Kint már érezni lehetett a tavaszt. A faágak már a jövendő levelek reményét hordozták. Minden ezüst párától csillogott. Ekkoriban már Ilona haja is finoman ezüstös volt – a homloka és a füle fölött. Kezdettől hosszasan csiszolódó ékszerként viselte ősz haját. Szürke és kék ruhákat kezdett hordani, hogy hangsúlyozza deresedő hajkoronája eleganciáját. Sötét szeme és telt ajka még jobban kitűnt az ezüstös keretben.
Reggel volt, és Ilona, mint mindig, kiporolt valamit, meglocsolta a virágokat. Aztán csak kíváncsiságból kikukkantott az utcára, mert épp aznap várták újra a professzor látogatását Prágából. Nádasi kiment elé az állomásra, a férje már a dolgozószobában ült, csokornyakkendővel a nyakán, minden előkészítve. Ritka vendég. Beleszagolt a nedves tavaszi levegőbe. Csodás nap lesz a mai. És olyan érdekes! Lehet, hogy ő is elbeszélgethet ezzel a fiatal professzorral.
Üdvözölték egymást a verandán, és a férfi megdicsérte a virágait. Bementek. Minden rendben a helyén volt. Ilona mindkettőjüknek kávét és két pohár bort vitt be a dolgozószobába. A férje szivarokat vett elő, rágyújtott. Mint mindig, most is megjegyezte, hogy a szivarok, főleg a kubaiak a legkedvesebb barátai, és a vendég, a prágai professzor, talán jó benyomást akart kelteni, rögtön azt felelte, állítólag Vrchlický is ezt szívta munka közben.
Elmesélte, hogy mindkettejük asztalán szimbolikus jelentőségű mellszobrok állnak. Vrchlickýnek Dantéja volt, Hviezdoslavnak Shakespeare-je. Majd Ilona férje körülményesen előadta, mennyire lekötelezve érzi magát Vrchlickýnek a világirodalomból válogatott cseh fordításaiért, melyekkel, mint mondta, egy kis darab Európát, sőt, az egész világ egy szeletét csempészte be provinciális magányába. Pöfékelve a cseh költő tanítványának nyilvánította magát. A professzor terjengősen fejtegette, hogy Balzac is dohányzott munka közben, és egyáltalán, sok híres író nem volt meg dohány nélkül. Ilona férjét ez láthatóan felvidította. Arca felragyogott, szeme még nyájasabb lett. Ilona elképzelte, ahogy ezek a híres férfiak mind ott ülnek valahol a Parnasszuson, dohányoznak és hallgatnak. Később talán egy picit beszélgetnek a műveikről. És ott vannak a mellszobraik.
Kiment a konyhába valami harapnivalót készíteni. A csöndben elképzelte, hogy nézhetett ki Vrchlický dolgozószobája, amíg Lídával élt. A Dante szobrot tőle kapta? Felsőkubini barátnői hasonlóan lányosan gondolkodtak? Hogy megdicsérte a férje, amikor az első karácsonyra megvette neki a Shakespeare szobrot! Azóta mindig ott van az asztalán, és minden alkalommal hangsúlyozza, hogy az az ő ajándéka. Az asztala fölött lóg lánykori portréja. Ha a férje fürdőben van, vagy úton, Ilona le szokta törölni róla a port.
A dolgozóba már nem megy utánuk. A professzorral nagyon alaposan átbeszélik majd a férje munkáit, aztán a további terveit, végül politizálnak. Ha délig nem beszélgetik ki magukat, hát folytatják majd az ebéd alatt. Ilona talán szóhoz sem jut, és ha mégis, akkor csak hogy kínálja a vendéget, vegyen még ebből vagy abból. Hisz ha nem kínálkozik alkalom, nem fogja erőltetni a beszélgetést. Mert hallgatni néha arany. Most még ránéz Katira, hogy nehogy elrontson valamit a konyhában. Aztán majd Sidkával megterítik az asztalt. Süteményt is süt a délutáni kávé mellé. Kellemes ez a mai nap. Reggel hideg volt, de aztán felszállt a köd és felmelegedett. Reményekkel és várakozással teli nap, noha minden konkrét ok nélkül. A kora tavasz összekuszálja az érzékeket, és Ilona ma szívesen engedi magát összezavarni. Olyan kellemes. Régen, amikor még Prágában járt iskolába, akkor élt meg ilyen reményekkel és várakozással teli tavaszi reggeleket. Ez a mai reggel a fiatalságára emlékezteti. Akkor várta így, mi lesz, mi jön, örült neki. És ma beteljesült ez a várakozás, a fiatal lány öröme. Ez most már csak afféle hangulat, kellemes, még ha csalóka is, azokból az időkből, amikor örült a mai életének. Milyen jól passzol ma hozzá ez a hangulat. Segít túlélni ezt a napot, talán még a következőket is. Szép nyári nap a hideg Árvában. De hisz Prágában sem volt kora tavasszal ki tudja milyen meleg. Nos, akkor nem számított neki. Előtte volt az egész gyönyörű, örömteli élet. Örült neki, hogy egy nap a férjével csodás városokba látogat majd, hogy meglátja a tengert, főleg a tengert. No, a férje sehova sem utazik, esetleg csak fürdőkbe, egyedül vagy az apjával. S ha mégis hosszabb útra indul, hát őnélküle. Húsz együtt töltött év után Námesztóból Kubinba költöztek, és itt maradtak, megkövülve. S így a földrajz, melyet úgy szeretett a prágai iskolában, végül szükségtelennek mutatkozott a további életére nézve. A távoli országok, tengerek, nagyvárosok – mind csak térkép maradt számára. És amikor később írt neki az útjairól, mindezt szépen elképzelhette.

Amikor a férje a tengerhez készült, vele akart menni. Vele együtt akarta látni az idegen országokat, a saját szemével megnézni a híres festményeket a híres képtárakban. Ő azonban végül nélküle, helyette a bátyjával utazott el. 1893-ban leégett az alsókubini evangélikus templom, és Ilona bátyja, Pavol Németországba ment pénzt szerezni az újra. A sógorát vitte magával. Velük akart menni, de ellenezték.
Még mikor készülődtek az útra, minduntalan visszatért a témára, meg akarta győzni az urát, remélte, hogy meggondolja magát.
De hajthatatlan volt. Néha nem is válaszolt neki. Idegenek előtt is próbálkozott, de nem ért semmit.
Épp vendégség volt náluk, s egyszer csak minden átmenet nélkül ezt kérdezte tőle a férje: – Drágám, mondd csak, milyen a jó ember és jó asszony?
– Egy test, egy lélek – válaszolta készségesen.
–  Na látod. Ha elutazom a tengerhez, olyan lesz, mintha te is velem jönnél.
A társaság jót mulatott a tréfán. Nem mondhatott ellent. Ha maguk lettek volna, biztosan tett volna egy csípős megjegyzést. Mikor a vendégek hazamentek, akart is mondani neki valamit. De a férje bezárkózott a dolgozószobájába, nyugalomra volt szüksége. Aztán másra terelődött a téma, s végül szépen, illendően, jó házasfelekhez méltón zajlott le minden.
   S így a férje és a bátyja bejárták Németország egy szegletét, látták a tengert, különféle vidékekre látogattak el. Útjuk Bécsben kezdődött.
Országh Ilona
Méltóságos asszony
Námesztó, Magyarország
Árva vármegye
Drága Ilonkám! Bécsben vagyunk, szerencsésen megérkeztünk, s jól érezzük magunkat. Most épp a Szent István-székesegyházból írok. Holnap megnézem a város nevezetességeit. Ti hogy vagytok? Remélem, jól. Isten Veled, lelkem, sokszor csókollak, és mindnyájatokat szívből üdvözlöm.

Bécs, 1895. július 9. 
A Te Pavolod

Útjukat Salzburgon át folytatták.

Július 12.

… Salzburgban vagyunk. Kitűnően érezzük magunkat… Ebéd után Münchenbe utazunk.

Nagy hatással volt rá az ottani képtár.

Július 13. és 14.
Drága Feleségem! … Éjjel tizenegy után szerencsésen megérkeztünk ide Münchenbe, úgy három napot maradunk itt. Mindenekelőtt azonban megkerestük a főpostát, ahol megkaptam első ajánlott leveled, s megörvendtem, hogy mindenki egészséges. Legközelebb Stuttgartba írj, szintén poste restante a főpostára… sok érdekességet látok és tapasztalok. München gyönyörű város. Lélekben ölel és csókol a Te Pavolod.

Július 14.
Ilonkám! Épp az egyik képtárban vagyunk! Mennyi művészeti kincs van itt! Egészségesek vagyunk. Isten áldjon…  Pavol

Július 15. 
Drága Ilonkám! Jól megy sorunk. Itt Münchenben sok-sok gyönyörűséget láttunk. Most már csak Hamburgba írj poste restante…. Ég óvjon…

Münchenből Ulmba mentek, Kölnbe, majd Brémába és Hamburgba. Megálltak Berlinben is, meg még Wittenbergben, no és természetesen nem hagyhatták ki Drezdát sem.
 

Július 16.
Drága Ilonkám! Elhagytuk a szép Münchent, és az ódon Ulmba utaztunk. Épp most néztük meg a fenséges templomot…

Július 17.
Ilonkám!
Stuttgart szép város, de közel sem annyira, mint München. Tegnap és ma is voltam a főpostán, de semmilyen levél nem jött Tőled… Hogy vagytok? Nem történt semmi baj? Eleddig mi remekül megvagyunk. Igaz, mindenhol minden sokba kerül… A német konyha, hitemre, igen hitvány, levest csak kétszer ettem, csak sült marhahúson élek, mint a vadállatok se… Isten veled, drágám…

Arról írt, amit látott, átélt, leírta neki az érzéseit. Ki mással osztaná meg mindezt, ha nem a feleségével? Hisz ő is vele akart menni, csak nem jött össze. Ily módon boldogította hát őt úti élményeivel, hogy minél jobban el tudja képzelni, mintha ezeket a városokat együtt látták volna. Élvezte a leveleit és a képeslapokat, mindent, amit írt, elképzelte, megvigasztalódott, hogy helyette is látta, lélekben követte az útja fonalát, s közben pillekönnyű bánat járta át. No de nincs értelme lázadni a sors ellen.
 A képeslapokat eltette. Azok az ő kincsei. Gyönyörű képek, őszinte szavak. Megosztotta vele mindezt a szépséget. Megtehette, mert ő jól neveltségével, műveltségével és készségességével mindig mellette állt, hogy rá, a törékeny nőre támaszkodhasson. Ahogy ő is a férjére. Kölcsönösen, ahogy házasokhoz illik. A férfi jótékony árnyékra lelt nála, ő pedig mindig figyelt rá, hogy ez az árnyék ne fedje el a férjét, de támogatta, ha szükség volt rá. Ki tudja, hogy nem veszekedtek volna-e, ha vele utazott volna. Ki tudja, hogy mindent úgy látott volna, ahogy ő. Na de itthon maradt, így nem maradt neki más, csak hogy ezeket a szépségeket az ő szemével lássa. Így hát róluk mesélt, és rájuk is emlékezett. Lélekben vele volt, élvezettel olvasta a benyomásait az útról.
Hogy nélküle ment el, végül már nem fájt. Hisz mennyi más esemény fedte el később ezt a kapcsolatukra vetülő pici árnyékot, az árnyékot, amit a férje még csak nem is érzékelt. És mit segített volna rajta, hogy táplálta volna ezt az árnyékot? Tudta, hogy nemes céllal utaztak el. Lehet, hogy tényleg alkalmatlan lett volna, hogy ott legyen velük.
Csak sokkal később, mikor a férje gégéjét megtámadta valami kór, utazott el vele Bécsbe kivizsgálásra, ahol specialistának – laringológusnak kellett megcáfolni a rosszindulatú tumor gyanúját. Szerencsére mindjárt az első vizsgálatnál kiderült, hogy semmi komoly, csak valami szövetszűkület a baj. Így egyszeriben egy kiránduláson találták magukat Bécsben, azon kevesek egyikén, amit együtt éltek át. Elmentek múzeumokba, kiállításokra, templomokba, voltak az operában, s befejezésül megnézték a nagy márványtáblát is, rajta vésett arany betűkkel a bécsi egyetem leghíresebb professzorának, Ján Kollárnak a nevével. Ilona férje ekkor felsóhajtott:
– Milyen kicsinyke is a mi nemzetünk, milyen szegények vagyunk, szemben ezzel a bécsi pompával.
 

              TÓTH ANNAMÁRIA FORDÍTÁSA