Silvester Lavrik
Sexus solaris
Jó reggel, rossz reggel
A szombat este rossz volt, a vasárnap este még rosszabb volt, és ezek
még csak a kezdeti rossz napok, amelyek életünk útján két oldalt szépen
felsorakozva vártak ránk, mint a magas rangú állami tisztségviselőnek leterített
vörös szőnyeg mentén a díszőrség, ám a mi sorfalunkat még maga a földkerekség
elnöke sem küldheti el egy karlegyintéssel a fenébe. Itt lesznek, amíg
csak élünk, ahogy a Bibliában is meg van írva, meg a többi, az emberiség
saját magáról fennmaradt emlékeinek feldolgozását segítő útmutatóban.
Két kérlelhetetlen erővonal között találtuk magunkat, és itt már nem
az emberiségről, mint olyanról beszélek, hanem megint a Zuról szóló elbeszélésemnél
vagyok, vagyunk. Szóval két kérlelhetetlen erővonal között haladunk tovább.
Tisztán éreztük a nyomásukat, szinte elviselhetetlen volt, és nem lehetett
kitérni előle. Mintha két kontinentális lemez lendült volna mozgásba, lassan
mozogtak, szinte észrevétlenül, de visszatarthatatlanul nyomta egyik a
másikat és felmorzsoltak mindent, ami az útjukban állt. És mi a lemezek
között ragadtunk, mi alkottuk a kontinentális törést, ahonnan földrengések
hullámai indulnak útnak katasztrofális következményeket okozva minden élőlény
számára.
Ha mi, azaz Zu és én, országok és nem emberek lennénk, a hétfői hírekben
valahogy ilyenformán tudósítottak volna a riporterek az egész világ számára,
egyenesen a kamerákba, a pofájuk közepén mikrofonfürtökkel, mint buta és
szomorú bohócok orraival, akik udvariasan mosolyognak, pedig egyáltalán
nincs miért, mert a csattanót már letudtuk, csak úgy látszik elég laposra
sikeredett, hisz észre se vettük. Ezután következtek volna a statisztikák,
a halottak és sebesültek száma, ráközelítés egy kutyára, amint elragadja
őt a zavaros víz a kutyaházzal együtt és ő tehetetlenül ül a tetején, csóválja
a farkát és megugat mindenkit, akit észrevesz azt remélve, hogy mindenféle
magyarázat nélkül megmenti őt, és mindegy neki, hogy nem érti, mi is történik
vele tulajdonképpen.
De nem vagyunk országok, hanem emberek, még csak nem is közismert emberek,
úgyhogy, hála istennek, a helyi rádió sem mutat érdeklődést irántunk. Pedig
maga az elképzelés elég vicces: „Tisztelt polgárok” szólalna meg recsegve
a hangszórókból városszerte, „ma éjszaka, míg aludtunk, a Timravina utca
37. házszám alatt lakó polgártársainkban egy világ dőlt össze. A városi
képviselő-testület nevében őszinte részvétünket fejezzük ki. A Polgári
Ügyek Testületének munkatársa, Elena Antalová ez alkalomból szlovák költők
verseiből olvas fel részleteket. A Városszépítő Egyesület gyűjtést szervez,
várja a közadományokat egy fekete obeliszk megvásárlásához, amelyet polgártársaink
tiszteletére emelnek a városi hivatal épülete előtti kis parkban, közvetlenül
azon esemény emlékoszlopa mellett, amely tavaly ősszel sújtott le ránk,
s amelyet mindannyian A városunkba befigyelt az eseménytelenség néven ismerünk.
Majd gyászzene zendülne fel.
Utálom az őszt,
heves depressziós rohamaim lesznek, és megpenészedik a lelkem meg az
agyam attól a ködrengetegtől, amely a Duna felől tódul. És ha nem a köd
tódul felénk, akkor az eső, és ha már az is abbamarad, elkezd havazni,
és abba már bele se merek gondolni, megint milyen sírhatnékom lesz, hogy
ki kell mennem abba a locspocsba és a cipőmön undorító fehér térképek rajzolódnak
ki attól a trutyitól, amit a járdákra szórnak, hogy azt az undormányt még
élvezetesebbé tegyék az emberek számára.
Mikor megjelenik az első köd, mindig elhatározom, hogy bebarikádozom
magam a házba, és addig ki nem jövök, míg újra nem lesz nyár, szárazak
az utcák, míg a sódert a téli szórásból el nem mossa az áprilisi eső, a
földből kikukucskál a fű, a fűből meg kis sárga virágok, fel lehet venni
valami könnyű nyári ruhácskát, meg szép cipőt, és ettől automatikusan jobb
a közhangulat.
Zu mindig kinevet ezek miatt a kirohanásaim miatt, azt tanácsolja,
kezdj növényeket termeszteni, azokat szereted, és engem a végtelenségig
idegesített, hogy megint nem vesz komolyan. Ha neki jutott volna eszébe
ez a taktika, úgy kellett volna igazodnunk hozzá, mint a szentíráshoz.
De ez az ötlet a rózsákkal nem is olyan rossz. Mert ha valaki azt mondja,
virág, én rögtön a rózsára gondolok. A többi virágfajta csak olyan gyomnövény,
csúnya, kevésbé csúnya, némelyik szebb is, attól függ.
Ha Zuval virágok lennénk, ki lenne a gyomnövény és ki a rózsa? Na,
ki? Kár a válaszért.
Szerencsére jogunk volt az egész tragédiát, amely a Timravina utca
37. házszám alatt, így ősz kezdetén ért minket, a média, és a következmények
enyhítését célzó közadakozások és istentiszteletek nélkül megélni. Egyébként,
ki tudja, hogy a kormányoknak van-e olyan táblázata, amely alapján az eseményeket
szerencsétlenségekre, tragédiákra és katasztrófákra osztják. Ha nincs,
gyorsan ki kellene egyet dolgozniuk, mert valahogy egyre több van belőlük,
közeledik az apokalipszis.
Úgy tűnhet, hogy viccelek, de a helyzet komoly, ez az egyetlen oka,
hogy többé-kevésbé sikerült megőriznem a józan eszemet. Tehát mivel aránytalanul
sokat viccelődöm, a helyzet tényleg komoly.
Azonnal belém nyilallt a felismerés, amikor a számítógépben a Postázandó
üzenetek mappában öt elem világított. Zu? Zu!!
Zu a Postázandó üzenetek mappába mentette le a leveleket, nem kutakodás
volt, becs szó, nem is valami célirányos felfedezés, hogy hu!, mi van itt!
Egyszerűen csak megszokás. Az én feladatom volt, hogy Zu elektronikus levelezését
intézzem. A Postázandó üzenetek elemnél egy ötös világított, mint a bizonyítványban,
agresszívan és kikerülhetetlenül, úgyhogy az automatikus parancs az agyamból
így szólt: Nyisd ki, ellenőrizd az elütéseket és küldd el. Na, és ez volt
ott:
07/08/24, 06:35
From: Zuzana
To:
Jó reggelt, baszinyuszi! Egész este vártalak. Egész este rossz voltam
Pejóhoz. Szörnyen megkínoztam azt a hűséges teremtményt. Miattad. Hol voltál
tegnap? Merre ugra-bugráltál? Merre veregetted a farkincádat?
07/08/24, 06:39
From: Zuzana
To:
Barátság férfi és nő között természetesen létezhet. De tisztasága,
vagy valódisága nem a férfi/nő, vagy szexualitás/aszexualitás tengelyén
dől el. A valódisága egy másik síkon dől el –
a célok őszintesége, a kommunikáció nyitottsága, a motívumok önzetlensége,
annak készsége, hogy a másikra úgy tekintsünk, amilyen valójában, ne ígérjünk
betarthatatlant, amit megígértünk, tartsunk be. Ez komolyabbnak tűnik,
mint a házasság, de minden igazán értékes kapcsolatnál így van.
07/08/24, 06:48
From: Zuzana
To:
A férfi és a nő közötti barátságot ugyanolyan elveknek kell meghatározniuk,
mint mondjuk a nemzetközi tengerjogi egyezményeket. Ha nemiséggel rendelkező
lényekről van szó (és mi azok vagyunk), természetellenes lenne, ha ezt
ignorálnánk. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy az Ön feladata, hogy
figyelmes és gáláns legyen, az én kötelességem pedig, hogy elbűvölő és
gyönyörű legyek. Természetesen a barátság szellemi dimenzióiról beszélek.
A mi esetünkben a korkülönbségnek is van némi szerepe, de csak a tapasztalatok
és az elvárások összege, de nem azok minősége tekintetében. Ön egy vén
szkeptikus, olyan vastag bőrrel az arcán, mintha egy ügyes tímár készítette
volna, én pedig naiv, bájos fiatal teremtés. Kötelességeinek listája, azok
alapján az elvárások alapján, amelyeket előidéz, végtelen. Az én jogaim
listája úgyszintén.
U.i.: Nem tudom, milyen elvek határozzák meg a tengerjogi egyezményeket,
de meggyőződésem, hogy Ön tudja.
07/08/24, 09:12
From: Zuzana
To:
Ha továbbra is folytatjuk a kölcsönös kommunikációt, szükségszerűen
eljutunk arra a pontra, amikor a kíváncsiságunk arra ösztökél, hogy lépjük
át a „demilitarizált zónát”. De ez önmagában véve nem bűn, sem semmi tisztátalan.
Csak nem szabad hazudnunk önmagunknak, és amit az ember nem fél végiggondolni,
azt merni kell élni is. Így értettem azt a nyitottságot, például. Ilyen
nyíltan írok erről, bár még mindig általános és elméleti síkon, hogy soha
ne kelljen azt éreznie, visszaéltem a bizalmával. Ha szeretne valamit tudni
rólam, kérdezzen. Konkrétan, világosan és merészen. Örömmel fogom keresni
a válaszokat, amelyek szórakoztatnák, örömmel töltenék el, esetleg felkeltenék
az érdeklődését. Az izgalomról nem is beszélve.
Egészen eddig úgy tűnt, nem, ez nem csupán képzelgés volt, hanem bizonyosság,
hogy Zu Alténak ír, és hogy szükségszerűen megbolondult. Az, hogy magázza
őt, az első olvasásnál nem tűnt fel. Ám hátra volt még egy e-mail. És akkor
jöttem rá. Miután ezt is elolvastam. Az ember tényleg csak azt látja, amit
látni akar!
07/08/24, 11:08
From: Zuzana
To:
Pejótól tudja, hogy vak vagyok? Miért nem jött el?
Zu az új szomszédunknak írt!
Mindenekelőtt dühös féltékenység lett rajtam úrrá! Szóval ők a hátam
mögött levelezgetnek!! Mikor volt rá ideje? Először hányt és utána írt,
vagy fordítva? De hisz nem volt távol olyan sokáig... Vagy mégis? Talán
igen. Vagy még az ágyban végiggondolta, és csak alig egy percet töltött
a számítógépnél, hiszen villámgyorsan ír! Ők itt levelezgetnek, és én vagyok
a küldönc...
Majd rájöttem, hogy nem is leveleznek. Ez a felismerés még rosszabb
volt, mint az első! Ha az első gondolat egy pofon volt, akkor ez egy brutális
jobb egyenes a képembe, hang- és fényeffektusokkal, bing-bang-beng!, szikrát
szóró csillagok, majd éjmély sötétség. Rájöttem, hogy Zu Ivannak ír, Nemtudommilyen
Ivannak, csak úgy, a levegőbe. Ír, mert mást nem tud, mást nem tehet, különben
széttépné őt az a túlnyomás, amitől a nők megszépülnek, megbolondulnak,
vagy olyan természetességgel csinálnak alattomos dolgokat, hogy az már
szinte csodálatraméltó a tevékenység jellegétől és a halottak számától
függetlenül, a nyomorékokkal és a sebesültekkel nem foglalkozik senki,
még a Vöröskereszt sem, hisz az is olyan női dolog, és most nem arra célzok,
hogy háború idején egyujjas kesztyűket horgolnak a katonáknak.
Zu egy olyan férfinak ír, akiről nem tudunk semmit, csak azt, hogy
vagy háromszor feltűnt a szemközti piros téglás ház teraszán fehér ingben,
utána küldött egy mesterkélt, kalligrafikus betűkkel írt, kínos szomszéd-buliba
szóló meghívót egy olyan helyre, ahova normális esetben be se néznénk,
leszámítva a végszükség esetét, például, ha arra járva pisilnünk kellene,
majd a bágyadt mosolyú szomszédokkal teli buliban, akik lehet, hogy szaktekintélyek
a szakmájukban, ám ebben az esetben tökéletes álcában jelentek meg, és
otthon hagytak mindent, elsősorban a sármjukat... Nem bírom, pihennem kell.
Zu egy olyan férfinak ír, aki egész este azon igyekezett, hogy tisztára
lefárasszon egy olyan emberekkel teli buliban, akikkel normális esetben
még az utcán sincs kedvem találkozni, nem egy olyan helyen, ahol joggal
elvárom, hogy jól érezzem magam; egy olyan férfinak ír, aki olyan felületesen
mutatkozott be, hogy még csak a teljes nevét sem sikerült megjegyeznem,
és az, amit sikerült megjegyeznem, olyan katasztrofálisan unalmas, hogy
kétszer egymás után meg kell ismételnem magamban, hogy legalább valamennyire
előbújjon a saját közönségessége mögül, mindamellett azzal ahogy egész
éjszaka engem fárasztott mindenféle, végeredményben túlzó és felesleges
elvárást ébresztett bennem, mert nemcsak hogy elfogad egy olyan cikis és
bolondos meghívást, mint az ötórai tea, hanem még lazának, lelkesítően
kedvesnek, megértőnek, érzékenynek és még nem tudom milyennek mutatja magát,
úgyhogy hazarepülök, hogy terjesszem a jó hírt, miszerint nem minden férfi
egy faszkalap, hogy felbukkant egy, aki legalább ma este nem az, meg is
érkezek, és már ketten is örülnek, persze hiába, mert ő aztán nem jön el,
és még csak nem is veszi a fáradtságot, hogy kimentse magát, és úgy elcsavarja
Zu fejét, hogy belebetegszik és egész éjszaka hány, mert rájöttem, hogy
ha szombatról vasárnapra virradó éjszaka Alte miatt hányt, tulajdonképpen
tisztítókúrát tartott, ami még mindig jobb, mintha a saját vizeletét inná
és úgy tenne mintha gyógyulna tőle, de vasárnapról hétfőre virradó éjszaka
már az élete forgott kockán, mert már nem volt mitől megtisztulnia, úgy
ki volt kotorva a belseje a szombat éjszaka után, hogy feltehetőleg a maradék
józan eszét, az álmait és a büszkeségét is kihányta, és én vele együtt,
de hát mi mást tehettünk volna, ha már egyszer az az idióta a szemközti
házból így behülyített és utána úgy hagyott!
– Viszonzásként meghívhatom hozzánk?
– Örömömre szolgálna.
– Mondjuk holnap... Egy teára. Ötkor, hahaha...
– Holnap?
– ...hahahaha! – és már el is tűntem, a biztonság kedvéért, hogy ne
legyen alkalma visszautasítani.
Hahahaha! Tényleg poénos!!
Ehm.
Szóval nem egészen úgy volt, hogy elfogadta a meghívást, majd ezt követően
nem jött el és nem is mentette ki magát. Ám ez csak most tudatosult bennem,
a dühtől való kijózanodás állapotában. Na. Szóval ez van. Úgy néz ki, hogy
ezt elkúrtuk. Amennyire csak lehetett. Úgyhogy senkinek egy mukkot, öntsük
ki a mérgünket az eredeti terv szerint, hisz az olyan jól ment!
Szóval Zu egy olyan férfival levelezget, akitől teljesen becsavarodtam,
még azt se voltam képes megjegyezni, mit is mondott tulajdonképpen.
Szóval újabb ütés a képembe, bing-bang és csillagok, és hatalmas szégyen-
és megalázottság érzés, ech, ez tényleg egy szar évszak. És mindehhez az
a tudat, hogy Zu szereti őt. Pedig még nem is látta.
Vagyis tulajdonképpen nem hallotta, és ezt most nem viccnek szánom
Zu teljes vakságának rovására, mert hisz egy vak nyugodtan azt mondja neked:
Nézzük meg!, vagy Én a sötétben sem félek!, úgy mondom, ahogy van. Ő a
fülével látja a világot, és jobban, mint kilencen a tízből azok közül,
akik csak bámulnak, de csak egy nagy fityiszt látnak.
Ha Zu észreveszi őt, végleges lesz a dolog, mert olyan csodálatos hangja
van, hogy lehetne a rádióban saját műsora, és nem a könyvekről, hanem akár
azokról is, akik a könyvekről szóló rádiós műsorokat csinálják, olyan vojsza
van! Azon az ő buliján is! Csak annyit mondott, hogy: „Kedves barátaim...”,
és az összes nő benedvesedett. És akkor még nem beszéltem a könnyes szemekről,
mert fogadni mernék, hogy aki nem tudott máshogy benedvesedni, ejtett legalább
egy könnycseppet.
Ezt szándékosan zárójelbe tettem a buliról szóló beszámolómban, és
a zárójel, ez a téma a hangjáról, zárva is maradt, mert tudom, hogy Zu
mi mindet meg tud állapítani az emberről a hangja és a beszédmódja alapján.
És itt bizony lesz mit felfedezni, vagyis lenne mit, de a pasi nem jött
el, lehet, hogy az ötórai teázás akkora baromság volt, hogy helyettem is
szégyellte magát és inkább nem kommentálta a dolgot. Meg hát nem is volt
rá lehetősége, mert ezek után minden igyekezetem arra irányult, hogy elkerüljem,
de ezt nagyon gyorsan meguntam, azok a mi kedves szomszédaink tényleg kicsit
olyanok voltak, mint az öreg keksz, száraz és túl édes, inkább valami finomabbat
szeretnék a kávéhoz, mondta nekem a jobbik Énem, és már ott sem voltunk,
úgyhogy azért az a loholás haza és a gyorsaság, mintha be lett volna sózva
a fenekem, és az újdonságok gyors elhadarása, mert hisz az az érzés, hogy
valamit elkúrtunk, az aztán rendesen el tud terpeszkedni a lelki egyensúly
nappalijában, az ember meg csak üldögéljen a sarokban, a szamárpadon, egész
a szélén, a jól elvégzett munka érzésével, egész este, szótlanul, fej lehajtva,
tisztára leizzadva és készen arra, hogy a legmélyebb pokolra kerüljön tele
éles, ragadós, bűzölgő, szóval minden szempontból undorító lelkiismeret-furdalással,
amellyel a pokol rendelkezik.
Zu még nem hallotta egyetlen szavát sem, és már e-maileket írogat neki,
mintha órákon át intim beszélgetést folytattak volna, és az a legrosszabb
az egészben, hogy olyan nyelven ír, amelyet a férfinak értenie kell, mert
ő maga is pontosan ilyen nyelven beszél, azok a szavak a postázandó e-mailekben,
mintha a férfi szájából vette volna. Nah igen, az a nyelv durva, mint a
régi bőr iskolatáska felülete, de hozzá illik. Zu hogy jöhetett rá erre?
Az elmélkedésnek ezen a pontján újra szíven szúrt a féltékenység, olyan
élesen és váratlanul, hogy ha nem maradt volna egy csepp vér az alsó ajkamban,
mikor a fogaim ráharaptak, nem is tudatosult volna bennem, hogy valami
átdöfte a szívemet. Ez egy idióta, vagy varázsló, jutott eszembe abban
a pillanatban. Vagy ennyire vágyunk a szerelemre. Ezt a jobbik Énem tette
hozzá. Azonnal lebasztam neki egyet, mert mikor az ember tiszta ideg, de
tényleg tiszta ideg, nem visel el semmiféle jobbik Ént. Pedig a jobbik
Én nem azért jobb, mert értelmesebb, vagy mert világosabban el tudná különíteni
a vágyat a valóságtól, hanem azért, mert amikor ahhoz van kedvem, hogy
felakasszam magam, vagy megfulladjak, a vállamra teszi a kezét és azt mondja:
Jobb lesz várni.
Ám ebben a pillanatban, azon kívül, hogy keményen le lett állítva, ahogy
azt már írásomban jeleztem volt, a jobbik Énem csak nagyon szűk manőverezési
lehetőséggel rendelkezett, mert a fejem tele volt Nemtudommilyen Ivannal,
úgyhogy beteges gondolatmeneteimet semmi sem zökkentette ki és rövidesen
világossá vált a számomra, hogy ha idióta is, de ellenállhatatlan, mert
ha az ember szerelmes lesz, ilyen dolgokkal nem foglalkozik, nincs rá ideje,
sem kedve, sem eszköze, ugyanis az egész agya paralizálva van, léghajóvá
változik, amelyet a kitartó szél magával ragad és magasan a vidék fölött
lebegünk, kellő távolságból szemlélünk minden részletet, ám minden földi
dolog érdektelen a számunkra, mint minden léghajósnak, míg tart a hajóút,
és minél tovább tart, annál elképzelhetetlenebb a földre való visszatérés,
nem foglalkozunk semmivel, csak hagyjuk, hogy lebegjünk, és valahol a lelkünk
mélyén abban reménykedünk, hogy mi vagyunk a történelmi kivétel, mi vagyunk
a kiválasztottak, akiknek az a jutalma, hogy megtörik a Föld vonzerejét
és örökké a tiszta szerelem és a megértés világában fognak lebegni, bármiféle
külső beavatkozás nélkül, szerelemmel teli szavakkal etetik majd egymást,
melyeket egymás szájából vesznek és adnak, mintha ez lenne az elsősegély-nyújtás
egyetlen hatásos módja. De minden hajóút egyszer véget ér, és ehhez az
embernek még csak a fizikai törvényeket sem kell ismernie, elég, ha a fizika
törvényei ismerik őt, és az ember úgy levágódik a földre, hogy csak úgy
nyekken, az én esetemben világos volt, hogy a kemény landolás az a felismerés,
amitől hálaistennek, még a jobbik Énemnek is elakadt a szava, úgyhogy nem
baszogatott feleslegesen, mert az összes régi problémánkhoz újabbak társultak.
Zu szereti Ivant, csakhogy Ivan erről nem tud, ráadásul – én szeretem Ivant,
de erről nem tud sem Ivan, sem Zu, sem a jobbik Énem. És nem is tudhatják
meg. Főleg a jobbik Énem. Még a végén megint azt mondaná: Jobb lesz várni,
és nekem nem maradna más választásom, mint végérvényesen kinyírni. Na,
és ezen kívül még itt van egy megoldatlan ügy, a Zu iránti szerelmem. Atyaisten,
hogy ne bolonduljon meg ettől a rengeteg mindentől egyetlen egy Pejo?!
Ezeken az új és régi katasztrófákon csak az volt a jó, hogy képesek
voltak elfedni azt az elfuserált meghívást egy csésze teára.
Szóval az e-mailek a Postázandó üzenetek mappában maradtak.
– Jó reggelt – hangzott fel kérdőn az ajtóból éppen abban a pillanatban,
amikor sikerült kikapcsolnom a számítógépet. Zu volt az.
– Jó reggelt, Zu – válaszoltam automatikusan. Alig találhatnék ennél
jobb példát arra, hogy az embereknek mennyire mindegy, mit mondanak, jutott
eszembe. Szóval tulajdonképpen mindegy, hogy az új szomszéd azt válaszolta
a meghívásomra, hogy „Holnap.”, vagy kérdőn „Holnap?”. Persze csak ha nem
ragaszkodunk kicsinyesen a nyelvtani szabályokhoz, ahogyan az nálunk a
Nyelvtani Intézetben szokás. Ezt a gondolatot ne fejtegesd tovább, mondta
a jobbik Énem, jobb lesz ellentámadásba lendülni, azaz hátradőlni és engedni,
hogy a másik kényeztessen. Egyszerre minden tökéletes volt! Oh, Istenem,
hát mindannyian a te teremtményeid vagyunk?
– Mit fogunk csinálni? – tette fel a kérdést a szám, aminek az agyam
megörült.
– Szenvedni.
– Egész nap?
– Egész életünk során.
– De azért eszünk valamit reggelire, nem?
– Hát persze.
– Kérsz egy joghurtot?
– Valami táplálóbbat kéne ennem. Jól esne pár korty az óndójából.
Nevetés. Taps. Felvételről, természetesen.
Forró vízzel leöntött zabpelyhet ettünk reggelire. Vagyis ebédre, hisz
mikor Zu felkelt, már két óra volt.
Evés után szexeltünk. Egyenesen a konyhában. Két óra tiszta szex, sok
izgató apróság, nyílt erotika, érzelmek nélkül. A szokásos terápiánk.
Csak éppen orgazmus és taps nélkül.
(regényrészlet)
GARAJSZKI MARGIT FORDÍTÁSA
Lettre, 79. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|