természetszerető barátaimnak

(SEPSISZENTGYÖRG) – Visz a vonat. Minden héten legalább kétszer ugyanaz az út, oda s vissza évek óta, az egész hatvanhét kilométer, ami összeköti Sepsiszentgyörgyöt Csíkszeredával, mindössze másfél-, két óra alatt.
 A másfél, két óra tud nagyon hosszú és nagyon rövid is lenni. Én azonban már rég nem az idővel mérem ezt az utat, nem az utazás céljából eredeztetett türelmetlenséggel, várakozással, nem az állomásokon való veszteglés ólomperceivel, de még nem is a vonatringatás által kiváltott tűnődésekkel, ábrándozásokkal, hanem az utazás közben előtűnő táj fordulataival. Többször láttam fejet a vonatfülke ablakának támaszkodva, a kinti rohanás által opálossá csiszolt tekintetet belerévedve valami örökös eltűnésbe. Ez a tekintet visszatartja csillogását, csak a szivárványhártya mélyén remeg valami halovány fény, arra utalva, hogy a kinti rohanásból csak visszatükröződik a megfoghatatlan valóság. Nehéz kiszakadni ebből a bűvöltségből, nehéz képekké széttördelni és saját magunkkal szembeállítani azt, ami kint megdagadt folyóvá gyorsult. És mégis, egy éve körülbelül, ebből a kontinuumból elkezdett kiválni néhány momentum, képpé formálódó egység, nem hirtelen, hanem lassanként, minden egyes utazással jobban kikristályosodva. Mert egy idő után tudtam, nem a jelenbeli látványt látom, hanem valahogy az összes eddigi útnak az esszenciáját, abból emelkednek ki hívogatóan „tájképeim”, több rétegben befedve a hártyaszerű múlttal, s előremutatva valami olyasmire, amit – egyből éreztem – meg kell fejtenem.
 Végül négy képpel maradtam. Ezért a vonatút is négy találkozásra tördelődött szét. Mindig igyekszem a Sepsiszentgyörgyről kiinduló vonatnak a jobb oldalán, menetirányt, az ablak mellett elhelyezkedni, lehetőleg egyedül egy fülkében, készen állva a találkozásra. Hiszen erre mindig nagyon kevés idő jut, fel percnél sohasem több, de két képre csupán öt-öt másodperc, egy-egy bevillanás, amit a maga teljességében kell befogadni, lehetőleg a figyelemgörbe maximumán. Ezek a képek ugyanis csak ettől léteznek, a figyelmem tartja benne őket a létezésben, ahhoz, hogy ily módon létezésbe jőve már ők diktáljanak, ők nyűgözzenek le, végül mindig ugyanazzal maradva: a felvillanással, a rákattanó szemhéjjal, és a titok éhségével.
 Mi van ma az Anyatermészettel? Már maga a szó is atavisztikus felhangokkal terhelt, ami egyből gyanúba keveri a beszélőt. Még hogy Anya? A természet már rég nekünk dolgozik, és mi kell gondját viseljük, hogy ezután is megtehesse ezt. A helye is megvan, pontosan kicövekelve: díszít, kiegészít, alkalmat ad a felüdülésre, tehát az a hely, ahonnan leginkább visszatérni jó. Talán leginkább az „emberi természet” szófordulatban őrizte meg önállóságát, az ösztönök mélyéről üzengetve valami olyasmiről, ami sorsként, sok esetben átokként még kivonja magát az ellenőrzésünk alól. Tulajdonképpen ideális egy vonat fülkéjéből szembesülni vele, az elkülönülés megóvó, célszerűen felépített négyzetében, csupán az elsuhanás extázisába vonódva. De mindez meg tud kérdőjeleződni azáltal, hogy a szétszórt, de az időben kibontakozó figyelem réseket talál a sebesség falán, és a fülke, mint egy óriási camera obscura, befogja a kinti világot, miáltal az ablakkal átellenben levő falra a külvilág fordított képe vetítődik. Mert csak ezzel veheti kezdetét az előhívás nehézkes és tétova munkája.
 Ahogy a vonat elhagyja Sepsiszentgyörgy határát, elkezdődik az első kép kibontakozása. Egy hosszú, enyhe kanyar az egész, amiben megtörténik a rámozdulás, majd a lecsengés is, mert körülbelül a felezővonalon nyílik ki azon a módon a táj, hogy felragyoghasson a Középhegy, az első képem termékeny pillanata. Egy színpadhoz hasonlítható az egész, két dombváll, mint két széthúzódó függönyszárny teszi láthatóvá a kúp alakú hegyet, hátterében egy alacsonyabb dombvonulattal. A leírás azonban már ezen a ponton megbicsaklik, ugyanis a ragyogás egyből felborítja a hasonlatban rejtőző, a hasonlító és a hasonlított között létrejövő kényes egyensúlyt. Nem lehet megnyugtatóan megragadni a viszonyítás két pólusát. Mi tükröződik, miben? Mintha két, egymáshoz közelített tükör között próbálnánk a látványt összesajtolni. Pedig az ott van. Olvasva a természet leírásait mindig csalódottan kellett észrevennem, ezekben a leírásokban legfeljebb az emberi viszonylatok támadnak fel újra. Hamisnak tűnik újra felfedezni a lélek oromzatait és csipkézeteit egy tájleírásban. „A völgyben szelíden megbúvó ház”, „a magasra törő hegycsúcs” olyan aktivitás hordozóinak bizonyulnak, amelyek nem tartozhatnak a természet jelenségeihez. De akkor mi, én és te, hogyan tartozhatunk a természethez mégis?
 Ragyogást mondtam, ami már Platón filozófiájában a szépség egyik fordításaként szövegeződött meg. A szépség a leginkább szembetűnő. De megragadható-e anélkül, hogy egy emberi viszonylatot leképező hasonlatba kényszerítenénk? Vagy épp ez a tevékenysége: felragyogtatni a különben rejtőzködő, visszahúzódott viszonylatainkat? Nem tudom. Csak azt érzem, mielőtt belépne a hasonlatom által biztosított átfordíthatóság fesztávjába, a látványhoz kötöttségnek, a vonzottságnak egy olyan intenzitása adott, ami a kapcsolatnak egy sokkal bensőségesebb formájáról árulkodik. Valami a térrel történik. A felület kezd játszani, a takarás és az előtűnés, és ez mégis valamilyen egységszerűségben ér össze. Ez a tér engem is átjár. Tudom, amit látok, az nem a lélek holdudvara, de mégis hozzám szól, engem érint meg. Elbűvölve a Középhegy színjátékától így született meg első bizonytalan válaszom: a hegyek, a domboldalak, a lankák nem a lélek meghosszabbodásai, kivetülései, hanem a lélek bennük kap erőre, bennük talál valóságára. Többet meg akartam tudni erről a lélekről.
 Ehhez hamarosan bevillan a második tájképem. Alig hagyja el a vonat a Nagy-Murgó tömbszerű jelenlétét, már résen kell lenni, mert a beszűkülő medence nem biztosítja a perspektivikus rálátást, ezért legfeljebb öt másodperc adott, ami alatt éppen csak feltűnik egy kibetonozott patakmeder, jobb partján egy hatalmas, az erdő tömör hátteréből kiváló, kiszáradásban levő fával. Az Őrző – ezt a nevet hívta elő a látvány, sután összefogva azt a feszültséget, ami a fa terebélyessége, szikársága és a patakmeder ridegsége, mesterkéltsége között minden egyes alkalommal létesült. Jól ismertek azok a fák, amelyek városaink díszeiként, főleg az utcák mentén, egymástól pontosan meghatározott távolságra sorjáznak. Törzsük körül már csak az aszfalt- vagy a betontestből kiszakított szűkös földkocka és az azt kiverő gyom utal az elevenség tápláló forrásaira, különben maguk a fák tökéletesen belesimultak a városbútorzat egyéb kellékei által kiváltott steril, az otthonosságot mímelő összhangba. Ezek a fák valamikor talán paraszttelkek diófái, körtefái voltak, árnyékukban felcseperedő nyugalommal, míg ma már csak üres jelek, leváló héjai egy elveszített valóságnak.
 Az Őrző azonban még nem ilyen üres jel, bár a kibetonozott patakmeder mintha lassan magához kezdte volna idomítani. Innen fakad fel a feszültség, a szinte tapintható ellenállás, anélkül, hogy lehetne tudni, mi is az, ami ezen a módon ellenáll. Talán, hogy a természet dolgai nem tárgyak? Tárgyakat csak az ember tud létrehozni, azonban az ezen a módon létrehozott tárgynak mindig megvan az ideája, eszmei foglalata, aminek a tárgy csak pusztán másolata. A természetben nem megragadható az idea és a tárgy közötti távolság. Hiába mondom, hogy egy fát látok, egy dombot, egy hegyet, nem olyan mintha széket, házat, hidat látnék.  Fogalmaimmal csak közelíthetek ahhoz, ami látványként a természetben felkínálkozik. A látvány ugyanis túlcsap a gondolati sémán, ami a fogalomban a megragadást biztosítja. Van valami kétségbeesett igyekezet, ahogy háromszögeket, köröket, félköröket, téglalapokat próbálunk rávinni a természet látványára. A látvány azonban nem áll bele ezekbe a formákba, ahogyan a neveket is elutasítja magától. Hiába nézem merően a fát, az saját nyugalmában a kimeríthetetlen változékonyságot őrzi. Mondom: törzs, mondom: lombkorona, mégis tekintetem nem tud a formán megállapodni. Formátlan forma, kifejeződés nélküli kifejeződés; a természet nem teremtett valóság. Talán Buddha tűzbeszéde mond el valamit arról az erőről, ami megigéz minden egyes alkalommal, ahogy vonatom elsuhan a patakmeder és a fa feszültségteli konstellációja mellett. Igen, az Őrző még lángban áll.
 A harmadik tájképem tulajdonképpen már nem látható. Takarásba került. Ma már egy bokorfal áll az útjában egy évekig látható bevágásnak; egy domboldalból nyílik egy „V” alakú vájat, ami megtartva falainak dőlésszögét, a szem számára lezáratlanul fut a látatlanba.  A szoros, amibe az Őrző tájékán léptünk bele, ezen a ponton kezd kiszélesedni, a dombhátak kirajzolódása a táj barátságos lankásodását vonja maga után, amibe minden egyes alkalommal szinte fájdalmasan nyilall bele a vájat által hordozott befogadás ígérete. Talán valamikor egy vízmosás lehetett ezen a helyen, egy patak metszhette ilyen tökéletesre a vájat falait, amit szinte kibélel a tavaszi fű selymessége. Megpihenni lehetne itt. Ennek helyét úgy kínálja fel a táj, hogy ugyanakkor minden egyes négyzetcentimétere azt sugallja: a hely tulajdonképpen nem erre szolgál. A Nagyobb ereszkedett le hozzánk, vagy mi értünk fel hozzá? – a kérdésre a válasz, a bevágáshoz hasonlóan, a végtelenbe fut. Mégis, figyelve erre a hívásra, kihangsúlyozódik egy alapvető differencia, amit plasztikusan talán úgy lehet visszaadni, ha belegondolunk, milyen is lehet egy barlangban veszély esetén meghúzódni. A barlang ugyanis úgy nyújt menedéket, hogy közben nyilvánvaló, nem ezért jött létre. Fala ezért jóval több, mint védelemnyújtó felület, száját pedig csak szűkösen tudjuk az ajtó képzetébe foglalni. Nem tudunk többet elvenni tőle, mint amit önmagától nyújt, amit pedig tőle kapunk, érezhetően a kapott lehetőségnél valami nagyobba van belefoglalódva, s ezért csak megköszönni lehet. Valamiért kevésnek bizonyult ez az adomány. De valahol ezért önállósodtak szükségleteink, ma pedig jól láthatjuk, hogyan néznek ki a szükségleteinkre méretezett épületeink: mint megannyi Bábel-torony merednek ki a földből. Már nem épül beléjük az égtájak megóvó foglalata, sem a föld megtartó ereje, vagy a magasság leereszkedése, csak egy görcsös nagyra törés. A barlangjaink száját pedig sűrű homály takarta el, ahogy ezt a vájatot is a széles bokorfal, nem marad más csak egy emlék gyötrő szomjúsága, egy valamikori felhívásra: hogy gyere, s pihenj meg.
 Már csak egy tájkép vár rám, ez azonban az összes eddigi foglalatának bizonyul. Amit eltakart a bokorfal, azt is ettől a képtől kapom vissza, de most már az égbolt peremén kibontakozva. A Csíki-medence bejáratánál a Kapus-hegy vonja magához a tekintetet, szinte azt lehet mondani, munkára fogja, hogy ezáltal megteremtsen valami olyasmit, amit már semmilyen geometria, semmilyen topológia nem tud lefedni. Új-Tusnád házai fölött kap gellert a tekintet, kaszálók szélétől kezdve el a kapaszkodást, továbblépve a hegyoldal tömött fenyőerdőjének mélyzöldjén, fel egészen két csúcs közelébe. Ami nyílegyenes mozgásnak indult, azonban ezen a ponton megtorpan, az a tér, ami eddig akadálytalanul biztosította a közlekedést, ugyanis hirtelen vibrálni kezd, felakadva az egyik csúcs „V” alakú tetején. Fent a magasban ugyanis két kis púp köti magához a tekintetet, de nem hagyja magán megállapodni, hanem dolgoztatni kezdi, le és föl, le és föl hordozza a „V” betű belsejében, amivel még egy lépcsőfok verődik ki, innen továbblépve pedig egy olyan érzés kerít hatalmába, mintha a semmiből a valamibe lépnék át. Belevonódva a tériesülés titokzatos munkájába, csak arra gondolhatok: talán a tágasság szövőszékéről eshetett le egy szál, amit most, ezen a ponton, visszateszek.
Megmámorosodva a látottaktól végre hátradőlhetek. Vonatom pedig tovább fúrja előre magát, ami azonban ebben a mozgásban távolságnak mutatkozik, érzem nem más, csak a vonat sebességének szétfoszló illúziója.
Nem könnyű a természet nyelvén beszélni. Könnyen átléphetjük a mondható határait, olyan viszonyokba vonódva, ami pont azt tünteti el, ami a természetben a leginkább megütköztető. Tájképeim is csak a természet rosszul illeszkedő mozaikjainak bizonyulnak, előhívásuknak eszközei pedig egy olyan kultúra eszköztárába tartoznak, amely ezeket az eszközöket már rég nem a természet tágasságához mérve munkálja ki. Ezek a képek mégis egyértelműen felhívnak valamire: a természet még előttünk áll, ezért nemcsak belőle, hanem benne is kellene élni. Azonban ennek a benne-létnek, hogy ne börtön legyen, rendelkeznie kell a kimeríthetetlenség jellegzetességével. Amit azonban ki tudunk szipolyozni, ki tudunk termelni, az elveszíti ezt az ismérvét. A természettel már nem tudunk együtt élni. De legalább a szemlélés nyitottságába vissza kellene térni, ahonnan újra fel tud fakadni a kimeríthetetlenség.
Most éppen tavasz van. Ahogy a zöld bevonja a kifakult, kiszikkadt, de mégis nemes tájat, úgy kap valamilyen titokzatos mélységet minden. Itt kivillan valami, ott a tekintet könnyeden siklik ki a nyitottba, minden magadhoz kényszerít, ez a magad azonban szabad.
 Lehet-e ennél többet megtudni a lélek és a természet összetartozásáról?