1
Van az Ében-ben egy jelenet: Kapuściński és útitársa a kunyhóban, ahol az éjszakát töltenék, felfedeznek egy hatalmas mérges kígyót. Nincs most kéznél a könyv, talán kobra volt, talán más. Valamiért végezniük kell a kígyóval. Egy benzines kannát használnak fegyverként. Leszorítják vele a hüllőt, és próbálják összenyomni. Fekszenek ketten a kannán, és igyekeznek szétmorzsolni a hidegvérű állatot. A kígyó nem adja fel, érzik, ahogy egyre feszül, és próbál kiszabadulni. Emelgeti a bádogtartályt és vele a két emberi testet, nem sok híja, hogy kitörjön és támadásba lendüljön.
Nekem ez a jelenet, ez a tizenegynéhány mondat tetszik a legjobban mindabból, amit Kapuściński írt. „Kapuściński” – gondolom magamban, és látom a harcot a kígyóval. Nem érdekel, hogy kitalálta az egészet, vagy valóban így történt. Lehet, hogy meg se történt. Azért legalábbis kockázatos ötlet tengelyt akasztani egy ilyen rettentő mérges és villámgyors valamivel. De a kép, a hüllő tekergőző teste, amely a küzdelem során képes két felnőtt férfit megemelni, az irodalom abszolút győzelme. Szinte hallom a kanna bádogjához dörgölődő száraz pikkelyek hangját.

2
Hát ez az. Hogy is volt ez a dolog vele? Vajon tudósításai igazságával hatott ránk, vagy inkább írói képességeivel? Érdekelt volna-e egyáltalán minket a döcögősen, unalmasan, sablonosan előadott igazság, befolyásolta volna-e a gondolkodásmódunkat? Mondjuk ki: nyújtott volna-e olyan izgalmas szórakozást, hogy akár csak egy pillanatra lekössön minket? Abbahagytuk volna-e az olvasását, ha kiderül, valójában milyen arányban áll műveiben a tényanyag és a fikció? Milyen sűrűségtől, emennek és amannak mely százalékos arányától szállt volna fejünkbe az oldat? Vagy okozott volna émelygést? És egyáltalán, képes lett volna-e hatni ránk a tiszta, desztillált, átlátszó igazság?
Ami engem illet, azt hiszem, mindig is az olvasásért magáért olvastam őt. Az olvasás élvezetéért. A mondatokért, a bekezdésekért, a részletekért és a történetekért, amelyeket apró momentumokból, villanásnyi megfigyelésekből, morzsákból tudott szőni. De hogy ez volt-e az igazság? Ez volt-e egy az egyben a valóság, mint egy rendőri jelentésben? Ez abszolút nem érdekelt. A naiv olvasás képessége – a gyerekkor és kamaszkor e csodája – idővel kivész belőlünk. Az író hazudik, bár ő maga érezheti úgy, hogy igazat ír. Mindig a saját ügyünkben írunk, nem az igazság nevében.

3
Vagy talán Kapuściński megérezte az új idők eljövetelét, amelyek érvénytelenítik az elbeszélés eddigi formáit? Elvégre elég behatóan tanulmányozta a világot, tudta, honnan fúj a szél. Nyilván tisztában volt vele, hogy a műfaji keveredés idejét, hibrid időket élünk. Az olyan területek, mint a regény, a riport, a film radikális változáson mennek át. Ha a regény megváltozott, miért épp a riportnak kellene változatlannak maradnia, és végül arra ítéltetnie, hogy anakronisztikussá váljék? Azt is észre kellett vennie, hogy életünk radikálisan átalakul. Mindinkább fiktív lesz. Tudta: egyre inkább képek, fantomok, délibábok között élünk, s egyre kevésbé a valóságban. Legalábbis a régi, klasszikus értelemben vett valóságban. Azaz abban, amely a vele való közvetlen kapcsolatban ismerszik meg. Például utazás közben. Vagy az utazó elbeszélésében. Az igazság a múlté. Miért épp a riporteren kérjük számon az igazságot, ha saját magunkon sem kérjük számon, beletörődve a személyes, egyedi igazságba? A teljességgel egyéni és megismételhetetlen igazságba? Van abban némi képmutatás, hogy ezt az egyetlenegy igazságot követeljük az újságírótól, miközben mi magunk beérjük a saját, a körülményekhez tökéletesen illeszkedő igazságainkkal.
Minden kopik, romlik, öregszik, a tárgyaknak, viselkedésmódoknak, eszméknek folyton új és új modelljeivel van dolgunk. Így működik a világ, amelyet teremtettünk magunknak. Olykor az igazság is tökéletesítésre, tuningolásra és face-liftingre szorul, különben rá se bagózna senki.
Kapuścińskinek, mint mindannyiunknak, megvolt a maga igazsága. Afrikáról, Dél-Amerikáról, a szegényekről és gazdagokról, az életről. Mindent megtett, hogy meggyőzzön bennünket az igazáról. Ugyanakkor az olvasó szíve joga egy szavát sem hinni a szerzőnek. Vagy csak részben hinni neki, kimazsolázni, amire nekünk magunknak szükségünk van a világgal való kiegyezéshez. Maradéktalanul is lehet hinni, de az a legrosszabb megoldás.
Tulajdonképpen ez az, ami engem legjobban megragad a Kapuściński non-fiction-ben – hogy hogyan keletkezik az írói látomás, hogyan keveredik a valótlan a valóságossal, majd hogy jön világra az író agyából, és változtatja meg mégis ezt a világot.

4
Ez azonban csak az egyik aspektusa Artur Domosławski könyvének. A Kapuściński non-fiction – ez a többrétegű, kimerítő elbeszélés nem csupán az emberről, de ugyanennyire a korról is, amelyben élnie adatott – akarva-akaratlanul rólunk, az olvasókról szóló könyvvé is vált, még megjelenése előtt.
Nemrégiben beszéltem egy irodalomprofesszorral, tudtam, hogy már megvan neki a szöveg, megkérdeztem hát, mit gondol róla. Azt felelte: „Még nem olvastam, de a felzúdulásból ítélve nagyon jó.” Igaza volt. Domosławski könyve nagyszerű munka, mert a hírneves riporter történetét elbeszélve egyben traumáink és komplexusaink történetéről is beszél. Megmutatja, mennyire nem vagyunk felkészülve arra, hogy szembesüljünk az elvárásainknak nem feltétlenül megfelelő a valósággal. Megmutatja, mennyire ragaszkodunk a magunk fennkölt álmodozásaihoz, s egyben  megmutatja a naiv projekciónknál némileg összetettebb képpel szembeni gyerekes tehetetlenségünket.
Hisz mi történik – a köztekintélynek örvendő Władysław Bartoszewski, anélkül hogy a könyv olvasásáig alacsonyodnék, bordélykalauzhoz hasonlítja Domosławski művét, egyúttal bizonyságot szolgáltatva nemcsak a józan ész hiányáról, de közönséges arroganciáról is. Az író özvegye bírói úton próbálja megakadályozni a megjelenést. Amikor ez nem sikerül, zsarolásba menekül: megfenyegeti a külföldi kiadókat, hogy ha megjelentetik a Non-fiction-t, nem járul hozzá ahhoz, hogy felújítsák és kiadják Kapuściński könyveit. Ahelyett, hogy – nyilván így képzeli – megvédené a férje emlékét, nevetség tárgyává teszi. A krakkói kiadó, akinél megjelent volna az életrajz, szentimentális-farizeus kijelentést tesz: nem tudna barátja (mármint Kapuściński) szemébe nézni, ha ilyesmit kiadna. Ha dicshimnuszt adna ki, felteszem, a szemébe tudna nézni. Egy kiadó a velem folytatott beszélgetésben drámai szünetet tart:  „Te talán szeretnéd, ha a lányod egyszer ilyesmit olvasna rólad?”

5
Ryszard Kapuściński híres akart lenni. Jött egy fiú a piński mocsárvidékről, és világhírnévre tett szert. Ennek ellenére dühöngött és szenvedett, amikor egy újság olyan fényképet akart közölni róla, amelyen Gárcia Márquez nélkül látható, holott közölhetett volna Gabriellel is, elvégre létezett ilyen, a két író közti jó viszonyt bizonyítandó. Egyszóval híres volt, és még híresebb szeretett volna lenni. A hírnév beszippantja az embert, mindig túl kevés van belőle,  hisz sosem tudni, hol ér véget a hírnév, s elvileg a végtelenségig növelhető. Manapság sokat ad a hírnév, különösen egy piński fiúnak. A hírnév nyomán kitárul előtte a világ. De semmi sincs ingyen. A hírnév követeli a jussát. Rengeteget adott neked, és cserébe rengeteget követel. Nem lehetsz csak annyira híres, amennyire szeretnél. Nem lehetsz híres csak egyetlen kiválasztott okból. Vagy csak egyetlen kiválasztott területen. A hírnév csomag, komplex szolgáltatás. Ha nagyon híres vagy, az okos emberek szemében is híres vagy, meg a hülyék szemében is. Ha nagyon híres vagy, egész életed híres lesz, nem csak kiválasztott részei. Ezt a leckét nem képesek felmondani az író képzelt tisztességének védői. Hírneve melegében sütkérezve – akárcsak a krakkói kiadó-barát – naivan úgy tesznek, mintha nem értenék a jelenség mechanizmusát.
Artur Domosławski könyve pontos, sokrétű, vonzó képet rajzol az íróról és az emberről. Csak a gyengeségekkel, csak a kompromisszumokkal és kudarcokkal a háttérben látszik az igazi nagyság. A makulátlan hősök gyerekhősök. Amikor valóságos alakok helyett őket választjuk, önmagunkat, kollektív emlékezetünket infantilizáljuk. Kapuściński olyan volt, mint Lengyelország: vívódó, kompromisszumokra hajló, nyilván rémült, nyilván önző, de egyszersmind csupa erő és elszántság. A kor és a cinkosság ellenére egyre a maga megismételhetetlen, szép elbeszélését szőtte.
Végül, a régi viccet parafrazeálva, nem azért szeretjük, mert jóban volt Ryszard Frelekkel  és nők után futkosott, hanem mert Freleken és a többin kívül ránk hagyta A császár-t, A sahinsah-ot és az Ében-t. Vagy talán nem is rajtuk kívül, hanem ellenükre.
A Kapuściński non-fiction egyszersmind lehetőséget teremt, hogy megvitassuk: milyen állapotban is van a tudatunk? A reakciókból, melyeket még megjelenés – egyes esetekben még olvasás – előtt keltett, kitűnik, mennyire nem vagyunk felkészülve a modern médiavilágban való létezésre. Tudatunk megrekedt valahol a 19. században, amikor még különbséget lehetett tenni a privát és hivatalos kép között. Nem tettük magunkévá Andy Warhol mellékesen odavetett jóslatát arról, hogy eljött az idő, amikor, ha csak öt percre is, mindenki híres lehet. Vagyis publikus, mindenki által hozzáférhető.
Csak hát ennek a bizonyos hírnévnek nem mindig lesz köze ahhoz, amit letettünk az asztalra. Sokszor teljesen önálló jelenség lesz, amelyet a maga, sokak számára érthetetlen törvényei irányítanak.

* * *

Most kaptam a hírt: csakugyan össznemzetivé szélesül a vita. Maga Życiński püspök szólalt fel – az aggodalom hangján. Hivatkozva arra, hogy az író jelen volt a II. Keresztény Kulturális Kongresszuson, olyasféle nézeten van, miszerint a személye érinthetetlen. Ha emlékezetem nem csal, a magas egyházi méltóságok túlságosan is gyakran nyilatkoztak elítélően egyes alkotók kapcsán – Wyszyński hercegprímás a Laboratórium Színház, Glemp hercegprímás Miłosz ügyében. Ez a legszebb reményekre jogosítja Artur Domosławski könyvét – ami nyugodt örömmel tölt el.
(Gazeta Wyborcza, 2010. március 2.)

          KÖRNER GÁBOR FODÍTÁSA