Úgy tört ki a háború, ahogy a tavasz köszönt be, meglepően és színesen. Szép volt, egészséges, magas és mosolygós, az ujja vékony, az arca pirospozsgás, a haja meg hosszú és dús. Nagy kosár bombát, szép csokor rakétát hozott, bőkezűen szórta a robbanófejszirmokat, tüzet okádott, füstöt fújt ki, megpördült a tengelye körül, mint egy tizenéves lány, és elsöpörte az egész országot Władysławowótól Rabkáig. Hangosan fölnevetett, és odaveszett százezer ember, pattintott az ujjával, és újabb százezer ember halt bele a sebesüléseibe, tapsolt egyet, és száz városban szakadt be a tető, újabb százezreket temetve maga alá. A tengertől a tengerszemig terjedő nagy Lengyelország megszűnt létezni.
A nagyszüleim már nagyon öreg Toyota Corollával menekültek a varsói bombázások elől. Nem nyugat felé indultak, mert bedugult a tüzérségi tűz alá vett poznańi út, délnek fordultak, Warka felé mentek, mert azon a környéken lakott egy ismerős család, náluk akarták átvészelni a háborút. Ahogy az háború alatt szokott lenni, mindenki azt várta, hogy bármelyik pillanatban véget érhet, pedig még csak most kezdődött. Nagyon gyorsan túl kellett esni rajta, és tényleg hamar vége is lett, bár nem úgy fejeződött be, ahogy a nagyapámék szerették volna, negyvenmillió emberrel együtt.
Szinte akadálytalanul jutottak el a város déli határáig, mert Stegny, Wilanów és Czerniaków lakói már rég elmenekültek vagy bíztak a gyors győzelemben, és ott ültek a romba dőlő panelházakban, ahol már a belvárosi pénzügyi központokba és a külvárosi szórakoztatócentrumokba becsapódó rakéták hangjától is kizuhantak az ablakok. A védtelen nagyváros megtántorodott az ütésektől, még a kezét sem tudta fölemelni, hogy fedezze magát, szabályos időközönként kapta az ütéseket a képébe és néha az altestére is. Gyönyörűen égett Varsó, pontosan úgy, ahogy annak idején a nagyapa látomásában megjelent, öröm lett volna nézni, ha valakinek lett volna ideje erre, amikor menekülés előtt még össze kellett pakolnia az ingóságait. Bámulatos eleganciával omlottak össze a belvárosi toronyházak; Varsóban minden világkereskedelmi központ már a bombázások első napján füst- és hamufelhőbe borult, majd lezuhant a földszintre a százemeletes magasságból. Csak az alacsony épületek maradtak meg, köztük az ötven évvel azelőtt, ideiglenesen emelt vásárcsarnokok és lakótelepi bevásárlóközpontok földszintes bádogbarakkjai, mert láthatatlanok maradtak a támadó repülőgépek és az önvezérlő rakéták előtt, amelyek a Kultúrpalota, az Intercontinental és a Marriott szálló között manővereztek. Senki sem oltotta a tüzet, mert nem volt senki, aki parancsot adhatott volna, egyébként sem lett volna kinek kiadni, mert a tűzoltóságnak nem volt más dolga, csak az, hogy részt vegyen a húsvéti körmenetben, az automatikus tűzoltórendszerek pedig programozási hibák miatt mondtak csődöt.
Ursynów fölött tisztán látszottak a várost támadó repülőgépekről ledobott bombák nyomai, mint ahogy az sem maradt titokban, hogy a lengyel légvédelem nem viszonozta a tüzet, mivel nem létezett semmiféle lengyel honvédelem. A több ezer tábornoknak nem volt kit és mit vezényelni, mert megszakadt az összeköttetés, ezért inkább ők is megfutamodtak. Olyan bőkezűen szórták a bombát a repülők, mint a mérgezett cukorkát, füstgomolyok csaptak az égre Kabatyban és Natolinban, a metró alagútjaiban, a romok alatt fuldokoltak azok, akik azt hitték, nagyobb biztonságot adnak a kis mélységben kialakított óvóhelyek, mint a Nyugodt ősz biztosítási kötvény.
Csak egyetlen cég működött profi módon a városban. A biztosítási ügynökök verítékben úszva, de a nyakkendőjüket nem lazítva húzták ki a romok alól a haldoklókat, és rögtön emelték is az élet- és balesetbiztosítási díjakat. Sajnálattal közöljük, hogy az ön biztosítása nem terjed ki a jelen esetre, az önvezérlő rakéták okozta detonációk miatt elszenvedett károkra, amint azt világosan megfogalmaztuk a kötvény 99. oldalán, a 96. paragrafus 69. pontjában, a 66. alpontban. Biztosítási társaságunk szabályzatának értelmében kénytelenek vagyunk hatvan százalékkal emelni a kötelező díjat, az önkénteset pedig kilencven százalékkal, azzal a megkötéssel, hogy az önkéntes díj nemfizetése esetén a kötelező díj befizetését sem ismeri el a társaság, ennek következtében pedig érvénytelenné válik a kötvény. Itt tessék aláírni, bal kézzel is lehet, ha a jobb leszakadt, viszont szeretném kérni, hogy lehetőleg az eredetihez hasonlóan írja alá, és hitelesítse a közjegyzőnél, aki hétfőn és szerdán, 11.30-tól 11.45-ig fogad az irodában, a 243-as szobában, a B lépcsőházban, a második emeleten, előtte telefonon kell időpontot egyeztetni vele. A megboldogultaknak büntetőkamatokat számoltak fel az ügynökök, és bekérték a hiányzó boncolási papírokat. Aszerint szortírozták a holttesteket, hogy mennyi ideig fizették a díjat, és tényleg finomabb bánásmódban részesültek azok, akiknek tízévesnél régebbi kötvényük volt, nekik csak abba kellett beleegyezniük, hogy a társaság birtokába kerül a dinamikus alapban, a kiegyensúlyozott alapban és a részvényalapban elhelyezett aktívum, kiegészítve a 0,9191 százalékos szimbolikus átutalási költséggel. Akik a haláluk előtt csak két évig vagy még rövidebb ideig fizettek be az alapba, azokra ráterheltek százhuszonöt százalékot, mert veszteségeket szenvedett a társaság a biztosítottak kollektív felelőtlensége miatt, hiszen könnyelműségük és a háborús sokkal magyarázható viselkedésük miatt pusztultak el, ez pedig nem szerepel a kötvényben. A különlegesen képzett aranyjelvényes értékesítései menedzserek az elhunytak nagylábujjához (vagy ha az illetőnek nem volt lába, akkor a füléhez) erősítették a következő iratokat: a) csak a kértérítés-kifizetés megtagadását, b) a kártérítés-kifizetés megtagadása mellet felszámolták és az ügynöki munka díját a telefon- és benzinszámlákkal kiegészítve, c) a bírósági idézést, mivel az elhunyt megpróbált kártérítést kicsalni, d) egy kérelmet arról, hogy a biztosított vagyonát helyezzék a biztosítótársaság tulajdonába. Csendben feküdtek a megboldogultak, nem merték idegesíteni a biztosítási ügynököket. A nők azért őrjöngtek, mert föltörte a lábukat a magas sarkú cipő, amikor a romok között jártak, sőt egyiküknek állítólag kificamodott a bokája (a biztosítás általános alapelvei – 897. oldal, 987. paragrafus, 798. pont – kimondják: Ha a biztosítottat szolgálati kötelességeinek teljesítése közben éri kár, őt terheli a felelősség, a költségekkel egyetemben).
Akkor még nem bombázták a konstancini utat, Wilanówban és a kastély környékén csapódtak be a legközelebbi rakéták. Távolabb, a Puławska utcában a mokotówi lakosok autói égtek, a Krakkói fasorban pedig az ochotai és wolai polgárok kocsijai.
Azt hitték a nagyszüleim, hogy sikerül elegánsan kisurranni, mintha csak hétvégi piknikre indultak volna, de Konstancinban apokaliptikus dugóba keveredtek. A többszáz autó jerikói trombitaharsogásában pánikba esett üzletemberek és tábornokok Mercedesei és Lexusai, Lincolnjai és Lanciái próbáltak kilőni, miközben a gorillák szétlőtték a gazdájuk kocsija elé furakodó autók gumiját. A nagyszüleim nem akarták hagyni, hogy letolják őket az útról a lökhárítójuknak ütköző, veszettül nyomuló Hondák és Nissanok, melyek benzinzabáló légkondicionálója a legmagasabb fordulatszámon szárította a pánikba esett sofőrök arcán folyó verítéket.
A nagyanyámat hisztériás roham kerülgette, egyre csak azt hajtogatta: Piotruś, menjünk haza, szépen kérlek, forduljunk már vissza, én nem akarok elmenni, jobb lesz otthon, meglátod, hisz azért van otthonunk. Az én tizenhét éves anyám meg egyfolytában sírt, bár csendesen és szinte könnyek nélkül, de így is ez volt talán az egyetlen olyan pillanat az életében, amikor nem tudta vissszatartani a könnyeit. Anna nagymamám ekkor használta utoljára férje nevének becézett, gyengéd változatát, anyám, Zuzanna pedig ekkor mondta ki először azt, hogy „apuka”, csatlakozván nagymamám kéréséhez, mert ő is haza akart menni. Piotr Paweł pedig utoljára vitte keresztül az akaratát, utoljára volt határozott és hajthatatlan. Senki sem látta előre ezt a háborút – csak a nagyapám, az őrület pillanatában –, és most pillanatok alatt fölemésztette a családomban lévő gyengédség mikroszkopikus készleteit.
Piotr Paweł is rettentő ideges volt, talán még a város bombázásánál is jobban kikészítette az, ami az úton történt, és inkább azon törte a fejét, hogyan juthatna végre ki innen, nem pedig azon, hogy lebombázták-e már a házukat a Łowicka utcában. Jobban félt attól, hogy már Konstancinnál végleg szétesik az a lestrapált autó, hisz alig vonszolta magát, vagy összelapítják a hatalmas luxusterepjárók.
A 724-es utat választották a 79-es helyett, mert azt hitték, ott nem lesz akkora forgalom; Varsó és Piaseczno között mindig bedugult az út, itt pedig minden szép és elegáns, hisz végtére is Konstancinban vagyunk. Hogy mehetnénk haza, amikor meg sem tudunk fordulni, mondta a nagyapám. Ania, szépen kérlek, nyugodj meg, és így tovább, a nagyanyám pedig állítólag majdnem olyan szörnyen nézett ki, mint annak idején Horvátországban, amikor elfelejtette, mennyibe kerültek azok a gumi biszbaszok. De mivel Anna képes volt patologikusan racionális lenni, úgy gondolta, baromság lenne idegbajban elpusztulni olyan időkben, amikor emberek tízezrei vesznek oda a bombázásokban és a rakétatámadásokban. Megnyugodott, megigazította a haját, elégedetlenül nézegette magát a tükörben, és anyámat kezdte csillapítani. Könnyen ment neki, mert Zuzanna már elhasználta az egész életére való könnykészletet, és most egyenes derékkal, mereven ült, a Wilanów környéki répaföldeket bámulta az ablakon át, mert ott próbáltak kikeveredni a dugóból azok az élelmesebb autósok, akiknek négykerék-meghajtású kocsijuk volt. A legcsekélyebb érdeklődés nélkül figyelte az eseményeket, mintha egyáltalán nem érdekelné ez a múló világ, akármilyen kegyetlen is, az a sírás pedig nemrég csak bemelegítés, edzés volt, nem pedig igazi fájdalom. Még akkor sem fordult vissza a hatalmas robbanásra, amikor gigantikus rakéta csapódott be a Gondviselés templom kupolájába. Erre a jelre minden autóvezető kurva életbe és Jézus Mária kiáltásokkal beletaposott a gázba, és megmozdult a dugó, mint a százlábú, lassan, de biztosan kúszott előre, mert egymást tolták az autók.
A nagyanyám már soha többé nem mondta azt, hogy „Piotruś”, anyám sem használta egyszer sem az „apukám” szót, a nagyapám pedig már soha nem bánt gyengéden velük, pedig élete végéig próbálta szeretni őket a maga sánta, púpos, félkezű és vak szeretetével. Olyan nyomorék a te szerelmed, mondta neki pár évvel korábban Anna, mert igazából te csak magadat szereted, és biztos a tükör előtt vered a farkad, amikor egyedül vagy.
A nagyszüleim mindketten túlélték a háborút, ráadásul még anyám is megmaradt, ennek pedig épp szerény személyem lett a kellemetlen következménye. A Warka környéki faluban igazi menedéket és olyan illatos csendet találtak, amilyenről még jóval a háború előtt álmodoztak. Csak a robbanások morajának és a rakéták süvítésének köszönhették, hogy megismerhették azt a reménytelenül várt nyugalmat. Természetes jóindulattal, sőt örömmel fogadták őket, végre eljöttek hozzájuk, pedig évek óta csak ígérgették. A helyieket nem különösebben érdekelte, mi történt Varsóban, vendéglátóink azt felelték a nagyszüleim zavaros beszámolójára, hogy legalább lesz végre valamilyen rend. Mert ami eddig volt, az egyszerűen rablás, gazemberség. Most pedig végre valaki rendet csinál, lesz ordnung, csak az a baj, hogy nem a németek vezénylik. Pedig ők meg tudnák szervezni, hogy nyugalom legyen abban a Varsóban. Jó, hogy idejöttetek a jó barátokhoz, mit csináltatok volna abban a Godomában és Szomorrában, itt friss a levegő, a tehénkék adják a tejet, a tojást meg a tyúkocskák tojják, még disznót is vághatunk úgy, hogy ne tudja meg senki a községben.
A nagyapa kigyógyult falun városi bénaságából, megtanult tehenet fejni, összeszedte a tojást a tyúkok alól, disznót etetett, és senki sem akarta elhinni, hogy Piotr Paweł iskoláskorában, gyakorlati foglalkozáson még egy madártetőt vagy egy húsvágó deszkát sem tudott elkészíteni. Piotr Paweł disznót etetett, tehenet fejt, mindennap összeszedte a tojást a tyúkok alól, egészen addig a pillanatig, amíg be nem állítottak bizonyos illetők, akik kiosztottak pár pofont, mindenkinek érdeme szerint, elvitték a tehenet, a tyúkokat meg a disznót, sőt a kutyát is, mert a hús az mégiscsak hús. De ettől sem vesztette el a munkakedvét, az állatgondozásra szánt időt eztán már azzal töltötte, hogy a tetőt javítgatta, rendbe rakta a szerszámoskamrát, a használaton kívüli mezőgazdasági gépeket olajozta, gondját viselte a háznak és a gazdaságnak.
Nagyanyámat a réten, a nagyapát pedig az árnyékszéken érte a hír, hogy kitört a felkelés. A lányuktól tudták meg, aki a palmtopján kapott információt erről, mert tényleg olyan körültekintő, megfontolt, előrelátó stb. volt – pontosan olyan, amilyennek mutatta magát előttem egész életében –, hogy még sikerült elhoznia a mokotówi lakásból. Először az apjához ment, aki a birtokon talált szakácskönyvet olvasta, mert nem volt más nyomtatvány az egész házban. A nagyszüleim nem vittek magukkal semmilyen regényt, csak azzal törődtek, hogy túléljék, anyámmal együtt, és csak arra vágytak, hogy sikerüljön nekik élve hazatérni. Ez nem a legalkalmasabb idő volt arra, hogy átböngésszék a házi könyvtárat és kiválogassák a jelesebb munkákat. Hisztériás rohamban összepakolt csomagjaikban nem maradt hely a könyveknek, csak fehérneműt szórtak bele, az első inget és pulóvert, ami a kezükbe akadt, még egy nadrágot meg szúrós szagú pánikbogyókat. Eltelt néhány nap abban a Warka környéki faluban, mire lecsillapodtak és megbékéltek az új helyzettel, és csak ekkor jutott eszükbe, hogy annak idején szerettek olvasni. Úgy nézett ki, most rengeteg idejük lesz erre.
Piotr Paweł épp az ólengyel göngyölt húsnál tartott, bár kívülről tudta, hogy kell elkészíteni. Negyedszer olvasta a receptet, egyre lassabban, hogy minél tovább tartson az olvasmány, amikor Zuzanna a kulcslyukhoz tette a száját, és beszólt neki: Varsóban, pár órával ezelőtt felkelés tört ki. Azt mondják, már ötvenezren vesztek oda. Majdnem az egész városban harcolnak, de a Łowicka utcában állítólag nem.
Aztán meg sem várta Piotr Paweł válaszát, rohant a rétre a nagyanyámhoz, aki háborítatlanul sétálgatott, a nagyra nőtt gazt simogatta, tekintetével meg az égen úszó felhőket követte, amelyek mintha Varsó, sőt talán egyenesen Mokotów felől jöttek volna.
Szar ügy, felelte a nagyapám a klozetajtó mögül.
Jaj Istenem, mondta Anna, bár egyáltalán nem volt istenfélő.
E pillanattól fogva óránként tett jelentést a szüleinek a hadihelyzet alakulásáról, frissítette az áldozatok számával kapcsolatos adatokat, felsorolta azokat az utcákat, ahol a levegőbe röpítették az épületeket. Szenvtelen hangon sorolta a neveket, mintha a metróállomásokat jelentené be egymás után: a Marszałkowska utca a Koszykowától a Królewskáig nem létezik, elpusztult a Krucza utca a Pięknától a Hożáig, meg az egész Świętokrzyska a II. János Pál utcától a Krakowskie Przedmieściéig.
Hatvanhárom óra után bukott el a felkelés, mert a mély konspiráció miatt nem lehetett tudni, ki vezeti. Nyílt pályázatot hirdettek, így próbálták betölteni a felkelés parancsnokának tisztségét, de ez már régóta nem hozott eredményt, akadályozta a munkát a bonyolult, bürokratikus eljárás és az is, hogy tömegesen fellebbeztek a még ki sem hirdetett döntés ellen a potenciális vesztesek. Azon is vég nélkül alkudoztak, minden eredmény nélkül, hogy ki melyik kerületben harcoljon, mert mindenki az Óvárosba és a Belvárosba pályázott, viszont senki sem akarta védeni Bemowót és Czerniakówot. Az egyeztetőbizottságok nem tudták elkészíteni a harcok ütemtervét a felkelés kitöréséig, mégis bele kellett vágni, mert a megszállók bármely pillanatban nyomára bukkanhattak az összeesküvésnek, annál is inkább, mert minden vita és eredményhirdetés nyílt volt, ahogy azt előírták a Közbeszerzési Értesítőben. A felkelés első órájában bombázta le a légierő a felkelők tízezres tömegét, az Óvárosi téren nyüzsgő egységeket, amelyek megpróbáltak megállapodni abban, hogy merre vonuljanak el. A felkelők vérében úszott minden sörkert, a favágó egy kezén megszámolhatta az ember az óvárosi mészárlás túlélőit.
Mielőtt ötödször is végigolvasta volna a nagyapa a nemesek körében közkedvelt töltött káposzta receptjét, sikerült elfojtani az amúgy is elég gyér nemzeti felszabadítói buzgalmat. A megszállók pontosan tudták, mit kell tenniük, és azt nagyon jól, mondhatni, tökéletesen csinálták. Ellentétben a felkelőkkel, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mit tegyenek, még dalokat, indulókat és verseket sem sikerült költeniük. Az égvilágon semmi sem maradt a két és fél napos elragadtatásból. Gyorsan elhervadt a lengyel ifjúság színe-virága, mielőtt még virágba borulhatott volna. Odaveszett háromszázharmincháromezer ember, és ebből arányosan kivették a részüket a férfiak, a nők és a gyerekek.
Nincs már Északi és Déli Belváros, nincs Ochota és Wola, Észak-Praga és alighanem Żoliborz sincs. A Visztula folyik a metró alagútjában, a Visztulán pedig hullák sodródnak, mondta anyám minden indulat nélkül, csak leolvasta a palmtop képernyőjéről a pusztuló városból érkező információkat. A nagyanyám halkan sírt, a nagyapám öntudatlanul is kitépett egy lapot a könyvből, az ulánus sertésborda receptjét gyűrögette az ujjai között és motyogott valamit magában, de nagyon halkan, alig érthetően.
A nagyszüleim az elsők között tértek vissza a fővárosba, rögtön a háború után, láthatták, hogyan épül a legújabb köztársaság, amely majd újabb tíz-húsz év után omlik össze. Hogyan változnak emlékparkká a vidámparkok, az emlékparkokat pedig hogyan alakítják át cirkuszokká; láthatták, milyen nehezen tápászkodik föl a térdre rogyott város, hogyan porolja a nadrágszárát, igazgatja a haját, majd büszkén kihúzza magát, mintha konkrétan ő adott volna egy maflást valakinek, nem pedig fordítva.
A mokotówi ház ugyanúgy állt, mint azon a napon, amikor elmenekültek, a legközelebbi házsorok is szinte sértetlenek voltak, ellentétben a kerület központjával, amely a Felvonulás térre, a XX. század végi állapotokra emlékeztetett, vagyis eltűnt a térképről: áttekinthetetlen romhalmaz, fölborult autók, elégett villamosok és buszok. Stary Mokotów szinte teljes épségben megmaradt, mert a támadók ide akarták telepíteni az új hatalmi elitet, exkluzív kormánynegyednek szánták, ez pedig arról árulkodott, hogy mégiscsak volt valami ízlésük ezeknek a barmoknak.
Az a mazóviai falu, ahol eltöltötték 2023-ban azt a pár hónapot, végül is épségben került ki a vereségből, mert nem vesztett mást, csak állatokat, gabonát, marharépát, a tejtermelésért járó dotációt meg egy embert, akit azért lőttek agyon, mert kisüstit rejtegetett. Nem rombolták le a házakat, nem erőszakolták meg a nőket, nem vágták ki tűzifának a szomorúfüzeket. Kitűnő állapotban volt a melankolikus mazóviai táj, a nagyapám szemében mintha még meg is szépült volna a háborútól. A nagyanyám ekkor azt mondta, hogy az ember még a háborút is képes megszeretni, ha már nincs senki, akit szerethetne. És a teste is erről a szerelemről árulkodott: Anna kicsit hízott, sápadt arca kipirult, a lélegzete pedig mélyebb lett. Mielőtt elkobozták a jószágot, a nagyapa a ház körül dolgozott, kiganézta az ólat, szalmával csutakolta a tehenet, tápot szórt a disznók elé, a nagyanyám pedig ilyenkor a kedvenc sárga ruhájában sétált Zuzannával a réten, őszi gazokat szedett, koszorút font belőlük és dudorászott. Anyám, azt hiszem, nem szedegett semmit, éneklésről meg szó sem lehetett. El kell ismernem, hogy – bár minden szempontból kiemelkedő képességűnek tartotta magát, amint azt bizonyították a bámulatosan pucolt krumplik és répák – képes volt elismerni, hogy nincsenek énekesi adottságai.
Tizenöt évvel a háború után kúsztam a világra, és azzal fizettem ezért, hogy hallgathattam a végtelenségig, milyen szerencsés vagyok, hogy én már ez után a rémálom után születtem. És meg kell köszönnöm a gondviselésnek, hogy mindent tálcán kínálnak nekem, nem úgy, mint anyámnak, aki megjárta a poklokat, és boldog volt, ha jutott neki egy darab feketén vett kolbász száraz kenyérrel vagy egy tányér leves, amit lopott csontból főztek. Tekintettel arra a tényre, hogy ötéves koráig nem kellett ennie, mégsem halt éhen vagy szomjan, nem tudtam együtt érezni vele, hiába erőltette.
Varsó kaotikusan, mindenféle terv és felügyelet nélkül épült újjá, tág teret hagyva az építészet őstehetségeinek és az eszelős látnokoknak. A város a „mindenki építész” eszme jegyében keletkezett, s míg a háború előtt kétarcú volt, a háború után ezerarcú metropoliszként született újjá, de mindegyik arca beteges rémálomra emlékeztetett. A Főpályaudvar környéki toronyházak, a nyugdíjbiztosító társaságok és bankok székházai helyén most földszintes barakkok álltak, amelyekben húst, krumplit és kását árultak. Egyik éjszakáról a másikra keletkeztek, mintha ejtőernyőn dobták volna le őket, aztán hamarosan ormótlan melléképületeket toldozgattak hozzájuk, kis emeleteket húztak rájuk, vagy a főépületnél is nagyobb hátsó helyiségekkel bővítették a barakkokat. A Jerozolimskie és az Ujazdowskie fasor két oldalán lakóházak épültek, de mindegyik emeletet mások húzták fel, más színben és stílusban, és egész más lakók népesítettek be. Az ablakok is különböző méretűek voltak, az erkélyek hosszúsága és szélessége is minden emeleten más volt. Ezeket virágokkal díszítették vagy engedély nélkül, feketén tartott állatokkal zsúfolták tele. Mindenki kedve szerint fejezte be a neki jutott épületrészt, ráfestette kedvenc mintáit, vagy meghagyta a vakolatlan téglafalat, ha őrizkedett a mocsoktól. A kisebb téglákból vagy nagy blokktéglákból felhúzott emeletek között fából vagy régi betonpanelekből összeeszkábált szintek is voltak, a paneleket az egykori külvárosi lakótelepek romjaiból lopták. Mindez úgy nézett ki, mintha Gulliver a liliputiak országában építőkockákkal játszana, ezeket minden elképzelés nélkül rakosgatná egymásra, és közben remekül unatkozna.
Varsó nem volt annyira varsói, mint most. Tele volt káosszal, az ország minden sarkából idetóduló emigránsok népesítették be, akik a város beteg arcát ragyaként csúfító mocskos bazárokban ordítoztak. Nehéz volt megkülönböztetni a kereskedelmet a mulatságtól, a szerelmet a gyilkosságtól, mert ott kavargott minden, mint egy gigantikus mosógépben, ha centrifugára állítják. Az elvesztett háború után a legvadabb színekben pompázott a szabadság karneválja, és ezek a jelek szerint a boldogság színei voltak, pedig nem akadt olyan család, amely ne veszített volna el valakit a bombázások, az utcai kivégzések vagy a felkelés alatt. A mi családunk abba az ezrelékbe tartozott, amelynek sikerült ép bőrrel megúsznia ezt a háborút. Talán azért, mert nagyon kis család volt, nem növesztett mélyebb gyökereket és lombos ágakat. A mi családfánk elszáradt gally volt.
Anyám úgy döntött, hogy a fiának legyen jobb élete, mint neki. A háború jó ürügy volt arra, hogy úgy gondolja, félresiklott az élete, bár pont akkor lépett a felnőttkorba, amikor megint szabadság lett. Tizennyolc éves volt, amikor Lengyelország ismét felszabadult – nagyjából annyi, mint az apja 1989-ben. Ugyanakkor Piotr Pawełlel ellentétben a lánya nem érzett egy deka lelkesedést sem, csak azt, hogy a vállára nehezedik a történelem nagy lapátmancsa. Ezért lettem én az egyetlen imádott libája, tömött is brutálisan, ipari módszerekkel, nem is csak levessel: mindenekelőtt szavakat passzírozott a torkomba, a fülembe meg az orromba.
Anyám rettenetes kínok között szült, másképp el sem tudta volna képzelni ezt. Hosszú órákig tartott a szülés, de így is túl rövid volt ahhoz, hogy megfeleljen a szülőanyám minden képzeletet felülmúló igényeinek. Anyám – a szülészek büszkesége, anyám – az altatóorvosok réme őrületbe kergette a főorvost és magára haragította a többi anyát. Zuzanna nem volt hajlandó fájdalomcsillapítót bevenni, hogy később azt mondhassa nekem: Tudod, mennyit szenvedtem miattad, mit kellett kiállnom? Föláldoztam az egész életemet, hogy jobb holnapod legyen, de te megpróbálsz mindent megtenni annak érdekében, hogy rosszabb tegnapod legyen. Minden esélyt el akarsz szalasztani, amit rajtam keresztül kaptál a sorstól.
Ha a háború alatt, tizenhét éves kora ellenére (addigra már minden lányt kiokosítanak az illegális abortuszról) nem lett volna szinte még gyerek, legszívesebben már akkor megszült volna. A romok között, beomlott pincében, bombázás, haldokló sebesültek jajveszékelése közben, víz és bábaasszony nélkül, és közben még segített volna másoknak szülni vagy meghalni. Bármennyire is vágyott a szenvedésre és az önfeláldozásra, sajnos a mokotówi szülészeten jöttem a világra, talán nem a legjobb helyen, de mégiscsak kórházban, nem pedig egy pincében, ahol tűzharc folyt. Túl későn, rossz pillanatban születtem, nem pedig érdekes időkben. Ezt tudta anyám, és én is tisztában voltam vele, amikor már egy kicsit nagyobb lettem.
Tulajdonképpen csak anyám beszélt a háborúról, a nagyapámék kerülték a témát; azon kevesek közé tartoztak, akik szégyellték a megalázó vereséget, a mi családunkban pedig megpróbálták elfelejteni a szégyenletes dolgokat. Ha pedig nem ment a felejtés, bevethették helyette a hallgatást.
A nagyapám sosem beszélt arról, hogy csikkeket szedegetett az utcán, pedig összeszedte és el is szívta a széttaposott, összemocskolt, összenyálazott csikkeket, a tolvajok és tüdőbajosok úri asztaláról lehullott maradékot. Ő, aki régebben az épp csak megkezdett dobozt is kidobta, ha épp akkor jött rá a leszokás, most kénytelen volt a szemétben turkálni, mert sokkal nagyobb élvezetet talált a rágyújtásban, mint húsz évvel azelőtt. Hát ez az, Piotr Paweł, az a férfi, aki a háború előtt utálta az LM-et, a Kentet és a Pall Mallt, most rábukott a munkások közönséges mezítlábas csikkjeire és a rúzsízű vékony női cigarettákat sem vetette meg. A nagyapámnál annak idején csak Marlboro és Lucky Strike jöhetett számításba, most viszont nem volt semmiféle választási lehetősége.
Mert a nagyapám, számos leszokás veteránja, a háború után megint elkezdett dohányozni, amikor meglátta Varsót. Falun egyáltalán nem dohányzott; reggel mélyen beszívta a friss levegőt, napközben belélegezte a trágya és az állatok meleg bűzét, amíg megvoltak, esténként pedig füstszagot sodort a szél – és a nagyapa nem tudta, hogy ez az égő Radom és Kozienice szaga, vagy csak egy pajtáé, ahol illegális kisüstit rejtegettek. Ezek a bűzök és illatok tökéletesen kárpótolták a cigaretta hiányáért, és a nagyapám a legcsekélyebb szükségét sem érezte annak, hogy még valamit magába szívjon. Csak akkor kívánta meg rettenetesen a cigarettát, amikor visszatért a varsói szabadságba, le akarta szívni egészen az alhasáig, mohón akarta szívni egyiket a másik után. Kimenni este az erkélyre és a városközpont felé nézni, ahol már nem álltak, mint régen, fallikus irodaházak, nyugodtan rágyújtani, elgondolkodva élvezni az elfelejtett ízt. De nem volt cigaretta a piacon, a nagyapa pedig nem ismerte a csempészeket, meg nem is volt pénze csempészett cigarettára.
Ezért két nap után, amikor már nagyon ki volt éhezve, szégyenlősen fölvette az első csikket. A bazárban történt, amikor a nagyanyám leküldte kásáért, makaróniért, vagy bármiért, ami éppen kapható. Az egyik bódéban kvászt mértek, emellett találta a csikket. Mosdatlan férfiak dülöngéltek a pult előtt, a nagyapát bámulták, a tekintetük olyan volt, amilyen akkor sem lehet kvásztól, ha igen nagy mennyiségben fogyasztják. Zsíros volt a hajuk, sáros a cipőjük, de az öltözékük arról árulkodott, hogy vagy a háború előtt divatos emberek közé tartoztak, vagy ilyen embereket támadtak meg, hogy elvehessék a kabátjukat és a nadrágjukat. Kicsit hunyorogtak, hogy jobban lássák a nagyapát, szinte átégette az arcát a tekintetük. Egy szót sem szóltak, nem tettek semmiféle hirtelen mozdulatot, csak nézték, kicsit dülöngélve.
A nagyapa még körözött néhány percig a csikk körül, sehogy sem tudta rászánni magát a megalázó lépésre. Egyre agresszívebben nézték a férfiak, és ha agyon akarták volna ütni az időt valamivel unalmukban, akkor alkalmasint akár a nagyapámat is agyonüthették volna. Piotr Paweł hátat fordított nekik, és villámgyorsan letérdelt – közben imádkozott, nehogy valamelyikük hátba vagy fejbe rúgja, úgy tett, mintha a cipőfűzőjét kötné meg, két ujja közé fogta a csikket, és idegesen a kabátzsebébe rejtette. Fölállt, nem is nézett körül, már húzott is haza, még kását venni is elfelejtett.
Ahogy az ilyen helyzetekben lenni szokott, a következő csikkel már könnyebben boldogult. Pár nappal később a szégyen minden látható jele nélkül (nyilván mélyen a koszos fehérnemű alá rejtett szégyenérzettel) hajolt le, figyelmesen vizsgálva a járdát a megállókban, a bazárokban és a bódéknál, ahol a beavatottak nemcsak kvászt kaptak, hanem égető kisüstit és savanyú sört is. Mihelyt észrevett valamit, gyorsan lehajolt, fölvette és zsebre vágta, majd sietve távozott. Nem stresszelte már magát azzal, hogy hosszasan köröz a csikk körül és gondosan megfigyeli, el lehet-e még szívni, kihozható-e még belőle néhány idegnyugtató szippantás.
Amikor már úgy érezte, majdnem tele a zsebe, keresett egy félreeső helyet, leült, és nyugodtan szétválogatta az anyagot; az elszívható csikkeket elővigyázatosan beletette egy Toffi cukorkás dobozba – elfelejtették kidobni a szemetet, amikor kitört a háború, abból mentette meg később –, a többitől meg szívfájdalom nélkül megszabadult, egyszerűen leszórta a földre. A háború utáni Varsóban még lennie kellett valamiféle jólétnek, ha ilyen könnyen lehetett csikket találni, sőt még válogathatott is az ember, kidobálhatta a legrosszabbakat. Szóval nemcsak megpörkölődött füstszűrőket lehetett begyűjteni. Ma már nem talál az ember csikket a földön, és nem azért, mert egyszer csak fölhagytak a szemeteléssel a dohányosok.
Piotr Paweł fáradtan, de elégedetten terpeszkedett a padon vagy üldögélt a járda szélén, kiválasztotta a leghosszabb csikket, kivette a zsebéből az előre odakészített gyufaszálat és a kis darab dörzspapírt, megtisztította a füstszűrőt, eltüntette a koszos cipőtalp nyomait – és rágyújtott, megint a régi élvezettel. Kényelmesen ült, mélyen leszívta a füstöt, de lassan és óvatosan, nem gondolt a kására, a makarónira vagy a húsra, pedig Anna azt akart hozatni vele.
A nagyszüleim nyomorogtak, és ezt azért is viselték nehezen, mert annak idején sok mindent megengedhettek maguknak. Piotr Paweł már nem lehetett ínyenc, el kellett felejtenie a penészes sajtok bűzét, a syrah szőlő fanyar ízét, a friss spenótot és mindazokat a finomságokat, amelyekre képes volt kiadni egyheti fizetését a drága csemegékben. Annának is ki kellett vernie a fejéből a ruhácskákkal, kabátkákkal, blúzokkal, cipellőkkel kapcsolatos ábrándjait. Nem is álmodhatott illatgyertyákról, pedig szeretett volna kirakni párat a polcra, hogy érezze a sárgadinnye, a görögdinnye és a rózsa mesterséges illatát. De mindig csak az üszkös romok bűzét érezte és a soha el nem múló csalódást.
Ha húsz évvel fiatalabban élik át, ez a nyomor érzéseik biztos alapja lehetett volna, de most egy hatalmas vasgolyó volt, amely szabályos időközönként csapódott a házuk falához. Etetni és ruházni kellett magukat és serdülőkorba lépő lányukat, aki szerencsére nem akart sem sokat enni, sem szépen öltözködni. Ami nem akadályozta meg abban, hogy szemrehányást tegyen a szüleinek, amiért képtelenek pénzt szerezni. Piotr Pawełnek nem volt semmi érzéke a háború után virágzásnak induló spekulációhoz. Úgy mozgott a feketepiacon, mintha ott tényleg feketeség lenne – nem látott, nem mert megérinteni semmit. Anna nagymama úgy próbált némi pénzhez jutni, hogy gazdag spekulánsoknál mosott és takarított, csak hát ez egyáltalán nem neki való munka volt, és az első nap után el is küldték. Ha a spekuláns kegyes volt hozzá, hozott haza egy kis pénzt, ha viszont úgy gondolta, hogy a rosszul végzett munkáért nem jár semmi, akkor nem. A nagyanyám esténként egyedül ült a konyhában, és szeretett volna sírni, de már nem volt hozzá ereje.
Zuzanna biztos nagyon jól boldogult volna a sefteléssel, mosással, takarítással, foltozással, de nem kértek segítséget tőle a szülei, ezért nem is akaszkodott a nyakukba, hadd szenvedjenek csak, ha nem látják, mekkora kincs van a háznál, nem látják a dicsfényt az én tizenéves anyám szőke feje fölött. Hiszen ő amellett, hogy ki tudta volna takarítani a spekulánsok lakását, húst és kását is tudott volna szerezni; tehetségesebb volt, mint azok az emberek, akik felléptek a tévében, tisztítószer nélkül is boldogult bármiféle kosszal, minden foltot eltüntetett, még a vörösbort és a legzaftosabb zsírfoltot is. Képes lett volna egyszerre pótolni a háború előtti TV-shopban reklámozott háztartási gépeket: a húscséplőt, a zöldségaprítót és a porszedőt. Képes lett volna a legagyafúrtabb csapdát is elkerülni, amelyet a gonosz világ állított, de senki sem akart esélyt adni neki erre.
Zuzanna, minden Zuzannák közt a legderekabb felülmúlt minden más Susant és Suzanne-t, úgy érezte, ő a második nő a világtörténelemben, aki a Szentlélek közbenjárásának köszönhetően, in vitro megszentelve szült. És rettentő fájdalmas csalódást érzett, amikor látta, hogy egyetlen fia nem ér el semmi Jézus Krisztushoz mérhetőt. Ez a tudat minden anyát képes megölni. Még az olyat is, aki Istennel bratyizik és a metafizika ölelő karjaiban pihen. Hogyan vihettem volna valamire is, ha – hiába kiabált velem anyám – kiskoromtól kezdve hajlott háttal jártam, kétségbeejtő kérdőjellé változtam, és a folyamat lassan, de jól láthatóan haladt előre? Nem lehet az ember a cipőjét bámuló, mások tekintetét kerülő púpos Megváltó. Ráadásul nem akartam beszélni senkivel. Még kevésbé bárkit is meggyőzni egy hit igazáról, reklámszövegeket előadni a tömegnek, kikergetni egyeseket a templomból. Hisz úgysem járt oda senki.
Anyám láthatóan nem volt elégedett attól, hogy épp engem szült meg. Jobban szerette volna önmagát megszülni. Az lett volna a legméltóbb kárpótlás a hosszú órákig tartó szülési fájdalmakért. Kaphatott volna egy Zuzanna2-t, hagyhatta volna némán szenvedni, örülhetett volna a gyötrelmeinek, segíthetett volna neki, hogy még jobban tönkre tudja tenni az életét, mint az Egyes Számú Zuzanna. Az én Lengyel Anyám Lengyel Lányt, Kettes Számú Zuzannát akart, aki megszülhette volna a Lengyel Unokát, Zuzanna3-at, az pedig Zuzanna4-et, a Lengyel Dédunokát, és mindegyikük újabb lányt szült volna, szeplőtelenül, és ez így ment volna az idők végezetéig, végül már az egész Földet kizárólag a Fekete Madonna Zuzannától fogant Lengyel Zuzannák népesítették volna be. De sajnos megjelentem én, a Lengyel Fiú, anyám bosszúsága, és megfosztottam egy szép illúziótól.
Nem tudom, anyám miért nem döntött úgy, hogy klónoztatja magát, ez megmentette volna attól a kínos meglepetéstől, amit a világrajövetelem jelentett neki. Az utolsó pillanatig azt kellett hinnie, hogy valaki mást szül. Én nem szerepeltem e szülés üzleti tervében. Ennek ellenére igazi önfeláldozással vágott bele a nevelésembe, mert az önfeláldozás az élet szinonimája volt számára. De nem egyszerű dolog egy elfuserált Krisztust nevelni.   
(regényrészlet)
 

             PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA