PAWEŁ HUELLE
A szabadság ajándékai
(Húsz év távlatából)
Nem túl sok részletre emlékszem abból az 1989-es évből. Így például
azt sem tudom, mennyibe került a villamosjegy vagy a kenyér. Arra viszont
pontosan emlékszem, hogy egyetemen dolgoztam, a havi fizetésem pedig nagyjából
tizenhét amerikai dollár volt. Abban az időben egy kis szobában laktunk
a feleségemmel és a fiammal. Csak akkor kapcsoltam be a tévét és kezdtem
nézni a kerekasztal-tárgyalásokat, jobban mondva az összefoglalót, amikor
elmentek aludni. Bizottságok, albizottságok, viták. Arcok – Adam Michnik,
Stelmachowski, Kiszczak, Kwa¶niewski. Sok barátommal ellentétben nem szálltam
be a politikába. Akkor már a magam írói útját jártam, ehhez máig hű maradtam.
De lelkes szurkolóként figyeltem ezeket a változásokat, írtam néhány alkalmi
szöveget, azon törtem a fejem, milyen jövő vár Lengyelországra, hiszen
nincs tőkénk, a társadalmunk nagyon szegény, a drasztikus és feltétlenül
szükséges reformok terhe még a laikusok előtt ismert volt. Szóval – hogy
tudjuk átvészelni ezt a következő szakaszt, amikor egyre több az ismeretlen?
Húsz év távlatából mindez egész másképp néz ki, naivnak, alaptalannak
tűnhet az az optimizmus, a jövőbe vetett hit, az az öröm. Ha mára eljött
az összegzés ideje, ezt tárgyilagosan, hideg fejjel, érzelmek nélkül, inkább
elemezve kell elvégeznünk.
Először is, a Szolidaritás mint eszme és konkrét mozgalom győzelme
mindenekelőtt azért bizonyult lehetségesnek, mert az erőszak nélküli ellenállás
elvét alkalmazta. Non violence. Bár a hadiállapot első hónapjaiban azt
sulykolta a kommunista propaganda, hogy vérfürdő készült, egyetlen ablak
sem tört be, egyetlen boltot, egyetlen rendőrőrsöt sem támadtak meg. Lényegét
tekintve Gandhi mozgalmára emlékeztetett az állampolgári és politikai jogok
tiszteletben tartását követelő erőszakmentes forradalom. Támadjatok ránk,
csak tessék, üssetek, zárjatok börtönbe és fogdába, akkor sem hagyjuk provokálni
magunkat, nem viszonozzuk erőszakkal az erőszakot. Itt kétségkívül
meghatározó szerepet játszott II. János Pál pápa személye és tekintélye.
1978-ban minden megváltozott Lengyelországban, amikor őt választották az
apostoli székhelyen. Bátorságot öntött a kis számú ellenzékibe s ugyanakkor
az emberek millióiba; érezték, hogy már többet is követelhetnek a vállalati
üdülőnél vagy a dotált tejáraknál.
Az egyház nagyon komoly pozitív szerepet játszott ezekben a változásokban.
Ma a lengyel katolikus főpapok egy része képtelen megtalálni a modus vivendit
a teljes szólásszabadsággal, a piaccal, a politikával és az erkölcsökkel;
mintha irritálná, hogy a változások tégelyéből nem száz százalékosan katolikus,
régi vágású hazafias Lengyelország bukkant elő, ahol teljes az egyetértés
az iskolai hitoktatás és az in vitro megtermékenyítés kérdéseiben. Engem
ez nem irritál, ellenben idegesítenek az egyházban időnként felszínre kerülő
idegengyűlölő, antiszemita, Európa-ellenes nézetek. De bármilyen harsányak
is legyenek ezek, mint mondjuk a Radio Maryja esetében, nem meghatározó
jelentőségűek.
Másodszor, a transzformáció első éveiben estünk át a fájdalmas gründoló
korszakon. Nagyon érdekesen ír arról Ingo Schulze, hogy milyen volt ez
az időszak az egykori NDK-ban. Miközben nagy erőkkel építették a szabadságot,
számos jelenség – a rabló privatizáció, sötét alakok villámkarrierje, hatalmas
visszaélések – a demokrácia sajátos ellenreklámjaként hatott. Inkább a
gyengeségéről, mint az erejéről tanúskodott, megmutatva a szabadság árnyoldalait.
Kiváltságokat kapott a nagytőke, hisz be kellett hozni az országba, mert
nem volt, miközben megnyirbálták a munkavállalók és az egykori kistulajdonosok
jogait, akiknek sosem sikerült visszaszerezniük azt, ami az övék volt,
amíg a kommunisták el nem vették tőlük. 1945-ben államosították a háború
előtti korszak legkiválóbb lengyel csokoládégyárát, az E. Wedelt, most
meg teljesen figyelmen kívül hagyták az örökösök jogait, mintha sosem léteztek
volna, és eladták egy nyugati cégnek, a PepsiCónak. Ez a példa csak a jéghegy
csúcsa, a gyors privatizáción megszedték magukat a közvetítők és az egykori
állami menedzserek.
Harmadszor, az új helyzet démona a lusztráció lett, ez ma sincs másként.
Sajnos Lengyelországban nem fogadták el sem a német, sem a magyar változatot,
vagyis nem férhet mindenki hozzá a levéltári anyagokhoz. Csak kiválasztott
újságírók és politikusok juthatnak hozzá a dossziékhoz, rendszerint az
éppen hatalmon lévők. A Biztonsági Szolgálat levéltáraiban őrzött és a
funkcionáriusai által kreált múlt a politikai harc egyik elemévé vált.
Így vádolják Lech Wałęsát ügynöki együttműködéssel, noha a bíróság hivatalosan
fölmentette. Mint a Nemzeti Emlékezet Intézetének egyik prominens munkatársa
bevallotta, a kutatásnak nincs vége. Ez azt jelentette, hogy a független
bíróságok ítéletei ellenére még bárkire lehet találni valamit. Tény, hogy
1989-ben az akkori belügyminiszter, Czesław Kiszczak csapata a saját szükségleteinek
megfelelően égette el, semmisítette meg és archiválta a kompromittáló dokumentumokat.
Ez még nagyobb zűrzavart kelt, és gyanítható, hogy bármelyik pillanatban
előállhatnak újabb vádakkal. Małgorzata Niezabitowska a Tadeusz Mazowiecki-kormány
szóvivője volt, neki hosszú éveken át kellett bizonygatnia, hogy nem volt
a Biztonsági Szolgálat titkos munkatársa. Minden kétséget kizáróan bizonyította,
hogy politikai ellenfelei az ujjukból szopták a vádakat, de addig eltelt
néhány év, neki meg e szörnyű gyanú nyomása alatt kellett élnie. Több száz
kilométer új autósztráda helyett több száz kilométer új bírósági aktát
produkáltunk.
Negyedszer, a hadiállapot rejtőzködő bűnözői, mint például azok, akik
parancsot adtak Popiełuszko atya meggyilkolására és számos emberrablásra,
orgyilkosságra, gyújtogatásra, máig sem lepleződtek le, nem kerültek a
vádlottak padjára. Paradox helyzet, mert a fentebb leírt lusztrációs szenvedély
mellett pont ezeket a gazembereket nem ismerjük még most sem. És nyilván
már nem is tudjuk meg soha, kik voltak. Pedig ebben az esetben nagyon is
kívánatos lenne a Nemzeti Emlékezet Intézetének hatékony működése.
Ötödször, szerencsére nem bizonyultak igaznak a lengyel demokráciáról
írt baljós forgatókönyvek. Bár voltak nyaktörő kanyarok, néha nem kaptunk
levegőt, válságba jutottunk, de a demokrácia mint felelős, vagyis olyan
kormányok rendszere, amelyeknek zöld vagy piros lapot mutatnak föl a választók,
bevált az elmúlt húsz évben.
Hatodszor, Lengyelország legnagyobb sikere 1989 óta a helyi önkormányzat.
Tudom, mit beszélek, mert mindig arra a jelöltre szavazok a városomban,
amelyik nemcsak ígéri, hanem építi is a kerékpárút-hálózatot. S mivel tavasztól
őszig biciklivel járok, igen jó kapcsolatban vagyok a valósággal, és persze
ellenőrizhetem a választási ígéretek betartását. Gdańskban egyelőre összehasonlíthatatlanul
gyorsabb tempóban épülnek a kerékpárutak, mint más lengyel városokban,
ezzel pedig ? a legszokványosabb módon és önös érdekből – meg vagyok elégedve.
1989-ben még az augusztusi sztrájkok idejéből való Ukrajna márkájú biciklivel
jártam. Bírta a strapát, jó volt, bár nagyon nehéz. De a járdán kellett
mennem vele vagy – az egészségemet és az életemet veszélyeztetve – az úttesten.
Most könnyen bejutok Oliwából Gdańskba, egészen a városközpontig a zárt
kerékpárúton. A jelitkowói, brzeĽnói vagy sopoti strandra pedig jobb az
út, mint bármelyik országos (és nem létező) autósztráda. Ez jelentéktelen
részlet lenne? Dehogyis. Az élet minőségét pontosan ezek a látszólag apró
részletek mutatják, nemcsak a nagy eszmék, a végeláthatatlan viták, az
igények, az összegzések, a vádak. Még hosszasan írhatnék mindezekről az
országos ügyekről. De azt akarom hangsúlyozni a gdański kerékpárutak dicséretével,
hogy az én hangom – lévén potenciális választó, akinek pontosan az a partikuláris
érdeke, hogy erre adják ki a közpénzt, ne pedig másra – mégiscsak számít.
Hetedszer, minden gyengeségei és belső politikai konfliktusai ellenére
fantasztikus jó helynek tartom Lengyelországot, hisz minden képzeletet
felülmúló átalakuláson ment keresztül 1989 óta. És kikeveredik a senyvedés,
a nyomor és a reménytelenség éveiből, egész más helyzetbe kerül, mint amilyenben
1989-ben volt. Persze mihelyt kimondom ezt, rögtön kontrázok is: Csak óvatosan
ezzel a túlzott optimizmussal. Alacsony nyugdíjak, az egészségügy csődje
– mindez engem is egyre közelebbről érint. De várhatunk-e egyetlen életünkben
soha véget nem érő sikersorozatra? Nagyon sokat tanultam a szüleimtől,
akik átélték a német megszállás poklát, a sztálinizmus nehéz éveit, majd
a fapados Lengyel Népköztársaságot is átvészelték. Nem szereztek semmit,
leszámítva a betegségeket és a botrányosan alacsony nyugdíjat. De mikor
beszélgetünk, mindig azt érzem, hogy őszintén örülnek az újból kivívott
függetlenségnek, Mindig leadják a szavazatukat, részt vesznek az országos
és a helyhatósági választásokon is, és sosem kérdezik, melyik a megfelelő
jelölt. Bár, azt hiszem, nem mindig ugyanazokra szavazunk.
Nyolcadszor, válságba került a demokrácia. Egyre inkább telekráciává
válik, berlusconizálódik. Az a demokrácia, amiről 1989 előtt álmodoztunk
– némileg kritikátlanul nézve a Nyugatot a szovjet csatlósállamból – sokat
változott az elmúlt húsz évben. A francia filozófusok, a brit pragmatikus
politikusok vagy az amerikai alapító atyák tervezete (állandóan erről olvastunk
és vitatkoztunk) már elavult, elvesztette régi fényét. Az értékekről folytatott
beszélgetések, viták és a reális körülmények között vetélkedő programok
helyét elfoglalta a szépségverseny, a tévéstúdió: gyors összekacsintás
a választókkal, rúzs, fény, stylist. Aki naprakész akar lenni, annak már
nem kell olvasnia, elég, ha leül a számítógép vagy a tévé csillogó képernyője
elé. Gyorsan, egyre gyorsabban. Nem hiszem, hogy csak a médium változott.
Más a mentalitás, tehát másképp lehet támogatást, szavazatokat szerezni.
Wałęsát nem azért győzte le az elnökválasztáson Kwa¶niewski, mert rosszabb
volt a programja, elég volt ehhez egyetlen ostoba mondat, amelyet a kamerák
előtt mondott ki, élő adásban, lengyelek milliói előtt. Lehet, hogy ma
már csak a vatikáni konklávénak nem kell szembenéznie ilyen problémákkal,
de végül is kevés embert hoz lázba közülünk a bíborosok rivalizálása.
Végül kilencedszer és tizedszer, a most kezdődő vitában velem együtt
részt vevő kollégám, Ingo Schulze nagy figyelmet szentelt Németország 1989
utáni helyzetének az egykori NDK lakójának és állampolgárának szemszögéből.
Nyilván joggal bírálja a gyors egyesülést, a wessik és ossik viszonyát,
a Nyugat Kelettel szembeni felsőbbrendűségi érzése is komoly probléma.
Én csak egy újabb témát szerettem volna föladni neked, kedves Ingo, házi
feladatnak a politikai-gazdasági képzelet világából. Képzeld el a hazádat,
amint hirtelen fölszabadul a kommunista iga alól negyvenmilliárd dolláros
adóssággal (1989-ben!); élelmiszer-, energia-, gyógyszer-, benzinhiánnyal
és más hasonló problémákkal küszködik – a nyugati kuzin segítsége nélkül.
Gyors befektetései, hitelei, intézményei nélkül. Még akkor is, ha mindent
kizárólag érdekből, számításból tett, nem hazafiúi-állampolgári erények
motiválták. Pontosan ilyen volt Lengyelország 1989-ben. Számomra mindenképpen
ígéretes a jövőre nézve az, hogy most erről beszélhetünk Varsóban.
PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA
Lettre, 79. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|