I. A város anyaga: szőtt vagy kötött
A Bansk? Štiavnica név majdnem két évtizeden keresztül a piros-kék fonálhoz kötődött az emlékezetemben. Ha pontosabban akarom felidézni, a kék fonálon áttetszett a piros, s talán hatszögletű hópelyheket mintáztak, vagy a múlt századi ruhatervezők kedvenceit: a lekerekített, organikus formájú papucsállatkákat. Az emlékképeket azonban nem lehet történelmi bizonyítékok alapján ellenőrizni, bármifélék legyenek is: a pulóvernek, amit az kontinensre tett első kirándulásom során vettem, nyoma veszett (méltatlan sorsa jutott egy észak felé tartó vonat poggyásztartójában), és amíg a birtokomban volt, nem gondoltam rá, hogy lefényképezzem, vagy legalább magamról csináltassak benne egy képet. A nyakán díszelgő címkére viszont emlékszem: Pleta, n.p. Bansk? Štiavnica.
 Hivatalos rövidítés, és egy pont a térképen. Alapkövek, igen – persze nem ezek az egyedüli útmutatók vagy a kizárólagos kutatási irányok egy elveszett tárgy felderítéséhez, amely ott maradt lehorgonyozva, valahol a huszadik századi modernitás egyik perverziójának lassan feloldódó „szemioszférájában”. A horgony erős, az elveszett tárgyba rengeteg más jelet és utalást is bele lehetett olvasni. Mit jelent például a design, és mit a szabás, hogyan értelmezzük a hópelyhek és a papucsállatkák közti különbséget, a derékszögek és az organikusnak ható foltok feszültségét? Mit árul el a pulóver a hatszögek és papucsállatkák viselőjének intellektuális elköteleződéseiről, ha a tiszta, hatszögletű geometria szerelmese esetleg a nyílt társadalom, a modernitás, a Blut-und-Bloden elvetése mellett teszi le a voksát, a lekerekített formák híve viszont talán éppen azon baktériumok, azon fertőzések felé húz, amelyeket (ahogy erre Karl Kraus már régen rámutatott) a vér és a föld keveredése terjeszt? Vagy épp ellenkezőleg: a minta egyenes vonalainak merev határozottsága éppen a felvilágosodás kíméletlen, őrült logikájára utal (a hópelyhek talán épp a birodalmi hatalom szükségtelen kiszolgálásának jelölői, hiszen legfélelmetesebb titkos fegyverét, az Orosz Telet elevenítik fel), a foltok pedig valami elveszett, organikus egységet idéznek.
 Nem, nem azt karom ezzel mondani, hogy ebben az időszakban bárki is a politikai filozófia nagy kérdéseit olvasta volna bele egy pulóver mintázatába, azt meg pláne nem, hogy én ilyesmivel foglalkoztam volna. Pusztán annyit akartam jelezni, hogy a „szemioszféra” fogalma Jurij Lotman és a tartui szemiotikusok körében a Szovjetunió fennállásának utolsó évtizedeiben látott napvilágot, és hogy ez talán nem is véletlen. Hiszen a kommunizmus gyakorlata nem pusztán a marxizmus „teleologikus túlértelmezésének” (Umberto Eco) kérdése volt, hanem maga volt a túlértelmezés, és ennek féktelen őrülete. A pszichopata állami túlértelmezés szerint a háborús uszítás fekete keze volt mindenben, ami felett az államnak nem volt hatalma, a népi túlértelmezés viszont az állam kritikájaként értelmezte még a legártatlanabbnak tűnő kulturális jelenséget is. Azok, akik személyes emlékeket őriznek a lassan a régmúltba vesző előző századról, immár megdöbbenéssel tapasztalhatják, hogy a túl-, az alul-, és az arányos értelmezést egyaránt félresöpörte az információdömping, valamint a vitathatatlan vagy vitatható tényszerűség, és hogy a totalitariánus hatalmak és alattvalóik mai szemmel nézve a végtelen cseppfolyósság kizárólag mentális világában mozogtak. (Ugyanilyen megdöbbentő, ha a „zárt társadalom” világára tekintünk kívülről: gondoljunk csak bele, micsoda szellemi mutatványokat végez manapság egy nyugati kutató vagy államigazgatási szakember, amikor elmosódott folyóiratok halmai között ülve a gondosan beállított fotókon szereplő pártfunkcionáriusok elhelyezkedéséből próbál tényszerű következtetéseket levonni – feladatuk ebből a szempontból a marxista irodalmáréhoz hasonlít, akinek egy-egy kanonikus regényből kell kihámoznia a társadalomkritikát.)
 Két évtized távlatából azonban a cybertér hallucinációszerű kísértetvilágától mentes életforma szilárdsága is meghökkentőnek hat. A Pravda, a Trybuna Ludu vagy a Rudé právo elsárgult oldalainak egymásutánja, a hivatalos lapok nyomtatott sorai, a cenzor tintapecsétje, a szamizdatok gépelt szövege. Tárgyak, tapintható tárgyak, az itt és most háromdimenziós világában, a köztük lévő kapcsolatot felfedő szellemvilág negyedik dimenziója nélkül. A mindent tudó szellemet persze rögtön helyettesíthetjük az azonnali online ismeretek kibernetikus maxwell-démonával, amely oly hatékonyan tűntette el a modern és posztmodern múlt (immár archaikusnak tűnő) bizonytalanságát. A tudás állami monopóliumának megrendülése nyilván jó dolog. De mi történik ez után, akkor, amikor már maga a tudás lesz a monopólium, amikor sem a képzeletbeli, sem az értelmező, sem pedig a fikciót és a valóságot elválasztó térnek nem jut már hely, hiszen a fizikai, valós anyag, a fizikai szerkezet elveszítette jelentőségét?  
 Egyáltalán nem ilyesmiken gondolkoztam júliusban, amikor felszálltam az Anča nevű sínbuszra a Hronská Dúbrava kereszteződésnél. Pusztán megkönnyebbültem, hogy még ha ott hagytam is valamit a vonaton, nem fog eltűnni azonnal.

II. Udeniar Štefan Krivda
Ahogy felfelé baktattam, minden út menti kocsmacégéren ugyanaz a buta vicc virított: „már értem miért hívják a sört Steiger-nek”, és minél magasabbra értem, annál meglepőbb öltések kerültek a város anyagába, a fonálon újabb és újabb hurkok keletkeztek. Az elszórt toronyházak vidékies ville radieuse-e, egy befejezetlen „sztálinista Szentpétervár” töredékei, az Első Csehszlovák Köztársaság maradványai, amelyet a Habsburg Gründerzeit követett, azután pedig a reneszánsz város maga, masszívan, fent, a domb tetején. Fordított kronológia, az idősíkok topografikus mintája. Az építészeti együttes keményen tarja magát: sokkal egyszerűbb, sokkal elementárisabb az ellenreformáció Kárpátoktól nyugatra található lázasan stukkózott falainál, ugyanis a házak itt a hegy kőzeteibe épültek, a „štokovec” mintegy belevágja magát a sziklába. Amikor a stukkó lemállik, ott marad alatta a megmunkált kő. Emlékezhetünk rá, hogy a modern és a posztmodern építészet válságát a művészettörténészek nem az öntöttvas-szerkezet megjelenéséhez kötötték, hanem éppen a stukkó feltűnéséhez, mégpedig azért, mert az látszatra pont olyan, mint a kő. 
Manapság egyre kevesebb és kevesebb követ látni, a hajdani városlakók házait szállodákká és panziókká alakították át. Mi az Ister elnevezésű panziót keressük, ha emlékeim nem csalnak, így hívták a görögök a Dunát. Megyünk följebb a forráshoz: nincs erről egy Hölderlin vers: „am Quell der Donau”? Minden egyes štokovec egy torony, csakúgy, mint a vasbeton és panel monolitok – jóval lejjebb. Vajon melyikben lelhetne otthonra egy mai Hölderlin, melyik az igazi látomás, Paul Celan szóvak látomása?
schwimmende Hölderlintürme, möwen-
umschwirrt.
 A toronyházak, bár olcsók és tartalmatlanok, stabilan horgonyoznak a jelenben és a nem olyan régi múltban; a lakóik életét élik. A štokovecek világa kevésbé állandó, üres romokká vagy osztályon felüli szállodákká változtak.
A luxus és a hanyatlás egyesüléséből akár egy szenzációs románc is kikerekedhetne: az elegáns pizzéria egy régről itt maradt lakás félig elrohadt tetemére néz. Vagy támadhatna olyan érzésünk is, hogy az egyik sarokban ott bújik Harry Lime vagy Peter Lorre (alias rózsahegyi Löwenstein László). De nem, mindez csak a képzeletben lehetséges –, a házak homlokzatai pusztán egyszerű otthonosságot rejtenek, a háború utáni Európa szerény kényelmének kellékeit. Az Ister recepciójánál mindig olyan szag van, napszaktól függetlenül, mint amikor sárgarépa, fehérrépa és petrezselyemgyökér forr a leveshez. Sosem tudtam elképzelni azokat a (hogy úgy mondjam) gyökérvesztett menekülteket (ilyen volt például Joseph Roth a Habsburg Birodalom felbomlása után), akik kizárólag szállodai szobákban érezték otthon magukat. Nem tudtam elképzelni Lorre-t zeller szagban, talán csak Löwenstein gyerekkorának visszhangját a Fátrán és a Tátrán túlról. 

A zöldségeket, érdekes módon, még mindig helyi kiskereskedők árulják Szlovákiában. A régi „szövetségi köztársaság” másik felén messzi vidékekre kell utazni, a kies Szudétavidékre, hogy olyan zöldségesekkel találkozzunk, akik nem az új, Ázsiából bevándorolt kereskedőréteghez tartoznak. Ezt a szociológiai megfigyelést akkor teszem, amikor éppen egy citromot kapok fel a tálcáról, hogy távol tartsam a skorbutot, vagy, ami közelebbről fenyeget, a náthát: sűrű, hideg köd szállt le. Az aznapi megbeszélés is ott motoszkál a fejemben: vajon a visegrádi országok múltja és jövője is szóba kerül majd? Szép és jó dolog az anyag tátongó hasadékainak befoltozásán ügyködni – a városok szövetének összeöltésén, vagy a társadalmi élet kevésbé látható szakadásainak megfércelésén; szép és jó magunkra vállalni Antigoné feladatát, és méltón eltemetni a meggyilkoltakat. De azon is spekulálnunk kell-e, mit hoz a holnap?
 A felső utcán az egyik üzlet üresen tátong, a festett üvegen látható felirat tanúsága szerint valaha hentesbolt volt. Eszerint egy Štefan Krivda nevű személy árulta portékáját az immár csak az „elfeledettek életébe” nyíló bejárat mögött. A felirat nyilvánvalóan „frissebb”, mint azok, amelyek már nem használatos nyelveken íródtak: a héber például teljesen kihalt, magyarul csak a nagyvárosi turisták beszélnek, a német nyomai pedig talán csak a „tajch” szóban fedezhetők fel (vagy esetleg a sörcsapokba vésett márkajelzéseken). A büszkeség, hogy ez volt az egyik első magánvállalkozás, és a tény, hogy a magánvállalkozások valójában tiszavirág életűnek bizonyultak, egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy a bolt valós időbe és térbe ágyazottsága mindössze néhány évet elevenít fel a múltból. Krivda hentes, bárki volt is, anyagtalanul lebeg a szemünk előtt, mintha a történelem „visszatértének” vagy „végének” korai időszakához tartozna, és mintha mégis kívül állna a történelmen, akárha a Masaryk-féle köztársaság középkereskedő rétegének egy poszthumusz születésű kitaszítottja lenne.

III. A menyasszony meztelen   
Telnek az évek, de a „Pleta” név nem tűnik el. Ez maga egy nyom, egy referencia nélküli romdarab, ugyanolyan túlélő, mint a többi, kizárólag térképen fennmaradt töredék, melyet csak az emlékezetünk alakíthat szöveggé. Az egyik várostérkép szerint létezik egy Pleta nevű hely jóval lejjebb, valahol a nagy kereszteződés és bevásárlóközpont körül. Eljátszom a gondolattal, hogy összehívok egy „peripatetikus műhelyt”: lemegyünk a hegyről, és szövegként próbáljuk értelmezni – a fényképészek lefényképezik, a szociológusok elemzik, a fordítók reflektálnak a jelentésátvitelekre, vagy feltárják, hogyan köthető a név a látható tárgyakhoz. Végül elvetem az ötletet, és egymagam indulok az úton lefelé.        

A hőmérséklet legkevesebb másfél fokkal nő, ahogy alászállok a völgybe. Baloldalon egy nagy épület körvonalai látszanak, ez lehet maga a gyár. Ahogy közeledem, egy érintetlen szerkezet tűnik a szemem elé, biztosan ezek az irodák. Vele szemben egy vasbeton csontváz magaslik, oszlopok és nagy, vízszintes felületek három szintje, elválasztófalak nélkül. Ami állandó volt, valóban elpárolgott. Elcsépelt poénokkal csúfolódunk a marxizmuson, döglött lóba rúgunk még egyet, mégis pontosan ez történt. A betonpanelek, a szövőszékek, az elektromos gépek, a fonál, mind-mind elpárolgott.
 Csak jóval később ellenőrzöm az idézetet az eredetiben: nem, a „verdampft” nem egészen „párologni”-t jelent,  – bár Samuel Moore 1888-ban kreált angol kifejezése már saját életet él, elfeledtetve, többek között, a fordítók proletárvilágának eredendő kizsákmányoltságát is. Talán mégsem annyira elcsépelt a poén. A megbeszélés aznap gender kérdéseket érint, és én futólag megemlítem, hogy a varrás mennyire kiveszett a (már egyesített) nyugati világból, majd megpróbálom ezt valamiképp a fordítás nyelvi „szolgálólányként” értelmezett koncepciójához kötni. Gondolataimat mégis a betonkeret Duchamp- féle modernista szerkezete uralja: a reveláció romboló gesztusa egészen lemeztelenítette, és se utána, se mögötte nincsen többé semmi.
 Nincs már külső, objektív alapja az emlékezésnek az elfeledettekre: a kemény szerkezet a képzelőerőnk működését kell, hogy előhívja. Nem marad hát más, mint hogy elképzeljük a tovatűnt világot, a pulóverek, a gyárak, világát.       

               TÍMÁR ANDREA FORDÍTÁSA