők, gazdagok és szegények, feketék és fehérek, hetero- és homoszexuálisok. Nagyjából abból indulhatunk ki, hogy a rendőrség azért van, hogy bennünket védjen, nem pedig azért, hogy a hatalmon lévők érdekeit védje, úgy táncoljon, ahogy a helyi maffia fütyül, vagy a saját zsebére dolgozzon. Sokszor elfelejtjük, hogy ez mennyire nem evidens. Az európai történelem túlnyomó részében az európaiak nem éltek jogállamban. Az emberiségnek legalább kétharmada még mindig nem. „Nálam van a fegyver, úgyhogy én mondom meg, mi a jogos”– közölte egy afrikai közlekedési rendőrtiszt egy újságíró ismerősömmel, miközben behajtott tőle egy teljesen önkényes „járulékot”. 

Az EU jogközösség. A római és az ezt követő szerződések az európai bíróságok munkája nyomán egyfajta alkotmánnyá alakultak. Egy tudós az európai bíróságot „a világtörténelem leghatékonyabb nemzetek feletti bírósági intézményének” nevezte. Az EU jog megelőzi a nemzeti jogot. Még a legerősebb kormányok és vállalatok is kénytelenek időnként meghajolni európai bírák ítélete előtt. Miért van az európai futballklubokban annyi külföldi játékos? A bíróság egy 1995-ös ítélete miatt. A négy európai szabadságjognak érvényt szerző bíráknak köszönhető, hogy a legtöbb európai ma oda utazhat, ott vásárolhat, élhet és dolgozhat Európában, ahol csak neki tetszik. 

Fonákságok: A gyakorlatban némelyek egyenlőbbek a többieknél. Például Silvio Berlusconi. És hatalmas terei vannak a jogtalanságnak, különösen Kelet- és Délkelet-Európában. A szilárd demokráciákban a biztonsági szervek hatáskörét egyre növelték, időközben még a tárgyalás nélküli fogvatartást is megengedték, és polgári szabadságjogokat sértettek meg „a terrorizmus elleni harc” jegyében. És persze éppen az európai jog elsőbbsége és a bírák hatalma az, amit az euroszkeptikusok – különösen Nagy-Britanniában – annyira utálnak. Attól tartanak, hogy ez csorbítja a szuverén államok demokratikusan választott parlamentjeinek hatalmát. 
 

Jólét
A legtöbb európai jobban él, mint ahogy a szülei, és sokkal jobban, mint ahogy a nagyszülei éltek. Kényelmesebb, melegebb, biztonságosabb lakásokban laknak, táplálóbban és változatosabban étkeznek, magasabb a jövedelmük, és érdekesebb nyaralásokat engedhetnek meg maguknak. Még soha nem éltünk ilyen jól. Nézzék csak meg Henri Cartier-Bresson csodálatos fotóalbumát az európaiakról, ez emlékeztet arra, milyen szegény volt még sok európai az ötvenes években. Ha a világ országait bruttó nemzeti termékük nagysága szerint ábrázoljuk egy térképen, és az egy főre jutó jövedelmek szerint színezzük ki, látható, hogy Európa a világ egyik leggazdagabb kontinense. 

Fonákságok: A Bond Street és a Kurfürstendamm nem tipikus egész Európára. Még mindig vannak példák a megszégyenítő szegénységre Európa leggazdagabb országaiban is, és akad néhány nagyon szegény ország Európa keleti felében. De hogy a jólét mennyire tudható be közvetlenül az EU-nak, azt sem könnyű megállapítani. Harold James gazdaságtörténész Europe Reborn (Az újjászületett Európa) című könyvében van egy grafikon, amelyik megmutatja, hogyan emelkedett az egy főre jutó nemzeti jövedelem a 20. század folyamán Franciaországban, Németországban és Nagy-Britanniában. A két világháború súlyos visszaeséseiből gyors gazdasági növekedéssel lábaltunk ki. Ugyanakkor a jólét szintje a század első felében, amikor az Európai Gazdasági Közösség még nem létezett, majdnem ugyanolyan mértékben emelkedett, mint a második felében. Ennek az állandó növekedésnek az oka James szerint az új technológiák kifejlesztésében és alkalmazásában keresendő. Az EU belső piac és a versenypolitika minden bizonnyal hozzájárult a jólétünkhöz; a közös agrárpolitika, a költséges EU-szabályozások és szociális kiadások biztosan nem. Az olyan országok, mint Svájc és Norvégia az EU-n kívül is elég jól élnek. De az európai növekedés dicső napjai már egyébként is rég elmúltak. Az elmúlt évtizedben Európa fejlettebb gazdaságaiban lassúbb volt a növekedés, mint az Egyesült Államokban, és sokkal lassúbb, mint a feljövőben lévő ázsiai óriások esetében. 
 

Sokféleség
”Az Euro-törpék földjén” című esszéjében P.J. O'Rourke amerikai humorista valamikor azt panaszolta, hogy Európában gomba módra szaporodnak „a baromira pici országok”. „Még a nyelveik is nagyon kicsik” – sóhajtozott: „Az ember félfogára sem elegendők”. Ez éppen az, amit a legjobban szeretek Európában. Élvezheti az ember reggel az egyik kultúrát, városi tájat, médiát és konyhát, aztán egy apró ugrással repülőn vagy vonaton estére már egy egészen másikban lelheti kedvét. És egy újabban másnap. Ha azt mondom „az ember”, akkor nem egy maroknyi kiváltságosra gondolok. Fapados gépekkel repülő diákoknak és az éjszakai buszjáratokkal utazó lengyel vízszerelőknek szintén kijut ebből az élvezetből. 
Európa egy rongyszőnyeg, összeszőtt és sokszínű. Minden nemzeti és nemzetiségi kultúrának megvannak a saját különlegességei és szépségei. A legincifincibb nyelv is az élet- és gondolkodásmódok évszázadok során kiérlelt differenciáiról árulkodik. Míg az angolok azt kérdezik „What on earth does that mean?”, a németek úgy mondják „Was um Himmels willen soll das bedeuten?” /Az ég szerelmére, mit akar ez jelenteni?/: ég és föld, filozófiai idealizmus és empirizmus érhető tetten egyetlen kifejezésben.  Awantura lengyelül egy nagy, hangos, egészében mégis élvezetes, kiadós veszekedést jelent.  Az olasz bella figura kifejezésben rejlő konnotációk arra vonatkozólag, hogyan kellene egy férfinak vagy nőnek más férfiak vagy nők társaságában jó színben feltűnnie, egyszerűen lefordíthatatlanok. Ez nem egyszerűen sokféleség. Ez békés, gondosan ápolt és frekventált sokféleség. Amerika sok mindenben gazdag, Afrikában van sokféleség, de Európa kis helyen egyesíti a sok mindenben való gazdagságot és sokféleséget. 

Fonákságok: A bírálat e tekintetben tűnik nekem a legkevésbé jogosultnak. Az euroszkeptikusok azért kárhoztatják az EU-t, hogy egységesíteni akar olyan ősi nemzeti sajátosságokat, mint a kézzel előállított olasz sajt vagy a birodalmi fontban mért brit marha és a pinttel mért brit sör. Az ilyen példákból nincsen nagyon sok, és az EU-előírásoknak meg nem felelő minden hagyományos momentum helyett támad azonnal az új sokféleségnek két újabb példája: a brit főutakon megjelenő Caffe Neróktól az olcsó hétvégi prágai utazási ajánlatokig. Az európaizálódás a globalizálódásnak alapvetően sokkal kevésbé homogenizáló változata, mint az amerikanizálás. 
 

Szolidaritás
Vajon nem a szolidaritás az Európára leginkább jellemző érték? Úgy véljük, hogy a gazdasági növekedésnek a társadalmi igazságossággal kell együtt járnia, a szabad vállalkozásnak a szociális biztonsággal – és vannak erről gondoskodó európai törvényeink és nemzeti jóléti államaink. Az európai szociáldemokraták és kereszténydemokraták egyetértenek abban, hogy a piacgazdaság nem jelent piaci társadalmat. Nem kell a szociáldarwinista ragadozó kapitalizmus amerikai mintára, ahol a szegények és a gyengék arra vannak ítélve, hogy felforduljanak a csatornában.
Hiszünk az EU-n belüli gazdagabb és szegényebb országok valamint régiók közötti szolidaritásban is, ezért vannak az EU-alapok, amelyekből az olyan országok, mint Írország és Portugália az elmúlt két évtizedben annyit profitáltak. És hiszünk a szolidaritásban a gazdag Észak és a szegény Dél között is – ezért vannak nagyvonalú nemzetközi segélyalapok nemzeti és EU-szinten, és a legszegényebb országok némelyikét elviselhetetlenül súlyosan fenyegető globális felmelegedés ügyében vállalt elkötelezettségünk. 

Fonákságok: Ebben az aspektusban maradnak el az európai realitások a legfájdalmasabban Európa ambícióitól. Európa gazdagabb országaiban megvan az államilag kifejezett társadalmi szolidaritásnak egy figyelemreméltó foka, de a leginkább jómódú városokban is látni még mindig koldusokat és hajléktalanokat, akik ott élnek és alszanak az utcán. Kelet-Európa szegényebb országaiban a jóléti állam leginkább csak papíron létezik. Szegénynek, öregnek és betegnek lenni az európai vadkeleten semmivel sem kellemesebb, mint szegénynek, öregnek és betegnek lenni az amerikai vadnyugaton. Igen, Portugália, Írország és Görögország felé hatalmas tőkebefektetések áramlanak, az új EU-tagországokba sokkal szerényebb ez a tőkeáramlás. 2004 és 2006 között a „régi” tagországok évente átlag 26 eurót fizettek be lakosonként a bővítésre az EU-költségvetésbe – transz-európai szolidaritásunk tehát pontosan egy csésze kávé árának felel meg havonta. Ami pedig a világ többi részével való szolidaritást illeti, az EU messze a gazdag Észak protekcionista intézkedéseiben a kettős morált mérő Oxfam-mutató csúcsán helyezkedik el. A mi agrárprotekcionizmusunk éppolyan rossz, mint az összes többi, és az EU felelős az Egyesült Államokkal együtt a világkereskedelmi tárgyalások Doha-fordulójának szégyenletes megtorpanásáért.
Ezek, ismétlem, csak vázlatok egy újabb európai történethez. Egy-két témát talán még hozzátehetnénk vagy elhagyhatnánk. Kellő játéktere marad e tömör tervezet kidolgozásának. Hat elvont tartalmi szempont felsorolása még nem teremti meg az összetartozás erőit, a lelkesedésről nem is beszélve. Mindez a személyiségeken, történéseken és élményeken múlik, amelyek egy elbeszélésbe színt és életet visznek. Ezek helyenként különbözőek lesznek. Az európai szabadság, béke és sokféleség történeteit Varsóban és Madridban másképpen lehet és kell elmesélni a jobb- és a baloldalon. Nem kell egységesíteni a saját történetünket – nem kell az eurozóna egységes váltópénzének megfelelő elbeszélői verziót kialakítani. A sokféleség dicsőítéséről szóló egységes narratíva elrendelése önellentmondás volna. Ha az alapul szolgáló váz ugyanolyan, az élettel teli történetek Finnországban, Olaszországban, Svédországban vagy Franciaországban nagy családi hasonlóságot fognak mutatni, akárcsak az európai városok. 

Ha ezt a hat aspektust egybefogjuk, egy olyan mintává állnak össze, amely megmutatja nekünk, honnan jövünk és merre tartunk. A különböző aspektusok a különböző emberekre különbözőképpen fognak hatni. Én a szabadságról és a sokféleségről szóló történeteket találom a legizgalmasabbnak. A többit is felfogom ésszel, de ezek a szívemet is megdobogtatják. Ezek miatt mondhatom túlzás nélkül, hogy én szeretem Európát. Nem ugyanabban az értelemben, ahogy a családomat szeretem, ahhoz persze semmi nem hasonlít. És nem is ugyanabban az értelemben, ahogy Angliát szeretem (bár esős napokon annak is a nyomába érhet). Mindenesetre jó okom van azt állítani, hogy szeretem Európát – más szóval európai patrióta vagyok. 

Ez a mi új Európa-történetünk sosem fog olyan lánglelkű hűségnyilatkozatokat kiváltani, mint a nemzetállamok 1914 előtt. A mai Európa nem olyan –  szerencsére. A mi vállalkozásunknak nincs szüksége ilyen érzelmi hőfokra, nem is tart rá igényt. Európainak lenni másodlagos, hűvösebb identitás marad. A mai európaiaknak nem kell meghalniuk Európáért. Többségüknek nem is kell Európáért élniük. Elég, ha élni hagyják. 

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

GARTON ASH, Timothy
A balsors édes hasznai
Európa – Századvég, 1991

„Havel és Klaus”
Magyar Lettre Internationale, 18

„Belgrád és vidéke”
Magyar Lettre Internationale, 27

„Közép-Európa? Az meg hol van?”
Magyar Lettre Internationale, 35

„Az iszlám Európában”
Magyar Lettre Internationale, 67

„Bársonyos forradalmak”
Magyar Lettre Internationale, 79



Lettre, 80. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu