Zsuzsanna Gahse 
Esterházy Péter fordításában

Duna-kockák
(Donau Würfel)
 
 

HARMADIK KOCKA
 

1.

Tizenhét évesen már hajózik, 
hajósinasként kezdi, lebarnul, 
fején sildes sapka, és mihelyst 
meleg lett, de nyáron mindig, 
félmeztelenül hordja az egyenruha 
nadrágját. A kikötőstégnél, ahol 
a hajó meg szokott állni, ő hajítja 
a kötelet, fénylik a háta, a szép sima háta, 
s látszik, ahogy a lapockák 
moccannak. Ezután azonnal meg-

2.

fordul, barnán rápillant valakire, 
és azt mondja, kiszállás. Egész 
nyáron át negyedóránként a vastag 
kötelet hajigálni, majd húzni, majd a bója köré 
tekerni, várakozni, majd újraindulni, 
majd a napba nézni vagy mélyen 
a vízbe – és független maradni. 
Az öregebb matrózok is kedvelték. 
Az István, mondták, a srác még viszi 
valamire, és el is jutott a Fekete 

3.

tengerig, aztán nyoma veszett. 
Ám a többi matróz egy szép vasárnap 
kirándulni vitt egy szigetre, nyílt tűzön 
halat sütöttek és oly barátságosan 
szóltak hozzám, mintha az István 
személyesen engem hagyott volna el. 
Így is történt, gondolom most. 
Egy hitszegő, lefelé a Dunán. 
Igaz, én meg később másokat
hagytam el – fölfelé a Dunán. Az se volt

4.

jó. Mindenesetre az István olyan, 
hogy nem süllyed el, gondoltam, 
míg mások éppen a vízben akarják 
végezni. Egy fiatal orvosnő előbb 
megmérgezte magát, majd, hogy 
megtisztuljon, Kelheimnél leugrott a hídról. 
Így állnak szolgálatunkra a hidak, 
így is, amúgy meg szerencsére 
összekötik a partokat, így aztán 
száraz lábbal kelhetünk át a vízen, anélkül, hogy 

5.

hosszan figyelnénk, ahogy a Duna mozog, 
és ahogy valakit magába húzni akar. 
Vagy nem is ő, aki húz, hanem 
a magasság szédít el úgy, hogy 
az ember azt gondolja, ugrania kell. 
A híd érzékeny valami, mindenekelőtt 
háborúérzékeny, robbantják, fűrészelik, fölégetik, 
és sietve lebombázzák őket, zuhannak a 
súlyos fadarabok, a kövek, a betonok, a vasak, 
az emberek állnak kétfelől 

6.

a parton és nézik, mi történik. 
Sok minden nem tud az eszükbe jutni. 
Víz, motyogják félhangosan, 
és zagy van csak a fejben, 
nix tovább, és mint akik 
odagyökereztek, bámulnak 
át a túlpartra. Szigorú határ 
előttük a folyó, a Dunakanyar előtt 
több mint kétszáz méter széles, 
így legföljebb integet 

7.

hetnek vagy röviden átkiabálhatnak 
egymásnak, egymással rendesen 
beszélni kizárólag szélcsendes 
éjszakákon lehetne, de hát hogyan
állapodjunk meg valamiben nappal 
az éjszakára vonatkozóan. 
Ha nincs híd, van ez a probléma. 
A hídrombolás ősi és tartós formája 
a szórakoztatásnak. Mintha egy vén 
boszorka követne minket. Mind az

8.

öt világrészen át követ és 
űz minket, az áldozatait. 
És akkor ripityára törik a híd. 
Az üldöző lerázva, mögöttünk 
a pompás semmi, meneküljünk. 
A seprűjén, a Duna és a többi 
folyó fölött, mintha ez a boszorka 
nem is repülne utánunk. 
A boszorka fönt, a vízben lent 
döglött halak és egy

9.

csupasz angolna, szennyvízcsatorna 
a Duna, és az még elmenne, 
ha csak az üldözés miatti félelemről 
volna szó, ha ezért égetnék föl mögöttünk
a hidakat és az összes utat, 
és nem pedig azért, hogy 
szépen kicsináljanak, illetőleg 
totál agyon verjenek. És éppen 
a Duna alkalmas terep 
mindenféle temetésre, mert elnyeli a színeket.

10.

Csataképfestészet. Van, akinek ez tetszik, 
van, aki azt hiszi, ért a színekhez, mert 
bejön neki a piros, ám ez csupán mintegy 
előszobája a megértésnek, 
valaki felkiált és habostortát hajít
a másik arcába, ettől a jelenet 
azonnal filmesbe csúszik, 
ami nem segít rajtunk, mindazonáltal 
a tragikus történelmi változat, 
az se mond többet.
 



Lettre, 79. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu