A kortárs vers

olyan mint a denevér,
pincékben, padlásokon,
barlangokban lakik,
nappal alszik,
éjjel vadászik
fejjel lefelé lóg.

Nagy fantázia kell ahhoz,
hogy madárhoz hasonlítsuk.

Nem lát,
jeleket küld,
jeleket fogad.
Úgy is mondhatni: csak
önmagát hallja.

Régen úgy hitték, emberi
vérrel táplálkozik, pedig
legyeket, cserebogarat,
és lepkét fogyaszt.

Amikor kicsi voltam,
alkonyatkor kijártam
„denevérre”.

Köveket dobáltam fölfelé,
a denevér meg utánuk 
bukott, aztán az utolsó 
pillanatban rájött, hogy
csalás, és azonnal
visszaszállt a röppályára.

Megesett, hogy a kő
nagyobb volt, a denevér
nekiment és a földre zuhant. A költészet,

ha van ilyen, a kőre
hasonlít ma,
néha téglára.
 
 

Fekete négyzet
 

Beszkenneltem egy képet, elsős vagyok 
rajta: ferdén vágott frufru, kövérkés
arc, enyhén beharapott ajak,

rémületesen bizakodó szemek. Lassan eltolom 
a kontrasztcsíkot, és a tejszerű semmiből előtűnik 
egy alak, aki a skála közepén valóssá 

válik, aztán megint beletűnik a háttérbe. Boldog,
aki így hal meg. Ha most a tükörbe nézek,
bele kell nyugodnom néhány ráncba, amelyek

nemrég még nem voltak (lehetett olyan, hogy nem
voltak?). Szóval ez vagyok én, megint én, minden én,
a pattanás hegével, a lyukkal a fogamban, miközben

régen, talán — csak a lyuk lehetett. Túl sok ez 
belőlem, hogy felfogjam, magamévá tegyem. 
Pláne, hogy még csak a testnél tartunk.
 

* * *

Nem igaz, hogy a világ örökös visszatérés
(egyszer elvesztettem a kulcsaim és nem lettek meg, 
le kellett cserélni az összes zárat). Azért gondoljuk 
így, mert analógiákat keresünk, pedig egy tavasz

nem hasonlít jobban egy másik tavaszra, mint egy
télre. Nincs jogod azt mondani, hogy az vagy,
aki tegnap voltál, már csak azért se, mert tegnap esett
a hó, ma meg eső esik, ami se nem

nap a felhők mögött, se nem víz az égből.
Különben az eget is csak jobb kifejezés híján
hívod égnek. Mert te magad akarsz ég lenni,

és nem pusztán „ég” szó, ami játékból
egy kék hernyót tart a szájában.

* * *

Már nem küzd bennem a jó és a rossz, felnőttek,
érettek, megkomolyodtak, kiköltöztek
a közös szobából, családot alapítottak
egyik is, másik is házat vett, garázzsal, napfényes
kerttel, tökéletesre nyírt pázsittal
és élősövénnyel, a gyerekeik együtt játszanak, szitakötőket
és katicákat mentenek, agyonnyomják a pókokat,
akkor érzik a legjobban magukat, ha bosszanthatják 
egymást, nem tudják, hogy mire végleg 
összevesznek, már meglesz a saját házuk. Járkálok 
az üres lakásban, szinte már nem is emlékszem
az itt élt gyerekek illatára, nevetésére, sírására.
Néha telefonálnak, vagy éppen én hívom magam
vonalasról a mobilon vagy fordítva. Néha

úgy érzem magam, mintha
üres lakás volnék.

                KERESZTES GÁSPÁR FORDÍTÁSAI