4
A terezíni Koménium diákkommuna alapköveinek egyik azon a napon került a helyére, amikor a nyári ragyogásban egy gyönyörű lányt pillantottam meg: a Központi téren botladozott sortban és pólóban, szőke copfja izzadt hátáig ért... szabadon terelgettem a kis nyájamat, azt a pár állatot, amelyik megúszta, hogy eladják, vagy felzabálják a szefósok, a börtön bűze már rég kiszellőzött belőlem, a lány felismert, igen, Rolf cikke miatt jött, csatlakozott hozzánk... szeretne megismerkedni Lebóval, meg egyébként is szívesen segítené az ügyünket, közölte velem... A lány, mint egy jelenés, megbabonázott, némán vezettem a porban, amit a kecskék patái vertek fel a kiszáradt földről, azt kívántam, bárcsak alkonyodna már a vörös fűben, jönne a sötétedés, talán azért, hogy az idegen lány ne vegye észre, hogy ahogy felé dőlök, én is elpirulok, céklavörössé válok zavaromban meg a már-már kóros félénkségtől, kérdőn nézett rám, miközben kísértem... Lebóhoz vezettem... a viskók függönyei körülöttünk néha megmozdultak... az emberek kikandikáltak a résnyire nyitott ablakokon... a lány szandálja csattogott az utcaköveken... akkoriban hozzánk, a mi utcáinkba alig tévedt valaki... csakis az Emlékmű hivatalos területére jöttek a turistabuszok... Sára azokat a priccseket jött felkutatni Svédországból, amelyeken állítólag valaha a nagyapja és a nagyanyja pihentek, mielőtt megölték őket, a priccskeresők közé tartozott... őket már ismertük Terezínben, a priccskeresők gyakorta fiatalok voltak, akiknek az agyára rátelepedett a gyötrelmes múlt fellege, a borzalmak, amelyek a szüleiket, nagyszüleiket, rokonaikat érték, illetve úgy általában történtek. Vajon megtörténhetnek újra is? Vajon mire képes az ember? És hogyan lehetséges, hogy mondjuk a nagyanyám nővérével vagy a nagynénémmel ez történt, én mégis megúsztam? És én hogyan menekültem volna meg, ha engem vezetnek a halálba? És megtörténhet ez még egyszer?... a keresők az ezekhez hasonló beteges kérdéseken tépődtek, mert a démon befészkelte magát az elméjükbe... az egykori öldöklés sajnos még most, a modern időben is felhőként borult az agyukra... de úgy, hogy simán a pszichiátrián lett volna a helyük... páran azonban útra keltek, valahová Keletre, lesz, ami lesz alapon, hátizsákkal és a zsebükben a szülőktől kapott hitelkártyával... és kutattak a nyirkos romok között valahol Lengyelországban, Litvániában, Oroszországban... vagyis mindenhol, ahol nem ritkák a régi tömegsírok, ezek a keresők aztán mint a fekete tintacseppek, beszivárogtak a titokzatos kontinens – ők így látták a Keletet – föld alatti patakjaiba, nem csoda hát, hogy a szorongásaik súlyától gyakran a padlóra kerültek lelkileg... Terezínbe is érkeztek néha ilyenek... a priccskeresők szerettek volna lazítani agyuk fájdalmas szorításán, nem szokványos turisták voltak, akik beérték volna annyival, hogy végigbumlizzák azt a pár genocídiumösvényt, amit az Emlékmű tart fenn a világ számára, a szokványos turisták úgy mentek végig Terezínen, mint mondjuk egy középkori váron, ahol a kínzókamrákban meg a tömlöcökben egészen tűrhető fotókat vagy videót készítettek az egész családnak, a priccskeresőknek ilyen bohócságok eszükbe sem jutottak, őket inkább az őrült fájdalom és a keresők örök kérdése gyötörte, hogy ha egyszer megtörtént ez, ez a népirtás, megtörténhet megint?... Érezték, hogy Terezínben és a hasonló létesítményekben nem egy középkori várban vannak, hanem csapdában, ahol széthasadt a világ, könyörület nélküli világba kerültek, ahol minden lehetséges... és ez emésztette őket... Sára is ilyen betegen jött, ezért akarta végigkutatni az egész várost... Van egy olyan érzésem, mondta a nyájam patáinak kopogása közepette, hogy biztosan hagytak itt valahol üzenetet... részemre.
Sára először az Emlékmű által fenntartott ösvényeken bolyongott, aztán elindult a mi lepusztult váraljánkba... Végig akarok járni minden falat, a halál városának összes védfalát, meg akarom érteni, meg akarom tudni, érezni akarom... mondta bele felindultan a porfelhőkbe és a nyáj bégetésébe... az volt az érzésem, mintha kicsit kiszáradt volna... elvezettem Lebóhoz.

Aznap, ahogy minden más napon, egészen alkonyatig legeltettem, de amikor a sötétség a vörös utolsó árnyalatait is felfalta, a füvön át visszahajtottam a nyájamat... Lebo földszinti szobája mellett felragyogtam... megpillantottam Sárát!... már rég rendbe szedte magát, Bouchalová és Fridrichová néni mindenfélével elhalmozták, fontos látogató volt, hiszen érdeklődést hozott városunkba, a pusztulás városába, nyomában pedig aztán igazi forgatag és élet jött, a nénik valahogy megérezték.
Sára hallgatta Lebót... a férfit, aki az orkán epicentrumában, azaz minden borzalom kellős közepén jött világra... méghozzá könnyen lehet, hogy közvetlenül Sára nagymamájának a priccse mellett ... Sára hallgatta Lebót, Lebo kinyitotta neki a fekete táskáját, megmutatta a régi titkos üzeneteket, a kampókat a pincéből, a kivégzőhelyek rozsdás töltényhüvelyeit, nekem teljesen kiment a fejemből, hogy gyerekként valahol a katakombákban, ahol semmi sem korhad el, találtunk két körmöt is, talán a vakolatot kaparták, amit mára leáztatott a föld alatti víz... és Lebo odaadta őket Sárának, megfoghatta... Sárát szenvedélyesen érdekelte a halál városában való élet minden részlete, és Lebo mesélt... a priccskeresők mind kiszáradva érkeztek, rendkívül foglalkoztatta őket, ami itt történt valaha... hallaniuk kellett, hogy a nagyszüleikkel vagy a szüleikkel történt összes szörnyűség ellenére... mindezek ellenére és mindezekkel együtt ők tovább élhetnek... és a priccskeresők továbbadták egymásnak Lebo hírét... így újabbak jöttek, hallani akarták a tanút, aki beleszületett a pokolba, túlélte, és a modern időben is él... és épp ez a találkozás az élő Lebóval és Lebo tárgyaival segített nekik felizzítani képzelőerejük szigonyát, és keresztüldöfni a sötét felhőt, ami akkor telepedett az agyukra, amikor először hallottak az őseiket ért embertelenségről... és páran, ahogy Sára is!, maradtak.

Sára! Nemcsak a nagyapja és a nagyanyja végezték itt, de vagy húsz rokona halt meg Terezínben vagy a lengyelországi haláltáborok valamelyikében... csak az apjának sikerült megmenekülnie, a svéd Vöröskeresztnek köszönhetően gyerektranszporttal Svédországba került... Sárát nem az a néhány utca érdekelte, ami a város és a kormány döntése nyomán fennmarad... őt az vonzotta, ha az omladozó falak mentén araszolhatott, végigmászhatott a benőtt ereszeken, végighúzhatta ujjait a vájatokon, amik még mindig a halálba indulók búcsúját rejthették, szívesen részt vett a mi életünkben is, akik maradtunk, és pont ezért kedvelték... szívesen hallgatta azt a pár öreget, a néptelen Központi tér ütött-kopott padjain pöfékeltek, és néha büszkén emlegették azokat az időket, amikor itt katonák meneteltek... és sokszor ők is ezekkel a katonákkal meneteltek, sőt akár vezették is a Csehszlovák Néphadsereg katonáit... Sára végigjárta a néhány megmaradt háztartást, németül beszélt, az öregek mind tudtak, a helyiek számára a nagyvilágból érkező svéd lány kinyilatkozás volt, életjel... eleinte óvatosan, a függönyön át bámulták, figyelték, hogyan jár, néz, hallgat átszellemülten ebben a sírgödörben, amelyről Prágában lemondtak, és amely a világ döntése alapján pusztulásra, enyészetre ítéltetett.
Hamarosan minden ajtó megnyílt előtte, Sára a néniket leginkább valamelyik unokájukra vagy unokahúgukra emlékeztette, szívesen meséltek neki terezíni fiatalságukról, talán ismerték is Sára nagyanyját, sőt biztosan... a nénik az eddig épen fennmaradt otthonaikban sietősen letörölték a port a műanyag abroszokról, stampedlik után matattak az üveges kredencekben a díszített babák, üvegszarvasok, díszszalvéták és kanalak közt, csurig töltötték Sára kupicáját, úgyhogy néha, amikor utána visszajött a foglalt házunkba, csujogatott, vagy ellenkezőleg némán bebújt a hálózsákjába a priccsén, és miközben én Lebo utasításai alapján a számítógép billentyűzetét vertem, vagy a világból érkezett híreket olvastam fel neki, Sára fújtatott álmában, Lebóval csöndben dolgoztunk, és örültünk, hogy itt van nekünk... Sárát hamarosan az összes öregünk és alkeszünk üdvözölte, néha még a reménytelen szefók is félénken kajtattak utána a város porában, mintha ki tudná juttatni őket innen... és Sára repesett a boldogságtól, amikor Fridrichová néni a tiszteletére levágta egy csirke fejét, amit aztán kihajított az ablakon, bele a védfal alatti patakba, ez volt a szokás, és Sára szeretett segíteni Hamáček úrnak kivinni a karalábés kosarat vagy a krumplis zsákokat a Központi térre, beszállt a konyha üzemeltetésébe, például teát osztott... Sára úgy döntött, hogy a halál városában fog élni... és nekem az volt az érzésem, hogy a halál városában való hétköznapi élettől kezdett helyrejönni, levetette a priccskeresők gyászát, kikecmergett a kétségbeesésből, amely képes fekete felhőként beborítani az elmét, és amely, különösen a fiatal, addig teljesen ártatlan embereknél, a megvilágosodás hirtelen sokkját idézheti elő, annak felismerését, milyen félelmetes tud lenni a gonosz.

Sára kitalálta, hogy hozzunk a közeli Prágából szuvenírokat, hogy legyen mit eladnunk a héba-hóba felénk vetődő néhány turistának. Lassan felszállt a felhő az elméjéről. Sára gyakorlatias volt.
Érezte, hogy Lebóval a számítógépünk előtt kiválóan tudunk kontaktokat vadászni, pénzgyűjtést szervezni, vagy vészriadót fújni, de talán mert újonnan érkezett, és külső szemlélőként látta városunk megsemmisülését, állította, hogy az óv meg legjobban a markolóktól, ha több embert csalogatunk a váraljára.
Ide kell vonzani a turistákat, a világ figyelmét.
Csak akkor kezdhetjük el a város revitalizációs folyamatát, mondta Sára, és mi hallgattuk őt, ha a világ a pusztuló Terezínre veti a szemét.
A revitalizáció pedig élénkülést, sőt újjászületést jelent, magyarázta.
Sára nem csak történelmet, etnográfiát, irodalmat, kulturológiát, vallástudományt és ilyesmiket tanult... mindegyik diákunk, mielőtt nálunk kezdett volna tanulni, ilyen különleges szakokra járt, csak én nem, én csak katonaiskolába jártam, de még azt sem végeztem el... Sára festeni is tudott, és egyik este, amikor Lebo parancsára a számítógép billentyűzetét vertem, Sára kiáltása zavart meg minket, de győzelemittas kiáltás volt ez... leült a priccsre, és egy pólót mutatott nekünk, állítása szerint Franz Kafka írót ábrázolta, a pólót Sára a közeli Prágában vette, de ráírta, hogy Theresienstadt, és egy akasztófát meg egy feliratot is festett rá: Ha túléli a halálát, itt ölték volna meg Franz Kafkát... ez beüthet!, jelentette ki Sára, és azt is mondta, hogy szó sem lehet gépi sokszorosításról, a pólókat a sablonjai alapján mi fogjuk gyártani, kézi munkával, kreatívan, az adott helyzetben csak így van értelme.
Lebo és én és bólintottunk, hittünk neki, elvégre a nagyvilágból jött.

Sárával már akkor kitűnően megértettük egymást, amikor az elején a romok között bolyongott, miközben emésztette a bánat, az agyán pedig felhő ült, kicsit ügyeltem is rá, nehogy örökre belezuhanjon egy árvíz mosta gödörbe, vagy elragadja a fekete áramlat, ami helyenként már katakombákat vájt, és elárasztotta az alacsonyabban fekvő romokat... vagy túl mélyre merészkedjen a régi fegyverraktárban, az omladozó falakhoz, ahol a fejére eshetett volna egy tégla... Sára megszokott engem, az állataimat is, megmutattam neki a karámomat is, nem ijedt meg a döfködős Bojektől sem.
Sára kedvelte az állataimat, én meg egyértelműen szerettem őt, jelentsen ez bármit is, ő engem szerintem nem, de ezt már úgyse fogom megtudni... mindenesetre együtt éltük át a szerelem rohamait is, hiszen elég volt csak lehemperedni a vörös fűbe. Többet erről nem is lehet mondani. Sőt azt, aki nyíltan és szégyenkezés nélkül fecserészik az ilyesmiről, gondolkodás nélkül a falhoz állítanám, pont úgy, ahogy a régi időkben.
Mikor azonban beesteledett, felálltunk, és hazahajtottuk a nyájat. Az emberek úgyis nevettek rajtunk, csipkelődtek Sárával meg velem is. A erődítményfal tégláinak pora ugyanis beeszi magát az ember hajába is, a ruhája alá, a bőrébe. Így mindenki észreveszi. Hogy a fűben henteregtél.

Prágában szállodában laktunk. Pénzünk volt elég, akkoriban már annyi, hogy nem is számoltuk, és prágai útjaink eleve üzleti utak voltak, amiket magától értetődően a Lebo kapcsolataitól begyűjtött pénzekből fedeztünk.
Amikor kellett, Lebo, gyakran épp Sára, de néha más lányok kíséretében is, elment a bankba, és kivette a szükséges összeget. De a lányoknak néha szükségük volt pár apró női holmira, mint Lebo mondta, így állítólag a prágai áruházakban is töltöttek némi időt. Pénzzel én nem foglalkoztam, mindenről, ami a számítógépszobába kellett, Sára gondoskodott. A ruháimat is ő választotta.
Sára tehát megvette a pólókat és az egyéb szuvenírokat, propagandabrosúra kiadását tervezte, ládaszám vásárolta a vörösbort az ünnepségeinkre, a játékos oktatásra, én leginkább a kuli voltam, vonszoltam mögötte a batyukat, taxival jártunk, jó, hogy Sára megismertette velem.
A hotelszobát az Óvárosi térnél levő eldugott kis utcában megtöltötte Sára illata, teljesen másmilyen volt, mint a következő szállodai szobám.

Most Sárával Prágában vagyunk, a szállodában. Kint utcácskák végtelenje. A mienk is girbegurba, hosszú és szűk, a repedezett járdán néhol kutyapiszok meg mindenféle ócskaság. Nem érzem itt magam otthon.
Terezín katonás és vonalzóval húzott, ezért ott kiigazodsz, vidéki barátom, Prága középkori, tehát kanyargós, kusza és tekervényes, magyarázza Sára, miért tévednék el nélküle Prágában.
Ebben a szobában alszunk, rendezzük el a megvásárolt holmikat, ölelkezünk, beszélgetünk, itt vagyunk a bevásárló körútjaink alkalmával.
Ez a ti Terezínetek, drága öreg kecskepásztor barátom, meglehetősen emlékeztet Velencére, mondja Sára, épp hanyagul a vállamnak támaszkodik, körülöttünk a padlón mindenhol kafkás pólók száradnak, pólóhegyek, pólóbeszerzésen voltunk, megáztunk az zuhogó esőben, Sára hajából a prágai eső fekete nyirkossága árad... Tudod, ami ott a Szent Márk meg a gondolák, az nálatok a kormány által a világ számára fenntartott Emlékmű... de egy kicsit odébb, a málladozó falak között egész normális emberek élnek, ingatta a fejét, vagyis hát normálisak, kitört belőle a nevetés... és azt magyarázta, hogy Nyugat-Európában a háborús tömegsírokat mindenhol lelkiismeretesen gondozzák és ápolják, míg nálunk Terezínben... elképesztő, hogy a vén Hamáček karalábét árul a gyilkosságok helyén... és hogy ahonnan keletre, a haláltáborokba indultak a vonatok, ott a vén Bouchalová meg a szintén vén Fridrichová a folyton beragadó mángorló miatt szitkozódnak... meg hogy gyerekkorotokban hullaházakban játszottatok, és bunkerekben tapiztátok egymást! Ez horror, valószínűleg mind perverzek vagytok, és még csak nem is tudtok róla... Az ilyen gyerekexpedíciók Nyugaton mindenhol szigorúan tilosak lennének, magyarázza Sára... De hát itt is azok! Mondom neki azonnal... De ti tojtok rá, veti ellen... Tényleg tojunk, én például magasról teszek a mindenféle tilalmakra, csak az a lényeg, hogy senki se kapjon el, magyarázom, Sára ingatja a fejét, beszélgetünk, néha aztán alszunk is.

Akkor a Hazafias Őrség csapatai pont a szállodánk utcájában csaptak le. A bevásárlásból térünk vissza felpakolva, és csak nézünk... egy csapat barna gyerek menekül az átjárókba, a romák cikáznak a kis utcákban, a huligánok a Hazafias Őrség egyenruhájában botokkal és késekkel kergetik őket. Néhány utcabeli kihajol az ablakán, tapsolnak ennek a szégyennek, és még meg is mutatják, merre menekültek az üldözöttek. Sára tátott szájjal áll, a kafkás csomagot a földre ejti.
Két gyerek az őrségből elállja a szállodánk bejáratát. Háttal vannak nekünk, nézem, nem hever-e valahol mondjuk egy állványcső vagy legalább egy deszka, hátulról egykettőre elintézném őket, pfű, de pont ma valószínűleg mindent összeszedtek maguknak a járdáról, az állatok.
Már halljuk őket a hátunk mögött az utcában, jelszavakat skandálnak, menetelnek, a Hazafias Őrség fekete inges, zászlós serege megtölti az utcát, az ilyenekkel jobb egyáltalán nem találkozni, hallottam róluk, mégpedig azt, amit a nénik magyaráztak a mángorlónál, hogy ezek nácik, könyökön ragadom hát Sárát, ő csak szitkozódik az anyanyelvén, a kölykök utat engednek nekünk, és amikor már a kis szállodában vagyunk, utánam szólnak, hogy „Helló!”, az egyikük, amelyiknek horogkereszt van a nyakára tetoválva, odanyújtja Sára csomagját, megragadom, és tuszkolom Sárát a csigalépcsőn a szobájába.
Leül az ágyra.
Te, épp egy pogromot láttam. Még egyenruhájuk is volt. Az első pogromom. Még az is előfordulhat, hogy feljegyzem a kis lánynaplómba, mondja Sára.
Nem kellett volna megállás nélkül jártatnia a száját. Inkább segíthetett volna. Próbálom elrendezni a pólókat a padlón, de ott van a dög nehéz hátizsák meg a táskák is.
Kintről ordítás és rendőrségi szirénák vijjogása hallatszik. Valaki pedig fut és kiabál az utcán. A tömeg hangja lassan távolodik.
Egyáltalán nem is nézel ki zsidónak, vagy ilyesmi. Szerencséd, hogy szőke vagy, mondom Sárának. És rólam is azt hitték, hogy turista vagyok, hahaha!
Ezen nevetnem kell. Ezt tényleg viccesnek találom.
Azt hiszem, rókázni fogok, jelenti be Sára, végignyúlik az ágyon, és a plafont bámulja.
Figyi, hasonlóan nézünk ki, mondja egy idő után, két lábunk van, két kezünk, kicsit szeplősek is vagyunk, mindketten elgagyogunk angolul, de ez tök félrevezető! Kulturálisan tök másmilyenek vagyunk! Engem például érintetlenül hagyott a bolsevizmus, de téged totál áthatottak a gazságai! És nem is tudsz róla... a kecskéid a pieta szent helyeire bogyóznak, és te fel se fogod, ti itt Kelet-Európában fel se fogjátok, hogy még mindig hogy el van cseszve itt minden... Ezzel most Sára felbosszantott... hagyja békén a kecskéimet, itt mászkálok vele Prágában, és azt reszkírozom, hogy tovább apad a nyájam, Bojek egyedül egyszerűen képtelen őrizni őket... Az igaz, hogy itt Csehországban sertésfarm van az egykori roma koncentrációs tábor helyén? Igaz ez? Elviszel majd?, ront rám megint, de én a disznókról nem tudok semmit, disznók nem voltak Terezínben... Jézus Mária, szerinted ez normális? Sertésfarm a tömegmészárlások helyén... Sára nem szereti, ha vonogatom a vállamat, de én meg azt nem szeretem, ha kiabál, eszembe jut, hogy a szájára tapaszthatnám a párnát... elmesélem neki, hogyan kapta a nevét Lebo a szlovákul „vagy”-ot jelentő „alebo” szóból, Sára nem szól egy mukkot se, és amikor jobban megnézem, látom, hogy bőg... Bakker, a szülésznő a nagyanyám is lehetett... Ja, a nagyanyád majdnem megfojtotta a kis Lebót! Ő is ilyen dühös volt! Mint te!... Egy „vagy” szlovákul: alebo, egy „vagy” csehül: nebo; alebo, nebo, alebo, nebo, ismételgeti, kicsit tanulja a nyelvünket... elmagyarázom hát neki, hogy a cseh könnyű, a szlovák ellenben iszonyú nehéz, azt nem tudná megtanulni, a szlovákok így születnek, nekik természetes, hogy azon a nyelven beszélnek... Kecskekirály, hörgi a párnába, fogd be... pofa be, pásztor! Hát rendben, befogom... és igazából örülök, mert amikor megérkezett, egy lány árnyéka volt, most meg majd kicsattan az élettől. És Sára azt mondja, hogy olyan öreggel, mint én, még sose feküdt le, de hogy igazából nem tartja furának, mert itt minden, de az égadta világon minden ki van fordulva és bizarr... Mondom hát neki, hogy engem sem érdekel, hány éves, igazából nem is tudom!, tizenkilenc vagy?, húsz?, vagy már esetleg huszonegy?, tőlem aztán, Sára, rohadtul lehetsz bármennyi, vigasztalom... De nem gondolom, hogy idióta vagy!, támaszkodik a könyökére Sára, és néz rám, ugyanis mélyebb, a köztünk húzódó kulturális szakadékról van szó... most mindketten a hátunkon fekszünk, a padlón halmokban hevernek a kafkás pólók, de borosüvegek meg pár más dolog is, cseh üveg, csészék és tányérok, amelyekre ráfestjük, hogy Üdvözlet Terezínből!, meg további szuvenírnekvalók táskákban... és Sára előadást tart Kelet-Európáról, néha nem tudja visszafogni magát a műveltségével... A Keletet kerestem, Kelet-Európát... de Kelet-Európába utazni épp a folytonos keresését jelenti, tudod, mondta, mintha érdekelne engem... A rokonaim szlovákiaiak, mondja Sára, és nagy levegőt vesz, hogy elmesélje, hogyan sodorták a gonosz hullámai a rokonait Terezínbe és tovább... valahogy így kezdték a történeteiket a priccskeresők, akik stoppal érkeztek az erődvárosba, vagy légkondis autóbuszról szálltak le, és a romokon át egészen hozzánk verekedték magukat, a mi viskóinkig, a bokájukat csípte a csalán, körülnéztek a halál városában... Az őseik mind valamelyik történelem szaggatta keleti metropoliszból származtak, amelynek az összes utcájába beette már magát a feketeség, és amely megtépázódott, mint egy réges-régi fekete-fehér fotó, a hely, falu, város nevét összeszorított ajkakkal ejtették ki, mintha régen otthon a tükör előtt gyakorolták volna, a tépelődés órái alatt, amikor a szívükig hatolt a jeges rettenet, a végtelen szorongás... Pontosan mi is történt az őseimmel? És a nagyapám, apám, nagybátyám, nagyanyám... annak idején miért nem húzott el időben Prágából, Brünnből, Ugarból, Kijevből, Drogobicsből, Pinskóból, Krakkóból... mondjuk NYC-be?, kérdezték maguktól a tükör előtt, amikor a területünkre lépés nyitómondatait gyakorolták... Ismertem én ezt, a priccskeresők vallomásait, rég betanulták őket, először sokszor a legkülönfélébb terápiákra jártak, mielőtt eljutottak hozzánk terápiára.
A nagyapám kassai, mondta Sára, oké, Szlovákiában van vasút meg mobil, gondoltam, és elindultam Kassára, és amikor kicsit szétnéztem a korzón a boltokban, kávéházakban és kereskedésekben, de a pályaudvari várótermekben is, ahol sokszor tök ugyanazok a kemény faülések vannak, mint hetven évvel ezelőtt, rá akartam jönni, hogy tulajdonképpen mi is Kelet-Európa, ha egyszer hasonlóan nézünk ki, kulturálisan mégis másmilyenek vagyunk... Hol az igazi Kelet?, kérdeztem, mert az összes szlovák azt mondta, hogy eltévesztettem a házszámot, ők ugyanis nem kelet-, hanem közép-európaiak!, sajnos kicsit odébb a tökfej csehek is ezt hiszik magukról, nem beszélve a magyarokról, azok igazából nem is európaiak, az ő földjükre inkább ne is menjek, egy szavamat se értenék, ezt mondták a tájékoztatásaikban a pozsonyi főpályaudvaron, igen, megkönyörültek rajtam, és az unszolásomra elárulták, hogy az igazi Kelet-Európa valójában Szlovákiától kicsit odébb van, csakhogy farkasok és medvék közt kell áthatolnom Kárpátaljára, aha, Kárpátok, megnéztem a térképen, és indultam, mondta Sára... de a kárpátaljaiak kikérték maguknak, hogy ők keletiek lennének, micsoda ostobaság... és az igazi Keletre küldtek, Galíciába! De az ottaniak, a lengyelekhez hasonlóan, azt mondták: Ez itt Európa, de nem ám Kelet-Európa, hanem Közép-Európának a közepe! És legyintettek, hogy ha a Keletet keresem, akkor Ukrajnába menjek, az egy darab földdel még odébb van, és keserűen és sokat tudóan kiköptek, mivel Európa Keletje még mindig szegény és szétdúlt! Keletről Nyugatra járnak dolgozni az emberek, nem fordítva!, mondta Sára, és ő is kiköpött... Az ukránok továbbküldtek, Oroszországba. Az oroszok azonban nem gondolták, hogy Keleten lennének, ez rágalom, mondták, ők ugyanis a civilizált világ kellős közepe, de annyit azért ki lehetett húzni belőlük, hogy az igazi Kelet talán Szibériában lehet, igen, végigutaztam hát Szibériát, azt a hatalmas útszakaszt, több ezer kilométert a transzszibériai vasúttal, és amikor teljesen hullán lekászálódtam a vonatról a végállomáson, nevezetesen Vlagyivosztokban, a helyiek azt mondták: Miféle Kelet, kisasszony, meg van hibbanva? Ez itten a Nyugat, a Nyugat igazi pereme, itt van Európa vége!
Sára, nem semmi, micsoda utazó vagy. Hihetetlen! Tudod, én nem jártam sehol.
Arról, hogy évekig Prágában laktam, de sitten, és hogy mit csináltam ott, nem beszéltem, Sára úgysem értené, és ha mégis, akkor meg nem tetszene neki.
Vlagyivosztok, hm. Nos, veszel magadnak kaját meg természetesen vodkát, elmész a város határához, van ott egy kis pad, nézed a vizet, aha, ez az út vége, ez a Japán-tenger. Tehát Kelet-Európa nem létezik, nyugodott meg végre Sára.
Igazad van, Sára!
És nem győzök hálát adni istennek vagy kinek, hogy Nyugaton születtem.
Igen?
A rokonaim többségét megölték Terezínben, de apám mint szlovák zsidó gyerek, a Vöröskereszttel eljutott Svédországba, ezt már tudod. Rendes körülmények között nőtt fel, nácikat meg bolsikat csak a moziban látott életében. Ahogy én is.
Értem!
Mert a köztünk levő kulturális különbséget, te kecskepásztor, a több évtizednyi terror, elnyomás és zsarnokság teremtette. Azért vagytok másmilyenek! És még sokáig lesztek is.
Azt gondolod?
Okos volt a kis apucika, tapsikolt Sára. Bizony, eljutott Svédországba, ezért én normális vagyok. Befejezem az iskolát, jó útlevelem van, nincsenek adósságaim, ismerem a világot, idővel majd szeretnék egy vagy két gyereket, pasit, házat, ilyesmiket.
Hm!
Prágában bepasszírozták őket a vonatba cédulával a nyakukban, ezeket a zsidó gyerekeket, és hurrá, irány Svédország! Tudtad, hogy Svédország a háború alatt semleges volt?
Nem, az mit jelent?
Á, ne kínlódj, ne erőltesd az agyad! Figyi, tudod, miért szeretem a Keletet?
Aha, mert az őseidet meg a gyökereidet keresed, meg ilyesmik.
Egy frászt, tudod, miért érzem itt jól magam?
Nem.
Azért, mert itt felsőbbrendűnek érzem magamat, tudod? Ti mind komplexusosok vagytok attól, hogy hova valók vagytok. Nekem meg csak a saját komplexusaim vannak, érted? De most már jó éjszakát!
Hát, jó éjt, mondtam.
De nem gondolta teljesen komolyan az alvást. Kicsit odébb zengett az Óvárosi tér. Az csetepaté után már az égvilágon semmi sem maradt a levegőben. Elég sokáig hevesen ölelkeztünk. De amikor Sára elaludt, örültem. Így legalább nyugodtan bedobálhattam a pólókat a hátizsákokba. Sára túl precízen pakolt. Hányszor rakodtunk órákon át. De ha a szállítmány közben kicsit meggyűrődött, a nénik kimángorolták a pólókat. Nem csináltak belőle problémát.

        (részlet a regényből)
 

KOLOSZÁR PÉTER FORDÍTÁSA