Selmecbányán (Banská Štiavnicán) van egy viszonylag hosszú utca, amely Alžbeta Göllnerová-Gwerková után lett elnevezve. Persze nem ez az egyetlen utca, amely olyan ember nevét viseli, akiről csak kevesen és keveset tudnak Szlovákiában. Megszoktuk már, hogy az utcáknak valamilyen nevet adnak, olykor csak nehezen megjegyezhetőt, és ezzel a dolog be is van fejezve. Érdemes lenne itt részletesebben és hosszabban értekezni arról, hogy hány nő és férfi neve hullott már ki a tankönyvekből, az enciklopédiákból a különböző rendszerváltozások miatt Szlovákiában. Mert ami az egyik rezsimnek jó volt, az már nem volt jó a másiknak, s végül valahogy minden feledésbe merült. Hosszan lehetne értekezni arról is, hogy milyen lehetetlen és dühítő módon beszélnek a közszolgálati médiában azokról az elfeledett vagy kevésbé elfeledett emberekről, akik a szlovák történelem és kultúra részei voltak. Önként bevallhatom, hogy mikor meghallom azt a bizonyos ódivatú pátoszt és dikciót, amellyel azokban az unalmas tanműsorokban emlékeznek a nemzet különböző, többnyire férfi alakjaira, rögvest kikapcsolom a figyelmem, és egyúttal a készüléket is. Persze ezek mind csak kibeszélések. Mert kötelező, hogy egy név rögtön orron koppintson ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésem? 
   Mikor úgy hat évvel ezelőtt a Könyörgők (Orodovice, 2006) c. regényhez gyűjtöttem anyagot, amely többek között a szlovák fasizmusról és az egykor létező szocializmusról is szól, a 20-as, 30-as évek újsághírei között keresgéltem. Sok olyan dolgot találtam, amit korábban még álmomban sem gondoltam volna, többek között egy gyűjteményt Az új korszak asszonya (Žena novej doby) címmel. Az egyik ilyen gyűjtemény szerkesztője Alžbeta Göllnerová-Gwerková volt. A gyűjtemény 1938-ban jelent meg, abban az évben, amely a szlovák történelem egyik legkritikusabb időszaka volt. A terjedelmes publikáció több olyan cikket tartalmazott, amely a nők életével foglalkozott: az egészségtől, a higiéniától, a terhességtől kezdve egészen a tanári hivatásról való elmélkedésekig, amelyek sok szempontból még ma is aktuálisnak tűnnek. E gyűjtemény két cikke ma is annyira érdekes, hogy úgy döntöttünk, közreadjuk a A nők története, Az írás és olvasás szempontjai (História žien, Aspekty písania a čítania) c. konferencia-gyűjteményben, amelyet 2007-ben az ASPEKT szervezett Pozsonyban. A két szöveg közül az első A nők jogi helyzete a Csehszlovák Köztársaságban (Právne postavenie ženy v Československej republike) Mária Mikulovától, a másik pedig egy cikk Zdenka Teleckától Lényeges eltérések a szlovák nők jogi helyzetében (Význačné odchýlky v právnom postavení slovenskej ženy) címmel. Ez csak annak illusztrálását célozza, hogy az említett gyűjtemény A demokrata nők nevelésének könyve (Kniha pre výchovu demokratickej ženy) alcímmel többek között milyen témákkal foglakozott. Valóban megbecsülésre méltó munka, amelyben a gyereknevelési kérdésektől kezdve, egészen a nők politikai tevékenységéig megtalálható minden, ami a múlt század első felének gondolkodásában körvonalazódott. És mindez abban az évben, amikor a Csehszlovák Köztársaságban az amúgy gyenge, és inkább ideologizált, mintsem megvalósított demokrácia véget ért Ź– 1938-ban. 
   Edmund Gwerk, Alžbeta férje a gyűjtemény grafikai részét felügyelte. Feltehetően mindeketten baloldaliak voltak. A 20-as, 30-as években a baloldali gondolkodásra nyilván volt elég ok, mivel az első Csehszlovák Köztársaság korántsem volt annyira tökéletes, mint ahogy az a demokráciáról szőtt álmainkban tűnt 1989 után, amikor is valamilyen demokrácia-mintára oly nagy szükség volt.. 
   Alžbeta Göllnerová-Gwerkováról később kerestem volna több információt is, de egy Emil Oliver Bakoš által írt szürke monográfián kívül semmit sem találtam. Persze azért ez is több volt a semminél. E monográfiából megtudtam például, hogy a selmecbányai gimnázium tanára volt, és egyúttal az első Csehszlovák Köztársaság idején az egyik legjelentősebb értelmiségi gondolkodónak számított. Néhány dolgot aztán ki is „google-ztam” például, hogy irodalomtörténettel is kacérkodott, magyar nyelvből fordított, mint sokan mások abban az időben, viszont az már keveseknek adatott meg, hogy tanulmányokat folytasson a Sorbonne-on. Tudományos szinten foglakozott a történetírással, ahol leginkább a szlovák reformáció korszaka érdekelte, később a 19. és a 20. századi magyar irodalom, ráadásul az alakuló szlovák-magyar szótár készítésében is együttműködött. Mindeközben a szlovák irodalom is érdekelte: különböző szlovák írókról és írónőkről készített portrékat, kéziratban megmaradt egy monográfiája Elena Maróthy Šoltésováról, és egy elméleti munkája is a regény műfajáról. Ha arra gondolunk, hogy csak 39 évet élt (1905-1944), megállapíthazjuk, hogy sok mindent elért. Tevékeny volt az irodalmi élet területén, a kultúrában, a tudományokban, és a 20. század 30-as éveiben a női mozgalmaknak is aktivistája volt. 
   Alžbeta Göllnerová-Gwerková 1944-ben halt meg Kremničkán. Ez egy kis település Közép- Szlovákiában, ma már tulajdonképpen Besztercebánya (Banská Bystrica) része. 1944. november 5.-étől 1945. február 11.-éig, tehát a Szlovák Nemzeti Felkelés végéig a nácik itt 747 embert öltek meg, ebből 211 nő volt, 58 gyerek, 6 hetestől 14 éves korúig. Az áldozatok közt voltak szlovákok, zsidók, romák, és olyanok, akik aktívan részt vettek a fasisztákkal szembeni ellenállásban. Alžbeta Göllnerová-Gwerková zsidó volt, baloldali, és részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelésben is. A nácik Besztercebányán tartóztatták le, és 1944-ben kivégezték. Bizonyára érdekes lenne többet tudni a nőkről, akik a Felkelésben részt vettek, arról, hogy mi volt a dolguk, és hogy igazából miért nem tudunk erről semmit. Mert ez a történelmi téma – a Szlovák Nemzeti Felkelés – is a szlovák történetírás elnagyolt fejezetei közé tartozik. Már középiskolásként is rosszul voltam, amikor augusztusban megláttam a kidíszített kirakatokat – a hentesbolttól a cukrászdáig, a ruhásüzlettől a drogériáig –, a papírból kivágott lángnyelvekkel, a számmal, ami a konkrét évfordulót jelentette, és a három betűvel: SZNF. Ez is egy olyan évforduló volt a sok közül, amivel már torkig voltak az emberek. A totalitárius rendszer bukása után viszont az 1939 és 1945 közötti háborús Szlovák Köztársaság volt fejesei köpködni kezdtek a SZNF-re, és a demokratikusabb beállítottságú történészeknek szinte harcolniuk kellett érte, viszont csak keveseknek sikerült megérteniük, hogy e történelmi esemény kapcsán valójában miről is volt szó. Olykor eszembe jut az a rengeteg prózai, költői, drámai mű is, amely szlovák írók tollából született az SZNF-ről, és amelyekért különböző díjakat, elismeréseket, dicséreteket osztogattak, és persze leginkább szép honoráriumot. Ha egy kupacba raknánk őket, átláthatatlan papírkazal keletkezne. Mára már mind el lett felejtve, s nyilván senki nem fogja kihalászni közülük azt a néhány alkotást, amelyet valóban érdemes lenne elolvasni. 
   E kitérő kapcsán jut eszembe, mikor a 70-es években, a gimnáziumban egész passzusokat kellett megtanulnunk angolul az SZNF-ről, anélkül, hogy ezen a nyelven valamit is rendesen meg tudtunk volna kérdezni, vagy válaszolni egy feltett kérdésre. Persze akkor senki sem gondolta, hogy erre valaha is szükségünk lehet. E passzusokat egy aprócska tanárnő szigorú felügyelete mellett adtuk elő, akinek a csuklójára számok voltak tetoválva. A szüleinknél egy kicsivel idősebb generációhoz tartozott. Mikor felbosszantottuk, azt mondta, hogy mi semmit nem éltünk át, és fenyegetően mutogatta a számait. Nekünk persze akkor ez semmit sem jelentett. Mint mindenki, mi is azt gondoltuk, hogy világ a születésünk napján keletkezett, és minden, ami az előtt történt, teljesen érdektelen volt.  
   Persze nem szeretném a kifogásaimat ilyen alapra helyezni, amelybe egy egész generáció lett beledarálva, beletömve. Szégyen, de be kell vallanom, hogy amikor a „Nők története” című konferenciát készítettük elő, hiába kerestem egy nőt – történészt, irodalmárt –, aki valamilyen csekélyke információval is hozzá tudott volna járulni az Alžbeta Göllnerová-Gwerková körüli diskurzushoz. S végül nem is találtam.
   Alžbeta Göllnerová-Gwerková neve errefelé továbbra sem ismert különösebben. De ha valaki hosszabb időre Selmecbányára téved, és veszi a fáradságot, hogy ellátogasson a helyi galériába, megtalálhatja ott a férj, Edmund Gwerk néhány alkotását. Persze ő sem annyira híres; a galéria egy másik festőről – aki ugyanúgy, mint Gwerk, Selmecbányán tevékenykedett – lett elnevezve: Jozef Kollárról. 
    Edmund Gwerk (1895-1956) Prágában és Budapesten tanult festészetet, megjárta Bécs, München, Berlin, Párizs, Róma és Firenze festőiskoláit. 1938-tól Selmecbányán élt, ahol a festészet mellett a műemlékek megőrzésével és védelmével is foglalkozott. A feleségéhez hasonlóan, ő is a baloldali értelmiséghez tartozott, ami viszont nem akadályozta meg például abban, hogy a passió-játékokra jelmezeket tervezzen. Azokban az időkben ez nyilván így ment. A képei számomra hasonló kulturális sokk-ként hatottak, mint a felesége szövegei. Ő is magasan kiemelkedett a mezőnyből. S amíg a már említett Kollár életműve kimutathatóan a népi motívumokra épül, és mindenáron a szlovákságát akarja bizonyítani a legegyszerűbb és legbiztonságosabb módon, addig Edmund Gwerk európai kaliberű festő volt. Amíg Ján Kollár szlovák. Tehát akkor ez jött be. És lehet, hogy még ma is ez jön be. Gwerkben az az érdekes, ahogyan lát és láttat. Ettől válik európaivá, 20. századi festővé. Annak ellenére, hogy – és ezt azért el kell mondani – a számlájára írható két nímand kommunista fejes portréjának a megfestése is. Amikor Alžbeta, a felesége 1944-ben meghalt, Edmund Gwerk lelkileg összeomlott. Ahogy a Selmecbányai Múzeum munkatársa mondta, „szögre akasztotta a festészetet”. A felesége halála után politikai pályára lépett, és egy ideig a selmecbányai városi bizottság elnöke lett, ami a helyi önkormányzat kommunista verziója volt, természetesen a mindenhol jelenlévő kommunista párt felügyelete alatt. Sokszor így érnek véget a tehetségek, a sorsok. Nem tudom megítélni, milyen tevékenységet folytatott, de a helyiek nyilván tudják. Tudok viszont mások más helyeken folytatott tevékenységekről. Így fojtogattuk egymást kölcsönösen néhány évtizeden át. És már 20 és egy éve annak, hogy az a rendszer megbukott. 
   S ha már így Selmecbányán beléjük botlottam, gondoltam, megéri néhány szót ejteni róluk. Az elmúlt évben írtam egy rövid glosszát a Gwerk házaspárról. Egy év múlva tudtam meg, hogy Alžbeta Göllnerová-Gwerková egyetlen monográfusa, Emil Oliver Bakoš egy hónapra rá meghalt.
   Nincsenek illúzióim. Marad minden a régiben: a közszolgálati elektronikus médiából továbbra is fals hangok fognak hallatszani apáinkról és dédapáinkról, mindenféle kontextus nélkül, és anélkül, hogy bármi esélyünk lenne megtudni, hogy mi az, amit mi és az elődeink magunk mögött tudhatunk. A nemzet eközben vígan és gátlástalanul fog szórakozni a tévéműsorokon, amelyek már minden szintet alulmúltak, csodálni fogja a gyorsan kitenyésztett hírességeket, ahol a legnagyobb tettnek számít például, ha valakinek kiugranak a mellei a ruhakivágásból, esetleg a vulgarizmusok az interjúkban. Kikapcsolhatom persze a készüléket, és a figyelmem is. És felidézhetek valakit, csak a magam számára persze, megtalálhatok egy régi és elfelejtett nevet, sorsot, egy újabb darabot az összekeveredett múltunk kirakójátékból, és a különböző színekkel átfestett kultúránkból. Jó esetben fog még valakit érdekelni, amit mesélek. De lehet, hogy nem. 

            GYÖRGY NORBERT FORDÍTÁSA